Johanna Sinisalo: A fehér egér (Szaniszló Tibor fordítása)

Nézegettem az üveg alatt az egeret.

Rózsaszín, szőrtelen farka volt, akárha puha gumiból készült volna. Mozgott az orra, és a bajsza úgy remegett, mintha állandó légáram mozgatná. Néhányszor helyben megfordult, aztán a hátsó lábaira állt, és hevesen szimatolt a levegőben. A feje majdnem elérte a labirintus mennyezetét, és megpróbálta megszagolni a felette levő kemény üveget, mintha fontolgatná, lenne-e értelme próbálkozni a széttörésével. A kis karmos lábai is egészen rózsaszínűek voltak, a karmai annyira picinyek, hogy az újszülött példányokon szabad szemmel talán észre sem lehetne venni.

„Itt”, mondta Soili, és megkopogtatta ápolt körmeivel a ketrec másik végét. „Itt egy sajtdarab.” „Én úgy tudtam, hogy az egerek igazából nem szeretik a sajtot”, motyogtam.

„Az illat a fontos”, vetette oda Soili lekezelően, mintha hülyeséget mondtam volna. „Az erős illat. Az motiválja az egereket. A jóllakott egér csábító illat nélkül nem menne sehova, és ez az egér még éhes is. Az éhség az első és a legfontosabb szükséglet. Végeztünk kísérleteket a szexualitás szerepével kapcsolatban is, például a labirintus végében elhelyeztünk egy éppen párzási időszakát élő ellenkező nemű egeret. A motivációja nem volt ugyanolyan erős. Ha egy egérnek lehetősége van választani olyan helyzetben, amikor ételés szexhiánya van, akkor elsődlegesen mindig az éhségét fogja kielégíteni.”

Soili hangja egy monoton előadás tónusán hullámzott. Az üveg fölé hajoltam, és követtem az egér mozgását. Elérte az első sarkot, és egyértelműen azt fontolgatta, hogy merre tovább. Balra fordult. A saját pozíciómból láttam, hogy az út zsákutcába vezet. Egy kicsit sajnáltam őt. Arra gondoltam, vajon megértené-e, ha kopognék az üvegen. Ha felnézne, jeleznék…

Az egér elérte a zsákutca végét. Figyeltem, ahogy megrándul.

„Észrevetted?”, kérdezte Soili sejtelmesen. „A rossz választás elkerülése és a tanulás érdekében az egér gyenge áramütést kap, ha rossz folyosót választ. Az egeret gyorsan megtanítjuk, hogy elkerülje a helytelen döntést.”

Soilira pillantottam. „És ez nem fáj neki?”

Az arcán gúny és bosszankodás keveréke látszott. „Az ilyen típusú kísérletek adják a kérdéseket. A te feladatod az egerek gondozása és a ketrecük tisztán tartása. Ha valamelyikre szükség van, akkor erről értesítenek, és az etetést időben megszakítod. A munka nem nehéz, de időigényes, ezért vagy te itt. Korábban laboránsok feleltek érte, te vagy az első civil szolgálatos. Elég sok múlik rajtad, hogy bevezetjük-e. ”

Bólintottam. Gondolataim villámsebesen elrepültek valahová a majdani interjúszobába, ahol a munkaközvetítő felteszi a megkerülhetetlen kérdést. És én azt válaszolom: „mint laboratóriumi egérőr”. „Mint micsoda?”, kérdezi a fehérgalléros úr. „Egérőr”, mondom újra. A férfi szeme a bámulattól elkerekedik majd, a szájával csettint és…

„Miért mosolyogsz?”, hasított bele Soili hangja a fülembe. Lekényszerítettem az idióta vigyort az arcomról. „A munka haszontalannak tűnhet, de nagyon fontos”, ismételte, s kezét a fehér köppeny zsebébe dugta. A szemüvege fényesen csillogott. „Holnap nyolckor kezdesz.”

