Vida Gergely: Rokokó karaoke című kötetéről
Kettős élvezet – Amikor önmagaddal futsz össze
Azt gondolom, Vida kötetének – mely minden bizonnyal a mai magyar költészet élvonalába helyezi szerzőjét – egyik titka az ismerősség (többértelmű magára találás élményének) frissítő újdonságából adódik, mely játékos, zenei, hangzó, nyelvileg furfangos, elméletileg kimagasló, sokadszorra is kiismerhetetlen, és amely örömteli újraolvasásra késztet.
Az 1999-es Tinta-palinta (Dunaszerdahely, Nap Kiadó) és a 2004-es Sülttel hátrafelé (Pozsony, Kalligram) kötetek után 2006 végén látott napvilágot Vida Gergely harmadik verseskötete, a Rokokó karaoke, amely már címében is „kettős látásra” kényszeríti olvasóját. A (keresztény kontextusú) európai felvilágosodás korszakának egy eredetileg építészeti stílusát, mely az irodalomba is átszivárgott, és egy távol-keleti, közelebbről: japán és dél-ázsiai, a 80-as években elterjedt – szórakoztató ipari – kulturális jelenséget elegyít. (Természetesen a kulturális térhódítás révén azóta keresztény himnusz-karaokék is léteznek.) A karaoke két szó összerakásából származik: a „kara” („karano” rövidítése) és az „ökesutora”, azaz „üres” és „orchestra” szavakból, amelyek egyben: „üres zenekart”, még tovább „üres táncteret” jelentenek. Tulajdonképpen egy közismert sláger képi, szöveges és dallamvezetés melletti eléneklését jelenti amatőr előadóktól. (Használatos egyfajta midi-wav vagy dvd alapú hang- és képanyag leírására is, amely szöveges felülete révén a zene énekszólamát mutatva, az előadót segíti.) A „kagyló megszólaltatása” tehát a helyettesítésre épít: valaki másvalaki helyett – aki nincs ott – áll (helyt) és beszél, kinézi más szájából a szót. Szavakat ad más szájába, ahogy a költő is teszi, ahogy Vida nagyon jól teszi.
A vidai költészet egyik lényeges eleme a behelyettesítés, a „hangutánzás”, a mnemotechnikára épülő hangadás, a költőelődök megszólaltatása saját hangon. Az első látásra és hallásra érzékelhető a nyelvi/irodalmi/költői hagyománykezelés fontossága és ereje, ahol a versszíntéren a lírai alanyok, hősök egymás kezébe adják, egymás szája elé nyomják a képzeletbeli mikrofont, akár egy jó kis karaoke-bulin, ugyanakkor mégsem keltenek bábeli zűrzavart, hanem inkább az édeni összhangot és szükségszerűséget sugallják. Ennek tudatosítására a kötet bejáratánál elhelyezett „tábla”-mottók figyelmeztetnek: az első a „míveskedő” Édes Gergelytől származik:
„láttam az angyalokat! de nekem nincs nyelvem azokról
Szólani; nagy tárgy! mely emberi nyelvet előz!”
A másik, szinte erre reflektáló idézet Beckett-től:
„…de azért mindig beszéljünk, vagy majdnem mindig, na
ez az, erre kell nagyon figyelnünk az írás hevében.”
S ennek fényében, Vida révén, szóval tart bennünket József Attila, Part Nagy Lajos, Weöres Sándor (s Psyché), Ady és Babits, Petőfi és Arany János, Szabó Lőrinc és Nagy László, Heidegger és Zrínyi, Goethe, Rilke és Jiří Wolker, Csokonai Vitéz Mihály és Berzsenyi, Foucault révén Magritte, Velázquez, Coorte és Fragonard, hogy csak a legnyilvánvalóbb jelenlevőket említsem, s igazoljam a Summary születésnapomra című József Attila-átírás sorait:
„Szóval emlékmunkát alkalmazok,
mostanság éppen divat. Igaz,
a számos fizetett alkalmazott
nem érti a történetet. Vigasz
éppen mi más lehetne számomra,
hogy amiről én sem tudom, mi az,
bölcsen ők sem verik nagy dobra.”
