Csehy Zoltán – Árkádikus álom és kulturális emlékezet

Tanulmány – (Adalékok Vergilius II. eclogájának utóéletéhez)
„Formosus pastor Corydon ardebat Alexim”
1. Faludi Árkádiában

Michel Foucault a homoszexualitás problematizálást a 18. századra teszi, amikor is a társadalmilag akceptált barátságkoncepciók, melyeknek termékeny része lehetett akár az érzéki vonzalom vagy szexualitás is, felbomlanak az intézményesedés érzelemkiiktató, antihumánus mechanizmusában. A jezsuita intézményi stratégiák behatóbb vizsgálatát azért is tartja kiemelkedően érdekesnek, mert a szex, a szerelem és a barátság használható aspektusait igyekeztek részint belekomponálni a paradigmába, részint szabályozni, korlátozni.1 A rokokó idill maszkos játékterében a homoszocialitáson alapuló kódrendszer az irodalom szövegközöttiségének konvencionális keretei között működik. Ez nagyrészt egy irodalomtörténetileg motivált tradicionalizmus erőteljes intertextuális biztonságérzetének, illetve a műfajra és annak legitim artikulációira irányuló referencialitásrendjének köszönhető.  Mindez alapvetően indokolható az idill klasszikussá vált kétosztatúságával, hiszen részint az antik árkádikus tradíció álomszerűségébe burkolózik, részint a vergiliusi allegorikus értelmezési lehetőség játékterét nyitja meg.  Vergilius idillköltészetének legádázabb sorsú darabja alighanem a második, mely alapvetően theokritoszi nyomdokokon (lásd 3. és a 11. idill) és a Meleagrosz nevével fémjelezhető epigrammahagyomány (AP 12, 127) játékba vonásával meséli el Corydón pásztor reménytelen szerelmét Alexis iránt.2 Az irodalomértelmezés a kínos témát azzal mentegette, hogy a mű pusztán költői szárnypróbálgatásszerű fiatalkori ujjgyakorlat, s a tárgy a latin irodalom szokásos graecofíliájából adódik (ezt a sémát alkalmazták Tibullus homoerotikus Marathus-verseire is), s ez az elgondolás mintegy kronológiailag is kijelölte a költemény helyét az életműben.3 Az antikvitástól öröklődő allegorikus értelmezések pedig csak még kínosabbá tették a helyzetet, hiszen ezek a szerelmes Corydón mögött Vergiliust, Alexis alakjában pedig Pollio vagy Maecenas egy szolgafiúját látták: ezt az értelmezési tradíciót egyes filológusok tovább örökítik, mások nem autentikus értelmezői alapállásként értelmezve egy Szophoklész-anekdotából levezethető „későbbi koholmánynak” tartják, s a szerzői szándék rekonstruálhatóságába vetett rendíthetetlen bizalom híveiként magabiztosan törlik az értelmezéslehetőségek univerzumából.4 Természetesen nem áll szándékomban itt és most összegezni e második ecloga, talán az elmondottakból is nyilvánvalóan kalandos értelmezéstörténetét, azonban a továbbiakban sem mellőzöm az értelmezéstörténeti párhuzamokat a régi magyar irodalom Vergilius inkriminált eclogájának nyomán keletkezett szövegei kapcsán.
Vergilius szövegéhez primer értelemben Faludi Ferenc negyedik idillje áll a legközelebb, mind a mű tematikus bátorsága, mind a Vergilius-értelmezések elítélő vagy megbocsátó jellege miatt.
Császár Elemér, Faludi Ferenc egyik legelszántabb támadója, már az idilli beszédmódot is totális csődként emlegeti: „Maga az egész pásztor-költészet az irodalomnak beteges jelensége, az már többé-kevésbé Vergiliusnál, aki Theokritos egyszerű pásztorait elmélkedő, kesergő emberekké változtatta s a naiv világnézet helyett allegorikus czélzat hordozóivá tette őket.”5 Császár nem érzékeli Vergilius műfajtörténeti forradalmát, mely gyakorlatilag a theokritoszi hagyomány mai recepciójára is lényegében jogosan vetül vissza. Faludi az idilltradíció rituálisnak mondható gesztusrendszereivel él: csatlakozik