Az első hét egyáltalán nem volt különös, a munka sem bonyolult. Az egerek ketrecei számozva voltak, és a lista mutatta, mely példányokat kell naponta táplálék nélkül hagyni. Az éheztetéssel viszont gondok akadtak. Miközben az ételhordóimmal elvonultam a böjtölésre kijelölt egér ketrece mellett, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a tekintete követ engem. Néha azon kaptam magam, hogy butaságokat mondok nekik. „Ne aggódj, egér, hamarosan véget ér, csak gyorsan szaladj át azon a szaros labirintuson, és aztán kapsz sajtot.” Az egér pedig felállt a hátsó lábaira, a mellső lábak a ketrec falán, a bajusza vadul remegett, és nézett rám szurokcsepp szemekkel.

De ezt a harcot megnyertük, minden téren. Különösen, hogy hallottam róla, hogyan mentek a dolgok. Például amikor tízéves koromban a szomszédban lakó, ismerős srác bevonult, a sereg olyan volt még, mint egy cserkésztábor a mostani állapotokhoz képest. Habár csaknem egy évet kellett a rohadt senkiföldje erdőben eltöltenie mások parancsára, de a végén megkönnyebült és büszke volt, és a haverjaival katonaszlengben beszélgetett, és furcsa szókapcsolatokat használt, és elmesélte, hogy ez és az a tizedes mi mindent csinált, meg hogy egyeseknek hogyan kellett a WC-csészét fogkefével tisztára súrolni, azzal az egyszerű gyerekméretű köpködős fajtával.

Most viszont: mindenki félt; őszintén félt és igazán.

A bevonulók, csak lopva, mélyen a fejükből mertek kitekinteni, nyakukat behúzva, mint az állat, ha odújába vicsorogva húzódik vissza. Soha nem mosolyogtak. Még voltak bebaszós búcsúbulik, meg ami ezzel jár, de mindig néhány nappal a bevonulás előtt tartották. Ha kicsit is másnaposan érkeztél, két hónapig tartott, míg megfeledkeztél a következményekről. Ez itt a morál – tanulj. És a büntetés egyáltalán nem volt olyan játék, mint fogkefével WC-t mosni.

Legalábbis így járta a szóbeszéd. Maguktól kevesen mondtak el bármit is. Sápadtan és megöregedve jöttek vissza Lappföldről vagy a keleti határról, hogy várják, mikor fogja majd hívni őket a haza úgy igazándiból. Hogy tudott így valami megváltozni nyolc év alatt?

Soha nem tulajdonítottam jelentőséget a szüleim teozofikus világszemléletének, de mivel az nem követelt felekezeti táborokat vagy hasonlókat, nem álltam ki a vallásból. Arra sem számítottam, hogy valaha is hasznát veszem. De amikor öt éve beütött az első istencsapása, a dolgok olyan félelmetesen gyorsan kezdtek el megváltozni, hogy már semmit nem lehetett tenni ellene.

Először egy olajfúrótorony gyulladt ki az Északi-tengeren, amit merényletnek tartottak. Aztán egy norvég felderítő repülőgép tűnt el a Jeges-tengeren. Majd egy szovjet tengeralattjáró-roncs bukkant fel Svalbard közelében. Mint derült égből villámcsapás, hirtelen NATO és szovjet vadászgépek kezdték el kerülgetni egymást, mint macska a forró kását. Beterítették az egész Északi-tengert, egymás felségvizeit szinte milliméternyi pontosan érintve. A bombázók széles, lusta ívekben cirkáltak a vadászgépek felett. A víz színén benzin gyűrűzött, a hajókon gyufával játszottak. Két tűz között találtuk magunkat, és a haza hallatta hangját. Aki elmúlt tizennyolc, azt behívták. Aki nem volt frissen leszázalékolt fogyatékos, egykettőre besorozták vagy bebörtönözték. A börtönök pedig öntörvényű helyek voltak ám, nem afféle üdülőközpontok, ahol tévézhettél, és idővel a szociálpszichológiai vizsgát is el lehetett végezni.

