Aich Péter – Hero és Leander
Elindultak. Miként a Hold az égen, a tavaszi virágzás. A fény felé, az elvárások s az ár ellenében, viharral dacolva. Vajon min múlik a szív dobbanása, az ölelés melege? S akit a szerelemnek szenteltek, vajon szerethet-e?
Remete Ilona tavirózsából lett, Sellő, így becézték, a tengerbe vágyódott. A víz körülrajongja, átöleli, magába fogadja majd, kusza álmok ringatják, bizonytalan kalandozások az átható, ismeretlen végtelen felé, a hullámok bőrét tapintják, fölötte a szabadság képzelt madara köröz.
Amikor még Ilike zsenge kislány volt, a part mellett ácsorgott árván, a távolba meresztette szemét önfeledten, nézelődött, a lába előtt a nyomok a homokban a mélybe vezettek. Emberek jártak körülötte, sosem jöttek, mindig csak mentek, s nem vették észre, egy kislány áll a víz partján, ki kell térni, ennyit tudatosítottak, mert a kislány nem mozdul. Nem mozdul, csak áll, tágra nyílt szemmel, nem tudja, mit tegyen. Nem arra gondol, hogy tenni kéne valamit; nézelődik, látni próbál, érzelmek suhannak előtte emberi testben, madarak a láthatáron, bizonytalan vágyak, nem biztos, hogy észreveszi mindezt, s a könnyed lebegés távoli légörvényét, mindenki visz magával egy mosolyt vagy fájdalmat, vajon mit jelent ez a lelket érintő fuvallat, a kislány nem érti ezt még, csak a játszi szellőt érzi. Szemben vele egy nagy fiú jön ki a vízből, mintha a tengerfenék emelné ki a habos hullámokból, s amikor a partra ér, ugrik néhányszor, hogy lerázza a csöppeket, csípőre teszi kezét, a nap felé fordítja arcát, a kislány ránéz, mit csinál ez a nagy fiú, ugyan mi lehet ott, hiszen csak a nap, vakító fényesség, elvakítja, elcsábítja, jaj. Aztán a fiú leül, a homokot pörgeti, egy idő után elássa kezét csuklóig, árkot váj két kezével maga körül, mintha unatkozna, krétakör a sivatagban, noli me tangere. A kislány nem érti, azt sem, ami megmozdul benne, csak néz, értetlenül pislog, vágyak szállnak, kísérnek s kísértenek majd egy életen át, ám a kislány ezt sem tudja még. Hát te, szól hozzá váratlanul a nagy fiú, kérdőn tekint rá, szemében a nap eltévedt sugara villan. A kislány nem mozdul, a megfoghatatlan kérdés elsiklik mellette, vízbe merül, sellővé változik, csak a nagy fiú kérdő tekintetét veszi észre, a szeme melegét. A nagy fiú föltérdel, tovább turkál a homokban. Segítesz nekem várat építeni, kérdezi a kislánytól, keze elernyed várakozón. Várat? A kislány most összpontosít, igyekszik megérteni, nem tudja, hogyan kell várat építeni, mozdulna, a fölhívás végigbizsereg benne, tenni valamit, ó igen, jó lenne, talán érdekes dolog ez a várépítés. Gyere, mondja a nagy fiú, kupacot csinálunk, abból lesz a vár. A kislány tétován, ösztönösen elindul, oda telepszik, tudja ám ő azt, hogyan kell homokot ásni, hiszen látja, keze még ügyetlen és kicsi, de segíteni jó, ujja közt szétperegnek a szemek, a magány könnyei, eltűnnek a varázslatban. Hogy hívnak, kérdi a nagy fiú, de Ilike nem válaszol, megszeppent egy csöppet, túrja a homokot, szorgalmasam, szótlanul, s mélyül az árok, növekszik a kupac. Én Péter vagyok, mondja a fiú, jó, hogy segítesz, hova lennék nélküled. Nagy kupacot csinálnak, megöntözik vízzel, tapadjon a homok, domb az szinte, széles árok veszi körül, aztán Péter talál egy kis ágat, amit a víz vetett partra, azt rakják föl a vár tetejére, ez lesz a zászló, mondta a nagy fiú, most pedig megyek úszni egyet, mondja még, addig építs. Mikor kimerült újra a vízből, s visszajött, a kislány még mindig ott ült, árván s tehetetlenül, a várba belebotlott valaki, összedőlt, a kislány őrizte a romokat. Újjáépítjük?, kérdezte Péter. Az álmokat mindig újjá kell építeni, tudod-e?