Vida verseinek jelentős része metapoézissel él, azaz konkrét önprezentációt „tartalmaz”, minden kettőződik, osztódik – ne felejtsük el, hogy az osztódás: többszöröződés –, ahogy a humánbiológiai kontextust is megszólaltató Ugyanaz az Ál című kötetnyitó versben megfogalmazódik („Jobbik féltekém maga sose alszik, / nyilván valami szaftos kis tört”), a determináció (ami lehet skizoid is) az „én” és kölcsönviszonyában a nyelv uralhatatlanságát, hasadtságát, az „én” és a „te” nevető harmadikját, az „ő”-t regisztrálja, illetve ezek együttesét. Az én (szubjektum) osztottsága (lásd a versben is megidézett Freud doktort – freudi sláger: melyben Arany Családi köre van megidézve) és a nyelvtani „én” behelyettesíthetősége, a nyelvi megelőzöttség tapasztalata szinte kivétel nélkül reflektálva jelenik meg a versnyelvben, a metaformulákat szervesen beépítve a formába. A paralellizmus (mint tudjuk, a párhuzamosok a végtelenben találkoznak; a biológia mellett a természettudományokból a matematika és a fizika terminológiája is felbukkan a költeményekben) irodalmi együtt- és áthallásai egyáltalán nem költészettani gyakorlatok Vidánál, a játékosság és a humor forrásául szolgáló alakítás, a megidézettség önálló beszéddé változik: a karaokéhoz a modalitást a versek (egymás szavaiban jelenlévő) beszélői adják, s fordítva: az osztottság módosító hatással bír a megidézettek szólamaira: a meta- és mnemopoézis oszcillálása figyelhető meg.
Képtelenség lenne, akár csak megközelítőleg is, teljes képet adni a kötet kompozicionális és az egyes versek poétikai összetettségéről, ezért pár kiragadott kettősségre (és többszöröseikre) hívnám fel a figyelmet.
A kötetben helyet kapó versek nagy számban építenek az aleatória jelenségére. Aleatopoézis, mondhatnám a Rokokó karaoke költeményeiről. Az aleatória jelentése: „a szerencsétől függő” (lat.), használatában a véletlen elvére építő művészeti/olvasói/hallgatói eljárás. Nem véletlen, hogy a kocka („alea”) szótövet tartalmazza, ezért megkockáztatom, hogy a verselési kockázás szerencsejáték, amire a szócsonkoló, szójátékos Vida betű szerint (is) támaszkodik. Ráadásul paradox módon, hiszen a tudatos költői alkotás a véletlenek összjátékát használja a hatás eléréséhez. Ha észnél vagyunk, azaz Eszméletünknél – ahogy Vida több helyütt –, József Attilával mondhatjuk: „keresek bizonyosabbat, mint a kocka”, Vidánál viszont épp ama bizonyos a kocka. Példák tucatjai állhatnának itt: legyen elég a „nárcisz-szusz”, amely a mítoszi utalás miatt a tükör-fázist hívja elő (A kutyát elásva szakítás szonett): „arcodon nárcisz-szusz szöszmötöl”, amikor az aleatórikus egység önmagát szemlélő reflexión át eggyé válik önmagával: visszapillant. Hasonló tükröződés figyelhető meg az Ady és Petőfi költészetét literalizáló, paratextualizáló és parafrazeáló: Egy karbantartó lélek keserveinek leírása című versben is:
„Nézni ekkor nem a nő szem-élyt,
Hanem szúrosan a kredencet nézem én,
Gravíros, vissza-pillantós felületén
Keresek: no, hol lehetek éppen én.”
Ahol végezetül a szexuális együtt(nem)lét az önkommentárok révén ismét a szétszálazhatatlan kettősségbe fut: „No, meg-húzódunk húsok tövisében, / mint kettő paralel egy darabig. Kettő hosszú / perszonál.” Hasonló tapasztalatban részesülünk a Férjezett egészen című vers (ad notam Semmiért egészen) beszélőjének perspektívaváltása révén.
A megidézettség, az aleatória és a tükröződés sűrű szövedékében, ahol J. A. szövegkorpusza feszül rá a falusi disznóvágásra (Na, JA!) további feszültségmentes feszületek, azaz kereszthivatkozások foglalják egységbe a kötetet. A Duett egy korpuszra, a Na, JA! és (a mai költészetnek a kedvenc költőn át való figurázása) című versek a költői nyelv variabilitására, az értelem és jelentésképzés átstrukturálódására, a struktúrák fellazítására mutatnak rá „ugyanazon” sorok átkontextualizálása révén. A kötetben nagy számban jelenlévő szakítás-szonettek pedig a kötetszerkezet szakítószilárdságának mutatóiként egyben egy műfaji hagyomány újra- és átértelmezői, megszakítói, hiszen a szerelmi-lírai műfaj átgondolására tesznek kísérletet.
Azt gondolom, Vida kötetének – mely minden bizonnyal a mai magyar költészet élvonalába helyezi szerzőjét – egyik titka az ismerősség (többértelmű magára találás élményének) frissítő újdonságából adódik, mely játékos, zenei, hangzó, nyelvileg furfangos, elméletileg kimagasló, sokadszorra is kiismerhetetlen, és amely örömteli újraolvasásra késztet. Érdekes és egyben érzékekre ható.
Vida Gergely énjei énekeit, énekei énjeit olvasni kell, sokszor. Nem elég egyszer, mert nem elég belőle; sokszor sokszorozódik, multi-re-plikálódik. Szakítani lehet csak vele, mert „szakítani elég a szonett is, / mert jobban fáj, ha mutatós; / szelepje úgy tart, hogy ereszt is.”
(Kalligram, 2006.)
(LITERA)
Rácz I. Péter