a klasszikus álomnarratológiához, és szövege igényli is az allegorikus interpretációkat, az első idill esetében ezt a paratextusok egyértelműsítik is. Faludi ugyan vitathatatlanul domesztikálja az álomvilágba, illetve egy párhuzamos világba utalt pásztori létesztétikát, de nem mond le (s vajon lemondhatna-e róluk egy költő egyáltalán?) az értelmezési lehetőségek többrétegű olvasatainak megteremtéséről: a többértelműre hangolt felületképző beszédmód eszkalációja a barokk-rokokó idillben még erőteljesebb, mint korábban, fontos viszont megjegyezni, hogy a felületek nem metszik, és nem is lefedik, inkább elfedik egymást. Faludi Ferenc negyedik eklogája az antik pásztorretorika vergiliusi–theokritoszi beszédmódjához csatlakozik, de sajátos allegorikus effektusokat építve be a potenciális olvasásba. Ez a sajátosság az idill klasszikusan önreflexív jellege mellett, melynek révén a pásztor gyakorlatilag maga a költő, a szélesebb, absztrakt jelentéstartalmak perszonifikációjában is érdekelt, mely akár késő-reneszánsz mozzanatnak is tartható. Császár természetesen véres kardként hordozza körül a tematikát a költészet birodalmában: „…a római költő rajzolta viszonyok közűl még azt is átveszi és alapjává teszi egyik eclogájának ( a IV.- nek), a melytől  a mi erkölcsi felfogásunk undorral fordul el.”  Jegyzetben teszi hozzá: „Corydon szerelmét Alexis iránt.”6 Csetri Lajos a negyedik eclogát tartja Faludi „leggyöngébb eclogájának”, s érvelése, mely szerint az antik elemek „túlhalmozása” „ízléstelen”, mintegy sajátos, átlátszó burokként képződik a kárhoztatott, „görög” „versengő férfiszerelem” magja köré.7 Csetri, nagy vonalakban, mondhatni a Vergilius-értelmezések analógiájára igyekszik Faludi eclogájának jelentőségét csökkenteni, egyszerűen gyenge teljesítményként értékeli azt: vélt vagy valós hibák olyan áradatát zúdítja a versre, melyeket legalább ugyanolyan joggal mondhatna el más Faludi-eclogákról is, ha hű marad önnön szempontrendszeréhez. Faludi legújabb monográfusa, Sárközy Péter regisztrálja a XIX. század felháborodását. „(…) Alcon azért készül öngyilkosságra, mivel az ifjú Alexis elhagyta és az őt ajándékokkal elhalmozó Corydónhoz szegődött, márpedig Alexis, akárhogy nézzük, maga is pásztorfiú” – állapítja meg, majd hozzáteszi: „(…) Faludi verse nem egyéb, mint Vergilius II. és VIII. eclogájának magyar variánsa, azaz az esetleges erkölcsi kioktatás mindenekelőtt a nagy latin költőt illethetné.”8 A „nem egyéb”, illetve a „variáns” meglehetősen elhamarkodott megállapítás Faludi sokszólamú és igencsak gazdag intertextuális hálózattal rendelkező szövegével kapcsolatban, hiszen Vergilius és Theokritosz más idilljeinek elemei ugyanúgy beleszövődtek, mint az árkádikus eszmény neolatin vagy épp olasz paneljei. Faludi legalább olyan intenzitással szólaltat meg szövegében más szövegelőzményeket, konstruál meg más világokat, mint Vergilius. A kritika által megfogalmazott „hiányzó költői egyensúly”9 mindig egy idealizált magyarosság és az idegenség közt keresendő, természetesen az ilyen alapozottságú értelmezések mégis paradox módon a magyarosság javára billentik el az úgynevezett „egyensúlyt”.  