A hír szélsebesen terjedt, börtönbe pedig kurvára csak néhányan mentek. És azok a zakkantak, akik a nők hadkötelezettségét a jogegyenlőség végső áldásának tekintették, megkapták, amiért könyörögtek. Az egész nemzetnek mozgósíthatónak kellett lennie. Valamilyen okból – ah, nyilván azért, mert a nők spirituálisan sokkal érzékenyebbek –, a nőktől a vallási meggyőződést továbbra is elfogadták az elutasítás okaként, s nekem voltak erről papírjaim. A fejünket kívül-belül megvizsgálták, bonyolult keresztkérdéseket tettek fel, hogy bizonyítást nyerjen, tényleg úgy gondolom, hogy ölni tilos. Nem igazán volt mit bizonyítani, így megkaptam a ritka, civil szolgálatról szóló igazolást. Pedig a vallás-résznél volt egy trükkös pont, afféle 22-es csapdája: Ahhoz, hogy a hitvallás érvényes legyen, legalább öt évig egy, az erőszak minden formáját ellenző államvallás tagjának kellett lenned. És mivel a vallásszabadság korhatára 15 év, senki sem vehetett fel egy vallást korábban, mint 3 évvel a sorkatonaság előtt. Nálam ez is rendben volt, de az osztálytársaim és a gyerekkori barátok masíroztak az orvoshoz, a csajok úgy, akár a srácok. Mindannyian átestek a szűrőteszteken, a lányoknak pedig a bőrük alá benyomtak egy fogamzásgátló hormonkapszulát. Ha egy lány elég fifikás volt, hogy meglegyen a pocakja már a behívók idején, akkor persze megengedték, hogy megszülessen a gyerek, mielőtt bevonul. Csak kevesen próbálták ezt meglépni, miután közzétették, hogy az állam segíteni fogja az anyákat, s a gyerekeket pazar gyerekotthonokban fogja majd elhelyezni. Manapság nagyon kevés csajszi csináltatja fel magát sorozás előtt. Állítólag a kölykök nem ismernek fel téged, és te sem őket, ha a szolgálatnak vége.

Na és azok a körülmények, a rohadt egyenruha meg a hajvágás. Meg a tapintható, nagybetűs, démoni Félelem. Az emberek suttogtak hadgyakorlatokról, amiket annyira lelkiismeretesen és alaposan végeztettek, hogy néhány újonc, ha eszébe jutott, még hetek múltán is ágyba vizelt éjjelente. Beszéltek napokig tartó légvédelmi kiképzésről, ahol a katonákat sokkolóval tartották ébren. És minden, minden egyes, Lappföldön, a Tornio völgyében vagy a keleti határon harci tapasztalatokat gyűjtögető fiú és lány reggelente azzal a reménnyel ébredt, hogy ma talán még egyetlen, a Jeges-tenger felett kihívóan keringő repülőnek és ott úszó hajónak sem jut eszébe még egy hajszálnyival közelebb kerülni a másik félhez. Belül kiüresedve és kiégve tértek haza. Nem szabadott újra megnöveszteni a hajukat. A katonai körzet engedélye nélkül nem változtathattak lakhelyet. Napokon és éjszakákon át készen kellett állniuk, ha megkezdődne az összeomlás.

Szóval az egérlabi nyert. Hat három. Habár az ott elérhető békesség legalábbis kérdéses volt. Pletykák terjedtek a biológiai fegyverek fejlesztéséről, az ideggázokról és mindarról a szarról, amit a nemzetközi egyezmények tiltottak. Azt hiszem, itt is – végeredményben – az egerek tanulási képességét csak azzal a céllal tesztelték, hogy az új citotoxin milyen hatással van egy teljesen kondicinált állatra, és változtatja át egy mindennek nekirontó, tébolyult élőlénnyé.

Péntek este kocsmázni mentem. A törzshelyemen ajtóig állt a sor, így egy pillanatnyi mérlegelés után beléptem a szomszédos lebujba. Egy olyan hely, ahol bármennyi sört megihatsz. Rendeltem egyet és a pultnak támaszkodtam. Egyértelmű volt itt is – senkit nem érdekel más, csak a rétegekben gomolygó füst és az állandó, tompa hangzsivaj.

