Gál Sándor – Tokaji aszú (1)

(Emlékek és gondolatok a Tokaji Írótábor évtizedeiről)
Kezdetek – találkozások
A hatvanas évek közepén Tokajt még csupán a Himnuszból ismertem. Pozsony-ban éltem és dolgoztam, és soha meg se fordult a fejemben, hogy valaha is elmenjek – mert hát miért is? – ebbe a Kölcsey által nemzeti himnuszunkba emelt városba.

Ám a sors, meg az élet sok mindent csodálatosan össze tud keverni, és semmi sem történik úgy, ahogy azt előre elképzeltük, vagy ahogy azt szerettük volna. Lévén Duna menti, mindig is azt hittem, hogy az Iszter mellől engem soha semmi el nem vihet más tájakra. Hanem aztán a hatvanas és a hetvenes évek fordulóján, amikor az akkori Csehszlovákiában meglódult a világ – benne a társadalom meg a történelem is –, egyszeriben lehetőség nyílott arra, hogy Kassán ismét magyar színházat „csináljunk”.

Amikor Beke Sándor Pozsonyban a Grand  kávéház előtt az egyik reggel azzal állított meg, hogy vállalnám-e a kassai magyar színház dramaturgiai tennivalóit, azt válaszoltam, hogy az ilyen kérdést állva nem lehet eldönteni, ezért gyorsan bementünk az imént említett kávéházba, s mire a pincér kihozta a megrendelt kávét, én már a kassai színház dramaturgja voltam.
Hogy e hirtelen döntést követően milyen hónapok s évek következtek, azt most meg se próbálom elmondani, a lényege az és annyi, hogy fél évvel az iménti jelenet után már kassai lakos voltam, együtt a Thália Színház mintegy húsz tagjával, munkatársával.

Az időben nekem már megjelent vagy fél tucat könyvem, s valamennyire tájékozott voltam a magyarországi irodalomban is, így azt is tudtam egyebek között, hogy Miskolcon megjelenik a Napjaink című irodalmi lap. Ezt, ennyit tudtam, de semmi egyebet. Még a lapot se láttam, s hogy kik szerkesztik, s kinek, azt a távolság jótékony köde takarta el előlem. Azonban amikor vagy kétévi nagyon kemény munka után a Thália Színházból Krivosik István igazgató mosolyogva kitette a szűrömet, elhatároztam, hogy átruccanok Miskolcra, Napjaink-nézőbe. Nem munkát kerestem, az volt, hanem valami értelmes kapcsolatfelvételre gondoltam, lévén már a pozsonyi Hét kassai szerkesztője.
Egy kis eligazítás után meg is találtam a Napjainkat, ahol egy fiatalember makacs figyelemmel verseket olvasott. Ez a fiatalember Serfőző Simon volt. Elmondtam neki, mi járatban vagyok, s láttam, hogy legfeljebb annyit tud rólam, amennyit én őróla.

Aztán Zimonyi Zoltánt is előkerítették, aki akkor a lap főszerkesztő-helyettese volt, majd még később, de még azon a napon a főszerkesztőt, Gulyás Mihályt is felkerestük, Boldván. Aztán nemsokára Kassán a Thália Színházban vendégül láttuk a lap szerkesztőségét, munkatársait egy irodalmi esten, s a következő tavaszon mi utaztunk, itteniek Miskolcra és a környező falvakba. Szóval, valahogy így kezdődött.

Akkor még nem volt Tokaji Írótábor.

De amikor lett, a hetvenes évek első harmadában, ez a kapcsolat már eleven volt, létezett. Ma úgy mondanánk, hogy a régió kulturális és irodalmi élete egységesült. Persze, azt is mondhatnánk, hogy az akkori – nem nagyon tágas – lehetőségeket kihasználtuk arra, hogy azokat az érrendszereket, amelyeket valamikor a messzi Trianonban leszorítottak vagy elmetszettek, megújítsuk, helyreállítsuk. Mostanról nézve e mozdulatban több volt az ösztönösség, mint a tudatosság. Ugyanakkor ennek a kapcsolatnak az egyik eredményeként kerülhettem el aztán a Tokaji Írótáborba, s mostanra kiderült, hogy én voltam az első „külföldi”  író, aki eljutott ebbe a táborba. Jól emlékszem, Hegyi Imre – akkor a Hazafias Népfront megyei titkára volt – még koszorúzásra is felkért ebbéli minőségemben. Bevallom, kellően meg is illetődtem ott és akkor, mert a kérés bizony készületlenül ért. Az azonban tény, hogy ebben a táborban én jól éreztem magamat. Nem azért, mert tá-„boroztunk”, hanem azért, mert tucatjával ismerhettem meg azokat a magyar írókat, akiknek verseit, novelláit könyvekben, folyóira-tokban már korábban olvastam.

