„Nem az évek számítanak, még csak nem is az álmok…”
(Hogya György: Istent látni című kisprózai kötetéről)
Jóleső érzéssel mondhatom, a meglepetés erejével hatott rám Hogya György Istent látni című elbeszéléskötete. A meglepetésnek több arca van. Az egyik, hogy a szerzőnek Metszéspont címmel 1989-ben jelent meg utoljára elbeszéléskötete. Írásaival különböző antológiákban ugyan szerepelt (A szabadság szomorúsága,
1990; Kapun kívül, Bukarest, 1993; Iródia, 1994; Magyar szárnyvonalak, 1999; Ugrás a semmibe, 2004), folyamatos jelenléte azonban hiányzik. A meglepetés másik arca, hogy hozza a régi formáját, kiváló tollú és tehetségű íróval van dolgunk, akinek magánya és útkeresése a novellái „szőttesébe” kódolt, s az sem kétséges, „térbeli és időbeli kalandozásai – Szeberényi Zoltán megállapítása – napjaink emberének problémáival küszködnek”. És bár az utóbbi évek gyakorlata szerint voltak évek, amikor az írók nem különbözni, hanem hasonlítani akartak egymásra, örvendetes, hogy Hogya György legjobb alkotásaiban „a stílus az ember!” igényét juttatja eszünkbe, és nem a mesterségbeli azonosságot.
Megtalálhatók novelláiban életének nyűgei, a kisváros gyötrelmei, kisszerűségei, sokkal gyakoribbak azonban a bölcseleti jellegű írások, melyekben az írói küldetés, a történelem sorsszerűsége éppúgy felsejlik, mint régmúlt korok mítoszai, művelődéstörténeti adalékai.
Az „időtudat” számára tág fogalom, évszázadok/évezredek mozgástereit keresi. A középkori inkvizitorok világát éppúgy ismeri, mint az ókori Mezopotámia, illetve a közép-amerikai indián kultúrák vagy az ókori görögök szövevényes történeteit. Napjaink kórtünete: a testiség gátlástalansága, a tobzódás a szexben – ismeretlen számára. Ha történeteiben ilyen elfordul, egyszerűen bejelenti az eseményt, s számára ez tovább nem „téma”. Utánozhatatlan eleganciával és civilizált fölénynyel beszél a sorsszerű gondokról, s a „miért vagyunk a világon” szövevényeiről, akár évezredek tanulságait is megidézve..
Igényes intellektuális próza ez, mely az olvasó részéről figyelmet és türelmet igényel. Nem véletlen, hogy Istent látni és meghalni című egyik legjobb elbeszélését Grendel Lajos (a kötet hátlapján idézett véleményében!) „mestermunkának” mondta. Szerelem, hit, igazság, a pogány megkínzottak sikolya egyaránt témája ennek az elbeszélésnek. Itt is, akárcsak más írásaiban, nyilvánvalóvá válik, hogy „mélységes mély a múltnak kútja” a máglyákra rakott „szent könyvek” esetében is. Hőse, Gaspar Antonio esetében a történelem az egyiptomi íródiák, a thaiföldi színész, a spanyol hódítók, s a horogkeresztes egyenruhát viselő orvos és álmai fekete ruhás papja, Diego de Landa, Yukatan püspöke, az inkvizíció képviselője meg a jezsuita papok között feszül. Mert (ahogy Hogya György írja:) „… az írásban a szerző nemcsak önmagát mutatja meg, hanem – önkéntelenül – azt a lelket is, mely birtokolja őt”. Hogy meddig? „Nem az évek számítanak, még csak nem is az álmok, hanem a lélek változásának a folyamata, amelyben az egyik változástól eljut a másikig.”
Méltó párja ennek az elbeszélésnek az Agyagtáblák című „esszénovella”. A kötetzáró írás, az előzőhöz hasonló mélységgel a lélek újjászületésének a kérdésével foglakozik. Azzal a többlettel, hogy itt a szerző hihetelen őszinteséggel ír saját magáról, küzdelmeiről, arról, hogy bár a mindennapok harcaiban „szinte állandóan alul marad”, de az írás boldoggá teszi. Nem kötődik egyetlen műfajhoz sem, mert „a magány nem kötődhet regényhez vagy esszéhez…A magány önmaga határozza meg saját korlátainak kötöttségét és szabadságának szövetét…” Az archetípusok sajátos érzelmi tónusát a Gilgameshez, illetve egy ókori sumer írnok őshöz vezeti viszsza. Sajátos módon nemcsak eposzrészletekkel találkozunk ebben a munkájában, hanem a „racionális misztika” mesteri módon megoldott fiktív szövegeivel is.