Alcon és Moeris beszélgetése Faludinál klasszikus maszkos párbeszéd. Alcon a legendás (vergiliusi) szépségű Alexist imádja, aki viszont (a vergiliusi variánssal ellentétben!) Corydón kedvese lett. A helyzet egy tipikus szerelmi álom-interpretrációból („Egy szép almát tarték szoritott kezembül, / Kitekerte egy ki hamissan kezembül, / Most sem verhetem ki aggódó eszembül.”) bomlik szét, Moeris gyakorlatilag az álominterpretátor szerepében mutatkozik: „Alexist szeretted, már nem tagadhatod, / Corydont ismeréd, azt is megvallhatod. / Nála van szép almád, láttam szemeimmel, / Lágyan beszél vele, hallám füleimmel.”) Az árkádikus maszkuniverzum versus történelmi-üdvtörténeti allegória itt is működőképes lehet, s Faludi a két világ tradicionális elszigetelődését mindennemű domesztikáció ellenére is híven őrzi. Az álom tehát az árkádikus univerzum alaptermészete, itt azonban enigmatikussággal párosul, s mintegy reprodukálja, modellezi kicsiben, mintegy eljátssza az idillolvasás klasszikus stratégiáit is. Így lesz maga az interpretációs aspektus is tulajdonképpen eleven toposz, s a mű alapvető része.
Az allegória az allegóriában számos begyűrűző mechanizmus révén alkot örvényszerű rendszert. Hihetetlenül szétágazó referenciauniverzum nyílik meg: első fokon a boldogság utópisztikus, aranykorjellegű álomlétét vagy épphogy annak meghazudtolását jelző árkádikus szféra referenciális kiépülése történik egy klasszikus maszkos játék keretei között. Másodfokon a választott tradíció polifóniája olvasódik ki: Vergilius (és Theokritosz) kerül előtérbe részint egy tematikus reinterpretáció vagy továbbírás, illetőleg felülírás okán, részint a Vergilius-olvasás klaszszikus, allegorikus tradícióit is kiaknázandó. Harmadfokon egy speciális, személyes indíttatású allegorikus értelmezés lehetőségének elhintése történik, mintegy a korábbi idillstruktúrák analógiájára. Itt rendre megtorpan az interpretáció, hiszen e referenciális kód elszigetelt jellegű, magából a primer szövegből egyáltalán nem olvasható ki a műfaji kritériumrendnek eleget téve. Negyedfokon az álomvilággal szemben, vagy inkább azt megsokszorozva jelenik meg a szöveg „reális” álma, melynek interpretációja maga a költemény, amelynek interpretációja elválaszthatatlan egy átfogóbb, műfajspecifikus álomvilágtól. Ötödfokon az interpretáció interpretációja zajlik az álom kibetűzésekor. Épp ezért tartom Faludi eclogáját zseniálisnak: rétegezettségében önnön olvasási stratégiáit is problematizálja.
 Corydón szerelmi sikerének taglalása lenne a vers központi része, mely lényegében a csábítási mechanizmus analízise. A „kis tök-kobak” ajándék a ludas, melyre különféle mitológiai történetek vannak rávésve, s ez a tipikus idilli eljárás laza, theokritoszi ekphrasziszt képez. Császár bántó diszharmóniaként értékeli az antik világ és a domesztikált antik világ együttes jelenlétét.10 Ezt a jellegzetességet tulajdonképpen nevezhetnénk félbehagyott, szelektív attribútumokra korlátozódó domesztikálásnak is: a locus gyakorlatilag magyar, a pásztorok viszont a görög mitológiából vett történeteket mesélnek rendre, az antik világ kontextusában gondolkodnak. Az inszcenírozás és a szerepjáték csakis egy markáns beszédmódhoz való csatlakozás félig-meddig ismert kulisszái között érdekli Faludit: megőrzi a rituálé konstans elemeit, méghozzá a dalok árkádikus nyelvében, ám az inszcenírozás bizonyos alapkategóriát magyarítja. Az interpretációs labirintus itt még tovább bonyolódik: nemcsak álomértelmezés zajlik, hanem valóságos barokk „pszichoanalízis” elementumai körvonalazódnak. A leírások az idillköltészet egy újabb fontos aspektusát játsszák el: az alterkáció tipikus rituáléját, hiszen Moeris ekphrasziszát nem sokkal utána követi Alcon pásztori táskát bemutató leíró éneke. Öntudatlanul lejátszódik tehát a klasszikus certamen rituáléja. Moeris és Alcon gyakorlatilag az emlékezésre hagyatkoznak: Moeris emlékezése a csábítás leleplezése kíván lenni, Alconé a szerelmi ajándékozás és érzés emlékező újraélése. Ez az újraélő, nosztalgikus emlékezet a felsorolást, az elidőzést, az időhúzást igényli. Faludi Moeris leírásában két homoerotikus mítoszt vonultat fel. Az ilyen referenciákat a „vesztes” Alcon agresszív, divatos szóval fallocentrikus ekhphraszisza nélkülözi. A pásztor Admetus és Apollo, másrészt Hercules és Hylas szerelmét emlegeti, melyek egyfajta legitimációs gesztusokként rakódhatnak rá Corydón sikertörténetének értelmezésére.
