Epizódok Szabó Gyula életéből
„A legszebb pillanatok voltak, amikor egy-egy új versét fölolvasta”
Ebben a hónapban emlékezünk meg Szabó Gyula festő, grafikus és költő születésének 100. évfordulójáról. Ez alkalomból Szabó Gyula Barátainak Klubja monográfia kiadását kezdeményezte és készítette elő. A hatalmas és sokoldalú életművet hat szerző különböző témájú tanulmánya járja körül.
A mintegy 300 oldalas – háromnyelvű – könyvben közel 200 színes reprodukción csodálhatja meg az olvasó Szabó Gyula festményeit és grafikáit. Az életrajzi fejezetet írva úgy éreztem, ez egy kimeríthetetlen élet, inkább regényt kellene róla írni, mint egy fejezetet. De a monográfia más műfaj és nem enged ilyen terjedelmet.
Úgy érzem, erőfeszítéseink ellenére a képzőművészetet a nagyközönség még mindig nem tekinti a szlovákiai magyar kultúra egyenrangú részének. Igaz, ma már sokkal több szó esik róla, mint akár tíz évvel ezelőtt is, ám hogy érezhette magát losonci magányában Szabó Gyula (1907–1972) festőművész, aki egész életében valamilyen kirekesztettséggel küszködött. Gyermekkorában a szegénység, ifjúkorában (édesapja politikai szereplése miatt) a hontalanság, ebből kifolyólag a főiskolai tanulmányok lehetetlenné válása, 1945 után megint a jogfosztottság – immár nemzetiségi alapon –, s egész életében a (bár maga választotta) magány, pártonkívüliség, ami bár függetlenséget biztosított, ugyanakkor bizonyos előnyök elnyerését akadályozta. Rendkívüli tehetségének köszönhetően mégis már életében elismert – ugyanakkor félreismert – alkotó volt. Csak azok, akik igazán közelről ismerték, s nem egy remetét, vagy elérhetetlen csodabogarat láttak benne, hanem az embert – vagy írhatnám nagybetűvel: az Embert –, azok tudták, milyen közvetlen, megnyerő, jó humorú, társaságot kedvelő ember volt.
Harmincöt évvel ezelőtt bekövetkezett halála óta sok írás született Róla, kiállítási katalógusok gonddal megírt hiteles szakmai szövegei, visszaemlékezések, elemzések. De arról, hogy milyen ember volt, csak nagyon kevesen tudnak, s írás erről az oldaláról tudtommal nem jelent meg. Ezért, hogy születése 100. évfordulóján közelebb hozzam mindnyájunkhoz, vállalkozom néhány epizód vagy jellemvonás közzétételére.
Először – több sikertelen próbálkozás után – 1968 augusztus elején látogattam meg ötödmagammal Szabó Gyulát. Az élmény, amit a rendkívül energikus és megnyerő modorú művésszel folytatott beszélgetés – vagy inkább az előadása, miközben képeit mutatta nekünk – jelentett, olyan mély benyomást tett rám, hogy elhatároztam: írnom kell róla. Néhány hónapra rá ezért látogattam meg újra, már kifejezetten az írás szándékával (amit azonban eleinte eltitkoltam – s mikor mégis bevallottam, eléggé mérges lett, de ez hamar elszállt… mea culpa). Az ilyen előzmények után létrejött írás végül megszületett, s az Irodalmi Szemle 1969 októberi számában jelent meg. Csakhogy mi addigra összeházasodtunk: az egész életében kitartó „agglegény” a 37 évvel fiatalabb „fruskával”. Versei vallanak arról, menynyire mély volt ez a kapcsolat. S meg kellett tapasztalnia ezt is: a házasság körülményeit. Döntésében bizonyára része volt annak is, hogy 1968 végén meghalt az édesanyja, akit addig ő ápolt. Egyszerre nagyon csendes lett körülötte minden. Az új élethelyzet az alkotó munkára hatott a legmélyebben. Nagyon termékeny időszak következett, sok festmény, sok új grafika és vers született. Számomra pedig egy komoly tanulási időszak: a „házasságot” a legprózaibb körülmények közt is tanulni kell, egy alkotó művész mellett pedig hatványozottan. S ezt éppen Szabó Gyula megnyerő egyénisége könnyítette meg, mialatt szinte naponta osztotta meg velem alkotói tűnődéseit, szándékait, vívódásait. Tapasztalhattam, hogyan születik a kép, a vers. A műteremben ugyan nem volt szabad zavarni – ide, festés közben csak kedves hosszú szőrű tacskója, Szenta jöhetett be –, de a kész képet mindig megmutatta nekem és az eredményről hosszan elbeszélgettünk. Kérdéseimre szívesen válaszolt, magyarázott, nemcsak magáról a képről, hanem mindarról, ami a kép „mögött” van, vagyis arról, amit a látványon túl ki akart vele fejezni. Mert ebben az időben már túl volt a látványelvű alkotáson. Például néhányszor említette, hogy majd megfesti az arcképemet. Ebből – a hagyományos értelemben vett portréból – bizony nem lett semmi. De festett egy nagy sorozatot, amit „Koszorús”– sorozatnak neveztünk el, mert mindegyik darabján valahol megjelenik egy margarétakoszorú. S ez tulajdonképpen az én „portrém”, akkor is, ha közvetlenül nem ábrázol. (A menyasszonyi csokrom nagy kerti margarétákból volt, a hajamban is margaréta volt fátyol helyett. Ez a legkedvesebb virágom.) A „koszorús” sorozat minden egyes darabja valamilyen hangulatot jelenít meg – ahogy az ember hangulata is időnként változik, azaz, ahogy a művész is más és más vonást emelt ki, hangulatai szerint.
