Németh Zoltán: Pluricentrikus nyelv és transzkulturalizmus a kortárs határon túli magyar irodalmakban

(tanulmány)

A pluricentrizmus fogalma a nyelvészetben néhány évtizede fontos értelmezési keretté vált, s jelentése az egyazon nyelv különböző országokban, központokban használatos, kodifikált, standard, egymással interaktív viszonyban álló, többé-kevésbé eltérő variációit érinti1. A terminus William Stewart és Heinz Kloss által az 1960-as évek végén történő bevezetése óta számtalan nyelvészeti tanulmány kiindulópontjává vált a nyelvi jelenségek leírásában. Így tehát pluricentrikus nyelv az angol, amelynek hivatalos, de egymástól mégis viszonylag eltérő variánsai léteznek Nagy-Britanniában, az USA-ban vagy Ausztráliában, pluricentrikus nyelv a német, amely Németországban, Ausztriában és Svájcban használatos, pluricentrikus nyelvként határozható meg a román, amely Romániában és Moldáviában van jelen, az arab, a kínai, a svéd, a bolgár, az örmény stb. – a pluricentrizmus fogalmának kiterjesztése az egyes nyelvek helyzetére napjainkban is jelentős eredményekkel kecsegtet2. Míg a francia és a német asszimmetrikus pluricentrikus nyelvnek számít, hiszen a franciaországi francia domináns a belgiumi vagy svájci változathoz viszonyítva, ahogy a németországi német is dominánsnak számít az osztrákhoz, illetve a svájci némethez képest, addig az angol, a spanyol és a portugál szimmetrikus pluricentrikus nyelvek, mert egyes változataik azonos rangúak. A pluricentrizmus fogalma sok esetben érzékeny politikai kérdésként is megjelenhet, gondolhatunk a szerb, a horvát és a bosnyák nyelv viszonyára, a bolgár és macedón nyelv kapcsolatára, arra a kérdésre, vajon van-e moldáv nyelv stb.

A pluricentrizmus fogalma a magyar nyelvészetben az 1990-es évektől kezdődően vált jelentős értelmezési keretté, s a Magyarország határain kívüli magyar kisebbségek nyelvi állapotának leírására szolgált. A vesztes I. világháború, azaz 1918 után Magyarország elveszítette területeinek kétharmadát, és minden harmadik magyar Magyarország határain kívülre került: Romániába másfél millió, Csehszlovákiába egymillió, Jugoszláviába félmillió. A kisebbségi lét következtében az elmúlt száz év alatt a magyar köznyelvnek az említett három országban regionális változatai jöttek létre, s a mai Románia, Szlovákia, Szerbia (továbbá Horvátország, Szlovénia) területén használt nyelvváltozatok miatt a magyar többé-kevésbé pluricentrikus nyelvvé vált. Mint Lanstyák István írja, „Bár a magyar csupán egyetlen országban államnyelv, mégis többközpontú, mert több országban használatos emelkedett funkciókban, így pl. Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Jugoszláviában. A többközpontúság nyelvi következményeként a magyar standard egyes regiszterekben némileg eltérő változatokban valósul meg […]. Mivel a magyar standard állami változatai nagyon közel állnak egymáshoz, egyetlen standard többféle változatáról beszélünk (a magyar standard szlovákiai, kárpátalji, erdélyi, vajdasági változatáról), nem pedig különálló standardokról (nem külön szlovákiai, kárpátalji, erdélyi, vajdasági magyar standardról).”3 Az talán az eddigiekből is egyértelmű, hogy a magyar nyelv esetében aszimmetrikus pluricentrizmusról beszélhetünk, hiszen a magyarországi nyelvhasználat dominanciája megkérdőjelezhetetlen.

Tanulmányomban a pluricentrizmus nyelvészeti fogalmának irodalmi értelmezhetőségére teszek kísérletet a magyar irodalom és nyelv terepén, a transzkulturalizmus elméleti eredményeinek hasznosítása segítségével. Nem árt azonban először is tisztázni a felhasznált fogalmak jelentéskörét, ugyanis az irodalomtudományban egy hasonló terminus, a policentrizmus fogalma szintén jelentős karriert futott be, s azokra az irodalmakra használatos, amelyekre a többközpontúság jellemző. Ilyen például a német irodalom, amelynek eltérő változatai jöttek létre 1945 és 1989 között a Német Szövetségi Köztársaság és a kommunista Német Demokratikus Köztársaság irodalmában, valamint ide sorolhatók az irodalmi viták arról, van-e külön osztrák irodalom, svájci irodalom stb., illetve ezek milyen viszonyban állnak a német irodalommal.4 A francia irodalom esetében a többközpontúság kérdése a frankofón irodalom terminusának megjelenésével, valamint annak az új szemléletnek a meghonosulásával kapcsolatos, amely a francia irodalom többközpontúságát állítja.5

