Szénássy Zoltán – Svábhegytől Nizzáig

Jókai Mór utolsó évei – Jókai és Nagy Bella megismerkedését, amely házassággal végződött, Fényes László „Jókai Mór utolsó évei” című tanulmányában így prezentálja: „Hegyoldal kertjében, árnyas lombok alatt karosszékben ül az ősz poéta… Nézi a poéta az életet, a napsugarakon s nyíló virágokon át. Jóságos kék szeme mélázva követi a párja után tovaszálló vörösbegyet. Érzi, hogy nincs senki, akinek megmutathatná röpülését…

Léptek nesze hallik a kavicsos úton. Egy leány jön. Ámuló pillantással néz az ősz poéta az egészségtől viruló teremtésre: »Uram – szól a leány –, szegény színinövendék vagyok. Még négy kis testvérem van odahaza. Neked jó szíved van és hatalmad. És szereted a művészetet. Segíts hozzá. Messze lakunk a várostól. Egy villamos szabadjegyet eszközölj ki a számomra.« A vörösbegy visszaszáll a levegőben. Már senki sem figyel.”
Ami ezután következett, az már a mese világába tartozik, amely miliőben élte le életét Jókai. Az utca embere – és nemcsak ők – kritizálta nősülési szándékát, csakhogy ő egy másik szférában gondolkodott, amit csak kevesek értettek meg. A költők fejedelme körül országos vihar zengett, második házassága miatt. De volt egy hang – méghozzá Adyé –, aki egészen másként írt. Ady a rágalmazóknak dobja oda a kesztyűt a Nagyváradi Napló 1901. november 7-i számában, amikor a „szent öreg”-ről A poétakirály és felesége című cikkében így ír: „A Jókai pár vagy Jókainé jövetelénél országra szóló tüntetést csináljon Nagyvárad. Minden szeretetünk, rajongásunk és – elkeseredésünk egyesüljön egy impozáns, nagyhullámú ünnepben, mely elfojtja teljesen a hitvány obskorusok lármáját. Hangos nagy tüntetésben egyesüljünk, melynek melegségét, belsőségét, teljes erejében érezzék meg a szent öregember és az ő Seherezádéja, ki áldott legyen, hogy ifjúvá és boldoggá tette a mi nagy öregünket…!
Várjuk, nagy ünneplő kedvvel várjuk a királyt és királynőt, kikről tündérmesék fognak majd tündérien zengeni sok száz esztendő múlva is.” – És amikor sok huzavona után mégis csak megvalósul Jókai váradi utazása, Ady így köszönti írásában: „Ha a mi nációnk nem szokhatott hozzá a szégyenkezéshez, Jókai Mór révén megtanulhatná talán a szégyenkezést. Nyolcmilliós embertömegből sohasem ragyogott ki még fej oly ragyogással, mint a Jókai feje, és kevesebb hálát az ő nagy kiválóságáért még nem tapasztalt ember Jókainál… Ha Jókai még száz évig élne s mi száz évig penitenciáznánk, azt a hitványságot bajos volna helyrehozni. Mert Jókainál nem produkált még nagyobb magyart a török-tatárokkal vagy finn-ugorokkal rokonkodó fajta… És kérdés, fog-e még teremteni hozzá hasonlíthatót!… Jókai a legnagyobb és legkülönb magyar.” – Lelke felháborodását a Nászutazók című versében is megörökíti:

        Ne szóljatok bűnös beszéddel,
        Istentelenség itt a gúny.
        Mért rágódtok a hervadhatatlan,
        Az örökké zöld koszorún?…

        Ne érje gáncs a nászok nászát,
        A sors választott öregét,
        Ne bántsátok a legutolsó,
        De talán legcsodásb regét!…