Évekkel ezelőtt, amikor a jeges-tengeri válság csak egy volt a tucatnyi más opció között, egy lehetőség a „Mit lehet tönkrevágni a nagyhatalmak között” nevű játékban, akkoriban úgy tűnt, ha egyszer valódi háború fenyegetne, ez az elkényelmesedett tömeg életre kel majd, mintha utoljára tehetné. Féktelenül megteszik, amire eddig gondolni sem mertek, egy időre elfelejtik az alaptermészetüket, az összes nő és férfi, elérik, amire addig csak vágyakoztak. A valóság viszont nem ilyen. Hirtelen az összes újság, a tévéés a rádióadó csordultig telt tiszta erkölcsű és hazafias tartalommal. Kétségkívül senki nem akarna összeterelni egy boldogan zajongó, eleven tömeget, majd hagyná magára a világvége ünnepén. Kevesebb ember üldögélt a kocsmában, mint azelőtt, és mindenki próbálta megmutatni, hogy nem bánatában vagy félelmében iszik, hanem csak úgy általában.

Egyszer csak egy rakás olyan vicces dolgot lehetett hallani, hogy egy finn kitesz tíz külföldit, és különböző hírességek feleségei adtak véleményt tarka magazinokban annak, hogy a nők kizárása a honvédelemből évszázados igazságtalanság és felháborító sovinizmus. És hogy ez meg az az aranyérmes síbajnok éppen hadnagyi rangot kapott. Azt hiszem, a legijesztőbb ebben, hogy egyesek számára, egészen nyilvánvalóan, minden aggodalom és reménykedés közepette felcsillan valami, amit nehéz másként látni, mint morbid örömöt. Hogy végre történik valami igazán drámai és izgalmas. Biztosan azt képzelik, hogy ez egy kötelező köztes szakasz, mielőtt a szirénák üvölteni kezdenének, és dübörögve felbukkan majd kétmillió hőstörténet.

„Arra ott nem szállnak a legyek?” Ittam egy kortyot a poharamból.

„Azt kérdeztem, hogy arra ott nem szállnak-e a legyek?” Ez hozzám beszél. Lassan megfordultam. Három fiatal nő, kb. húszévesek. Iszom a sörömet, ezek meg kipécéztek.

„Nézzétek, csajok, azt ott e’. A szaga biztosan vonzza a legyeket.” A nő látványosan legyezgette a levegőt az orra alól. „Le kéne vágnod a lófarokból.”

Behúztam a vállamat, és sikertelenül próbaltam elrejteni a copfomat. Nem ez volt az első alkalom. „Válaszolj nekem, de rendesen, ha szépen kérdezlek. Nem úgy szokták mondani, hogy a lófarok töve büdös? Sok legyed van már?”

„Ahogy gondolod”, próbálkoztam óvatosan. „Ez a civil jártatja a száját” – állapította meg a nő. Az étterem egy része ekkor óvatosan elkezdett érdeklődni, hogy mi történik az életnek ebben a zugában. „Kellett ennek idejönni mutogatni magát?”, hallottam kicsit távolabbról. „No, no, vannak most ilyen majmok” – kommentálta egy másik. Egy darabig nem jutott el, hogy rólam beszélnek, nem pedig a részeg csajokról. A poharamhoz fordultam, remélve, hogy megunják. Dehogyis, tudtam, hogy ezek az arcok egyhamar nem szokták megunni.

Az egyik nő közelebb húzódott. Ugyanabban a pillanatban két másik sorakozott fel mögötte, mint két pótkocsi. Az első közülük ránehezedett a mellettem lévő pultra.

„Most megkérdem tőled egyenesen. Ez most egy egyenes kérdés. Szerinted ezt a földet nem érdemes megvédeni? Hagynád, hogy bárki idejöjjön, fegyverrel a kezében? Válaszolj, figyu, de őszintén.“

Bámultam a sörömbe és próbáltam magamban hajtogatni: Tágulj innét, azt gondolod, hogy még nem próbáltam megválaszolni? Hogy még csak nem is gondoltam rá? Hasonló válaszokra, amelyekért így vagy úgy, de kaptam a pofámra? Majd kinyitottam a számat: „Szerinted ez nem elsősorban rám és a bizottságra vonatkozik?”

„Te egyszerűen csak nyúl vagy. Egy gyáva szarcsimbók. Semmiért nem vállalsz felelősséget. Csak a szomszédból nézed, amikor mások meghalnak.”

„Aztán ki fog most itt meghalni?”

„Ha te haldokolnál, azt hiszed, bárkit is érdekelne?”

„Téged nem kell hogy érdekeljen.”

Néztem a szemét, és láttam benne egy hullahegyet, és hogy miért gyűlöl engem. A halom tetején nem én feküdtem, hanem ő.