A magyar irodalmi intézményrendszer az I. világháború utáni helyzet nyomán szintén többközpontúvá vált, s 1918, vagy inkább 1920 után önálló kategóriaként jelentek meg olyan fogalmak, mint a szlovenszkói, szlovákiai vagy felvidéki magyar irodalom, romániai vagy erdélyi magyar irodalom, jugoszláviai, délvidéki vagy vajdasági magyar irodalom, kárpátaljai magyar irodalom stb. Nem szabad azonban megfeledkeznünk azonban arról, hogy – mint arra Szirák Péter utal – az 1918 után „kialakuló, jórészt politikai-igazgatási kényszereken alapuló – s korántsem »egyértelmű« – magyar kulturális policentrizmus sajátsága éppen az, hogy szemben más többközpontú nyelvi kultúrával, lényegében egy egységes nemzeti identitás territoriális felosztása révén jött létre.”6 Vagy, Pomogáts Béla megfogalmazása szerint, míg „A jelenkori világirodalomban meglehetősen általános irodalmi policentrizmust szinte mindig a különböző nemzeti kultúrák nyelvi közössége teszi lehetővé, a magyar irodalmak esetében nemzeti különbségekről egyáltalában nem beszélhetünk.”7

A magyar irodalom policentrizmusa tehát egy egyszeri, erőteljes politikai döntéshez köthető, és a nem-magyarországi magyar nyelvű irodalmak viszonylagos ún. önállósága a magyar irodalom egészén belül sok esetben csak a kényszerű antidemokratikus politikai döntésekhez köthető – ilyen például a magyarországi könyvek behozatalának megtiltása a két világháború közti Csehszlovákiába vagy magyarországi írók csehszlovákiai felolvasásainak megakadályozása stb. Ezek a nem-magyarországi magyar nyelvű irodalmak – az országhatárok említett lezárása következtében – kényszerből sok esetben saját ideológiát hoztak létre létük alátámasztására – ilyen a romániai magyar irodalom transzszilvanizmusa, illetve a (cseh)szlovákiai magyar irodalomban a Győry Dezső nevéhez köthető „kisebbségi géniusz” vagy a Fábry Zoltán által létrehozott „vox humana” koncepciója. Eszerint 1918 után a szlovákiai magyar kisebbség olyan, kivételes szerepbe került, a szimbolikus híd szerepébe, amely két nemzet, a magyar és a szlovák között biztosítja a dialógus, a megértés, a kulturális transzfer lehetőségét.

A nemzetiségi – kisebbségi – határon túli magyar irodalmak viszonya a (magyarországi) magyar irodalomhoz mind diakrón, mind szinkron vizsgálatban rendkívül sok koncepciót hozott létre. A magyar irodalom egysége vagy éppen területi sokfélesége egymásnak ellentmondó pozíciókban artikulálódott. Kevéssé ismert talán, hogy a szlovák irodalomtudomány is foglalkozott a nemzetiségi irodalmak helyének meghatározásával, értelmezésével, pontosabban Dionýz Ďurišin, aki a szlovák irodalom részeként tárgyalta a szlovákiai magyar irodalmat.8

Mint az eddigiekből is kiderült, a többközpontúság fogalmának hasznosítása az irodalomtudományban nem a pluricentrikus nyelvek felől jelent meg, hanem egyfajta geográfiai-politikai keretben értelmeződött. Az a kérdés, hogy vajon a szlovákiai magyar irodalomnak vagy a romániai magyar irodalomnak van-e sajátos szlovákiai magyar vagy romániai magyar nyelve, ebben a megközelítésben tulajdonképpen mellékes volt.

Felvetődik tehát a kérdés, visszatérve a pluricentrikus nyelv nyelvészeti koncepciójához, hogy a magyar nyelv esetében mi is, milyen a szlovákiai magyar nyelv, romániai magyar nyelv, szerbiai magyar nyelv stb.? Létezik-e, és ha igen, milyen folyamatok és elemek játszanak szerepet a kialakulásában? És ha létezik, vajon bekerültek-e a szépirodalmi művekbe ezek a nyelvváltozatok?

Szűkítsük kutatásunkat egy pillanatra a szlovákiai magyar nyelvváltozatra, amelyhez hasonlóan épül fel a romániai magyar, szerbiai magyar, kárpátaljai magyar stb. nyelvváltozat is. A szakirodalom alapján9 az ún. szlovákiai magyar nyelvnek (ha van ilyen) öt nagy komponensét különíthetjük el a magyarországi standardhoz viszonyítva:

1. a magyar nyelvbe, illetve szövegbe beépített, szlovák kifejezéseket (a monterka, tyepláki, párki, horcsica, zavadzál típusú szóhasználat);
2. a szlovák kifejezések olyan típusú magyarosításait, illetve magyar kifejezések olyan jelentésben való használatát, amelyek Magyarországon ismeretlenek, továbbá a szlovák nyelvre hasonlító grammatikai szerkezeteket (pl. az alapiskola, iskolázás, brigád, kerület, CD-égető, USB-kulcs típusú kifejezések tartoznak ide);
3. az archaikus kifejezéseket, amelyeket Magyarországon már kevéssé használnak (balkon, kaszárnya);
4. a nyelvjárási elemek erőteljesebb, gyakoribb jelenlétét, mint a magyarországi nyelvhasználatban;
5. illetve a másik oldalról bizonyos magyarországi kifejezések szinte teljes hiányát a szlovákiai magyar nyelvhasználatból (mint például a kezit csókolom, vény, menza).