Apollo isten a Python nevű sárkánykígyó megöléséért Delphoiból a Tempéhez kényszerült földi vezeklő szolgálatra, ezt pásztori ennaéterisznek is nevezik. Apollónak Admetus lovait kellett őriznie az Amphryssus nevű folyó mellett. Ekkor szövődött szerelem Admetus és Apollo között, méghozzá oly mérvű, hogy amikor a királynak meg kellett volna halnia, Apollo szerelemből lerészegítette a sorsistennőket, hogy mentse a király életét. Az egyértemű viszony Kallimakhosznál deklarált: „s Admétosz fiatal hősért szerelem perzselte” (Devecseri Gábor ford.). Az efféle vágyakozás és szerelem misztikus értelemben az égi Aphrodité birodalmába van utalva, s gyakorlatilag a halál legyőzésének esélye, lehetősége. Kommunikációs médium emberi és isteni szféra között.
Hylas Theiodamas vagy Theiomenes gyermeke, Herculest elkísérte az Argonauták expedícióján, akik Colchisba tartottak az aranygyapjúért. Hercules szerelemre lobbant az ifjú iránt, ám Mysia partjainál, amikor élelmiszer- és vízkészletet vett fel a hajó, Hylast a patak nimfái, mivel nekik is megtetszett, a vízbe rántották. Hercules olyannyira bús lett, hogy nem is folytatta tovább az expedíciót, hanem hosszas kutatásba kezdett a szigeten kedvese után, ám végül is visszatért Lydiába. Szerelmük számos homoerotikus idill tárgya lett Theokritosztól egészen a neolatin Marcantonio Flaminióig.
Moeris hasonló ajándéktárgyakat ajánl fel a csábítás aktusához: gyöngyházzal futtatott markolatú baltát, csodasípot. Alcon szintén elmeséli korábbi ajándékait, melyekkel kedveskedni próbált: egy pásztori táska ekphrászisza következik, melyen csupa heteroszexuális, jobbára erőszaktevő, vagy a szerelem destruktív hatásait allegorizáló mítosz ábrázolása került (Europé elrablása, Ió történetének vége, Adonisz története, Aegle).
Alcon végül szerelmi öngyilkosságra gondol, miképpen immár rituálisan Theokritosznál a boldogtalan szerelmes.  Az öngyilkosság két aktív módja után passzív megoldáshoz folyamodik: az istenre bízza magát, amikor kifekszik a farkasoktól hemzsegő havasokra. A központi rokokó gondolat, a „fallax alea vitae”11 ismét diadalmaskodott. Tulajdonképpen szerepcserébe bonyolódik: az áldozat, a bárány, a nyáj szerepét veszi fel, feladva óvó-védő pásztori szerepkörét. Mivel a farkas Apollón istenhez köthető állat, gyakorlatilag a költő–pásztor pozíció feladásáról is szó lehet az értelmezés egy magasabb szintjén. A pásztorvilág közege a szerzetesi létszféra közegének mása is lehetne az idill tükörvilág-jellege révén, a viszonzatlan szerelem pedig a rendfeloszlató pápára irányuló effektusként is érthető (a nyájat árvaságra juttató főpásztor nyilvánvaló allegorizmusa révén, mely két későbbi eclogában is tematizálódik), a kiszélesített, absztrakt tartalmi hozzárendelések jegyében akár még részletesebb allegorikus térkép is készíthető.   
A pásztorok közti szerelem klasszikus effektusa a kulturális emlékezet részeként működik az idillköltészet reneszánsz-barokk artikulációiban is, pl. Bartolomeo Fonzio, Marcantonio Flaminio latin verseiben, vagy pl. Barnfield hírhedt Szenvedélyes pásztorában, Spencernél (Colin Clout és Hobbinol vagy Scudamor a The Faerie Queene-ben),12 sőt Miltonnál (Damon és Pythias).13
 