Másnap, amikor a nagy fiú kijött a partra, megint ott találta a kislányt. A vár mellett guggolt, valaki újra széttaposta, vajon miért. Vigyázni kell rá, mondta Péter, különben elpusztul. A kislány nem értette, miért pusztul el. Ha egyszer már van, maradjon. Nekifogtak, fölépítették a homokvárat, szebb lett, mint a tegnapi, árokkal, bástyákkal, toronnyal. Így ment ez egy álló hétig, nap mint nap újraálmodták, egyre gyönyörűbb lett. Ilike ügyes kislány, már nem ő segített Péternek, hanem Péter segített neki. Mert éjjel mindig letaposta valaki. Néha nappal is. De már nem bánta, jó ezzel a nagy fiúval várat építeni. Újra s újra. Falakat rakni, bástyákat, palotákat emelni, nevesítetlen álmokat idézni. Aztán a hetedik napon hiába várta a nagy fiút. Nem jött el többé. Várt, sokáig várt, valami fölrémlett, hogy azt mondta, el kell mennem, de talán csak a vízbe, úszni egyet, fölkeresni az eltévedt gondolatot. A víz körülvesz, átölel, magába fogad. Bizonytalan, ismeretlen sejtelem volt, a vízbe vágyódott, a mélybe, akár a gondolat, mégis félt tőle. Aztán, hogy hiába várt, nekifogott egymaga várat építeni. Megépítette a saját palotáját, ilyenben fog lakni, ha nagy lesz, Péter mondta, s akkor úgy is lesz. Elviszel oda?, kérdezte a kislány. Persze, mondta a fiú, de most mégsem jön, hol keresse azt a várat? Talán a nagy vízben van valahol, a tengerben, amely körülveszi. A mélyben lehet, valahol nagyon mélyen.
A kereszteződéseken mindig zavarba jött Tölgyes Péter. Merre menjen? Merre lehet a vár? S a királykisasszony? Akinek tiszta a lelke. Aki majd vele építkezik. Aki megajándékozza szerelmével, hogy amit nappal építettek, éjjel le ne omoljon, s amit éjjel építettek, nappal épen maradjon. Az Óperencia közepén bizonyára van sziget. Bizonyára, ott, kell, hogy legyen. S a szigeten kő, hogy körülvértezze a szívet, és szív, hogy megpuhítsa a követ. Fölfedező utakra jártak akkoriban a közeli hegyekbe, körút a kocsmába, fölkészülés a nagy útra, a későbbire, amelyre majd egyedül kell mennie, sejtette. Nagyobb társaság volt, ki-ki hozta a maga aktuális szerelmét, Péter egyik barátja a húgát is elhozta néha, s Péterre bízta, kedvére foglalkozhasson a barátnőjével, úgysincs senkid, mondta, muszáj volt elhozni, sajnálkozott, a szülők, tudod, gardedámnak szánják mindig ezt a kis bestiát, tereld el a figyelmét. Péter értette, s bosszankodott, miért ő legyen az áldozati bárány? Ilike élénk csitri volt, na de mit kezdjen ő vele. Évfolyamtársnője ennél érdekesebb, most például eljött ő is, kivételesen vagy véletlenül, kellemetlen ez, a franc üssön az ilyen barátba, micsoda helyzet. Még szerencse, hogy ez az Ilike nem ragad rám, mert ettől tartott, múltkor ugyan elég jól megvoltak, na de az mégis más, most, hogy itt az ő évfolyamtársnője is. Ilike úgy tesz némi visszafogottsággal, mintha mindez nem nagyon érdekelné, csak a szemét mereszti, sóváran egy kissé, na de azért csak innen odáig, meg Péter sem viszi túlzásba, sok még a lehetőség, korai lenne elköteleznie magát, bár Ilike azért ösztönösen ingerli, az évfolyamtársnő pedig hessegeti gúnnyal és fölényeskedve, ez tulajdonképpen jólesik, mintha őt, Pétert akarná mégis, pátyolgatott hiúság. Később kiderült ugyan, intellektuális szemlélet volt ez csupán a részéről, saját önérzetének vállveregetése, s nem ő, Péter volt a lényeg, nem ő a céltábla, hanem az öntörvényű keresés, és egyáltalán, nincsen vár vagy kastély még a közelében sem, amerre jártak, csak felhő gomolygott, rossz álom, miért hisszük el mindig a délibábot. Péter ezentúl inkább egyedül bolyongott, nyakába vette az országot s a fél világot, régi romokhoz kirándult, az álmukat kutatta, de idegen álmok voltak azok, egyiket sem ismerte föl. Az új házak pedig sivárak voltak mind. Palotaként tetszelegtek, megtévesztő kulisszák.