Az öt kategória közül minden bizonnyal a negyedik a legproblematikusabb, ugyanis csak Erdélyben található olyan magyar nyelvjárás, amely kizárólag a romániai magyarok körében él. Mind a délvidéki, mind a kárpátaljai, mind a szlovákiai magyar nyelvjárások átnyúlnak a szerb–magyar, ukrán–magyar, szlovák–magyar határon. A szlovákiai magyar nyelvjárások általánosságban három nagy csoporthoz sorolhatók, és mind a keleti, mind a palóc, mind a dunántúli nyelvjárás átnyúlik Magyarországra, bár használatuk Magyarországon kisebb hatókörű, mint Szlovákiában. Románia esetében más a helyzet, hiszen például a csángó, a székely vagy a mezőségi nyelvjárások a mai Magyarország területére nem terjednek.

Archaikus kifejezések azért maradtak a határon túli nyelvváltozatokban, mert ott a magyarul beszélők nem részesülhettek abból az államhoz kapcsolódó, intézményekhez kötődő modernizálási folyamatból, amelyben a magyar állam területén élők igen. Ezek többsége érthető a magyarországi nyelvhasználók számára is, viszont használatuk kevésbé elterjedt.

Az első két komponens jelenti a legjelentősebb, manifeszt eltérést a magyarországi és a határon túli magyar nyelvváltozatok között, tehát a magyar nyelvbe átkerült szlovák kifejezések, illetve szlovakizmusok kategóriái. Ezek pedig a transzkulturalizmus jelenségével kapcsolhatók össze, és annak elméleti kontextusában értelmezhetők. Mivel mind az archaikus, mind a nyelvjárási kifejezések regionálisan általában véve Magyarországon is használt magyar szavakat jelentenek, a szlovákiai magyar nyelvhasználat tulajdonképpen a szlovák nyelvvel interakcióban értelmezhető, transzkulturális és bilingvális viszonyként. Talán megkockáztatható az az állítás, hogy a magyar nyelv pluricentrizmusa a transzkulturális viszony eredménye, hiszen a szomszédos államok nyelvével való érintkezésből jöttek létre a magyar nyelv egyes változatai.

A transzkulturalizmus elméleti tere a nyelvi és kulturális határátlépések terére reflektáló irodalomtudományi irányzat, s az utóbbi évtizedekben jelent meg az irodalomtudományban. Wolfgang Welsch szerint ma már a kultúrák de facto már nem homogének, mivel napjainkra olyan kulturális állapot jött létre, amelyben minden kultúra hibrid, mixelt, permeábilis és más kultúrákkal hálózatosan összekapcsolt10. Elisabeth Marald szerint a transzkulturalizmus forradalmi lendületét az biztosítja, hogy nem szűkíthető sem a centrum, sem a marginális diskurzusára, hanem a kettő közötti, eddig még nem képviselt felület diskurzusaként jelenik meg. Mivel erre a területre még nincsenek kidolgozott irodalmi egyezmények, ez a felület vagy inkább rés új dimenziók megjelenítésére, új koncepciók kidolgozására ad lehetőséget11.

Tanulmányom tehát azoknak az irodalmi szövegeknek az értelmezésére vállalkozik, amelyekben összeér az irodalomelméleti transzkulturális viszony és a lingvisztikai pluricentrikus nyelv koncepciója. Vagyis olyan szövegek jelentik vizsgálódásom tárgyát, amelyek poétikaként viszik színre egy lehetséges vagy létező romániai magyar nyelv, szerbiai magyar nyelv, szlovákiai magyar nyelv működését. A pluricentrikus nyelv lingvisztikai koncepciója kiváló alkalmat teremt számomra, hogy egy 2003-as irodalomtörténeti tanulmányomat gondoljam tovább, amelyben a szlovákiai magyar irodalom fogalmának meghatározásához a sajátos szlovákiai magyar nyelv lehetőségét is felhasználtam.12 A tanulmány szerint teoretikusan helyes állítás lehet az, hogy mivel nincs szlovákiai magyar nyelv, ezért nincs szlovákiai magyar irodalom sem. Állíthatjuk azonban azt is, hogy ha szlovákiai magyar irodalom nincs is, viszont van, illetve lehet székely (magyar) irodalom és palóc (magyar) irodalom, de akár csallóközi (magyar) irodalom is, hiszen például Sántha Attila székely nyelvjárásból építkező szövegei olyan jellegzetes regionális nyelvet működtetnek, amely eltér a magyar irodalom köznyelvétől. De ebben az esetben van budapesti (magyar) irodalom is – gondoljunk csak Garaczi László szövegeire. Viszont miért is ne létezne szlovákiai magyar nyelv? A szlovákiai magyar valószínűleg megértené a következő mondatot: „A Jednotában egy tyeplákis bufetyák párkit evett horcsicával”, míg egy magyarországi minden bizonnyal nem. Nem igaz tehát, hogy nincs szlovákiai magyar, illetve romániai magyar, szerbiai magyar, kárpátaljai magyar stb. nyelv, vagy legalábbis nyelvi regiszter. Olyan regionális nyelvekről van ezekben az esetekben szó, amelyek egy másik valóság és egy másik nyelv lenyomatait is őrzik.