    2. Corydón és Alexis szerelme mint esztétikai tapasztalat

Vergilius második eclogája közismert és kedvelt szövegnek bizonyult a rokokó Magyarországon, s ha nem is mindig olyan nyílt intertextuális viszonyok közt, mint Faludinál, de esztétikai tapasztalatként mindenképpen jelen van.  Corydón és Alexis vergiliusi szerelme Amade László Cziczerke-verseiben már csupán antik referenciaként működik. A kor szövegeiben egyetlen ilyen erős homoerotikus gyökerű toposz sem volt képes gyökeret verni: ezt viszont még Amade szövegeinek termékeny automatizmusa, rímgenerátora is magába olvasztotta. Amade a Szép Cziczerkém… kezdetű versben a lírai ént a szépfiú Alexis pózába képzeli: „Tudom, itthon, / Az Koridon, / Lessegetnek, várnak, / Élek én is, / hiv Alexis, / Bár utánad járnak.”14 Koridon lemond Alexiséről, csak Cziczerke érdekli: a vergiliusi szerelemtoposzt gyakorlatilag így olvasztja magába a pásztorjáté-kokon edződött emlékezet és a verszene. A két Cziczerke-vers gyakorlatilag a carmen amoebarum pásztorköltészeti jellegét, illetőleg a certamen rituáléját idézi a maga kontrasztivitásában. A „birke” gyakorlatilag a pásztori versengések (allegorikus értelemben szerelmi versengések) tárgyaként jelenik meg (obszcén értelmezhetősége mellett is). A Gaz Cziczerkém…Koridónja immár alighanem újfent Alexisére vágyakozik. Az Én babácskám, nyílt rózsácskám…kezdetű Amade-vers ritmusa teljesen megegyezik a Cicerke-versekével, ugyanúgy rájátszik a pásztorhagyományra Tityrus emlegetésével, ráadásul a tudatos nyelvi játékok is egyértelműbben fejezik ki a kódolt obszcenitást: „Farsang farkán / Csúsz a fa szán”. Vergilius idilljeinek allegorikus szereplői Amade verseiben kizárólag műveltségi toposzokként működnek.
Vergilius második (ún. Alexis-) idilljét Faludinál és Amadénál korábban Zrínyi Miklós is játékba vonta, ám teljesen más eszközökkel. Míg Faludi nem riadt vissza egy kárhoztatott szerelem ábrázolásától, Zrínyi szövegének vergiliusi stigmája maga a kompozíció.
A költemény narratív viszonyai teljesen egyezők: Vergiliusnál egy erdőt bebolyongó pásztor, Zrínyinél egy Dráva erdejében járó „megbúsult vadász” monológjaként szólal meg a szerzői helyzetfestés utáni tulajdonképpeni költemény. E narratív felvezetés afféle helyzetrajz vagy expozíció. A Corydón–Alexis allegorikus viszony Zrínyinél heteroszexualizálódik, és egy vadász kesergésévé válik Viola kegyetlensége okán. Zrínyi a vergiliusi alaphelyzetet nemcsak a maga kompozíciós igényei szerint színezi ki, hanem kötetkompozíciós szempontokat szem előtt tartva is közelít a vergiliusi életpályamodellhez, melynek nyitófázisát a Bucolica, záró szakaszát pedig, az életmű és a műfaji hierarchia csúcsán álló eposz alkotja, s mely mintegy a műfaji megnyilatkozás mikéntjét életkorokhoz is köti. Az ecloga ilyen értelemben az „iffju elme” műfaja, a „szerelemnek édes verse”, ahogy Zrínyi a Szigeti veszedelem nyitóversszakában fogalmaz.
A szerelmes megszólítása azonnal jelzi a nemváltást, s a vergiliusi motívumok a Zrínyi-idill szövegáradatában más-más helyre kerülnek ugyan, de alapvetően szervezik azt a költői imaginációt, mely Zrínyit szövege narratív bővítésére, kiegészítésére, más konvenciók érvényesítésére vagy kontrasztív átalakítására ösztönzik. A Vergilius-ecloga szövegelemei alapvetően nemcsak szétszóródnak a Zrínyi-vers szövegtestén, de a kardinális motívumok szövegszervező erejét is látványosan ülteti át.  Az alábbi szimptomatikus sorok minden eleme megtalálható a Zrínyi-vers egy-egy pontján:

O crudelis Alexi, nihil mea carmina curas?
nil nostri misere? mori me denique coges. (2, 6–7)

„Oh te szép Viola, te két szemed mely szép,
Annyira kegyetlen hozzám, mint márvány kép…” (1, 7, 1–2)
„Csak te szép szemeid nem kegyelmessek” (1, 12, 4)
„Gyűlöli Viola te ajándékodat,
Gyülöli verseidet és te magadat…” (1, 68, 3–4)

„O, hányszor kívánom: Mongibél esnék rám,
Életemmel együtt mulnék el bús órám!
Ha oly igen gyűlölsz, ölj meg te, Violám!
Mondhassam: miáttad fogy el végső órám.” (1, 14)

„Holtnak én magamat, téged lángnak tartlak…” (1, 46, 3)

Érdemes felhívni a figyelmet, hogy itt Zrínyi a szingularitás elve szerint megalkotott Viola egóját eltávolítja a vergiliusi előképtől, ugyanis a gondolatsort így folytatja: „De te irgalmatlan örülsz én kinomnak, / Örölsz s nem kívánod, hogy egyszer meghaljak…”  Egy merészebb feltételezés szerint Zrínyi Violája a második ecloga Amarylisével rokonítható, akit Vergilius Corydón egyik potenciális, ám kegyetlen és gőgös, korábbi szerelmeként így jellemez: „Nonne fuit satius tristis Amaryllidis iras / atque suberba pati fastidia?” (14–15).
Az idézett 68. versszak harmadik sora is Vergilius-sorra megy vissza, melyet az ige konzekvens magyarítása is alátámaszt (curat, gyűlöli):

„Rusticus es, Coridon: nec munera curat Alexis” (56)

„Esztelen mit beszélsz, hányod panaszodat,
Mast is nem esméré bolond voltodat,
Gyűlöli Viola te ajándékodat,
Gyülöli verseidet és te magadat…” (1, 68)

Figyelemre méltó, hogy gyakorta Vergilius adja a tételt, melyet Zrínyi hoszszabban kifejt. Pl.:

„O formose puer, nimium ne crede colori!
Alba ligustra cadunt, vaccinia nigra leguntur.” (2, 17–18)

A testi szépség mulandóságára vonatkozó intés és gnóma Zrínyinél egy részletező reflexióvá alakul át, mely hat versszaknyi terjedelemben (19–23) kínálja fel ugyanezt a kétosztatúságot: az öregedés érzékletes festése, a carpe diem elvének semmibevétele, az elképzelt késői önvizsgálat és megbánás végül példázattá nemesedik.