„Téged sem érdekelt. Felkínáltad a segged egy papnak, és már bent is voltál a civil semmirekellők között.”

„Ez nem igaz.”

„Akárhogyan is, egy nyavalyás lógós vagy. Valóban azt mondod, hogy ha valaki fegyverrel fenyeget, és esélyed volna rá, hogy megvédd magad, akkor sem tennéd?”

„Az az én dolgom.”

„Na figyelj ide, ezt a földet megvédeni egy kicsit mindannyiunk ügye, vagy nem?”

Egyetértő hümmögés a szomszéd asztaloktól.

„Én nem védem. Nem fegyverrel. Nekem más ügyeim vannak, és ez az én választásom.”

Hirtelen megjelent a kidobó, egy nagy, széles fickó, falként tornyosult fölöttünk.

„Van itt valami probléma?”

„Csak alapelvekről beszélgetünk”, mondta a nő, széles vigyorral, kicsit imbolyogva. „Csak egy kis ideológiai nézeteltérés.”

A kidobó rám nézett, vézna termetemre és copfomra, majd a három kisportolt nőre, és azt mondta: „A rend érdekében, talán jobb lenne lelépni.”

Míg a buszra vártam, ők ismét megjelentek. Nagyon jól tudtam, ez mit jelent. Az első ütés után szinte megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább várakoznom. Szakszerűen jöttek, egymás után, gyomorba, fejbe. Valószínűleg az elején zavarba jöttek a sorrendet illetően, mivel semmilyen ellenállásba nem ütköztek, de aztán káromkodva folytatták egymás buzdítását, hajtogatva, hogy: te büdös rohadt civil kurva. Habár a szemeimet szorosan becsuktam, minden ütés és rúgás fehér és vörös csillagképeket vert az arcomba. Szabálytalan gyors ritmusban kaptam őket, egyikük egyértelműen megpróbálta eltalálni az arccsontomat, de feszes magzatpózba kuporodtam, hogy sehogyan sem sikerült neki. Egyébként is kapkodtak. Gyilkos kiképzést kaptak, meg is ölhettek volna, ha rendesen teszik a dolgukat.

Feküdtem a földön az oldalomon, karjaimmal védtem a fejem. A derekamra mért utolsó rúgás igazán élvezetesre sikeredett. Élénken eszembe jutott az álmom, amikor a fogaim szétmorzsolódtak a számban. Megmozgattam a nyelvemet. Sértetlenek voltak. Kinyitottam a szemem. Köröttem néhány pár láb. Úgy tűnt, a közönség. „Csak nincs valami baja?” kérdezte egy női hang. Valaki hevesen csitítgatta: pssszt.

Felálltam. Zúgott a fejem, a neonshow utóképei a retinámon villogtak. Valószínűleg semmi nem tört el, de a testem néhány hónapig olyan lesz, mint egy leopárdé. Csak nem olyan ruganyos.

Oldalról néztem, ahogy Soili elvégzi a kísérletet. Határozott mozdulattal kivette az egeret a ketrecből, kinyitotta a labirintus ajtaját és betessékelte. Volt egy jegyzetfüzete és egy adatlapja. Az egér nem maradt a helyén, hanem azonnal futva elindult a betanult irányba. A második sarkon befordult, talpai megcsúsztak a kanyarban. Egyszer csak befékezett. Megállt, hátrálni kezdett, majd ismét nekieredt. Megrezzent. „Amint az látható”, zendített rá Soili „megtaláltam a megoldást”. Az egér megtanult egy adott útvonalat, és most megváltoztatta. És azt is megfigyelhettük, hogy az újbóli tanulási folyamat kissé gyorsabb, mint az elején, vagyis az egér határozottabb módon kereste az útvonalat. Ez olyan, mint megtanulni a labirintus alapszabályait.

Az egér ekkor hátsó lábaira állt, és orrát az üveg felé emelte. Soili homloka összerándult. A rózsaszín farok vadul csapkodott, majd az egér elrohant ugyanabba az irányba. Ekkor áramütést kapott és reszketni kezdett, és megintcsak nekirontott a láthatatlan ellenségnek.