Remete Ilona a nagy tiszta kék tengerszem partján állt, lehunyt szemmel, kezét kitárta. Az élet vize benne? Ugyan hova máshova vágyódhat egy sellő? A szabadság csalfa madara köröz fölötte, a napba röpül, elhomályosítja a nagy ragyogást. Este a túlsó partról fények villognak, hívogató kék szemek. Az elvágyakozás a homokvárból is palotát teremt, díszes ajtókkal, meleg kandallóval, a mennyezeten antik mesék freskói, a termek sora bőséget sejtet, a dupla falak titkokat rejtegetnek. Remete Ilona elindult, magányosan, hogy berendezkedjen, kissé álmodozva, elvonatkoztatva, s bár úgy vélte, biztosan lépked útján, a föld fölött suhant, kísérete követni nem bírta. Csak később vette észre, mikor nagyot huppant, s összetörte álmait, valójában merre jár. Kit a szerelemnek áldoztak, ilyen annak sorsa? A hegylánc túloldaláról éppen akkortájt Tölgyes Péter eredt útnak a fellegvár felé, a világ okát kereste, a rugóit s a megoldást. Bocsánat, mondta, amikor az ismeretlen lányba ütközött, mert nem vette észre, az álmok megzavarták tekintetét. Holott ha nyitva tartja szemét… Vannak azonos álmok, azonos vágyak, mégsem ismerjük föl a ködben, szemünkre hályogot lehel a túlzott akarás. Csak egy pillanatra torpantak meg, ám e pillanat alatt utolérhet a századok bölcsessége, ha odafigyelsz. Mégis szótlanul mentek el egymás mellett, ki van szabva az út, láthatón, úgy véljük mindig, menetelünk vakon. De ha mégsem, cikázott a gondolat, homokból építünk várat, igazi várat, s tartós anyaggá válik a belélehelt álom által, így őrizzük meg a pillanat végtelenében. S elillant az ábránd, beomlott a boltozat, mert támpillérek nélkül meg nem maradhat a megálmodott katedrális. Pedig úgy hitték, a lebegés szárnyakat ad, nem eshetnek el, mindig úgy hisszük.
A szellő lehetett, távoli illatokat hozott, mintha ismerős lenne, pedig nem ismerték, csak elképzelték, ilyen lehet az álom illata. Valójában nem is botlottak egymásba, hanem a képzetbe, ugyan kire illik a díszruha, gyémánttal és rubinttal ékesítve, arra öltöm, aki elfogad, s ha nagy rád ez a ruha, majd hozzád szabjuk, megnyessük, rövidítjük, szűkítjük – jaj, mi marad belőle. S mi van, ha doh hatja át a vágyakat, sírgödörbe esnek a virágok?
Tölgyes Péter észre sem vette, mennyire elszürkült a világ. Belenyugodott a színtelenségbe, s ez a keresés vége. Mert az élet határa ott, ahol a beletörődés végződik, s a lemondás kezdődik. Amikor már semmi sem kell. Amikor már nem lehet, mert megbilincselve, önszántunkból megnyestük szárnyunkat, hogy megalkudjunk. A magasabb elvek nevében. Hogyan repüljünk akkor az Óperencia fölé? A taposómalom eltompít. Magányos perceiben kiment néha a partra, némán nézett a távolba, elhagyott világítótorony, emlékezni igyekezett. Volt egyszer egy homokos part. Régen lehetett. Vajon vannak-e még szigetek? A hullámok csöndesen mosták a fövenyt. Itt-ott egy homokbucka, akár a kelta sírok erodált, alig észrevehető nyomai. Ősi csontokat őriznek, néha fegyvert és üveggyöngyöt, rég elporladt vágyakat. Ha most egy hableány, jutott eszébe, s a távolból fény villant a nagy víz fölött, elfelejtett üzenet, csillag-e, éledt föl, de nem, nincsenek erre csillagok, talmi fények kioltották ragyogásukat, magányos repülőgép volt, amelyben nem ő ült. Milyen lehet onnan a magasból, gondolta, s mit láthatnék. Vajon fölismerném-e még a világot. Aztán kialudt az a fény is, beszűkült a láthatár. Ez az idő cselszövése. Leült, szórakozottan a homokba rajzolta a napot, sugárzott, mosolygott az éjben, ám alig éledt föl benne az eltaposott vágy, hullámot vetett a tenger, elmosott mindent.