Ugyanakkor azt is be kell vallanom, hogy az időben maga Tokaj nem nagyon nyerte el a tetszésemet. Elhanyagolt, szürke, megsüllyedt városkának láttam, s leginkább a málló  vakolatok maradtak meg emlékezetemben. S arra is emlékszem, hogy egy fogadáson – a mellettem ülő Bata Imre biztatására – a városi tanács nagytermében ezt szóvá is tettem, mondván, hogy az olyan városnak, amelynek neve a Himnuszban szerepel, adnia kellene magára. Tudom, hogy nem ennek a hatására, de ahogy múltak az évek, s ahogy újra és újra ellátogathattam Tokajba, tapasztalhattam, hogy változik, csinosodik, s  mostanra úgy megifjodott, ahogy mi, akkori fiatalok, simán megöregedtünk. Ám az a fordított állapot számomra egyáltalán nem riasztó, sőt, van benne valami olyanféle kvinteszencia, mint a tokaji hegy levében…
Lehetséges, hogy mi, egykori – és mostani – táborba járók hasonlóan értünk valamivé, ahogy az óborok aranya-zamata-íze?! Bárha így lenne… Ez irányban azonban elég nagyfokú bennem a bizonytalanság!
A harmadik Tokaji Írótáborban voltam első ízben, s akkor a még csak formálódó-alakuló írótáborról a Hét 1974. 38-ik számában foglaltam össze táborbeli élményeimet „A Tokaji Írótábor” cím alatt, imigyen:

„Tokaj városa tavaly volt kilencszáz éves. Híre, bora az országé. Nevét Kölcsey beleírta a Himnuszba: »Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtetél«”.

Kevés város van e világon, amely egy nép himnuszában így megszólalt, megszólalhatott. S nem ok nélkül, ezt Kölcsey mindenkinél jobban tudta. Az ok pedig maga a történelem. Az időbeni távolság, amely szertegyökerezett a nemzet tudatában, s amely a világ tekintetét erre fordította. A szőlő és a bor révén, amelynek illata, íze páratlan és utánozhatatlan e földön.
Maga a település már a honfoglalás  idején is fontos szerepet töltött be: hídfő volt a Tisza és a Bodrog összefolyásánál. Városi rangot a Szapolyai családtól kapta 1480-ban, s ettől számítva a magyar királyok elhalmozták Tokajt kiváltságokkal. Tokaj »kiváltságos« város lett. Tudata, fejlődése, szellemisége e kiváltságokhoz igazodva haladt előre. 1590-től például a tokaji tanácsülés jegyzőkönyveit magyarul írták, pedig abban az időben még az egész országban a latin a hivatalos nyelv. Ennek természetes folytatása a Habsburg-ellenes nemzeti mozgalom, amelynek gyökerei itt kapaszkodtak meg a hegyek tövében, elég ha II. Rákóczi Ferencre emlékezünk. Vagy ha a jakobinus mozgalmat idézzük fel. De azt is érdemes megemlíteni, ami művelődéstörténeti viszonylatban tereli a figyelmet Tokajra: l645-ben, talán először az országban, itt létesült önálló leányiskola…”

Így buzognak fel Tokaj történelmének forrásai a távoli utód előtt, aki a szerencse és a véletlen folytán néhány napot itt tölthetett a tokaji hegy árnyékában meghúzódó városban, a Bodrog és a Tisza összefolyásánál, egy kicsit idegenként, egy kicsit megilletődve, de növekvő örömmel, mert látta, hogy mégiscsak vannak lüktető, eleven hajszálgyökerek, amelyek át- meg átszövik a korok szövetét, s bennük eleven lüktetéssel árad az életet adó és megtartó nedű – a gondolat.