Miért szépségedben magad elbiztad?
Mely mint egy szép gyöngyvirág, hamar elrothad… (19)

Ugyanez a Vergilius-részlet Zrínyi második idilljében is felbukkan, szinte fordításként, Zrínyi a fagyöngyöt megőrzi, a szeder helyére azonban a nomine típusú célzást iktat:

Elbiztad magadat szép fejér ortzádban,
Engemet semminek vélsz kevély voltodban,
Mert hogy fekete vagyok ábrázatomban,
Azt tudod, vadember csinált Libyában.

Tudod-é fagyal fának fejér virága,
Lehúl az földre s nem lesz semmi haszonra,
De noha fekete az szagos viola,
Felszedik, és tészik süveg karimába. (2, 31–32).

Zrínyi más Vergilius-idillekre is reflektál, a szerelem mindenhatóságának katalogizáló szenvedélyű leírása (a lehető legbizarrabb mitológiai történetek bevonásával) alighanem a 10. ecloga nyomán bontakozik ki, de a 14 versszakos demonstráció, mely során a teljes univerzumot bebarangolva (ég, föld, víz, alvilág) demonstrálja a szerelem hatalmát, nem függetleníthető a második ecloga egyik ismert gnómájától sem:

„Omnia vincit Amor: et nos cedamus Amori” (10, 69)
„trahit sua quemque voluptas”  (2, 65)

„Mindenben szerelem nagyon uralkodik,
Ez széles világ is mind néki adózik” (24, 1–2)

A Faludi Ferenc idillköltészetében honos domesztikáló fordítói megoldások, melyek ugyanakkor nagyfokú, párhuzamos antikizálással párosulva hozzák létre azt a regiszterkeverő beszédmódot, melyet oly sokszor kárhoztattak a rokokó mester munkáiban (kivált az emlegetett negyedik eclogában), az idillköltészet terén nyilván Zrínyinél kezdődnek. Így lesz egy szinte teljesen pontos fordítási szakaszban a szélcsendes tengerből Dráva, miközben a szerelmi vetélytárs, akin a lírai én túltesz szépségben, Licaon névre hallgat. Vergilius (nem minden irónia nélkül megalkotott) Corydónja mindemellett a szépségéről híres pásztorral, Daphnisszal is állná a versenyt.

„Nem vagyok én oly rút, hogy sértsem szemedet,
Mert nem régen láttam magam személyemet,
Az sebes Drávában minden termetemet.

Ha engemet nem csal az én hamis képem,
Külömb Licaonnál én deli termetem” (59, 2–4, 60, 1–2)

„Non sum adeo informis: nuper me in litore vidi,
cum placidum ventis stare mare, non ego Daphnim
iudice te metuam, si nunquam fallit imago.” (2, 25–27)

A Kriván vagy Késmárk Zrínyinél ugyanolyan kontamináltan vegyül az antik árkádikus elemekkel, mint Faludi esetében a magyarországi helynevek a mitológiai referenciákkal.
Vergilius második eclogájának három eltérő létmódját, szövegszerveződését tekintettük át a magyar barokk és rokokó költészetben: Faludi, Zrínyi és Amade szövege egyaránt annak az Árkádiának a bűvöletében fogant, melynek álomvilága, párhuzamos létszférái, allegorikus értelmezésekkel és kódolt titkokkal benépesíthető univerzuma évezredek óta izgatja az irodalmi közvéleményt.