„Ez nagyon érdekes”, dünnyögte Soili, és jegyzetelni kezdett a füzetébe. „Csak egy bizonyos százalékuk teszi ezt. Néha még be is görcsölnek a frusztrációtól.”

Az egér válogatás nélkül neki-, nekirontott a labirintus falának. Soili tekintete könyörtelen maradt. Az egér véletlenül, de rátalált egy átjáróra, amely nem zsákutcában végződött, előrerohant, és egy kereszteződéshez érkezett. Ott ült a közepén, s remegett a bajusza.

„A frusztráció bizonyos esetekben az egeret teljesen alkalmatlanná teheti a tanulásra”, magyarázta Soili. „Minden lehetséges módon tiltakozni fog a labirintuson való áthaladás ellen, pedig szüksége van az ételre. Ennek a példánynak sikerült megjegyeznie három labirintust, de ezt a negyediket már nem képes megtanulni. A büntetéstől való félelem és a táplálkozás igénye ugyanolyan mértékben fejlődött, s ez a példány már döntésképtelen, mert nincs egyértelmű preferenciája a cselekvésre.” Ezzel kinyitotta a labirintus fedelét, és nyakoncsípte az egeret.

„Elintézed? Most már használhatatlan.”

Lassan megráztam a fejemet, mert nem igazán akartam megérteni.

„Nézd meg jól.”

Soili egy fecskendőt és egy ampullát vett elő a fali szekrényből, átszúrta a tűt dugón, megtöltötte a fecskendőt, és a másik kezével felemelte az egykedvűen gubbasztó egeret. Egy hatékony kézmozdulattal benyomta a tűt a szegycsontja alá. Az néhányszor megrándult, és készen is voltunk.

„Még csak nem is fájt”, mondta Soili, és rámpillantott a szemüvege felett.

Meredten bámultam rá.

 

„Mi az istennyila!”, mondta Leo, amikor meglátta a péppé vert képemet.

„Ez semmi, látnod kéne a leszurkált egerek listáját.”

„Túl érzékeny vagy.”

„Nekem nincsen állatkínzásban alapműveltségem, mint egyeseknek. A gyerekkoromat nem békaboncolgatással töltöttem.”

„Ja, és még azt sem tanultad meg, hogy felemeld a kezed, nehogy véletlenül odaverjenek.”

„Csak hagyj inkább békén”, mondtam, és hirtelen pokolian fáradtnak éreztem magam.

Leót igazából nem lehetett hibáztatni: két übernormális lánytestvére volt, az egyik tizedesként, a másik éppenséggel hadnagyként jött vissza az Akadémiáról.

De őneki sem jutott eszébe, hogy a húgai milyen riadt-néma zombiként élték meg a sorkatonaságot. Különösen a fiatalabbik, szinte mindig kopaszra vágatta a haját, és naponta gyakorolt egy légpisztollyal a ház mögött. Irtotta a verebeket.

Leo maga áprilisban vonult be, és ez volt az egyik oka annak, hogy többé nem bánt velem úgy, mint egy éve még, amikor kiderült a civilszolgálatom. Ő és a hivatalnok szülei egymással versengve próbáltak megértőek, nyitottak, előítéletmentesek és toleránsak lenni, és bárhogy is volt az én ügyem, de ahogy Leo bevonulása hétről hétre közeledett, furcsa módon elkezdtek megváltozni. Bizonyára látták valahol a tudatalattijuk hátulsó részén ugyanazt az odavetített hullahegyet, ami a csajnak látszott a szemében, ott a kocsmában, azt, amiből az én testem hiányzott. A kétségbeesés számtana ez: amikor veszély fenyeget, egymás után próbálsz sakkot adni, hátha úgy valami mégis megmenekül.

„Ezenkívül, egészen megszívtad ezt az egész támadást. Itt a példa.”

„Nem a rágcsálók miatt vertek meg.”

„Ez nem ide tartozik.”

„Tényleg?”

Leo és én, mint macska és… mégis egyelőre együtt maradtunk, valami miatt. Átmenetileg. Ami leginkább aggaszt, az Leo mellébeszélése: most ne menjünk hozzánk, menjünk máshova… Tudom, miért. Leo többé nem akar engem szembeállítani a családjával.