Az írótábor és környéke

Mi is az írótábor? – tehetné fel nálunk bárki a szónoki kérdést. Választ azonban elég nehezen találna rá. Bennem is felmerült ez a kérdés, mielőtt Tokajba indultam volna ama egyszerű okból kifolyólag, hogy az efféle összejövetelek belső és külső rendje felől  semmit sem tudtam. A tavalyi, második írótáborról olvastam néhány cikket, s tudtam, hogy akkor a munkásirodalom volt a fő téma. A mostanié pedig a terv szerint az ifjúság irodalmi nevelése. Bő témakör, hasznos vitákat ígérő. Vagy harminc író és költő jött össze, hogy véleményt mondjon a kérdésről, s hogy megismerje, hogyan vélekednek a többiek.

A megnyitóra Tiszaladányba utaztunk. Ez az a hegyaljai falu, ahol a nemrég elhunyt Darvas Józsefet „embererdő” védte a háború idején, s ahol a Részeg eső hősei élnek, éltek. De járt itt sokat Móricz Zsigmond, Veres Péter és Szabó Pál is. Méltó hely az írótábor megnyitásához, ahol egyszerre emlékeztünk Móriczra, Darvas Józsefre és például Szenci Molnár Albertre. Mert valahogy itt egyszerre mindez összejött. S jóleső érzés volt arra gondolnom, hogy a Novae grammaticae Ungarocae megalkotójának emlékét idestova tíz évvel szülővárosában feltámasztottuk a Szenci Molnár Albert Kulturális Napok keretében. Így jön össze múlt és jelen, legenda és valóság. Ember és irodalom, író és nép egymást erősítve és szolgálva.

Ezt a közelséget éreztem végig. Asztalszomszédom egy nyolcvan körüli  nyugdíjas bácsi az ismerkedést azzal kezdte, hogy elém tartott egy omlós pogácsát, s azt mondta: „Törjél fiam.” S a következő mondata már így kezdődött: „Amikor Móricz Zsiga bácsival arról beszélgettünk, hogy…”. Vagy később, amikor hozzánk ült Anna néni, s Veres Péterről, Szabó Pálról mesélt. Azokról, akik a „nép panaszait” írták össze a faluban, Anna néni fiatalkorában.
Ez, ilyen volt az írótábor környéke. Tegnapi emlékek, mai gondok váltották egymást. S úgy gondolom, az emlékek és gondok határon innen és túl, a Bodrogköz mindkét részében azonosak. A tavalyi téma: a munkásirodalom, vagy az idei: az ifjúság és az irodalom. 
 
Kincskeresők
  
Az írótáborban az ifjúsági irodalom kérdésével foglalkozva sok olyan érdekes, minket is érintő kérdés vetődött fel, amelyre írónak, olvasónak, de főleg pedagógusnak érdemes odafigyelni. Legelőbb is egy kísérleti folyóiratra hívnám fel  pedagógusaink s főleg a magyar szakos tanárok, tanítók figyelmét, a Kincskeresőre. Ez a folyóirat a Szegedi Tanárképző Főiskola gondozásában jelenik meg. Alcímnek én azt írnám: ifjúsági és művészeti folyóirat.

Az értékelő előadások és a tanárok egybehangzó megállapítása, hogy a lap az irodalmi nevelésében, főleg az olvasásra való nevelésben felmérhetetlen segítséget nyújt. Mégpedig azzal, hogy a kortárs irodalomból adja azt, ami nincs a tankönyvekben. De nem csupán az irodalommal foglalkozik, hanem a Testvérmúzsák rovatban zenével képzőművészettel stb. is. Az Édes anyanyelvünk című rovat nyelvművelő, szólásmagyarázatokkal foglalkozó szakcikkeket közöl, gyakran játékos formában. De van kislexikona és kritikai rovata is a lapnak. Megtudtam, hogy az új iskolaévtől kezdve megszűnik a lap kísérleti jellege, felemelik az eddigi 2-3 ezres példányszámot, s hogy minden valószínűség szerint hozzánk is átkerül. Iskoláinkban, azt hiszem, az irodalmi és a nyelvi nevelés egyik nagyon hasznos segédanyaga lehet. A Tokaji Írótábor egyik tanár előadóját idézem: „Az irodalom ismertetése, az olvasás  megszerettetése – jó, igaz irodalom útján lehetséges, de az olvasókönyvekben lévő  t a n m e s é k  már idejét múlta nehezékek a gyermekek számára.”  Hogy így igaz-e, nem az én feladatom eldönteni. De az én véleményem is az: ahhoz, hogy értő és könyvet, irodalmat szerető ifjúságot nevelhessünk fel, valóban jó és igaz irodalomra van szükség.