A szigeten Remete Ilona rezzenés nélkül ült az ablaknál. Tekintete a távolba meredt, úgy tűnt legalább, nem árulkodott semmiről. Pedig a szentélybe vágyakozott, minden gondolata oda vezérelte. Ám a szentélybe nem léphetett, a szerelem istennője kérlelhetetlen, s érthetetlen is néha, sokan a várakozók, kevesen a kiválasztottak. Áldott legyen a szerelem, kulcsolta össze kezét, irgalmazzon nekem, hiszen ő táplálja szívemet a kezdetektől, ő ad eledelt lelkemnek, töltsön el derűvel s örömmel, juttasson gazdag kincseiből. Sóhaja szellő képében suhant ismeretlen végek felé. S valahol messze régi álmok éledeztek, jaj, miért adtam föl, nem szabadott volna! Merre lehetnek most? Szépek voltak, simulók, mint a tenyér, amelybe majd szerelme csókját leheli, csillogó, akár a víz tükre mikor fölkel a nap, átható, átjárták lelkét, külön világ minden vízcsöpp, mindegyiket mintha szemének nedve kísérte volna, így teremtette hajdanán a tengert az Úr. Ő és az álmok egyek voltak egykor; alvajáró, nevették, megbotlasz, holdkóros, lezuhansz. Ám a magasból ki látja a sziklák élét, hiszen lám, lentről, a földből sarjadzik a virág, fölfelé törekszik az is. Pétert leküzdhetetlen vágy uralta, s erősödött benne a kényszer, álmai elé kell járulnia, számot adni a hűtlen kezelésről, jaj, súlyos lesz a vezeklés. Esténként immár rendszeresen kijárt a partra, leste a távoli fényeket, mert hátha, hátha fölébrednek hosszú álmukból, néha úgy tűnt, megszemélyesednek, az egyik csillag volt a szem, egy másik a mosoly, a harmadik… Fojtogatók voltak a reggelek, lidérces teher nyomasztotta, mozdulni nem tudott, odaláncolták bizonyára a rémálmok. Vajon hány óra lehet, ijedezett, mert sötét volt még, de mire kivilágosodott, eltűnt körülötte a világ, csak a zakatolás maradt, satuban a feje, vaskapocs a szívén, összezúzza mellét, a tűzhányó kitörni próbál, kettészakad mindjárt. Eltűntek a fák is, a házak, az egész utca, csak a falak maradtak, magánzárka az ítélet napjáig. Álmait elhagyta hűtlenül, hó és jég fedi őket egy más világban. Jaj, ez a rettenet! Vajon miért tette? Nesztelenül legombolta magáról ingét, önkívületben szinte, levette cipőjét, belegázolt a vízbe öntudatlanul. Ez volt a menedék, mert csak így menekülhetett. A vész elől, a végső pusztulás elől, irány nélkül, vakon. Keresni a fények közt a gyertyát, amely érte ég, csak neki, messzi lámpás a mélyben, idegen szívben talán, pedig jaj, nem lehet idegen. Amikor kimentették a hullámokból, már alig volt élet benne. A fedélzetre fektették, ám nem sokat törődtek vele, őrült öngyilkos, vélekedtek, ilyen zord időben megy neki a víznek, ugyan hova igyekezett, találgatták, mert a lélek bánata nem látszik. Arra eszmélt, hogy egy gyöngéd kéz érinti fejét, törölgeti óvatosan. Hol vagyok, kérdezte halkan, ez már a tejút? Ilonka nővér vagyok, hallott egy hangot, ne beszélj most, az apáca köntösével dörzsölte kezét. Péter hálásan tekintett a nővérkére, úgy tűnt, mosolyog is, elfedi vele magányát. Hol a kezed, nyugtalan tekintete mintha ezt kérdené, aztán lehunyja szemét, álomba süpped. Azt álmodja, hogy fölriad, mert szíve vadul kalimpál, üres a szoba, suttogja álmában, ki tölti meg a lélek üzenetével. A szentély is kiüresedett, csak Ilonka nővér térdelt a padok közt, nem mozdult, ősi félelmei hálózták be, Afrodité tenyere üresen tárult, pedig a vágy, a szeretet hiánya tőle várt föloldozást, a romok fölött hiába kereste a fényeket. Az ördög incselkedne vele? Merre tért el a derű? Miért nem örülnek a csillagok? Ilonka nővér némán térdelt, összekulcsolt kézzel, áldott legyen a szerelem, suttogta, irgalmazzon nekem, hiszen ő táplálja szívemet, ő ad eledelt lelkemnek, töltsön el derűvel s örömmel, juttasson gazdag kincseiből. Ha világot én gyújtanék, jutott eszébe, én lennék a fény. Vajon ki ismerné föl álmomat? Kiszabadíthatók-e még e kazamatákba zárt régi remények? A távoli parton szétszórt ruhák hevertek a homokban, idegenek elhordták, csak egy cipő árválkodott, néma hírnök az elhagyott mezőn.
A nagy víz egykedvűen mosta a partot, hullámokat sodort, elboronálta a nyomokat. Tölgyes Péter üresen járult elébük, vajon mit hoznak, s mi lesz az üzenet? Hol az én pásztorom, akitől nem szenvedek hiányt? Ha ölébe hajtom fejemet, szárnyra kapok, gyönyörű megkönnyebbülés. S összefonódik mozdulatunk, akár vérünk lüktetése, lelkünk vágya. Hogy lehessek neked, s lehess te nekem, végzetesen, benépesítjük a réteket virággal. Elringatsz engem, csókommal borítlak, magamhoz szorítlak a másvilágon is. Csak az ijedtség s a félelem, hogy nem olyan lesz, mint szíve dobbanása, igen, ez tartotta vissza, megtévesztő ítéletet sugallt. Miért vannak álmok még? A régi gondolat, madár az égen, vajon keres-e még olajfalevelet?
