Tóth Elemér gyermekverseiről a Hol laknak a sünik? című kötete ürügyén
Jó szándék és önzetlenség –
Tóth Elemér az 50-es évek végén érkezik a csehszlovákiai magyar irodalom előszobájába. Harmadik verseskötete a szülőföldhöz való ragaszkodás jegyében íródik, mindenáron megpróbál hű maradni Tompa Mihály hagyatékához. A hazulról hozott szülőföldszeretete, dimbes-dombossága azonban, akár egy nehéz hátizsák, nemegyszer, idézve Pilinszky Jánost, össze-vissza kaszabolja a hátát.
Így válik gerincessé, ellenállóvá a költő. Szabadon és függetlenül tud levegőt venni, még Pozsonyban is.
„A jég elverte a szőlőm,
hordóim üresen kongnak.
Várom tele aggodalommal.
Ez szép,
így szép.” – írja egyik versében.
A bánatos hang egyszerre átcsap derűbe. A megoldás, maga az aggodalom, a féltés átélése és tudatosítása. Felelősségteljes költészet ez. „Felkelnek a nem járt utak / s odaballagnak a költő lába elé.”
A 60-as évek sajátos életérzései hatják át novelláskötetét, a Sárga mint a Nap címűt, és az 1969-ben megjelent Kérgek című verseskötetét. A honvágy már nem csupán a régmúltat, de a jövőt is megidézi. A költő már „egészen olyan, mint egy ember” s mégis titokzatos lovasként próbál küzdeni az elidegenedés, az elgépiesedés ellen, mert „álmot aggatott a kerítésekre, dalt bújtatott nyelvünk alá, örömet szívünk kisöpört kamráiba.”
Tóth Elemér a költő, ahogy elődje József Attila, talán éppen a Dunát bámulva, mely maga a múlt, jelen és jövő, a dinnyehéj helyett megtalálta az egyszerű kavicsot. A kavicsot, mely csak reá várt, a legszebbet, a legdrágábbat. És volt ereje elhajítani. Kacsázni vele. Újra csak Pilinszky gondolataival élve, úgy elhajítani, mintha csak a szívét hajította volna el.
Tóth Elemért a hiány a csillagokig repítette. Csillagrózsa kötetéről Zalabai Zsigmond azt írta „gyógyír a sebre”. Csintalan, fésületlenül természetes és igaz versek ezek. Az történik, ami Antonioni Nagyítás című filmjében. A teniszpályán pantomimosok játszanak. A kerítésen kívülre ütik a labdát. A kétkedő művész pedig visszadobja. Valahogy ezt cselekszi Tóth Elemér is. Ettől a pillanattól fogva hallani a labda pattogását. És nem csupán a filmben, de a versekben is.
Tóth Elemér verseskötetével, a Csillagménessel 1976-ban egy iskolai író-olvasó találkozón ismerkedtem meg. Én, a 12 éves fiú ekkor döbbentem rá, hogy ilyen verseket én is tudok, én is szeretnék írni, már mint ilyen klassz verseket. A verssorokat sajátjaimnak éreztem. A ritmus és az ütem önfeledt játékba hívott. A magyar nyelv virágoskertjében jártam ekkor. Ez az érzés megmaradt bennem a mai napig is. Ezek nélkül a versek nélkül talán el sem jutottam volna Nemes Nagy Ágnes verseihez, Pilinszky János tükörországába.
Az 1988-ban megjelent válogatott verseskötete, az Őszi kert és Simkó Tibor Tikiriki-takarakja a gyermekköltészetünk csúcsa mind a mai napig.
Tóth Elemér megint ír, újra közöl. A 2002-ben megjelent mesekönyve a Mese az aranykalapácsról után újra egy parányi felejthetetlen kavicsra lelt, hogy majd a Dunába hajítsa azt. A Hol laknak a sünik? méltó folytatása az életműnek. A versekből és a mesékből sugárzik a jó szándék, az önzetlenség. Egyfajta folytatása ez Móra Ferenc Kincskereső kisködmönének. Ott kezdődik, ahol amaz végződik, vagyis hogy a szeretet az élet.
Tóth Elemér amikor ír, megpihen az idő rohanó hintaján, felnyergelve a felejtés szárnyas paripáit. Egyszerű hősei csodákkal bírók, ugyanis egyszeri emberek. Ahogy Móra Gergője rádöbben, hogy a jó tündér a szívben lakozik, úgy mondja nagyapó a kíváncsi Marika kérdésére, „Hol laknak a sünik? Hát ott, ahol a jó emberek élnek.” Ebben benne van a hétköznapi emberek bölcsessége és csavaros észjárása egyaránt. Aki elolvassa ezt a könyvet, legyen az gyermek vagy felnőtt, az elhiszi és nem csupán elképzeli, hogy a hitnek és a szeretetnek megtartó, már-már emberfeletti ereje van. Valahogy megérezzük magunkban a jót. Megtisztulva, úgymond elhisszük, természetesnek vesszük, hogy a mélyben töretlen az egység, hogy alapvetően jónak és a jóra születtünk. Azt is mondhatnám József Attila szóhasználatával, alapvetően tisztességesek vagyunk, amikor Tóth Elemért olvasunk.
Tóth Elemér gyermeki lélekkel megáldott ember. Versei őszinték, meséi mécsest gyújtanak a mindennapok csodabarlangjában. A magyar nyelv igazi mestere. Ahogy az ajánlásban is olvasható, „nyelvi lelemény, pazar természeti leírások, formai gazdagság, életöröm, önfeledt gyermeki jótékonyság” jellemzi.
Tóth Elemérnek nem tud nem hinni az olvasó. Mert ő is bízik az olvasóban, játszótársban „az egyszerűség szivárványszínű pántlikájában”, az igazság győzelmében. Bár ő a lélek búvára, versei, meséi mégsem érzelgős könnyzuhatagok. Az őszintesége védi meg ettől.
Az olvasó nyugodtan álmodozhat, hiszen a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését. Álmodjunk hát mi is! Hogy is írja Truman Capote „aki nem álmodik, az éppen olyan, mint aki nem verejtékezik: a mérgező anyagok benn rekednek a szervezetében”.
Tóth Elemér valamennyi verse, meséje, egyfajta kulcs, mégpedig titoknyitó. Kitárul Ali baba barlangja, az anyanyelv székely kapuja, a szív melegsége, a bújócskázó sóhaj felrepíti a hulló falevelet, mint Aladdin varázsszőnyegét, hogy arról nézzük a sünik és a hangyák mindennapjait.
Tóth Elemér mesekönyve beleillik a Kincskereső kisködmön belső zsebébe. Ajándék a magyar nyelv. Melengető sündisznóbunda. Most aztán hadd fordítsa ki, aki akarja.
Fellinger Károly