 Mi lenne, ha…

   A Tokaji Írótáborból hazafelé jövet egy tétova kérdés éledezett bennem: mi lenne, ha a Tokaji Írótábor mintájára, évente mi is összejönnénk az ország más-más tájain? Mi lenne, ha ezt a gondolatot szárnya alá venné a Szlovák Írószövetség magyar tagozata? Mert volna mit megvitatni nekünk is! Ezt igazolja az Új Szóban lassan-lassan ébredező vita, amely irodalmunk és szellemi életünk egy s más régi, de ma is időszerű betegségére irányítja a figyelmet. Valóban olyan rosszul állna a szénánk? Ha igen, miért? A bajt csak akkor lehet megszüntetni, ha ismerjük okát. Meg kellene már keresni a bajt kiváltó okokat. Írókat, költőket, közéletünk dolgozóit ezért érdemes volna „összehozni” egy hasonló típusú írótáborba. Az ilyen táborozás nem volna haszontalan időtöltés. A Tokaji Írótábor tapasztalatai legalábbis ezt látszanak igazolni.
…                 
Csupán amolyan lapszéli jegyzetként jelzem, hogy a tokaji tapasztalatokat később a Fábry Napok szervezésében-rendezésében lehetőségem nyílt hasznosítani. S az is ide tartozik, hogy egy alkalommal a Tokaji Írótábor résztvevőit vendégül láttuk Kassán, és tisztelegtünk Stószon is, Fábry Zoltán sírjánál.

A következő, negyedik Tokaji Írótáborról is készítettem egy összefoglalót, amely ugyancsak a Hétben jelent meg az 1975-ös év 32-ik számában Hasznos találkozó címen. Íme a negyed századdal ezelőtti tudósítás:
„Tokaj, ó, igen, derül  mosolyra az ember – a borok királyát s a királyok borát adta a világnak. Ezt tudják a borivók s a bornemisszák is. S most – immár másodízben –  a Tokaji Írótábor meghívójával a kezemben, kérdem magamtól:  mit tudok ezen kívül Tokajról? S egy nagy őszinte lélegzetvétel után be kell vallanom, hogy alig többet az imént  említett, a Napkirálytól származtatott mondásnál. S ami mégis földereng, az is inkább a borkészítés mesterségbeli részére vonatkozik, s nem magára a világhírű városra.”

Nem tudni valamit: nem szégyen – inkább ok arra, hogy pótoljuk a hiányt. Nos, elindulás előtt magam sem tettem mást: pótoltam a pótolnivalókat. A tavaly összecsipegetettek mellé most már részletesebben is sorra vettem az ide vonatkozó, számomra elérhető irodalmat.

Ezek szerint Tokaj „időszámítása” a földtörténeti negyedkortól datálódik. Ugyanis a tudomány által oly nagyra becsült  „vitis tokayensis”, az ős szőlőlevél kövületét az erdőbényei kőbányában találták meg. Ez néhány millió évre visszamenően bizonyítja, hogy a mostani tokaji szőlők helyén már akkor is megtermett Nóé apánk bokra, amikor  még ember se járt a földön. Az írott történelem idejéből oklevelek, krónikák tanúskodnak arról,  hogy „honfoglaló őseink gazdag szőlőkultúrát találtak a Hegyalján. Kiváltságait a magyar királyok és az erdélyi fejedelmek sora gyarapította. Gazdaságával együtt emelkedett szellemisége is, s öntudatában különbözött kora városaitól. Ha például egy jobbágy bejött a városba és „lefizetett 12 pénzt, mentesült a földesúr dolgától, s a főbíró tartozott őt minden dolgában megvédeni”. Ennek jelentőségét csak akkor lehet igazán érteni és értékelni, ha tudjuk, hogy például Dózsa megégetése után is ragaszkodott a város e kiváltságához, s menedéket adott a bújdosóknak. Gondolom, lehet valami összefüggés mindezek ismeretében, hogy innen indult el az 1631-es Császár Péter vezette parasztfelkelés, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc, majd később a magyar jakobinus mozgalom is.