Jókai nagy családi közösségben nőtt fel Komáromban. Eszterék, Károlyék mind-mind körülvették és betöltötték a házat. Amikor pedig meghozasodott, hol Róza asszony színésznő barátai, hol pedig a Jókai-rokonok (Hegedűsék, Vály Mari stb.) töltötték meg a házat. Neki hiányzott a családi légkör Róza halála után. Erről így panaszkodik a Solitudo című művében: „Egy ajtócsukás nem hallik a háznál… Itt ülök ebben a mélységes csendben egyes-egyedül… Egyedül étkezem reggel, délben, este… Kész az utolsó munkám is. Semmi dolgom többé. Úgy tetszik, mikor a bevégzett munkát a fiókomba zárom, mintha kriptaajtót csuknék be.”
Kész az utolsó munkám is. Semmi dolgom többé. Úgy tetszik, mikor a bevégzett munkát a fiókomba zárom, mintha kriptaajtót csuknék be.”
Jókai és Nagy Bella (Grósz) 1899. szeptember 16-án esküdtek meg, és még aznap, Bécsen keresztül Olaszországba utaztak. A nászútról fénykép is készült, méghozzá Nápolyban. Mindennap írásbeli dokumentumai is vannak. Jókai a következőket írja a Vasárnapi Újság számára a Nagy Miklós szerkesztőnek dedikált felvétel apropóján: „A nápolyi fényképész ugyancsak becsületes ember volt, engem húsz évvel fiatalabbá tett, nőmet tízzel öregbítette s így harminc évvel közelebb hozott egymáshoz.”
A Jókai által említett fényképekről Nagy Bella is ír, mégpedig Sebestyén Józsefnek (a család ügyvédje) küldött levelében: „Most pedig nagy újság! Nápolyban levétettük magunkat az urammal egy képen, a miből mihelyt kész lesz azonnal küldünk Önnek. De azt hiszem, hogy a képekről nem fog ránk ismerni, sem rólunk a képekre, az előkészületekből legalább azt láttam. Ha tudná, hogy mennyit kínzott bennünket az a fényképész…”
Ettől kezdve sokat utaznak. Hol Párizsba, hol Abbáziába, hol Kolozsvárra, hol pedig Nizzába, amely az utolsó útjuk lett. 1900-ban rendezték Párizsban a világkiállítást. Jókaiék oda is elmentek, május 28-án indultak el. Párizsi útjuk egyik érdekessége, maga Jókai műveinek díszes bemutatása volt. A további élményeket Lengyel Dénes idézi, megszólaltatva Jókait: „Párizsnak egyik leghíresebb látványossága a pünkösd szombat délutánján megtartott virágok ünnepe a Bois de Boulogne-ban, amiben részt vesz az egész előkelő világ. Igaz, hogy drága mulatság, bérkocsi, beléptidíj, virágok többet nyelnek el, mint egy heti tarokkparti. De hát megéri az árát… Kétszer egy esztendőben tartanak ilyen kedves ünnepet a franciák. Már az estebédnél ülünk, s még egyre látjuk végiggördülni az Elysée piacon a virágcsatából hazatérő felvirágzott hintók hatalmas sorát.”
1901/1902 telét Abbáziában töltik. Erről az útjukról családi csoportkép tanúskodik. Az abbáziai teleléssel kapcsolatban írja emlékirataiban Nagy Bella – kitérve az ünnepségre – amikor 1929. június 2-án felavatták Jókai síremlékét: „Az ünnepségen megjelent a kormányzó is. Klebelsberg ült közte és én közöttem, hallottam, amikor mondta, hogy az ünnepség után beszélni akar velem. Az ünnepség után Klebelsberg bemutatott. Nagyon közvetlen és barátságos volt. Mondta, hogy régebbről ismer engem, Abbáziában többször látott együtt az urammal, amikor ő Fiuméban lakott.”
1902. október 12-én avatták fel Kolozsvárt Mátyás király szobrát. A kolozsvári utazásnak is megvannak a dokumentumai. Jókai, mint díszvendég az emelvényen foglalt helyet. Az ünnepségről szólva, írja az egykori tudósító: „Még akkor is, a király képviselője, a parlament küldöttsége és miniszterek jelenlétében csak úgy része volt Jókainak az ünneplésben, mint azelőtt bármikor. Hiába, Jókai még Mátyás király mellé állítva is nagy ember.”
Nagy Bella a kolozsvári eseményeket, illetve élményeket és benyomásokat részletesen rögzíti emlékirataiban: „Kilencszázkettő őszén volt a kolozsvári Mátyás-szobor leleplezése. Bennünket is meghívtak a leleplezésre… Mikor a nagyváradi színház igazgatója (Somogyi Károly, Sz.Z. megj.) megtudta, hogy az uram Kolozsvárra utazik, feljött Pestre, s megkérte az uramat, hogy intézze utazását úgy, hogy Nagyváradon megszakítsa, s ott töltsön egy napot, s menjen el az ő színházába, ahol díszelőadást fog rendezni Jókai tiszteletére. Megállapodtak az urammal, hogy visszajövet kiszállunk Nagyaváradon.
Mikor a vonatunk megérkezett Kolozsvárra, Jókait nagy ünnepséggel fogadták, s mindenütt, ahol a város díszhintóján elhaladtunk, nagy ujjongással fogadta a tömeg. Este az ifjúság fáklyás zenét adott Jókai tiszteletére. Furcsa eset játszódott le akkor. A város ugyanabban a szállodában helyezett el bennünket, ahol József főherceget. Szorosan vett szomszédok voltunk, az erkélyeink egymás mellett. Mikor az ifjúsági fáklyásmenet közeledett, s a zene felhangzott, kimentünk az erdélyre megnézni, mi az. Jóformán ugyanakkor jött ki a főherceg is az ő erkélyére. A fáklyásmenet megállt, a tér, ameddig a szem csak ellátott, zsúfolva az ifjúság nyomába toduló közönséggel. Egyszer csak hatalmas „Éljen Jókai Mór!” rázta meg a levegőt. Hogy ettől a rázkódástól-e vagy egyéb okból, a főherceg eltűnt az erkélyről, többé nem is került elő az egész ünneplés alatt, amely igazán szívből jövő és szívhez szóló volt. Nagyon örült neki az uram.
Másnap megtörtént a szoborleleplezés ceremóniája, s utána mi mentünk visz-sza Nagyváradra, ahogy az uram megígérte. A vonatnál a megérkezéskor megint nagy fogadtatás, ujjongás. Este a színházban a Szigetvári vértanúkat adták. A színházban is nagy ünneplés volt, utána bankett. Rengeteg embert mutattak be. A bemutatott újságírók között volt egy fiatal poéta is: Ady Endre…”
Itt adjuk át a szót Vita Zsigmondnak, aki meg is örökítette Jókai és Ady közvetlen találkozását: „Másnap a vendégek még kikocsiztak Püspökfürdőre, aztán elkövetkezett a búcsú pillanata. Jókai, a múlt század utolsó nagy romantikusa megcsókolta az új idők dalaival betörni készülő Ady Endrét, és így köszönte meg a felejthetetlen ünneplést: „Amit rólam írtál, a mélyen érző igazi költő írása volt. Meg fogom őrizni írásodat s az emlékedet is halálomig.”
Az 1903-as esztendő krónikájához tartozik Jókai végrendelete, amely szó és forma szerint a következő:

Végrendeletem.

Én, alulírott dr. Jókai Mór a mai napon a következő végrendeletet teszem: Lelkemet Istennek, poraimat az anyaföldnek ajánlva, teljesen ép elmével és testi jó egészségben, minden külső kényszerítés vagy befolyás nélkül vagyonomról eképen intézkedem elhunytom esetére: Miután fogadott leányomat, Feszty Árpádné Jókai Rózát az őt megillető köteles részen túl is már életemben kielégítettem, különben is részéről életemben sok keserűséget szenvedtem: annál fogva elhalálozásom esetére minden ingó és ingatlan vagyonom és járandóságom öröklésére nézve, általános és egyetlen örökösömmé szeretett feleségemet, dr. Jókai Mórné, született Grósz Bellát nevezem ki. Ezen végrendeletemet saját kezűleg írtam és aláírtam.
Kelt Budapesten, 1903. február 20-án.
Dr. Jókai Mór

(A végrendelet kihirdetésére a budapesti VII. kerületi járásbíróságon, 1904. május 11-én került sor.)

Az igazi nagy utazásra, az utolsó közös útra, amikor és ahol közel fél évet töltöttek, 1903 novemberében került sor… Nizzába utaztak. Pontosítva, ahol 1903. november 21-től 1904. április 17-ig tartózkodtak. A tenger varázslatos hatása, a látvány és a klíma – az örökké mellkasi fájdalmakkal küszködő Jókaira – gyógyítólag hatottak. Erről Nagy Bella így ír: „Az uramnak olyan jót tett a múlt télen az Adria, hogy azt gondoltuk, most hosszabb időt fogunk ott tölteni… Voltak párizsi ismerőseink, akik a telet mindig Nizzában töltötték, azoknál érdeklődtünk, s a vége az lett, hogy elindultunk ismét háztartással telelni Nizzába. Előbb a Grand Hotelban szálltunk meg, és onnan indultam egy párizsi barátnőmmel háznézőbe. Találtunk egy szép házat a tengerparti Promenade des Anglais 67. szám alatt. A ház nagyon kényelmesen volt berendezve, minden szobában volt kandalló. És az uram nagy élvezettel szokta nézni a lángoló fahasábokat…”
Jókai nizzai tartózkodásáról számol be a Magyar Nemzet 1904. január 16-i száma. Ekkor közli Jókainak egy jó barátjához küldött levelét. Természetesen, mind a két fél hozzájárulásával. Jókai levelének kivonata: „Soha életemben ilyen boldog karácsonyt nem ünnepeltem meg, mint az idén Nizzában. Meleg napsugártól, még melegesebb szeretettől körülsugározva, családom körében töltöttem az öröm-árasztó ünnepet.
Nem lakom bűzös penzióban; hanem egy előkelő palotában, melynek egész emeletét bérlem. Azt a nőm választotta ki, gondos utánjárás mellett a város legdíszesebb pontján, a Promenade des Anglais mentén, a tengerparton. Kényelmes otthont kívánt nekem teremteni, ahol testem-lelkem megújulhat. Itt mindent megtalálok, ami az úri komforthoz kívánatos… Én minden este azzal az imádsággal hajtom fejemet álomra s azzal ébredek fel: »Adjon az én Istenem Atyám az én szeretett nőmnek, Bellának s az én hazámnak, Magyarországnak boldog jövendőt!«