A gondolatmenet következtetéseit Csehy Zoltán kiváló tanulmánya emelte új szintre: a 2016-ban megjelent Arc, arcrongálás, maszkos játék című, Az ún. szlovákiai magyar irodalom nyelveiről alcímet viselő, széles merítésű szövegben az irodalomtudós Hunčík Péter nyomán13 „szlovmagy”-nak nevezi a Szlovákiában használt magyar nyelvet, és pozícióját a következőképpen határozza meg: „A szlovmagy nem a szlovák és a magyar egyenrangú keveredése vagy keverése, hanem egy harmadik minőség, mely ugyanakkor nem azonos távolságra esik a két alapnyelvtől. A szlovmagy valójában magyar (egy szlovák alig értene belőle valamit), a magyarhoz képest mozdul el, és nem helyette, hanem vele együtt vagy benne létezik. Ideális értője a kisebbségi magyar: csakhogy irodalomról lévén szó, ezek a művek nem a kommunikációs alapstratégiák megértéscentrikus gesztusaira fókuszálnak, hanem sokkal inkább az idegenség varázsára vagy a másság költőibb, a szociokulturális tér »referenciálisabb« megfogalmazhatóságára törekszenek.”14

A magyar irodalom, főként a határon túli magyar irodalom több síkon is megjeleníti a pluricentrikus nyelv lingvisztikai koncepcióját. Első szintjén ez a pluricentrizmus önreflexiós tudatosítása és versbe írása. Terék Anna Duna utca című kötetének15 külFÖLD című versében szembesít a vajdasági-jugoszláviai-szerbiai magyar identitásnak a magyarországitól eltérő dimenzióira, illetve e két identitás párbeszéd-képtelenségére is utal:

„én egy ideig hittem, hogy
vajdasági lányként
inkább vagyok érdekes,
mint félelmetes.
de a magyar fiúk hátrébb léptek,
ha megmondtam, honnan jöttem,
az egyetemen azt mondták rám:
szerb vagyok.
s először vicces is volt az ötlet,
kis fölényességgel ki is
nevettem tudatlanságukat.” (Terék, 2011, 46)

A vers ezen túl azonban azzal is szembesít, hogy a párbeszéd-képtelenség, a szakadék
nemcsak az identitás, hanem a nyelv szintjén is megjelenik. A fentebb vázolt öt jellegzetesség
közül Terék Anna verse kettőre is úgy utal, mint a szerbiai magyar nyelvhasználat
jellegzetességére, amely eltér a magyarországitól:

„nekem már nincs szép
középzárt e betűm,
nekem kezd eltűnni az akcentusom,
csak pár beékelt szerb szó és
káromkodás
jelzi, hogy nem vagyok
»teljesen magyar«,
rajtam már nem látszik, hogy
szakadt jugó vagyok,
rólam nem tudja senki, hogy
nem tudok vízum nélkül utazni,
s hogy az országhatáron
az összehajtogatott alsóneműmet
is darabonként átnézik” (Terék, 2011, 51)

A nyelvjárási e hang és a szerb szavak azonban nem nyelvi rétegként vannak jelen a versben, hanem metareflexióként, vagyis a két nyelvhasználat eltérő regisztereire, diszkrepanciájára, a két nyelvhasználat jellegzetességeire és eltérő működésére utal. A pluricentrikus nyelvváltozat alárendeltként való megjelenítése egyúttal e nyelvváltozat használójának kiszolgáltatottságára, alárendeltségére is utal. Terék Anna verse a nyelvi különbség terét az uralkodó nyelvváltozaton keresztül írja bele nyelvbe, s eljárása kísértetiesen hasonlít a posztkoloniális szépirodalomnak arra a technikájára, amely a kolonizátor, a gyarmatosító nyelvén szólal meg, de azon keresztül a gyarmatosított sajátos, alárendelt nézőpontját, identitását, nyelvét próbálja megjeleníteni.16 Ebben az esetben a köznyelvi magyarétól, pontosabban az uralkodó magyar köznyelvtől eltérő nyelvváltozatot tematizálja a szerző, az eltérés hatalmi, identitásbeli, politikai jelentésével, de az uralkodó nyelvváltozaton mint hordozóanyagon.

A pluricentrikus nyelv megjelenítésének egy következő szintje, amikor a magyar szépirodalmi nyelvbe a pluricentrizmus tényéből következő nem-domináns nyelvváltozat egyes jellegzetességei, regiszterei íródnak bele, tehát idegen nyelvi elemek, nem sztenderd magyar elemek, archaikus kifejezések, nyelvjárási elemek. Szép példákat hoz ezekre a szlovákiai magyar irodalomból a már említett Csehy-szöveg17, illetve a romániai magyar irodalomból Balázs Imre József A nyelvhasználat kérdései a kortárs erdélyi magyar kultúrában című tanulmánya18, de az általuk említetteken kívül is találunk példákat a pluricentrikus magyar nyelv egyes regisztereinek megjelenítésére, poétikai kiaknázására. Norbert György könyve szlovák szavakat, kifejezéseket, mondatokat épít Klára19 (2004) című regényének szövegébe, sőt a szerzői nevet is bevonja ebbe a poétikai játékba, hiszen az nem a magyarországi, hanem a szlovák névsorrendet követi a kötet borítóján. Polgár Anikó Régésznő körömcipőben c. kötete – amely magyar(országi) nyelvváltozatot követ – egy nagyon fontos ponton, az első versben használja a „nadstandard” kifejezést20. N. Tóth Anikó Alacindruska21 című mesekönyve egy palóc tájszótár elemeit használja fel, például nagyon erőteljes a nevek rétegébe bevont palóc kifejezések jelenléte. Grendel Lajos Nálunk, New Hontban című regényének rontott szlovák nyelvi rétege a kisebbségi szlovákiai magyar nyelvhasználók alárendeltségét modellezi22. Kálmán Gábor Nova (2011) című regényének szlovák nyelvi rétegére23, Tompa Andrea Omertájának24

magyar-román hibrid nyelvére25 szintén reflektált a kortárs magyar irodalomtudomány.
(Zárójelben említhető, hogy a szlovákiai magyar nyelvhasználat a szlovák
irodalomban is megjelenhet, mint például a szlovák nyelven író Mila Haugová önéletrajzának
szlovák-magyar hibridnyelvében26.

