Szászi Zoltán: Az én kórtársaim: Új idők, új feladatokkal, avagy egy kis múzsalesen téglarakáskor

– Úgy jársz, mint a te ókori bölcseid, majd jól megmérgezed magad, vagy megmérgeznek! Francnak kell ez? Nem tesz jót a sok marhaság, állandóan csak olvasol! – így szidta anno majd harminc éve a hozzá beosztott segédmunkást az a kőműves mester, akinek az agyára ment, hogy a srác még a cigiszünetben meg az ebédszünetben is olvasott. Ezt a nyurga figurát nem vették fel az egyetemre, de nem azért, mert buta volt, inkább olyan optimista balfácán, aki hitt még a jóban. Rossz csillagálláskor, az ötágú vörös kremlbéli nagyméretű ragyogása idején érkezett erre a világra, a hatvanas években. Egy 1968-as közlekedésitábla-elforgató, fekete zászlót kitűző, majd ezek miatt a normalizációs időkben kirúgott párttag legkisebbik fia volt, aki rémesen utálta az akkor éppen regnáló szocialista rendszert. Meg az építőipari segédmunkát is, de közveszélyes munkakerülő sem akart lenni. Olyasmiért akkoriban – a huszadik század nyolcvanas éveinek elején, a szocialista Csehszlovákiában – simán rávarrtak akárkire három év börtönt. Dehogy akart ő sittes lenni! Inkább trógerolt a kommunizmus építésén, mint anyagmozgató segédmunkás. Neki malterkeverés, téglazsuppolás, betonvibrálás közben is metrumokon járt az esze. Pegazuson közlekedett álmában és szerelmeinek tartotta a Múzsákat. Mind a kilencet! Mint egy maharadzsa, úgy hevert köztük, amikor végre megszabadította az álom esténként a reális világtól.

– Jól van, Miklós bácsi, most akkor nem olvasok tovább, de helyette mesélek magának. – mondta a srác. És bele is kezdett! – Tudta azt, maga, hogy az ókor egyik gondolkodója, a Platón és Agathón köreiben ismert Pauszaniasz szerint a boldog ősi időkben eredetileg három múzsa volt? Ugye nem. Nos, úgy hívták őket, hogy Aoidé, azaz a Dal vagy Éneklés, meg Meleté, és nem Melléte, mint a szomszéd falu, azaz a Gyakorlás, valamint Mnémé, az Emlékezés múzsája. Ha esetleg tudni szeretné, ők a nevüket az ősi költői gyakorlat három alapfeltételére utalva kapták, tehát régen dalt, éneket költő, azt gyakorlással előadó és emlékezetben megtartó poéták éltek a földi világban. Mostanában olvastam egy emigrációban élő magyar költő versét egy illegális lapban. Torontóból kaptam, disszidált haveromtól, ebbe csomagolta be a cipőt, amit küldött. Szamizdatba csomagolt bakancsom van ám! Pont erről szól, olyan dalszerű, s rikolt, hogy tanuld meg ezt a versemet!

– Be fognak csukni tégedet, aztán cseszheted a verseket! Majd rám hagyhatod a bakancsot! Inkább félj, mint megijedj, te múzsapásztor, te! – riposztozta vissza Miklós mester. Aki kicsit sajnálta is ezt a gyereket, mert egyébként egészen jól számolt fejben, valahol még érdekelte is az építészet, igaz, csak a stílusok, de minden lükesége ellenére egészen használható segédmunkást nevelt belőle alig egy hónap alatt. Rá lehetett bízni pénzt, értéket, tudott rendesen beszélni az építésvezetővel, aki valahol picit tisztelte is ezt a csacska fiatalembert.

– Semmi pánik, mesterem, nem félek. Nekem azt jósolta egy cigányasszony, nagy ember leszek egyszer. A jósok meg sok ezer éve fontos emberek. Egyik régi nagy híres helyük Delphoi. Ott is állítottak három múzsának szentélyt, de azoknak más volt a nevük. Őket Neté, Meszé és Hüpaté néven jegyezték le az írnokok, na és ha tudni szeretné, akkor ez a három név az ősi időkben használatos líra, más néven hárfa, azaz egy ősi pengetős hangszer három húrjának az elnevezése volt akkoriban. Egy korai hagyomány szerint a negyedik múzsa Arkhé volt, de erről nem sokat tudok, még erről olvasnom kell! Hésziodosz neve mond valamit? Nem? Semmi gond, mert ő már kilenc múzsáról írt, meg is nevezte őket. Tudta azt, Miklós mester, hogy ezeknek a múzsáknak az volt a legfőbb feladatuk, hogy megénekeljék az istenek és titánok harcait?

– Te gyerek, én, isten bizony, sajnállak tégedet! Te rosszul végzed, meglátod! Hogy fér el ennyi izé a fejedben? Mit tartasz ott, tekercses magnót vagy mi a csodát? Bolond vagy te fiam, kár érted! Ha egy kicsit jobban odafigyelnél, akár kőműves szakvizsgára is beajánlanálak. Csak kicsit gyenge még hozzá a csuklód. Hogy fér a fejedbe ennyi bolondság, te gyerek? – méltatlankodott Miklós mester.

– Ez csak a gyakorlás eredménye, azaz Mnémé, az Emlékezés múzsájától tanult tudás, aki erre buzdítja az erre hajlamost és szorgalmast! Sok embernek az a baja, hogy pontatlanul emlékszik, hogy nem látja a helyét a világban. Hát ezért kellenek a múzsák, hogy enyhítsék az emberek gondjait-bajait. Zenével, tánccal és költeményekkel. Ne csak mindig a tévét bámulja, mesterem! Nekem ők segítenek!

