Szánthó Erika Emma: Komolyan gondolod? – 1. rész

Julija Svetlova felvétele

Első találkozásunkkor spanyol anyósom gyanakodva méregetett. Éjjeli kettő múlt, és Doloresszel azt terveztük, hogy felosonunk az emeletre, bezárkózunk madridi szobájába és reggelig kufircolunk. Vagy legalább leszop engem.

Ssss, ssussh, Dolores anyukája. Ez a kezdés. Már az előszobában lebuktunk. Egy kevés Sangria, rengeteg Cava és brandy volt bennem. Dolores Cavat és pornstar martinit ivott. Karomba csimpaszkodott, készült kidobni a taccsot.

Ssussh, Dolores mama, mondtam angolul, próbáltam elkergetni a hálóinges barátságtalan madarat. Keselyű, kopasz.

Rossz madár – felcsaptam a kezemmel a levegőbe.

És most Dolores mama ott van az égen. Röpte jellegzetes, szárnycsapások nélküli keringés.

Meghalt, vastagbélrákban persze. Amikor Dolores meglátta a tanácstalan orvost, aki minket keresett, és előtte már szomorú arccal leszólított pár embert, kirohant a kórházból. Nem jutott messzire, két-három perc után elkezdett szúrni az oldala, alig kapott levegőt. Kénytelen volt sétálni. Másnap a munkahelyén, a reggeli meetingen az volt az icebreaker kérdés, hogy a képen látható kilenc kecske közül melyik ő. Elment futni. Másfél hónap után a tízkilométeres távot hatvan percen belül teljesítette.

Anyósomat viharban temettük. A tomboló szél az arcunkba csapta a spanyol esőt, spanyol leveleket és spanyol gallyakat. Dolores mama, állítólag még a betegsége előtt, erőtlen hangon azt mondta egyszer a telefonba, hogy negyvenhét éve él a Földön, és egyre jobban érti a kakasokat. Ha tehetné, ő is úgy kezdené minden napját, hogy belesikolt a levegőbe. A vihar legszívesebben kettétépett volna bennünket. Sötétség, süvítés és hideg. Beázott a fekete bőrcipőm.

Azután arra gondoltam, amikor az anyósom az első megérett eperszemeket leszedte, odarakta a teraszasztalra az akkor tizenhárom hónapos fiunknak, és azt mondta, hogy ezeket a sárgarigó hozta neki hajnalban. Habcsók. Brutális giccs. Sírni próbáltam. Pontosabban igyekeztem. És közben, akinek csak tudtam, a bőrcipőmmel ráléptem a lábára. Ahogy a lábukon álltam, fátyolos hangon azt mondtam, hogy az anyósom vidám, segítőkész, jó ember volt, akit sajnos csak négy évig ismerhettem, mert meghalt rákban. Dolores az eső ellenére is izzadtan imbolygott mellettem. A lábán szétázott a fekete futócipő.

– Rob, a szél olyan lendülettel fúj, hogy majdnem elhányom magamat.

A feleségem fogai csattogtak, miközben egy szemüveges szakállas embernek, aki szerintem a vizes lencséktől semmit sem látott belőlem, bemutatkoztam, Róbert vagyok. Én pedig Rodrigo, mondta, összenevettünk és elmeséltem az eperszemes sárgarigós történetet.

Még az eső ellenére is vagy kilencvenen voltunk. Dolores mama népszerű volt a szomszédságban. Egyedülálló anya három lánygyermekkel. Amikor a férje lelépett egy csinos barnával, a legkisebb lány még csak kétéves volt. Dolores kilenc. Elköltöztek, a szomszédot kellett áthívniuk, hogy kösse be a mosógépet, mert vízszerelőre már nem maradt pénzük. Kapott egy sört. A kétéves Sofía vitte neki oda, aki olyan volt, mint egy szép seb. A hétévesnek veserákja volt. Másfél éve jártak kezelésre. Persze sikertelenül.

Egy reggel a szomszédban csörgött a telefon. Az asszony vette fel, aztán átadta a férjének, Dolores mama téged keres. Tudták, hogy két napja kórházban van a beteg kislánnyal. A nagyszülők vigyáztak a másik két gyerekre. A nagymama azt mondta, a kislány haldoklik, és ha vége, minél előbb szeretne hozzákezdeni a sír gondozásához. Mielőtt sehol sem találja majd.