A nem-standard nyelv megjelenítésének harmadik, utolsó szintje az, amikor a nem-standard nyelv már nem pusztán stílusréteg, hanem főszerepbe kerül, a szépirodalmi jelentések generálójává válik. Balázs Imre József tanulmányában Cselényi Béla elképesztő versére utal, a 42.-re, amelyet a költő még 1980-ban írt, a Ceau.escu-diktatúra idején, s amely – mint azt Szőcs Géza idézi – Györffi Kálmán szerint „Az utóbbi évek legdrámaibb verse”27. A harminc soros vers a nem-domináns magyar nyelvváltozat, a magyar-román regiszterkeverés és a nyelvjárási elemek olyan szintű keveredését valósítja meg a legváratlanabb szinteken, hogy az nemcsak drámai hatást kelt, de egyúttal éppen a különféle nem-standard változatok keveredése jelenti poétikusságát is. A vers szinte sorról sorra viszi színre a jelentés és ezzel együtt a nyelv elvesztését mint olvasói tapasztalatot. Ebből a szempontból tehát nemcsak a szociolektus jelentése válik drámaivá – hogy tehát ki beszél, illetve ki az, aki ilyen nyelven szólal meg – hanem az is, hogy az olvasás során szinte a szemünk előtt megy végbe az, hogy kiszakadunk a nyelvből, kiűzetünk a jelentésből, hogy a magyar nyelvnek léteznek olyan rétegei, amelyekre vakok és süketek vagyunk:

„mit mëg hogy mind csinájam az eszemet a kaszericának
sokalta elöb mondhata volna hogy ne
mivel felvetëk a procseszverbált
pursiszimplu zákányos a csávo bolondujak meg ha nem
pionër becsület úristenemre mind frekál engem
nem hiszed na nëz’ meg táti
mos’ mon’ meg engemet tegyenek be a krësába”28

A szöveg felveti a vokalitás újrarendeződésének kérdését is, mint arra Szőcs Géza utal: „épp csak nyomtatásban nem jelent meg mostanáig, és ebben nagy szerepet játszott az is, hogy a fonetikai segédjelek, melyekkel a szerző jelzi: miként is hangzik ez a szöveg élőbeszédben, érzékletességben meg sem közelítik a felolvasás hatásosságát. Próbálja csak ki az olvasó, olvassa föl hangosan magának a vers egy részét: szép, tiszta é-k helyett ejtsen ë-t, vagyis szinte e-t; nyílt, mély, hosszú á helyett rövidke, az a és a á közötti hangzót, szaknyelven: rövid illabiális á-t; a kettőshangzókat, és minden hosszú hangot röviden kell ejteni, kissé ugató hangon: s fülünknek rögtön valami nagyon-nagyon ismerős lesz. Tudjuk, ki beszél így. A portré élethű, és Györffit idézve, valóban drámai.”29 Arról van szó tehát, hogy még olvasni sem tudjuk a szöveget – hangképző szerveink nem alkalmasak a vers szavainak, hangjainak megformálására. Vagyis Cselényi Béla szövege legalább két szinten olvashatatlan: a vokalitás (hangadás) és a szemiózis (jelentés) szintjén sem elérhető a csak standard nyelvváltozatot használók számára. A vers olyan hatást gyakorolt, hogy Szőcs Géza Adalék egy Cselényi Béla-vershez címmel gondolta tovább a szöveg által felvetett kérdéseket. Ennek a szövegnek az az érdekessége, hogy standard magyar nyelvváltozatból indít, ez fokozatosan vált át olyan nyelvbe, amelyet már a románból átvett kölcsönszavak színeznek, majd a vers standard román mondatokként végződik (a vershez fűzött kommentár fordítja le magyarra ezeket a sorokat) – ezek a román mondatok azonban ironikus módon a magyar nemzeti öntudat toposzait és közhelyeit variálják: „Csaba îşi va / ajuta poporul în timp util. E important să vorbim frumos, curat / şi corect ungureşte.” – „Csaba a megfelelő időben megsegíti majd a népét. Fontos, hogy szépen, tisztán és helyesen beszéljünk magyarul.”30

Tőzsér Árpád A kódváltás pragmatikája (Példaszöveg egy szakdolgozatból) című, először 2002-ben megjelent verse a magyar szövegbe ékelt szlovák szavak „üres helyei”-ből (mármint a szlovákul nem tudó magyar olvasók számára) épít poétikát:

Andi én majdnem majdnem röhögtem
tisztára izé počkajte! Mondom
itt van a próba… kabinka tudod
ott próbált előttünk a čo keď sme na pláži
csakhogy ez nem pláž őneki mindegy
tisztára psycho volt mindene látszott31