A fény varázsa az éltető. S amikor fény gyulladt, Péter tágra nyílt szemmel figyelte, szívében visszhangzott, áthatotta teljesen, lángra lobbant, bár lelke még nem igazán volt fölkészülve. Túl sok a fény, megkülönböztetni nehéz, izgatta a tündöklés, a ragyogás, közte sok hamis lámpás világít. A nap vajon valóban a helyén emelkedik-e a tengerből, s a hegyek közt nyugaton szórja-e utolsó villanásait? Péter úgy vélte, Ilonka nővér szemét látja, műfényt látott mégis. Hogyan nőjenek itt a virágok? Eltévedtek, kicselezték egymást, éretlen fejjel, mert nem elég a vágy, az akarat, a véletlen. Péter ekkor úgy gondolta, hajóra száll, úgy indul az üzenet elébe, de lélekvesztő volt, így mondták a halászok, akik kimentették a vihar után, s csak távol tették partra, ismeretlen helyen. Egy idegen világ volt, amely ott körülvette, nem ismerhette föl a kábulatban, valójában hova került. Célba értünk, mondta a halász, s ő elhitte, mert immár nem emlékezett, hova is menne, elvakították a reklámfények, a hamis képzettársítások, s elvette a halász lányát. Fekete bogárszeme volt, s szép melle, ez téveszthette meg, de nem volt csillaga, a halász lánya önmagába fordult, nem vele lépett, magára zárta az ajtót. Ennyire tellett, ennyi volt, s mindenki úgy gondolta, így van ez rendjén, megfelelő lesz így, mert így szokott lenni, s elhitték azt, ő maga is.
Amikor a hajnalpírral a hullám holt férfit vetett a partra, Ilonka nővér réveteg tekintetét elhomályosította a köd, megsiratta elfelejtett vágyait. Kinek a vállára hajtsam immár fejemet, s ki nyújtja felém a kezét? Elárvult szívem kivel fonódik össze, kinek legyek immár, s ki legyen nékem? Már soha itt, csak egy más világon, elrejtett álmaimban, elárvult emlékeimben, eltitkolom inkább önmagamnak is. Jelképes volt a partra vetett holttest, rejtett üzenet, adja föl, békéljen meg, fogadja el a hamisítványokat, mindez úgyis csak hazugság, önmagának s a világnak egyaránt, csak mohóság van, hogy elraboljanak s eldobjanak aztán használat után, így áramlott minden feléje, mert úgy jött, mintha tényleg valódi volna, valódi álom, valódi igazság, Afrodité valóságos édes gyümölcse. Mindenütt atrappok, hamis kulisszák, sóhajtott megadón, porszaguk van, mázuk megkopott, a mosoly is olyan, hogy megtévesszen.
A kunyhó, amelyben Tölgyes Péter a halász lányával lakott, kopott volt, enyészet járta körül, nem működött a zár sem, kijutni nem lehetett. Eleinte még megkísérelte elképzelni, milyen lenne, ha megszoknák egymás mozdulatát, de nem mozdult semmi. Aztán fölmondott a kémény, bár fűteni már úgysem volt mivel, hideg járta át lelkét, eltörött az ablak, majd elromlott a zár, lassan kiürült minden. Péter kibámult az ablakon, amennyire lehetett, félig bedeszkázva volt az, szél se járjon arra, beszűkült a kilátás, csak az udvar látszott, ahol tyúkok kapirgáltak, az égbolt eltakarva, el is felejtette, hogyan néz ki a csillagos ég. Néha, amikor lefeküdt, s lehunyta szemét, azon gondolkodott, mit képzelne el, ha még előfordulna ilyen, s ábrándozni tudna, és ha egyáltalán még úgy tartaná kedve, hiszen emlékezett halványan, a képzelet szárnyalni képes, esetleg, ha akar, de nem volt biztos benne, hogy akar-e, s miről szóljon e vándorlás az ismeretlenbe, mindez idegen lett, mintha sosem lett volna. Színtelen gondok terhelték s elfoglalták teljesen, fölkelni reggel, ez volt a legnehezebb, kinyitni szemét a semmibe, megpróbálta ilyenkor az ajtót, működik-e netán mégis, de nem, a zár beakadt, régen már, furcsa szokássá vált ez a próbálkozás, bár értelmét vesztette idővel, nem is tudta, mitévő lenne, ha kinyílna. Egykedvűen telt az idő, a szíve sem volt már a régi, megszokta, hogy olykor megvadul, mintha régi időket idézne a köd mögül, visszafeküdt hát, jobb nem gondolkodik, ha elkalandozik, nem bölcs dolog kinyitni a varázspalackot, elbambultan