JEGYZETEK

1 Michel FOUCAULT, Moc, subjekt a sexualita (vybr. zost. prel. Miroslav MARCELLI), Bratislava, Kalligram, 2000, 170–171.
2 Vö.: VERGILIUS Eklogái – VERGILII Eclogae, a szöveget gondozta, bev. és jegyz. HAVAS László, Budapest, Tankönyvkiadó, 1989, 47.
3 Vö. pl.: „Második eklogája a legkorábbiak közül való, s erősen kötődik Theokritos 11. idilljéhez.” In: ADAMIK Tamás, Római irodalom az aranykorban, Budapest, Seneca, 1994, 162. Tibullusról pl.: „A Marathus-versek témája a fiúszerelem. Tibullus a hellénisztikus görög minták alapján dolgozza fel ezt a témát a személyes élmény minden nyoma nélkül.” Uo. 229. Vagy: „A Marathus-elegiákat azért tekintem Tibullus legkorábbi költeményeinek, mert költői érték dolgában messze elmaradnak az író egyéb művei mögött. (…) Ezenkívül a nyolcadik elegiában már maga a tárgy is szinte undorító: a költő szereti Marathust, a szép fiút, ez viszont Pholoét, a szép leányt imádja s a költő vállalkozik arra, hogy a fiúnak szószólója legyen a leánynál, a kilencedik elegia pedig (53–76 vs.) borzasztó obscenitásokkal van tele.” In: NÉMETHY Géza, A római elégia, Budapest, MTA, 1905, 354.  „Formai tekintetben már ezek is tökéletes alkotások, de tartalmuk elárulja a kezdő költőt…”, Uo. 100.
4 Vö. pl. J. J. H. SABAGE, The Art of the Second Eclogue of Vergil, Transactions and Proceedings of the American Philological Association 91 (1960), 353–375. J. HUBAUX, Le réalisme dans les Bucoliques de Virgile, Ličge–Paris, 1927.
5 CSÁSZÁR Elemér, Faludi Ferencz költészete, EPhK (különlenyomat), Budapest, 1903, 13. 
  6 Uo. 13–14.
  7 CSETRI Lajos, Faludi Ferenc: VI. ecloga = A régi magyar vers (szerk. KOMLOVSZIKI Tibor), Akadémiai, Budapest, 1979, 439.
  8 SÁRKÖZY Péter, Faludi Ferenc, Pozsony, Kalligram, 2005, 223.
  9 Uo. 224.
10 CSÁSZÁR, i. m. 14.
11 A fortuna-tematika Faludi latin verseiben is potens. Vö. NAGY Elemér, Faludi Ferenc Omniáriumának latin költeményei és jegyzetei, Ipolyság, 1943, 35. Ugyancsak az omiárium jegyzeteiben olvasható néhány szó két homoerotikus, de nem feltétlenül úgy értelmezett aitologikus meséről, Hyacinthus és Narcissus történetéről (Vö. Uo. 8.).
12 Gregory WOODS, A History of Gay Literature. The Male Tradition, New Haven and London, Yale University Press, 1998, 113.  Hercules és Hylas, Theseus és Pirithous, Orestes és Pylades, Titus és Gisippus, Damon és Pythias, David és Jonathán. A felsorolás vagy integráns részként szokott mutatkozni, vagy kommentárként. A negyedik idillben a szerelmi mítoszok felsorolását lényegileg az alterkáció teszi bipolárissá. Faludi komplex dologkezelésből fakadó felsoroláscentrizmusát Graber Emma is hangsúlyozza elviselhetetlenül unalmas értekezésében a Dorell-fordításokkal kapcsolatban. (GRABER Emma, Faludi stilusáról, Budapest, é. n.)
13 Vö. pl. Gregory W. BREDBECK, Sodomy and Interpretation: Marlowe to Milton, New York and London, Ithaca–Cornell University Press, 1991.
14 AMADE László versei, sajtó alá rendezte SCHILLER Erzsébet, AJKAY Alinka, Budapest, Balassi, 2004, 93. (RMKT XVIII. VII.)