Figyelmet érdemlő Az út című novella, melyben Szent Marian legendáját mondja el, az őt halálra ítélő inkvizítor szemszögéből. A történet Umbert Eco A rózsa neve című regényének „nyomozati” anyagára hasonlít, de annál sokkal visszafogottabban, szemérmesebben. Az elbeszélés második részében amolyan „argentin fordulatot”, borgesi váltást követ. Nemcsak a pincérnő popsija, a „szűk szoknya alatt … keményen bevágódott keskeny bugyi V vonala” izgatja a szerzőt, hanem az álmok szövevényes világa is, meg az az érzés, amikor „az embert egy álomszerű dolog fosztja meg a kétely fölényes biztonságától…?” Megindítóan szép történet az Életrajz című novellája, melyben (Magdi néni történetével!) egy kisvárosba kalauzol bennünket. A „Miként írhatja hát meg egy zsidó életrajzát?” dilemmájára őszinte, emberi, tolakodás nélküli és túlzás mentes a válasz! Izgalmas cselekmény, szép gondolatok jellemzik A rabszolga című novelláját is azzal a bölcs tanulsággal: „… nem fontos tudniuk az embereknek, hogyan döntöttek az istenek. Az csak az istenekre tartozik. Az emberek pedig döntsenek, s éljenek saját, emberi törvényeik szerint.”
A Sorsnak is megvan a maga sorsa című elbeszélése tulajdonképpen fikció (tele életrajzi elemekkel!), egy könyvtárosról, aki a sors kiszámíthatatlan akaratából egy mezepotámiai könyvtárba került. Rövidesen a Fejedelem bizalmasa lesz, aki egy éjszakai ellenőrzés során feledhetetlen helyzetbe kerül, káprázatos testi valóságában és meztelenségében a szeme elé kerül az isteni nő, a Fejedelem felesége, akinek eunuchként azonban csak bokáját csókolhatja meg. Az elbeszélést a történelmi háttér és a cselekmény bonyolítása teszi érdekessé, értékessé és felejthetetlenné. A detektívregényekhez hasonló történetek tárulnak elénk A Hold Sárkánya farkába harap című történetben. Izgalmas, érdekes a váratlan eseményeknek az a szövevénye, melyet az „idős Hölgy” és fia s egykori férje titkai, rejtélyes története kapcsán tár elénk az író. Bizonyíték ez is arra, Hogya György számára nincs lehetetlen. Szellemes, ötletes a megoldás, a végkifejlet: nincs vér, de puskalövés se. A Hullámtükör egy „hullám hátán csillogó történet”, mely egy fogságba ejtett író sorsáról szól, aki a hatalom – a kiszolgáltatottság – és a halál háromszögében az írói küldetésről meditál. A végkövetkeztetése sem szívderítő: „Mi már csak a lassan kihunyó zsarátnok utolsó pislákolásának részesei vagyunk.”
Összegezésként azt mondhatjuk: Hogya György magánya, útkeresése a titokzatosból a titokzatosba vivő utat járja be, kiváló meseszövő képességgel, bizarr ötletekre épülő, esetenként parabolikus történetekkel. Nem lényegtelen, hogy „kezelni” tudja saját történeteit, talányos ötleteit, és sikeres abban a szándékában is, hogy sajátos irodalmi világot teremtsen. Vigasztaló ezekben az alkotásokban, hogy nem a „szöveg” olvassa a „szöveget”, hanem a történetek, az alakok megalkotása vélhetően az öröklött irodalmi típusoknak, a megfigyelt személyeknek/eseményeknek és az író énjének különböző arányú elegyítésével történik. Ez is bizonysága lehet annak, hogy az irodalom története s a művészet maradandósága és pótolhatatlansága párhuzamosan fut az emberi értelem, érzelem és a természet történetével.
Nem tudom, Hogya György kacérkodik-e a számmisztikával, a tizenhárom novella többsége azonban minden kétséget kizáróan kisprózánk élvonalába tartozik. Külön öröm számomra, hogy többségük az Irodalmi Szemle hasábjain jelent meg két év leforgása alatt.
Adjon az Ég az alkotónak további termő éveket, nekünk pedig hasonló színvonalas műveket!
Fónod Zoltán