„…őrződik bennünk egykori táncaink és dalaink emléke”

Takács András néprajzi szakírói és koreográfusi munkásságáról
Az utóbbi időben egyre többet emlékezünk, mintha valamiféle összegezés körét élnénk. Gyakran fordulunk vissza a kezdetekig, az ötvenes évekig.
Oka az lehet, ahogy ma élünk: elbizonytalanodva, tanácstalanul! Meg az időnek is szerepe lehet benne, évtizedek folytak el felettünk, amit kezdeteknek mondunk, több mint fél évszázaddal ezelőtt volt. Háború utáni kulúránk és irodalmunk elejét keressük, a kezdeteit, ahogy kidugta csíráit a sivárságból és nehezen, keservesen szárba szökkent, hogy anyanyelvünkön megtanulja kifejezni sorsunkat, nemzeti lelkületünket. Ma ezt történészek kutatják, tudományos szövegekben kifejezik. Arról kevesebb szó esik, hogy az írásbeliség alkotó alapozásának és identitásunk fogalmazásának nem kevésbé hatékony és lényegi formája lehetett a népművészet. A dal, a tánc, a zene! Amelyekben szintén a népi „géniusz” fejeződik ki, mint a költészetben. Sőt alighanem ősibb kifejező formái a léleknek, mint az írás. Nem kívánok elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni, de könnyű elképzelni, hogy az embernek, amikor már „lelke” lehetett, első önkifejező, tehát a művészet felé vezető megnyilvánulása a hang és a mozgás volt, valamiféle tánc és ének csírái, melyek által az érzései megnyilvánultak. A feltételezést tapasztalataink is alátámasztják, népművészeti mozgalmunk írásbeliségünkkel együtt alapozódott meg, a Csemadok köré szerveződve, szervezeteibe tömörülve. Ösztönös magyar mivoltunk általa nyert kifejezést.
Takács Andrást ott találjuk ennek az egyre erősödő lendületnek a legelején. Először a Szlovák Állami Népművészeti Együttes táncosa, majd a Csemadok szakelőadója és a legendás Népes egyik alapítója, koreográfusa és táncegyüttesének a vezetője. Azóta a hazai magyar táncmozgalom meghatározó egyéniségeként tarthatjuk számon. Mozgáskultúraként is számon tartják a táncot, de több annál: a közösségi lelkület és az egyéni lélek alkotó kifejeződése! A kezdetekre való emlékezés már-már heroikusnak mondható képet rajzol, de a realitások metamorfózisát is elénk vetíti. A kezdeti ideológiai gyakorlat iskolákat, lapokat, Magyar Könyvkiadót, Népest és önálló magyar intézményrendszert hoz létre. De a politika megérzi bennük a kisebbségi öntudat léterőit, a sajátos magyar törekvéseket és alkotásvágyat, és kezdi visszafogni az önállóság bázisait. A Pedagógiai Főiskolát, a Kiadót, a Népest is megszüntetik. Ötvenhat táján bonyolult lett a helyzetünk. Ekkor már az Ifjú Szivek bontogatta szárnyait. A forradalom hírét nálunk versek és tánc motiválták. Mintegy a lélek mozdulása, hangjai. Ötvenhat fél évszázados jubileuma alkalmából mondta Tőzsér Árpád, hogy míg Budapesten a fiatalok kirobbantották, nálunk az Ifjú Szivek akkori szólistái mintegy „eltáncolták a forradalmat!” Akkor tett lehetett a tánc, mintegy a mi „felkelésünk” önkifejező aktusa. Ennek a táncművészetnek volt egyik alkotóereje Takács András! Gömörből hozta, bizonyára génjeiben a gömöri folyók és dombvidék népének mozgásesztétikáját, szenvedélyének lendületét és koreográfiáját, azt a sajátos közösségi mozgás-és formakultúrát, fiziológiai esztétikumot, amely az embert tudatos léte óta kíséri és segít kifejezni örömeit vagy bánatát.
A népművészek s a táncmozgalom tömegeket mozgatott és éltetett évtizedeken át. Tanított és késztetett nemzeti értelemben élni, magyarként lenni! Fesztiváljaink összehozták a falvak népét, felfedték a közösségben lévő gazdagságot, és esztétikai élménnyel táplálták a lelkeket. A magányos ember szorong, a közösségben lévő biztonságban érzi magát. Az anyanyelv, az ének és a tánc önbizalmat kelt, megérezzük a tömeg erejét és a műsorok lelkületét. Feltárulnak a gyökerek! A múlt társas alkalmai, a fonók s a kukoricafosztások, a kántálás és a tavaszváró „kiszézés”, mindazok az erők, amelyek elődeink, őseink, tehát történelmi sorsunk elemi reflexeire és életvágyára alapultak. Irodalomtörténetünk feltárja a múltját, hogy gyökerei megismerésével mintegy igazolja létét és formálja jövőjét. Hasonló a népművészetek történetének kutatása is, az elődök szokásaiban keresik a múlt esztétikumát, hogy megmutassák emberi szépségeit. Takács András e téren is úttörő munkát végzett. Gyűjtőútjain felkutatta, tudományos igénnyel feltérképezte, szerzőtársakkal értékes kötetekben kiadta a Mátyusföld, a Gömör, majd a Csallóköz népi tánckultúráját. Ezek a kötetek ma az egyetemes magyar népművészet forrásai és reprezentáns eredményei. Szűkebb felvidéki régiónk jellemzői, de az egyetemes formakincs darabjai is, építőkövei a magyar népzene és tánc katedrálisának, amelyet a világ bámulatára Bartók és Kodály emelt. Számunkra pedig megfogható részei annak az élő valóságnak, amit szülőföld névvel jelölünk. A tánc látvány, mely múltával tűnni látszik, és a koreográfus munkája mindvégig háttérben maradhat. Kissé olyan, mint egykor nagyanyánk szátvacsattogtatása, ahogy napról napra és estéről estére szövi a tarka háziszőnyeget. Aztán tél múltával a szátvát szétszedik, a vetélőt csattogtató és a fonalat gombolyító fekete ruhás asszonyalak más munka után néz. De munkája eredménye, a színes futószőnyeg egy életen át ott nyúlik az „elsőház” döngölt agyagtalaján és melengeti meztelen talpunk, amikor a templomba készülődve ünneplőbe öltözünk. Valahogy így, tarka szőnyegként őrződik bennünk egykori táncaink és dalaink emléke, hogy amikor szükségünk van rá, melengessenek! Így kísérnek életünk során a népművészetek, a morális sugárzás és esztétikai élmény, melyet megtestesítenek. Ezt jutalmazza és értékeli a Posonium Szülőföld-díj, Takács András munkásságát mivel hozhatnánk rokonságba mással, mint a szülőfölddel, amely mindenkinek kedves, de nekünk különösen, hiszen éltető erőnk és gondjainkban utolsó menedékünk lehet?!
Munkájának hitelét és értékét hazai és magyarországi kitüntetések igazolják. Azt sem feledhetjük, hogy ez évben 75 éves! Díjazásához gratulálunk, jubileumához pedig tiszta szívből erőt, egészséget kívánunk!
Duba Gyula