Szabó Gyula körülbelül három hónapos időszakokban dolgozott. A reggeli futás után,– ui.fiatalkora óta rendszeresen futott, valaha még versenyzett is – nagy lendülettel szaladt föl a műtermébe. Amikor festett, általában jó hangulatban volt, látszott, hogy kiegyensúlyozott, hogy elemében érzi magát. Mintegy három hónap elteltével gyérült a munka, egyre ritkábban ment föl a műterembe, leállt. Ilyenkor minden reggel leült az íróasztalához és szinte penzumszerűen írni kezdett. Közben látszott, hogy sokkal feszültebb a hangulata, mint a festéskor. Az ilyen írás-periódusokban nyugtalan volt, egyedül is elment otthonról, hogy „kiszellőztesse a fejét”, kevésbé volt közlékeny, azokkal a kínzó gondolatokkal birkózott, amelyeket ki akart fejezni. A szó is elementáris erővel áradt belőle, szinte mint a festés, de a tartalma, a mondanivaló fölzaklatta.
Amikor említett cikkemet megírtam róla, először, mint losonci remetét jellemeztem. A kéziratot olvasva ezt szó szerint „kikérte magának”. Nem tartotta magát remetének, s mint később meggyőződhettem róla, valóban állandó kapcsolatban állt a világ eseményeivel, s ezen belül természetesen élénk figyelemmel kísérte a művészeti folyamatokat. Folyóiratokból, újságokból, a televízióból – s természetesen, utazásai során – értesült az aktuális eseményekről, kiállításokról, és csodálatos ráérzéssel mindig megtalálta a lényeges dolgokat. Nagyon sokat olvasott: több ezer kötetből álló könyvtára gyűlt össze, szépirodalom is, de nagyon sok – szinte minden elérhető – remek szakkönyv a képzőművészetről.
Részt vett a város kulturális életében is. Ha felkérték, szívesen tartott a losonci iskolákban előadást a művészetről. Több alkalommal hívták meg gyermekrajzverseny zsűrijébe. Egyik alkalommal aszfaltrajzolási versenyen vett részt, s aztán nagy szeretettel számolt be a gyerekek ügyességéről. Nagyon szerette a gyerekeket.
Régi hagyományként minden második csütörtökön eljöttek hozzá régi barátai, akikkel valaha – míg be nem tiltották – a Kármán József Irodalmi Kört alkották. Id. dr. Lóska Lajos, Ferencz Ferdinánd, Ocsovay Imre, Gálik János, Med-veczky Gyula és Sólyom László, akikkel egy kis bor mellett megvitatták az éppen aktuális eseményeket – politikát, a kisebbségi magyar kultúra helyzetét, a megjelent könyveket stb. Barátainak szívesen mutatta meg legfrissebb festményeit, vagy fölolvasta nekik a legújabb versét. Losonci viszonylatban – húga, Éva és sógora, Denkmayer Ernő mellett – ez a kis baráti kör volt szinte az egyedüli kapcsolata, ahonnan visszajelzést kapott az alkotásaira. Társaságban rendszerint ő vitte a szót. Érces hangja túlharsogta a többiekét, akik viszont szívesen hallgatták szavait. Legszebb pillanatok voltak, amikor egy-egy új versét fölolvasta. Kissé palócos kiejtéssel, de tisztán, érthetően, jó hangsúlyokkal – hitelesen.