leste a mennyezetet, a porszemeket számolta rajta, teljen az idő. Állapota egyre súlyosbodott, nehezen szánta rá magát, hogy föltápászkodjon, meggörnyedt, kiegyenesedni úgysem tudott már, mert elhitte, amivel a világ ámította. Néha mégis különös izgalom lett úrrá rajta, mintha föllázadt volna benne a vér lüktetése. Rozoga volt nagyon a kunyhó, a halász lánya, mogorva vénasz-szony immár, mosolytalanul járt-kelt a ház körül, az udvaron kapirgált, vajon hogyan került oda, hiszen minden zár beakadt, vajon kívülről másképp működik, vagy csak ő zárkózott el mindentől? Az ablakon a deszka korhadt volt, s amikor Péter bácsi egyszer véletlenül hozzáért, mert megbotlott, s fogózott volna, szinte magától leesett, váratlan fény özönlött a szobába. Eltartott, míg szeme megszokta, úgy vélte inkább, nem jól lát. Egy ismeretlen asszony állt a kerítésen túl, régen látott odáig, hunyorgott. Az asszony szomorú tekintete a távolba meredt, ahol a napsugarak a fák koronáját érintették, vajon mi lehet ott, gondolkodott el Péter bácsi, mit lát ott az a nő, mi lehet a fák koronájában, s mi lehet azon túl. Madarak vajon vannak-e még, s ha vannak, miről dalolnak? Régen látott ilyet, csodálkozva meresztette szemét a fákra, az idegen asszonyra, a madarak pedig, hát azok hogyan jutottak eszébe? Lehet, hogy megtévesztette a zsibbadás, amit ujja begyében érzett? Mozdulatlanul állt a nő, mosolyféle ült a szája szélén, Péter bácsinak elszorult a szíve, jaj, ez a kalimpálás megint, hangyák indultak el a karján kisujjáig, miféle bizsergés ez. Bocsánat, szólalt meg ekkor váratlanul az asszony, erre vezet az út? Nem tudom, ingatta fejét Tölgyes Péter, talán nincs is út, elfelejtettem, azt hiszem, de ki maga, s miért keresi az utat, merre? Remete Ilona vagyok, válaszolta az idegen asszony, úgy hallottam, hogy erre valahol. Nem tudom, ismételte Péter bácsi, régen lehetett. Régen, hagyta rá Ilona néni, nem fontos, csak eszembe jutott, hogy hátha, úgysem kerülök már oda. Meglehet, hogy volt egyszer, mondta a férfi, s hirtelen úgy érezte, ki kéne menni mégis, csakhogy a zár, hát ez az, vajon megpróbálta-e már ma, s nem működött még mindig? Vagy mégsem ma volt? Talán tegnap, vagy tegnapelőtt, ki tudja, nyomtalanul múlt az idő. Miért keresi, kérdezte, ugyan miért. Csak nézelődöm, mondta az idegen nő, szeretek nézelődni, a tengert s az áramlatok útvesztőjét, amely elsodort, engem, a kastélyt, az álmokat, s mindent, a partot is. Homokos partot?, kérdezte Péter bácsi, s maga sem tudta, miért kérdezi ezt. Amikor kicsi voltam, várat építettem az Óperenciás partján, mondta, s maga is meglepődött, hogyan jutott ez eszébe. A nő ajka szélén most mintha tényleg lágy mosoly jelent volna meg, egy emlék ottfelejtett nyoma, eltaposták régen bizonyára. Az idős férfi szeme föléledt, egy villanás volt az csupán, azóta elvitték a homokot, ha ott volt egyáltalán, a tengert kiszárították, az égboltot ellopták, ne építhessen senki várat. Igen, mondta az asszony, mintha csak hitetlenül kérdezne, hangja szomorú volt, elvitte a szél. Pedig talán, Péter bácsinak torkán akadt a szó. Talán, bólintott az asszony, persze. Így beszélgettek még egy ideig, s jólesett az, aztán elment a nő, a férfi pedig visszafordult a szoba zord egyhangúságába, ez volt minden, amit ismert s megszokott, a gyilkos biztonság. Igen, ez volt a szilárd, megváltoztathatatlannak tűnő pont, ahova visszavonulhatott, s várhatott a beteljesülésre: a zárra, amely nem működik, s már nem is fog, a feleségére, a halász lányára, aki mogorván ül a másik szobában, ellenségesen duzzog, de szót nem szól, néha kimegy, a tyúkokat tereli fölöslegesen, s nem jön már az álomba, amelyet Tölgyes Péter hiába áhít, nem száll a szemére. A mennyezeten a porszemeket számlálja, mert talán mégis figyelni kéne, éberen, várni, mert hátha, hátha… Ugyan mi jöhet még?