A szerzői szándék ebben az esetben legalább kettős volt: egyrészt a magyar nyelvbe ékelt szlovák kifejezések, illetve a szlovákiai magyar nyelvhasználat megjelenítése által egyfajta poétikai hibridnyelvet, makaróninyelvet működtetni, másrészt pedig a kódváltás jelenségét manifesztálni, dokumentálni. Egy interjúban Tőzsér ennek kapcsán azt nyilatkozta, „A »beavatatlan« (csak magyar nyelvű) olvasóra nem tudom, hogyan hat a makaróni nyelvű A kódváltás pragmatikája, engem a címben jelzett sajnálatos problémán túl az a kíváncsiság is vezérelt, hogy hol a határ, a nyelvi kreolizáció során mikor billen át az alapnyelv az értelmezhetetlenségbe, s meddig szolgálják az idegen nyelvű betétek a jótékony és szükséges lírai homályt, többértelműséget.”32 Arra a kérdésre pedig, hogy „Van-e helye, létjogosultsága az önálló szlovákiai magyar nyelvnek? És az önálló szlovákiai magyar irodalomnak?”, Tőzsér egyértelmű választ ad: „Mindkét kérdésre kategorikus nem a válaszom. Pontosabban az egyik nem a másikból következik: ha nincs önálló szlovákiai magyar nyelv, nem lehetséges önálló szlovákiai magyar irodalom sem. Az irodalom ugyanis nem a különböző állami formációk, hanem a nyelv függvénye. Ha holnapután Kínához csatolnak bennünket, attól az irodalmunk még nem lesz kínai. (Elnézést az abszurd példáért!) Az előbb, a bevezető kérdésre válaszolva a felvidéki (szlovákiai) magyarság nyelvének csak szókincsbeli labilitására céloztam, a nyelvi különfejlődés, azt hiszem, egyelőre még nem fenyeget bennünket.”33 Cselényi Béla és Tőzsér Árpád verséhez hasonló próbatétel elé állítják a magyar standardnyelvi olvasót azok a kísérletek is, amelyek az ún. székely irodalmi nyelv kialakítását célozzák meg. Balázs Imre József már említett tanulmányában vázolja fel ennek a fokozatait. Eszerint „a székely nyelvjárás kortárs irodalmi használatának lehetőségeit Sántha Attila kezdte újragondolni 1995-ös debütkötetében,a Münchhausen báró csodálatos verseiben.”34 Sántha 2004-es Kemál és Amál35 című kötete, amely paradox módon Magyarországon, Budapesten jelent meg az Ulpius Ház kiadásában, már olyan verset is közölt, amely a magyar standardnyelvi olvasó számára már a halandzsanyelvvel azonos. 2010-ben látott napvilágot az Iszkiri a guruzsmás berbécs elől című „székely irodalmi antológia”, benne Sántha Attila, Orbán János Dénes, Muszka Sándor, Fekete Vince és György Attila műveivel.36

Sántha Attila nevéhez fűződik tehát a székely nyelvjárás kortárs szépirodalmi felhasználásának lehetősége, és ennek érdekében egy sosemvolt székely nyelvet alkotott meg olyan nyelvjárási szavak segítségével, amelyek különböző székely tájegységekre jellemzőek. Ez a mesterséges székely nyelv alapvetően poétikai kihívás, hiszen maguk a székelyek sem értik minden elemét, szavait, egy nem-székely pedig egyenesen halandzsaszövegnek tartja, mint a Máris már cinkakorában zelegor című verset:

„Berdózik két ricskó,
buftiskodik Máriskó.
Aj, az azsagonjáró, a fuzsitus tepelák,
a nyüslető zelegor,
a hurutó, csupa luszt!
Máris a hiúba felmász,
a sok zakotán zakotál,
bőg, vinnyog, az arrán furulyáz!”37

Sántha mesterien használja ki a székely nyelvjárások lehetőségeit arra a célra, hogy egy párhuzamos magyar nyelvet alakítson ki, amelyet idegen titoknyelvként, egy lírai poétika hajtóerejeként léptet működésbe. Idézett versét tudatosan úgy építi fel, hogy a jelentés kicsússzon az olvasó kezei közül, vagyis a pluricentrizmus ad absurdum vitt logikája (amikor már egy másik, érthetetlen nyelv jön létre) és a lírai nyelvteremtés egyszerre lép itt működésbe.

Muszka Sándor Sanyi bá (2012) című kötete, amely alcíme szerint „székely egyperceseket” tartalmaz, nem egy művi, sosemvolt székely nyelvet konstruál meg, mint Sántha Attila, hanem egy élő székely nyelvváltozatot működtet – s ennek a nyelvváltozatnak a standardhoz képest parodisztikus vonásait aknázza ki. A Sanyi bá elbeszélései önmagukban is humorosak, viccesek, ezt a vonalat erősíti a „székely góbé” csavaros észjárása, valamint különleges szóhasználata: „Vagy mikor dolgoztam a sántieren, odajön az igazgató, aszongya, Sanyika, magán láccik, hogy jó ember, porozzon szag bé a városba, s hozzék egy fél pálinkát. Há, mikor megyek bé a bótba, elém áll egy ilyen városi fehérnépecske, s aszongya nekem, vegyek kast, há, mondom, má meg ne haragudjon, de engem pálinkáé küttek, nem kasé.