Egyszer megkérdeztem, hogy miért ír. A válasza az volt, hogy amit nem lehet képi eszközökkel kifejezni, azt le kell írnia. A szinte naplószerű versanyag, amit hátrahagyott, már nem egy irodalmárt meggyőzött arról, hogy vérbeli költő – is – volt. Élete utolsó három évében lehettem a társa. Ekkor nagyon sok versében jelent meg a halál gondolata. Így utólag olvasva ezeket a verseket, hátborzongató, hogy mennyire érezte, látta, talán tudta is, hogy rövidesen vége szakad e világi életének. Hiszen – mint egyszer a legegyszerűbben közölte velem – táltos volt. (Kérem az olvasót, ne mosolyogjon!) Kijelentése zavarba ejtett, s azt kérdeztem: ezt miből gondolod? Válasza megint a lehető legegyszerűbben hangzott: „Sörénnyel születtem.” Ezt a rövid beszélgetést el is felejthettem volna, ha ettől kezdve, kissé odafigyelve nem tapasztalom, hogy mennyire előre látta az eseményeket. S olyan dolgokra is rájött, amelyeket egyszerűen nem volt honnan tudnia. De Ő tudta. Ezt is olyan egyszerűen, ahogy közölte velem táltosi minőségét: mintha azt mondta volna, hogy „kék a szemem”. – A szeme különben valóban kék volt: nefelejcskék, végtelenül szelíd tekintettel. De láttam őt haragudni (nem egy személyre, hanem pl., amikor barátaival valamilyen igazságtalanságról beszélt, vagy a magyarság sorsáról), ilyenkor ez a kék szem villámokat szórt.
Utolsó éveinek egyik legnagyobb eseménye az 1971-ben megrendezett kiállítása volt a Magyar Nemzeti Galériában. Az, hogy erre sor kerülhetett, a kitűnő Liszt-díjas énekes, Béres Ferenc érdeme. Ez volt tulajdonképpen Béres Feri nászajándéka: hogy összeismertette Szabó Gyulát dr. Pogány Ö. Gáborral, a MNG nagytekintélyű főigazgatójával. Pogány vállalta annak ódiumát, hogy egy „külföldi” magyar művészt mutasson be intézményében – lett is belőle kellemetlensége, de ezt nem vette tragikusan. A kiállítás ideje alatt 1971 tavaszán három hetet töltöttünk Budapesten, ahol szinte kézről kézre adtak a barátok és tisztelők.
Hazatérésünk után Gyula láthatóan elégedett, de fáradt volt. Eleinte a fáradtságának tulajdonítottuk gyakori – egyre erősebb – fejfájásait. Őszre már elviselhetetlen volt a szűnni nem akaró fájdalom, s csak ekkor volt hajlandó orvoshoz fordulni. Sajnos, már későn: a jobb első féltekén levő agytumor már túl nagy, operálhatatlan volt. A prágai kórházban kapott besugárzások csak a fájdalmat enyhítették, de a közben elvesztett látását sem adhatták vissza. 1972. május 25-én halt meg, két héttel a 65. születésnapja előtt. Temetésére Pozsonyból „hivatalos” személyek is jöttek. A temetés körülményeit és módját kivették a kezemből, mert, mint „Érdemes festőművésznek” állami temetés „járt”. A jelenlévők és a szónokok nem igazán voltak Gyula életében a barátai. Ha hagyták volna, én sokkal csendesebben búcsúztattam volna Őt. Legalább a síremlék azonban már a szívem szerint és Gyula életében vallott elvei szerint készült. Alkotója Jaroslav Kubička, aki maga javasolta, hogy egy nagy, alig megmunkált gránittömböt tud elképzelni Gyula sírjaként. A síremlék részletekben készült, először a vízszintes kőlap készült el, amelybe Szabó Gyula egyik grafikáját gravírozták, majd ezután következett a háromtonnás kőtömb elhelyezése. Ezt egy szombati napra terveztük. Előtte, csütörtökön – hoszszabb száraz időszak után – esni kezdett. Esett, rendületlenül, még szombaton is. El se tudtam képzelni, hogy fog a teherautó a temető ázott talaján a sírig eljutni. Miközben ezen törtem a fejem, fölhívott a szobrász: Legyek türelemmel, útközben eltörött a teherautó tengelye, valahol Kriváňnál vannak, át kell rakni a követ, darus kocsit kell szerezni. Losoncon pedig az eső még mindig esett. Végre megérkezett a szállítmány, most még át kellett emelni a nehéz követ az immár lefektetett vízszintes lap fölött úgy, hogy egyik se sérüljön. Leírhatatlan izgalmas percek következtek, melyek alatt a szobrász szinte életveszélyes manővereket végzett a levegőbe emelt kő alatt átszaladva, miközben a darus kocsi eleje a súly ellenében magasan a levegőbe emelkedett. Mindezen izgalmak után a KŐ a helyére került. S ekkor, ebben a pillanatban, amikor mind, akik jelen voltunk, fölsóhajtottunk a megkönnyebbüléstől, elállt az eső, kisütött a nap, megszólalt egy csalogány és felcsendült a déli harangszó.
H. Szabó Kinga