Valahol messze a hullámok s a sziget, rejtelmei vajon mit őriznek? Volt egyszer egy nagy fiú, várat épített a parton, cifra, fényes kastélyt, bástyával, falakkal, vizesárokkal, s mégis oly sérülékeny volt, földúlták, kirabolták, összezúzták. S volt egy kislány, aki beköltözött volna, de elszólították a tévutak, a tévképzetek, a szelídnek tűnő vad hullámok, az álmok álmodója szem elől veszett, a várkastély pedig felhőbe burkolózott, ő maga is felhővé vált, s néhanapján, ünnepeken, kénes záporrá a sivatagban. Pedig fata morgana volt, csak így értelmezhető a mindenség a közeledő alkonyban. Késő délután volt, amikor fölcsendült a szirén dala, elveszett szerelmét siratta, amely sosem volt, éneke messze szállt, bár senki sem hallotta, szárnyszegetten gyászolta vereségét a távoli szigeten. A hajók elkerülték, az útvonalak nem arra vezettek, a nap is csak titkon emelkedett mögötte, szemfényvesztés, mondták ilyenkor, mert nem ismerték föl az isteneket. Ideje lett volna a számvetésnek, összegezni a kilátástalanságokat, az elpocsékolt időt, elvesztegetett lehetőségeket. Amerre nézett, ijesztő rideg szobrokat látott, megkövesedett elátkozott vágyakat, jaj, hátra ne tekints. Kíméletlen volt az ítélet, a lét félreértései immár tisztánlátásra tanították, csökönyösen várta mégis, rejtett reménnyel, eltitkolt vággyal, ábrándosan a lehetetlent. Nem hazudott immár rózsákat a kezébe, csak képzeletben tette, másképp nem merte, mert csalánná vált volna úgyis, csalánnak képzelte hát a rózsát eleve, ha távolról szemléli, talán megbékél általa, valami, ami él, hátha megperzseli még. A cifra, rikoltó ruhába bújtatott talmi béke ott várakozott a küszöbön, messzi ajtónál, temető mellett, pár lépés csak a végzet, hatalmába kerítette.
Ekkor történt, hogy a távoli parton váratlan csillaghullás után kitisztult az égbolt. A hamis fények magukba roskadtak, elnyelte őket a reménytelenség szakadéka. A rég feledett parti séták, s a bedeszkázott zárka öntörvénye immár fölvértezték Tölgyes Pétert, a sárban fölismerni vélt egy elhervadt régi mosolyt, s elindult tévedhetetlenül az egyetlen sziget felé. Évszázadok óta már csak a kút mélyén heverhetett, de tudta, most odaér. Alkonyodott, lidérc űzte, a készülő viharban nem szállt senki vízre, az emberek begubóztak, akár a sivár gondolatok, biztos lehetett benne, nem hozzák vissza többé erre a partra, beleolvad a nagy ölelésbe, áthatja testét a víz, s az éledező dal, messziről jön, de ismerős ez a dallam, fülében csengett hajdanán, harangvirág-melódia, tavaszi szél ringatta, tetszhalott volt a hit. Csodálkozva lesték lépteit, értetlenül, utat nyitottak elszántságának némán, nem tarthatta vissza semmi. Elindult a parton, a vízen lépkedett, három nappalon és három éjszakán át, míg a szigetre ért, egy új nap volt kelőben akkor éppen. Lepihent a szirénnel szemben, kinyújtotta kezét. Te vagy az, mondta, akit kerestem, kanyargós út vezetett hozzád. Ki vagy, s honnan jöttél, kérdezte hitetlenül Remete Ilona. Az álmaidból pattantam ki, még mielőtt megszülettél volna, s megálmodtalak, így lettél, mondta Péter, megszöktem a csapdából, hogy melletted lehessek. Csak azt akartam, hogy szeressenek, mondta Remete Ilona, elég, ha egy picit és csak néha, amikor a telihold fátylat ölt, s ide világít a partra, vajon miért jöttél mindenestül, minden vágyadtól kísérve? Szemed mélyéről a bánat éledt föl bennem, mondta Péter, megérintett, felém jött, a kezemért nyúlt, ablakot nyitottál, megláttam a virágos rétet a világ végén, azért jöttem, hogy csokorba szedjem a mosolyt neked, koszorút fonjak belőle homlokodra. Későn van, mondta a lány, lekaszálták a rétet, a világ végét pedig elvágták, a semmibe zuhant, talán nem is létezett soha, hogyan hihetném, hogy megtaláljuk? Nem hittem én sem, szólt a fiú csöndesen, hívő maradtam mégis, Isten kegyelme nem kerülhet el, nem születtünk hiába, sérelmek ólálkodnak, rettenetet sugallnak, féltékenyen ijesztgetnek, de ne félj, az igazak jutalma mennyei ajándék, nem kerülhet el. Nem tudom, van-e még hit, kétkedett a lány, talán csak mondják, hogy elkábítsanak, a fényeket is hamisítják már. Csöndes szellő fújt, megrebbentette pillájukat, vajon vihar lesz-e ebből, hajókat süly-lyesztő, szigetet elsodró, vágyakat tépázó, s tovaszáll nyomtalanul, mintha nem lett volna, vagy lágy fuvallat érkezik az ismeretlenből, elveszettnek hitt mélységekből, éltető esővel. A fiú fölállt, a lányhoz lépett. Te valódi fény vagy, mondta, benned az én lángom ég. Sütött a nap, szívüket környékezte, a sziget fölött fellegek úsztak, méltóságos gomolyban, szakadozva, a nap áthatott rajtuk, aztán egy pillanatra mintha eltűnt volna minden felhő, pedig még árnyékot sem vetettek, oly árván voltak a váratlan fényességben. Egy madár tévedt arra, olajfalevelet keresett. Péter Ilona szemébe nézett, hosszan, kutatva, föléje hajolt, hogy homlokon csókolja. A lány fölnézett rá, majd szemhéja lezárult, mintha megörökíteni akarná a pillanatot, s eltévedt akkor a mozdulatuk, összeért az ajkuk, gyöngéden és lágyan, alig tapinthatón, e pillanat volt az örökkévalóság.