Na de aztán mikor jöttem kifelé, egy kast elhoztam, met az embert én tisztelem s becsülöm.”38; „Bémentünk a főtérre, ott vót az a nagy színház, ki vót világítva úgy, mint a karácsonyfa. Mondom a komámnak, gyere Árpi, menjünk szeg ide bé ne, egy cseppet művelődjünk, met nálatok es csak két könyvet láttam életembe, a pártkönyvet és a bibliát.”39 Muszka Sándor székely egypercesei valódi hibrid szövegek, mert egymásra rétegeződve jelennek meg bennük a magyar nyelv erdélyi, nem standard változata, a székely nyelvjárás és a románból átvett kifejezések.

A pluricentrizmus nyelvi logikájának legösszetettebb megjelenési formája azonban nem itt keresendő, hanem Száz Pál Fűje sarjad mezőknek. Phytolegendárium (2017) című kötetében. Míg Muszka esetében a parodisztikus szöveg alkalmat ad arra, hogy a nyelvjárást beszélőket nevetségessé tegye, stigmatizálja, addig Száz Pál esetében az alárendeltnek adott hang, nyelv és tipográfia kimunkálására figyelhetünk fel. A mű vizuálisan, tipográfiai eljárásaival egy nyelvjárásleíró szöveg képét mutatja fel, főként az ë, az e, az a stb. betűk megjelenítésével. Ez az eljárás azonban nem pusztán a vizualitás diadala, hanem a vokalitásé is, amennyiben radikálisan újrarendezi a standard nyelvű és helyesírású szöveg sterilitását. Elég arra gondolni, hogy például Hizsnyai Zoltán A gömöri égettbor tora című versébe ugyan kívülről belehallhatjuk a palóc nyelvjárás zenéjét (és a szöveg szerzőjének felolvasása csak segít ebben), a szöveg mégsem támasztja alá, segíti elő ezt az eljárást. A Fűje sarjad mezőknek viszont a nyelvjárási hangok lejegyzése által megjeleníti a kiejtés sajátos vokalitását, megjeleníti a hangot, megalkotja és átrendezi az olvasás zenei terét – kottát ad a szövegnek. Ez a kotta azáltal jön létre, hogy a szöveg kibújik a steril helyesírási szabályok és a standard nyelvváltozat vokális és vizuális sterilitása alól, destruálja azokat, sőt egy attól független, poétikailag teljes világot mutat fel:

„Tudod, gyöngyömgyöngyvirágom, akkor a legjobb a embëri lílek, ha a míhecskékët hasonlíccsa. Addig kő a jót cselekënnyi, amíg ílet van a fődön. Mer asztán télre emënnek alunnyi a míhecskék. Mire kikeletkor mëgin főtámonnak, a virágzást minha talánák. Gyűjtögetnyi köll a jóságot, gyöngyömvirágom, mind a míhecskék a nëktárt. Mindënhun talányi virágot e világbo, még a pusztábo is rejtőzik a jóság szikrájo. Még akkor is taláhocc virágot, gyöngyöm, ha remíntelen a idő. Kípzed e, virágocskám, a pocikfark idén még advëntkor is virágzott! Mer mindën ínyi akar, virágoznyi, terëmnyi. A fagyöngy mëg, hát az ëgyenest a legnagyobb télbe virágzik.”40

Bár a kortárs magyar irodalom/irodalmak döntő többsége a standard magyar vagy magyarországi nyelvváltozatot követi, a fenti példák arról tanúskodnak, hogy a pluricentrikus nyelv lingvisztikai koncepciójából következő konzekvenciákat sokféle irodalmi szöveg képes levonni, valamint megjeleníteni és működtetni a magyar nyelv egyes változatait. Ezeknek az irodalmi műveknek számára fontos poétikai kiindulópontot jelent a nem-standard nyelvváltozatok létezése, bennük tudatos poétikai reprezentációként jelenik meg a magyar nyelv pluricentrizmusából következő nyelvi tér és lehetőség, amely elválaszthatatlan a transzkulturális tapasztalattól. A felhasználás, színre vitel elemzett három stádiuma és az azon belüli változatok egyúttal a poétikai lehetőségek összetettségére engednek következtetni.