A testvérei nyíltan gyűlölködő pillantásai, fintorgása, gúnyos nevetése akár szemtől szemben, részei voltak ennek valamiképp. És a szülei néha egészen mások voltak. Valószínűleg olyankor egy kisportolt katonafiú feleségéről álmodoztak. A legijesztőbb megfigyelés az volt, ahogy a beszédmódjuk megváltozott. Mostanság, ha szóba kerül a szituáció, a krízis, ami a fejünk felett lebeg és a gyomrunkat mardossa, többé már nem panaszkodnak és siránkoznak miatta, de minden második mondatuk hemzsegni kezd a rendkívüli, zéró értékű fogalmaktól, mint „nemzetbiztonság”, a „határok sérthetetlensége”, „válságállapot” és „a honvédelem korszerűsítése”, amikor egy évvel ezelőtt még érthető szavakkal elnevezett értelmes dolgokról beszélgettünk. Még két évvel ezelőtt a véleményrovatokban a nők hadkötelezettségének szükségtelenségéről lehetett olvasni, és a tartalékosok kiutazási tilalmáról mint az egyéni szabadság korlátozásáról. Most ugyanezek a dolgok válságállapotot jelölnek.

„Kettőt találhatsz, megkérdezik-e majd minden munkahelyen, voltál-e a seregben. És még kettőt, hogy mi lesz a reakció a válaszodra.”

Idétlenül elmosolyogtam magam, mikor eszembe jutott a jövőm: „Egérőr, igazgató úr”.

„Rajtam nevetsz?”

Leo dühös volt, ingerlékenyebb, mint valaha. A civilszolgálat miatt elég ritkán találkoztunk, de arra persze nem gondolt, hogy a hadseregben hónapokig nem látnánk egymást, hogy én is meredt szemekkel járnék haza, és felugranék minden egyes közösen töltött éjszakán a legkisebb neszre, hogy hisztérikusan fussak egy kört. De biztosan becsülendőbb lenne.

Leo felkapta a kabátját és a kesztyűjét, és kivonult a bárból. Én maradtam a vizemet kavargatva. Ahogy hazafelé ballagtam, tudtam, hogy Leo legkésőbb holnapután felhívhat, és találkozhatnánk még. De valahogy először tudtam azt is, hogy a kibékülés csak gesztus lenne, és az is csak azért, mert ilyen átkozottul hosszú ideje együtt voltunk. És most először megértettem, hogy hosszú távon ennek már nincs értelme. A legrosszabb az volt, hogy a gondolattól nem igazán éreztem semmit. Persze, az agy valamilyen önsajnáló része eléggé sajgott, de egyébként – ennyi volt. Nem voltak illúzióim sem, hogy találhatnék valami új és megértő srácot. Éppenséggel tudni véltem, hogy az inkább a véletlentől függ, mint bármi mástól. Hogy csak néhány üveg sörre vagy alkalmi együttlétre van szükség, lehetőleg egyszerre mindkettőre, és Leo lenne ismét a legfontosabb. Egy pillanatra biztosan. Aztán újra veszekednénk és szakítanánk. Miért ne. Ő még soha nem állított választás elé, még ha más véleményen is volt, nem erőltette a hadsereget vagy a hajvágást. Ha csak egy olcsó fellángolás lett volna, ami folyton falhoz állít, hogy őt vagy… akkor ő mindig az örök második lett volna. Lehet, hogy tudott is róla. Nem azért, mert fanatikus lennék, hanem, mert ilyen igényekkel sokáig nem lehet együtt élni. Ebben volt az ellentmondás: Nem tudta elfogadni a civilségemet, az viszont olyan izgalmas eszközzé tett, hogy érdemes volt velem maradni, mostanáig.

Ezúttal én is valami más lettem, mint egy könnyen lázadó, kiállítható tárgy. Fenyegetés voltam.

Egyszerre nagyon rosszul éreztem magam. Hirtelen eléggé biztos voltam benne, hogy Leo nem fog hívni, és ha megtenné, az lenne az utolsó hívás. És a rossz érzésem nem attól volt, mert tudtam, hogy ez lesz, hanem mert tudtam, miért. Ültem a padon, és sípolva vettem a levegőt. A gondolat ekkor már elég fájdalmas volt.