– Láttam már elég bolondot, engem nem tévesztesz meg. Csak mondd a magadét kedved szerint. Ha neked ez jó. De mire nősülsz? Miből tartod el a családot, ha lesz neked olyan egyszer?

– Ha lesz, lesz. Hallja mesterem! Nem vagyok én családra alkalmas még. Nekem más kell! Kalliopé, ó bizony, ő az egyik kedvesem, ő az epikus költészet, a filozófia és a tudományok védője, múzsája. Neki akarok, azaz neki akartam én hódolni, de látja, nem engedett, nem enged ez a cudar kor. Egy dolgot nem szerettem soha művelni, inkább csak gyönyörködtem abban, ahogy más teszi azt, s ez a tánc, melyet Terpszikhoré ihletése alá rendeltek az istenek. Soha nem táncoltam én, mindig csak bámultam! Látott már maga fehér habos ruhában táncoló kamaszlányokat, mester? Ahogy ragyog az arcuk, és királynőnek álmodják magukat a Kék Duna keringő ritmusán lebegve? Ha nem is tudok ilyet, de én azért tudom tisztelni Terpszikhorét, mert képes elvarázsolni a lányok lelkét. Jut eszembe! Van még más múzsa is. Tudtommal maga is volt színházban a múlt héten, amikor nálunk játszott a kassai magyarul játszó színház?

– Hát voltam, mert rábeszélt az asszony, meg vett jegyet rá a szakszervezet, amúgy az jópofa volt, na, elismerem, azon lehetett mulatni. Hogy is hívják a színházat, te gyerek?

– Mint a színház múzsáját, tehát Thaelia, azaz másképpen Thália, aki a komédia, és a színjátszás védője. Bár maga azt nem szereti, de van olyan, hogy tragédia, dráma és gyászének. Pedig olyan is van, és annak meg Melpomené a múzsája. Ismeri ezt a szöveget, hogy Isten, áldd meg a magyart?

– Ne izélj már fiam, hát ez a himnusz, ezt ki nem ismeri. Azért én is jártam polgáriba, még a háború alatt, te gyerek! Ne csintalankodj!

– Megbocsásson mester! Egyébként kiváló, valóban a Himnusz első sorát idéztem. Ennek a himnikus költészetnek meg Polühümnia volt a múzsája. Legalábbis a régiek szerint. Bevallom, bár úgyis sejti talán, én is írtam már verset, valahol mélyen egy eltitkolt lírikus vagyok én, s engem Euterpé véd, aki a lírai verselés és a zene múzsája. Poétaság! Bizony bolondságnak tartja sok ember. De ha… Az vagyok. Vagy voltam. Mit tudom én.

– Ha gondolod, fiam, akkor védjen! Lassan ebédidő vége – morogta Miklós mester, és egyre nagyobb zavarban volt a sráctól. Mi a csudának meséli ezt neki? Alkalmasint még jópofa is, amit mond amúgy. Ezt morogta magában a vén kőműves.

– Volt maga szerelmes, Miklós bácsi? Mert ha igen, akkor magának segíthetett Erató, aki a szerelmi költészet és a dalok múzsája. Ha szépen tudott a nőknek szépet mondani, neki köszönheti. De megkérdezhetem erről Kleiót, aki a történetírás múzsája. Mert ugye az már maga szerint is inkább történelem, amikor maga udvarolgatott a kedves feleségének? Választottak-e csillagot esti randevújukon? Ha igen, abban Uránia, a csillagászat és az asztrológia múzsája segítette magukat. Mégsem lennének fontosak hát ezek a lények, Miklós mester?

– Vége az ebédszünetnek, fiam! Folytassuk a kant falat, egy hetünk van rá, és még legkevesebb negyven métert fel kell rakni. Bele kell húzni fiam! Ezeket az izéket meg csak olvasgasd, ha kedved tartja. Ha kedved tartja, akár mesélhetsz is róluk! – szólt a korábbi hangnemhez képest több árnyalatnyival szelídebben beosztott segédmunkásához Miklós mester. Szótlanul dolgozni kezdtek, mert látták, arrafelé indult éppen az építésvezető.

A kilenc múzsa meg eközben ettől az építkezéstől fizikálisan és időben is ugyancsak messzire eső Parnasszuson hallgatta a szívüknek kedves szavakat. Ambróziát ittak, s miután beteltek a szépséggel, az őket dicsérő szavakkal, hát belefogtak megénekelni a téglarakások tövében fűszálat rágcsáló, kant falat építő srácot, s hogy hőssé avassák, őt tették meg énekeikben egy pillanatra Orpheusznak. Akinek lantmuzsikájától a vadak is megszelídültek egykor. Hiába, aki pár mondattal legalább részben meggyőzni képes egy építőmestert, annak kijár az ilyen megéneklés! Egyedül Terpszihoré volt kissé kedvetlenebb. De aztán eszébe jutott, hogyan beszélt a táncoló kamaszlányokról a srác, és ettől felhőtlen lett az ő kedve is. Kleió gyorsan megnézte a naptárt, majd feleszmélve, a mulandóság félelmét megérezve az embereken, egy mozdulattal továbbtekert majd negyven évet az idő kerekén. Miklós mester ebben az új időben már por alakjában létezett a földön. A srác meg Miklós mester korú lett. A kant falat is elbontották. Az akkor emlegetett kamaszlányokból nagymamák lettek. A téglarakóból valami töltőtollkoptató kisiparos. Író és poéta is. Még mindig csak nézni szereti a táncot. Igaz, most már, ha akarná, akkor se menne a dolog. Kerekesszékkel hogyan is tudna? Orpheusz alászállt. A vadak lába elé pihennek.