—

1 Michael Clyne, Pluricentric Languages – Introduction = Uő, Pluricentric Languages. Differing Norms in Different Nations, Berlin – New York, 1992, Mouton de Gruyter,
1.; Lanstyák István, A magyar nyelv Szlovákiában, Budapest – Pozsony, 2000, Osiris Kiadó – Kalligram Könyvkiadó – MTA Kisebbségkutató Műhely, 154.
2 Non-Dominant Varieties of Pluricentric Languages. Getting the Picture. In Memory of Michael Clyne, szerk. Rudolf Muhr, Frankfurt am Main, 2012, Peter Lang GmbH.
3 Lanstyák, i.m., 154.
4 Wilhelm Voskamp, Irodalom és kortörténet az egyesítés előtt és után – a Németországban jelenleg folyó irodalmi vitáról, ford. Szabó László, Helikon, 1996/3, 203–215.
5 Vígh Árpád, A frankofón irodalmak sajátossága, Helikon, 1992/1, 3–17.
6 Szirák Péter, Regionalitás a huszadik századi magyar irodalomban, Literatura, 1999/4, 403.
7 Pomogáts Béla, Erdélyi tükör, Budapest, 1995, Kráter Műhely Egyesület, 7.
8 Dionýz Ďurišin, A nemzetiségi irodalom mint irodalomtörténeti egység, ford. Szeberényi Zoltán = Kontextus. Madách-műhely 1985, szerk. Tőzsér Árpád, Bratislava, 1985, Madách Kiadó, 109–118.
9 Lanstyák, i. m.
10 Wolfgang Welsch, Transculturality – the Puzzling Form of Cultures Today = Spaces of Culture: City, Nation, World, szerk. Mike Featherstone, Scott Lash, London, 1999, Sage, 194–213. [online] http://www2.uni-jena.de/welsch/papers/W_Wlelsch_Transculturality.html
11 Elisabeth MARALD, In Transit. Aspects of Transculturalism in Janice Kulyk Keefer”s Travels,Umea, 1996, Umea University, 4–5. [online] https://www.divaportal.org/smash/get/diva2:868764/FULLTEXT01.pdf.
12 Németh Zoltán, Szlovákiai magyar irodalom: létezik-e vagy sem? Néhány fésületlen gondolat egy fogalom lehetőségeiről, Irodalmi Szemle, 2003/8, 46–57.
13 Hunčík Péter, Szlovmagy, Látó, 27. évf., 2016/4, 6–8. [online] http://epa.oszk.hu/00300/00384/00
144/pdf/EPA00384_2016_04_006-008.pdf
14 Csehy Zoltán, Arc, arcrongálás, maszkos játék (Az ún. szlovákiai magyar irodalom nyelveiről – vázlat) = Nova Posoniensia VI., A pozsonyi magyar tanszék évkönyve – Zborník Katedry maďarského jazyka a literatúry, szerk. Misad Katalin, Csehy Zoltán, Pozsony, 2016, FiF UK, Szenczi Molnár Albert Egyesület, 173.
15 Terék Anna, Duna utca, Újvidék, 2011, Forum.
16 Szamosi Gertrud, A posztkolonialitás, Helikon, 1996/4, 420.
17 Csehy, i.m.
18 Balázs Imre József, A nyelvhasználat kérdései a kortárs erdélyi magyar kultúrában, Nyelvünk és Kultúránk, XLVII. évf., 188–191. sz., 2017/1–4., 115–121. [online] http://mnyknt.hu/wp-content/uploads/2018/05/NyeK_XLVII_e%CC%81vfolyam_188_191_v10_web.pdf
19 Norbert György, Klára, Dunaszerdahely, 2004, Nap Kiadó.
20 Polgár Anikó, Régésznő körömcipőben, Kalligram, 2009, Pozsony, 7.
21 N. Tóth Anikó, Alacindruska, Pozsony, 1999, AB-ART.
22 Grendel Lajos, Nálunk, New Hontban, Pozsony, 2001, Kalligram, 55–
56.; Németh Zoltán, Nyelvi interakciók a kortárs magyar irodalomban, Irodalmi Szemle, 2008/9 [online] http://irodalmiszemle.sk/2008/09/nesmeth-zolstan-nyelsvi-instersakscisok-a-korstars-masgyarirosdaslomsban/
23 N. Tóth Anikó, Tér határolta tudat: Marakéš és Jasná Horka a mítosz és valóság határán, Irodalmi Szemle, 2017/6, 33–44.
24 Tompa Andrea, Omerta, Pécs, 2017, Jelenkor, 2. kiad.
25 Bánki Éva, A hibrid rózsa. Transzkulturalizmus Tompa Andrea regényeiben = Transzkulturalizmus és bilingvizmus az irodalomban – Transkulturalizmus a bilingvizmus
v literatúre, szerk. Németh Zoltán, Roguska, Magdalena, Nyitra, 2018, UKF, 233–242.
26 Petres Csizmadia Gabriella, „A kétnyelvűség komplikációi”. Mila Haugová Zrkadlo dovnútra (Belső tükör) c. önéletrajzáról = Transzkulturalizmus és bilingvizmus az irodalomban – Transkulturalizmus a bilingvizmus v literatúre, 165–174.
27 Szőcs Géza, Cselényi Béla 42. című verséről = Marsallbot a hátizsákban: A Forrás harmadik nemzedéke, szerk. Martos Gábor, Kolozsvár, 1994, Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó,
290.
28 Cselényi Béla, 42. = Marsallbot a hátizsákban. A Forrás harmadik nemzedéke, 289.
29 Szőcs, i. m., 290.
30 Szőcs Géza, Adalék egy Cselényi Béla-vershez = Marsallbot a hátizsákban, 293.
31 Tőzsér Árpád, A kódváltás pragmatikája (Példaszöveg egy szakdolgozatból), Édes Anyanyelvünk, XXXVIII. évf., 2016/4. sz., 11.
32 Balázs Géza – Tőzsér Árpád, Kicservenülve, Édes Anyanyelvünk, XXXVIII. évf., 2016/4. sz., 10, [online] http://anyanyelvapolo.hu/edes-anyanyelvunk-pdf/ea-2016-XXXVIII-4.pdf
33 Ua.
34 Balázs Imre József, Sanyi bá Elvisszel találkozik, Szépirodalmi Figyelő, 2014/1, 84.
35 Sántha Attila, Kemál és Amál, Budapest, 2004, Ulpius-ház.
36 Uo., 84–85.
37 Sántha, i. m., 69.
38 Muszka Sándor, Sanyi bá. Székely egypercesek, Kolozsvár, 2012, Erdélyi Híradó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, 26.
39 Uo., 140.
40 Száz Pál, Fűje sarjad mezőknek. Phytolegendárium, Dunaszerdahely – Pozsony, 2017, Kalligram, 127.