Maradj, szólt századok múltán a fiú, hajtsd vállamra fejedet, így szárnyalunk könnyedén, mozdulatunk összefonódik, légy nekem, hogy én lehessek neked, mert az a végzetünk, újrateremtjük a világ végét, fölélesztjük álmainkat, virágot ültetünk, hogy megajándékozhassuk egymást. Ringatlak, óhajtlak, dúdolta a lány, mégis ijedten félrehúzódott. Vajon mi történt? Miféle ámítás, hova lettem? Miért fordultak meg a folyók, s miért süt éjjel a nap? S hova lettek egyszerre a falak, hogy kinyílt a világ, honnan a szivárvány? Ó, a nyílt kapuk döngetése, az út elvezet mellettük! Ne félj, mondta a fiú, vigyázok rád, s megáld az Úr, hogy őrizzen meg téged nekem, rád ragyog tekintete, kegyelmében részesít, mert feléd fordítja arcát, tenéked ad engem. Enyém vagy, suttogta a lány, s tiéd vagyok én, ölellek, áhítlak, de szeretni nem tudlak, kilúgozták ezt belőlem, a parti sziklákra zuhant, összetört szerelmem ereklyetartója. Ne hidd, hogy ez történt, csak rossz álom volt, duruzsolta Péter, a valóság ez, e megtestesült vágy, fogadd el a csodát, lelkem ajándékával járulok eléd, ne taposd el. Jaj, hogy tehetem, félénken és féltve csak, mondta a lány, óvatosan, remegő kézzel, tarts, tarts, ölelj szorosan, csókommal borítlak.
Megnyílt az út, kitárulkozott, vágyuk elvetette az örökkévalóság magvait, lelkük egymás lelkében, vágyuk egymás vágyában, szerelmük virágba szökött, a nyugodni készülő nappal feleselt. Napnyugtakor véres bíborban megadta az Úr, hogy így legyenek egymásnak.
Vihar volt készülőben, amikor leesett a korhadt deszka. A váratlan kilátás megzavarta Péter egyensúlyát, kinn egy nő áll, szól hozzá, mintha keresne valamit, pedig nem keres, ugyan mit keresne itt, talán csak rosszul emlékezik, arra, amiről hallotta, hogy létezik, de valójában nincs. Aztán eljött mégis, másnap, meg harmadnap is, megkérdezte, erre vezet-e az út, Péter bácsi pedig a fejét ingatta, honnan tudja ő azt, régen lehetett, már csak a temetőbe. Fönnakadt ezen végül, tényleg, derengett benne, volt valami út, hajdan, az ősidőkben lehetett, ám belepte régen a gaz, évekkel ezelőtt járhatott arra, s úgy emlékezett, sokáig tartott, míg odaért, egy szoroson kellett még átkelni, az üveghegyen és az Óperencián túlra, ott egy szigeten van, de talán csak a temető, ha igaz. Nem sürgős, hárította el Remete Ilona, majd ha eljön az ideje, elibénk jön a szentélybe vezető út. Igen, esteledik, mondta Tölgyes Péter, ilyenkor szokott. Valamikor hosszú sétákat tett esténként, amikor még nem várta az éjt, elvándorolt a csillagok közé, halványan emlékezett erre, de ez most már nem így volt. A hetedik napon aztán hiába várta Remete Ilonát, nem jött el többé. Meglehet, mégis talált egy utat, amelyről ő, Tölgyes Péter nem tud, nem tudhat a kunyhójába zárva. Vagy netán mégis a szigetre ment? A sziklák alatt álmok hevernek elhantolva, így szól a legenda, azt határozottan tudni vélte. Homokvár helyett sziklák meredeznek, a vihar hozzájuk csapkodja a vágyak tengerét, összezúzza az álmokat, a sziklák alá temeti az elszalasztott esélyeket.