Jókai Nizzában sem tudott lemondani régi, megszokott napirendjéről. Ahogy tudjuk írásaiból, hogy reggel ötkor szokott kelni, és délelőtt 10-re már be is fejezte írásbeliségét. Felesége, Nagy Bella, a költő napi beosztását így rajzolja meg: „Jókai életbeosztása Nizzában is ugyanaz volt, mint Pesten. Reggel korán kelt, délelőtt dolgozott, ebéd után kicsit aludt… Nizzában nem járt klubba, hanem sok délutánt töltött együtt fiatalkori barátjával, Tür Istvánnal, aki állandó nizzai lakos volt. Tür igen sokszor maradt ott vacsorára, és a negyvennyolcas idők két legendás alakja sokszor órák hosszat elbeszélgetett a régi emlékekről. Nagy élvezet volt hallgatnom őket.”
Jókai számára az írás valóságos életelem volt. S mint a Magyar Nemzet főszerkesztője, állandó kapcsolatban állt az újsággal. A nizzai hónapok alatt a következő cikkeket publikálta a Nemzetben, illetve a Vasárnapi Újságban:
Az aranykönyvbe adat. Magyar Nemzet tárcája. 1903. december 24, 25.
A poézis mint koronatanú. MN tárcája 1904. január 1.
Igazolás. MN tárcája 1904. január 17.
Világteremtés: MN tárcája 1904. január 30, 31.
Két előszó a ködös problémához: MN tárcája 1904. március 16.
Kun Árpád a csodagyerek: M.N. tárcája, 1904. április 3.
Szerkesztői üzenet: „Mai, húsvéti számunk tartalma”…
„A Magyar Nemzet írógárdájának a java szolgáltatta hozzá az anyagot… Jókai Mór, aki lapunk főszerkesztője… nizzai üdüléséből küldött egy igen érdekes czikket, melyben Kun Árpád, a kilencz esztendős hegedülő csodagyerek játékáról ír…”

A Kun Árpád a csodagyerek című cikket átvette a Vasárnapi Újság is, 1904. április 17-én, Kun Árpád fényképével kiegészítve.
Jókainak a legeslegutolsó írása „A férj kabátja” című elbeszélése szintén a Vasárnapi Újságban jelent meg, a költő halála után, 1904. május 29-én. Erről írja Mikszáth: „Ez volt egyszersmind utolsó novellája, mert két nagyobb regénybe kezdett, melyeknek egyikéből negyven oldal maradt, a másikból egy oldal.”
A nizzai napok fináléjáról szólva, adjuk át a szót ismét a legilletékesebbnek, Nagy Bellának, a feleségnek: „Jókai nagyon jól érezte magát Nizzában. Napfényes időben mindig nyitott ablaknál dolgozott, ahonnan látta a tengert… Ismerősök, akik Jókait régebbről ismerték, és Nizzában is találkoztak vele, nem győzték dicsérni rugalmas frissességét és napbarnította arcszínét. Ezerkilencszázhárom novemberétől ezerkilencszáznégy áprilisáig voltunk Nizzában, s Jókai olyan jól érezte magát, hogy elhatározta, hogy ezután minden telet Nizzában fogunk tölteni. Amikor Bertiesné 1904. áprilisában búcsú-összejövetelt adott tiszteletünkre, egy pohárköszöntőt valaki azzal fejezett be, hogy viszontlátásra jövő évben.
Nem jövő évben – mondta Jókai –, hanem még az idén, mert novemberben újra itt leszünk.
A sors sajnos másképp döntött…”

Felhasznált irodalom

E. Csorba Csilla: Fototéka Jókai Mór
Fényes László: Jókai Mór utolsó évei
Láng József: Jókai Mórné Nagy Bella emlékirata
Lengyel Dénes: Jókai Mór
Magyar Nemzet: 1904. január 16., valamint a tanulmányban megadott számai
Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora
Szénássy Zoltán: Adyfalvától Zágonig
Szénássy Zoltán: Jókai nyomában
Vasárnapi Újság: 1904/20. szám, valamint a tanulmányban megadott számai
Vita Zsigmond: Jókai Erdélyben