„…rejtett, transzcendens, vagy jelképeket sejtető üzenetek”

Tóthpál Gyula dicsérete
Kedves Edit, hölgyeim és uraim, kedves barátaim!
Tóthpál Gyula a XX. század hatvanas-nyolcvanas éveinek egyik legfontosabb fotóművésze. Köztudott, hogy miután a pozsonyi mérnöki kart elhagyta, újságíró lett.
Újságot írt és fotózott. Aztán fotózott és újságot írt, végül pedig csak fotózott. Ezért ül most közöttünk, hogy díját a kuratóriumtól és mecénásainktól átvegye.
Amikor úgy 25 éve az utcán, a Manderla előtti villamosmegállóban megszólított, hogy nyitnám meg egy kiállítását, s kimentem alagsori kölcsönműtermébe, a díványra rakott, döbbenetes erejű fekete-fehér fotói mellett Kulcsár Ferenc Nyílt levél Szalatnai Rezsőhöz című versének, egyik kedvenc szövegemnek ajtóra szögelt példányát fedeztem föl: „Kedves jó öreg, /tükörtelen üres szobában dolgozom, / s értetlen gesztusokkal védem, / őrzöm a paradicsomot / majdnem meztelen, majdnem meztelen /…/ s elindultam /…/ magát túlnőtt városkából magát túlnőtt városkába, / legyőzetett városkából legyőzetett városkába, / még tollam se nőhetett – téveteg pehely ha voltam…” Tóthpál Gyula fotói – s az ember ezt rögtön látta – ugyanazt mondták el, amit a vers, és amiről több fontos költőnk szövegei beszéltek. Éles fekete-fehér, rendszerint szürke átmenetek nélküli kontraszt, szociofotó jelleg, tehát társadalomleíró ábra, és a látványon túli mélyebb, rejtett, transzcendens vagy jelképeket sejtető üzenet. Erre az emberek általában ráéreztek, és reagáltak rá.
Közelítsük meg a képeket hatásuk felől. Valamikor a nyolcvanas évek elején fotóművészünk egy szilveszteri üdvözlőlapot készített; a lapra a szokásos Pf mellé annak a téltől lecsupaszított, havas földből fölmeredő bogáncsnak a fotóját nagyította ki, amelyet, ha jól emlékszem, a nagykaposi református templom kertjében készített valamikor korábban. A bogáncs a képen balra dől, két csontágát mint két kart veti szét, s jobbjáról egy hosszú, fonnyadt és fagyott levél lóg le, mint szakadt zászló vagy levetett utolsó ruhadarab. A képnek rengeteg rejtett üzenete van, s Dominik Tatarka, mert a lapot neki, a tilalmas szlovák írónak is elküldtük, levelezőlapon köszönte meg nekünk az üdvözletet és a képbe foglalt transzcendenciát: Tóthpál! – írta – Zseniális! (Geniálne!) Van egy másik képe, szögesdrót huzalokkal koronázott betonkerítés, a huzalokon mint kottavonalakon madarak – nagy, kerek kottafejek gubbasztanak. Gyula a kép egyik példányát Bata Imrének is elajándékozta, s Imre veje, a kiváló szegedi matematikus nem bírt elaludni a kép miatt, vacogva és reszketve ment át éjjel az apósához, hogy megkérje, vegye le a falról a fotót, hogy megnyugodjék. Magyarországi vándorkiállításának első állomáshelyén, Gödöllőn mondta nekünk a szakma budapesti kiválósága, hogy a Tóthpál-fotók kérlelhetetlen fekete-fehér kontrasztja, ahogy ő fogalmazott, a kormosra égetett feketékkel keményen mellbevágja az embert.
Teleobjektívval átmentett intim emberi pillanatok, mélység és tragikum, megrendülések, fájdalmas természeti pillanatok, vigasztalan tájak, magányos emberek, arcok, gyermekek és idős férfiak, vedlő falak, befelé forduló arcok, lebomló emberi és tárgyi világ – a boldog májusok és fellobogózott évfordulók évtizedeiben a transzparensek festett egének köznapi visszája.
Sajnos, Tóthpál jól átgondolt és gondosan komponált sorozatából több kísérlet révén sem sikerült albumot kiadatnunk. Két helyi érdekű színes fényképgyűjteménye jelent meg, az egyik Dunaszerdahelyről, a másik a Csallóközről. A Slovak Foto című többszerzős fekete-fehér album hozott tőle néhány képet, s legszebb kiadványa az, amelyet rendkívül gazdag és lenyűgöző sikerű gödöllői tárlatára készítettek.
Berlini, prágai és kulcsodi kiállítása után számos helyen láthatták képeit Szlovákiában és Magyarországon, publikálták őket lapokban és könyvekben, Japánban is, s nagy terveket dédelgetett albumokról, amelyek kényelmi, pénzügyi és valószínű, ideológiai okokból rendre-sorra elakadtak. Már rég megírtam, hogy ha sok pénzem volna, vennék neki egy kiváló kamerát, sok jó minőségű filmkazettával, hogy mozgó dokumentumfilmeket készíthessen Szlovákia magyar peremvidékeiről, ma pedig azt mondom, hogy ha nyernék a lottón, az első milliót minden bizonnyal neki, Tóthpál Gyulának adnám, hogy gyönyörű álmait valóra válthassa. Addig is, amíg az a pénz az egyelőre nem létező devizaszámlámra kerül, legalább annak örülhetek, hogy a Posonium Művészeti Díj 2007. évi Életműdíjának átadásában ezt a szerény szerepet elvállalhattam, s kiváló barátunk kezét ebből az alkalomból elsőnek szoríthatom meg.
Gyulám, Isten éltessen, és adjon neked erőt a továbbiakhoz!
Koncsol László