„Próbáltátok már valaha, hogy tudnak-e komunikálni?” Úgy értem, ha betesztek a labirintus végébe egy olyan egeret, amely már ismeri az útvonalat, az elejére meg egy olyat, ami nem, akkor meg lehetne figyelni, hogy az új egér könnyebben keresztül jut-e a labirintuson, ha az a másik tanácsokkal látná el a végéről és…”

Soili úgy bámult rám, mintha legalábbis őrült lennék. „Szóval nem”, motyogtam, és elmentem a 28-as számú egérért. Még nem volt egyszer sem a labirintusban. Fehér és ártatlan.

Soilit savanyú képpel találtam, feszültnek tűnt. „Már jó ideje itt vagy, és naponta figyeled ezeket a kísérleteket. Szóltam a vezetőségnek, hogy szerintem néhány rutinkísérletről magad is gondoskodhatnál már. Ez nem igazán bevett gyakorlat, de tényleg hiány van személyzetből. Érdekelne?”

„Nem is tudom, mért is ne.”

Úgy tűnt, hogy a válaszom nem teljesen meggyőző, ezért folytatta: „Tudod, hová kell az űrlapra feljegyezni a futkározással töltött másodperceket, a helytelen fordulások és büntetések számát.” Az első vizsgálatnál ez elég. Egyelőre csak elvégeznéd az alapteszteket, a 28-assal kezded. Ez így világos?”

Bólintottam. Soili az órájára nézett, majd a mappájára mutatott.

„Itt találod az egér számát. Figyelj oda a pontos címkézésre. Hiba nem fordulhat elő.”

28 éppen bement az ingujjamba, és felfelé mászott a blúzom alatt. Rohadt nehéz volt pókerarcot vágni.

„Világos.”

Soili megfordult és elment, mi pedig ott maradtunk a laborban. Én és a fehér egerek.

Kivettem az egeret a nyakamból, és feltettem a vizsgálóasztalra. Először üldögélve körbeszimatolt, fülelt, majd óvatosan elindult. Böngésztem Soili irattartóját. Az első futáspróbát vagy tucatszor kell elvégezni, aztán Soili visszajön, és beindítja a 14-, 15-, 16- és 18-as számút. Ezek már háromszor végigmentek, és megtanultak egyenesen átfutni rajta. Tudtam, hogy ezután a csapdává alakított labirintusba mennek.

Vajon mit gondolnak Soiliról és rólam? Vajon Istenük voltunk, vagy a sors kegyetlen gépezete, ami sajttal csabítgat és fájdalommal fenyeget? Lehet, nem is tartottak minket semmire, mert ez volt az élet egyetlen formája, amit ismertek. Kivettem a laborban a hűtőből egy sajtot, és felvágtam sok-sok apró kockára. A labirintus minden egyes pontjába tettem egy darabot, és lekapcsoltam az áramot. 14, 15, 16 és 18 kezdhetett ünnepelni. Elrohantak a labirintus végéhez anélkül, hogy a csábító illatú oldalsó járatokra pillantottak volna. Felsóhajtottam. 28 a vizsgálati asztalon kalandozott a bajuszát remegtetve. Kezembe vettem és betettem a labirintusba. Beszaladt az első folyosóba és nekiszaladt egy darab sajtnak. Izgatottságtól remegve elkezdte enni. Mintha egy hangtalan jel érte volna el a 14, 15, 16 és 18-at. Óvatosan, tapogatózva elkezdtek visszafelé haladni a labirintuson keresztül.

Az üveg alja hirtelen tele lett fehér nyüzsgéssel és rágcsálással. Vajon azt gondolták, hogy megőrültek, vagy hogy világ bololdult meg? És hogyan reagáltak a következő kísérletre? Nem tudtam ellenállni a gondolatnak: Soili áll a stopperórával, nézi az egeret a labirintus elején, és az hirtelen visszanéz rá, feláll a hátsó lábaira, mellső lábait a fülére téve rákacsint, és a nyelvét szélesen kinyújtja.

Szaniszló Tibor fordítása.

 

*  Johanna Sinisalo finn író. Legutolsó regénye, az Auringon ydin (A Nap magja, 2019, G. Bogár Edit fordítása) magyarul is olvasható.