– A legszívesebben én is elmenekülnék, mint a volt férjem – mondta Dolores mama a szomszéd férfinek a telefonba. – Gabi nézi a falat és furcsa, értelmetlen szavakat mormol. Olyan, mint egy demens öregasszony. Igen, és mintha kicsit debil is volna, pedig csak meg fog halni. Már azt mondok, amit akarok. Na, akkor mondom. Lassú sóhajtás hallatszott.

Baszd meg magad, kedves Francisco. Az anyád koporsóját ereszd le a faszodon a sírba, te geci!

A szomszédot nem Franciscónak hívták. Dolores mama öt percig káromkodott a volt férjének címezve. Eddig kimondhatatlannak vélt szavakat.

– Gyere, basszál meg, gyere, az anyád kurva hétszentségit, gyere! De nagyon nagyra vagy! Te vagy, te vagy a város csődöre? Megbaszol mindenkit? Nyomja beléd az állami csődör azt az ötven centis faszát.

Gabi halála után Dolores mama minden héten süteményt sütött. Annyit, hogy a környék összes gyereke jól lakott. Ez öt-hat utcát jelentett. A lánya emlékére. Volt, hogy négyszáz buñuelot sütött ki az olajban. Ha nem volt pénze alapanyagra, kölcsönkért. Mindig megadta. Szombatonként sorban álltak a gyerekek a házuk előtt. Borzasztó hangzavar.

– Azoknak a gyerekeknek folyt el az idő – mondta megismerkedésünk estéjén Dolores, miközben lefelé néztem, és csak a karcsú lábszárára tudtam koncentrálni.

Úgy kezdtem, hogy az anyósom az első találkozásunkkor gyanakodva méregetett. Ez másnap délre mit sem változott, amikor összefutottunk a lépcsőfordulóban. Gondoltam, itt az én időm.

Az én apám is elhagyott minket. Huszonhárom éve, mondtam neki angolul. Fényképem sincs róla. Anyám szerint olyan volt, mint egy kalandvágyó gyerek. Oké. De milyen volt az arca? Fáradt volt, félt, kérdeztem Dolores mamát. De ő csak megrázta a fejét, megvonta a vállát, majd elmosolyodott.

Lementünk a konyhába, Dolores már ott ült, szép volt persze, de azután a konyhapultnál megláttam a húgát, Sofíát. Olyan volt, mint egy eldobott fekete fátyol, amit senki sem húz össze az álla alatt. Legalábbis így állt ott a konyhaszekrénynek támaszkodva. Tizenhat éves volt. A következő egy-két évben néha lopva megsimogattam, mint egy selyemkendő alá rejtett ékszeresdobozt. Hagyta. Amikor Dolores terhes volt a fiunkkal, néha Sofía melleit fogtam, tartottam, mert azok belesimultak a tenyerembe. Sofía, olyan vagy, mint a finom szálú eső. Pedig inkább olyan volt, mint a vizes fű.

Lehetnék féltékeny Dolores mamára, de nem vagyok. Csak kicsit ideges tőle. Amikor velem beszélt, a hangjában mindig volt valami leereszkedő. Mert magyar vagyok. Azt mondta, nyolc éve találkozott két magyarral a piacon. Dolores fordított. A paprikáknál álltak. Tudja, ha háború van a világban vagy a szomszédban, a magyarok hiszik is, meg nem is, hogy igaz. Ha jönnek a németek és a csendőrök a zsidókért, akkor elhiszik. Úgy járnak mezítláb a tarlón, mintha Marbella homokos tengerpartja lenne. És azt is tudja, hogy Viktor Orbán.

Csak öt perc hírnév. Elföldelik, ide, a lánya, Gabi és egy vadidegen, Antonio Garcia mellé, és aztán ennyi volt a népszerűség. A másik két lányának már nem maradt hely. Dolores mama csak úgy tudott jól aludni, ha lelógott a lába. Ezt most beszopta. Hátha az okos és híres sárgarigó segít rajta hajnalban.

A temetés egy pontján Dolores hisztérikus vihogásban tört ki. Amikor az óvoda felé sétáltak egy pálmalevéllel a kezében, azt kérdezte az anyjától, hogy ha bent sír az óvodában, és az arcán folyik a könnycsepp, azt az anyja látni fogja-e. Habcsók. Ahogy az is, hogy Dolores minden reggel kinyitja az ablakot, majd beleszippant a levegőbe.

Szánthó Erika Emma (1985, Budapest)