A Tokaji Írótábor megnyitására, immár hagyományosan, Tiszaladányban került sor, s nem véletlenül. Ma már irodalomtörténeti tény, hogy a népi írók egy csoportja l940-ben találkozott Tiszaladányban, hogy számba vegyék a „messzebbre tekintő” parasztokkal, mi a teendő Magyarországon. Rangos névsort jegyezhetett le akkor Győri Elek, a kiváló festő, aki a falu nevében a házigazda tisztét töltötte be.
Győri Elek sírjának megkoszorúzása után az összegyűlt írók „elszéledtek” a ti-szaladányi „embererdőben”. Vagyis a program szerint családlátogatás következett. Vendéglátó házigazdámat tavaly a véletlen sodorta mellém. Most a tavalyi ismeretség okán kerültem Csikaiékhoz vendégnek.

Az idei Tokaji Írótábor fő témája „A nő és a munka”. Ezt a témát a nők nemzetközi éve alkalmából tűzte napirendre a találkozó szervezőbizottsága. Az írótábor munkája három napon át ennek a témának a jegyében zajlott. Több érdekes előadás, szociológiai felmérés hozta közelebb az ezzel kapcsolatos problémákat. Tóth Pál szociológus a vidéki ipartelepítésről, a nő munkájáról és az átalakuló falusi családról adott érdekes képet. Turgonyi Júlia a nőkérdés marxista  megítélésével, Oravecz János pedig a dolgozó nők munkakörülményeivel foglalkozott. Érdekes előadást hallottunk Tarján Tamástól, címe „A nők megváltozott helyzetének ábrázolása a fiatal prózaírók munkáiban”.

A vitában az írótábor résztvevői, írók, költők, irodalomtörténészek, szociológusok, népművelési dolgozók sok észrevétellel, adalékkal járultak hozzá a teljes kép kialakításához

Az utolsó napot Hollóházán, az estét pedig Komlóskán töltöttük. Hollóháza a Hegyhát egyik legfestőibb részén terül el. Hírét-nevét az egykori üveghutából kifejlődött kőedénygyárnak köszönheti, amely kevés híján kétszáz esztendős, s így Magyarország legrégibb kerámiaipari üzeme. A gyár történelmét összefoglaló munkában olvastam:

„Az elv: munkálkodni az egyetemes porcelánművészetért, s ugyanakkor kifejezni azt, ami a miénk, a művészet ideális világába vezet népművészetünk átmentésén át, talán oda, ahová népzenei gyűjtésük és a régi magyar dalkincs feldolgozása során Bartók és Kodály eljutott. Új legyen, népi, magyar és XX. századi!” Szép és nemes célkitűzés, amelynek megvalósítása a Hollókői Porcelángyár rangját adja és jelzi.

Este Komlóskán, egy hegyek közé bújt szlovák nemzetiségi faluban tájegységi nemzetiségi és irodalmi műsor keretében találkoztunk a falu lakóival. A rendezvényre  a nemzetiségi klubkönyvtár  megnyitása alkalmából került sor. Az ünnepségen bejelentették, hogy a klubkönyvtárat Janko Kráľról, a szlovák nép kiváló költőjéről nevezik el.

A Tokaji Írótábor hagyományt folytat, hagyományt ápol. Két évvel ezelőtt a munkásművelődéssel foglalkozott, tavaly az ifjúság, az ifjúsági irodalom volt műsoron. Az idén, mint már említettem „A nő és a munka” összefoglaló címmel korunk egyik legaktuálisabb kérdése került megvitatásra. Tartalmas, tanulságos, gondolatokban gazdag hetet jelentett ez a tábor minden résztvevője számára. Az idei tapasztalatok bizonyítják, hogy a Tokaji Írótábor műhellyé vált, olyan műhellyé, amely irodalomra, az  irodalom időszerű kérdéseire és a közgondolkodás sürgető gondjaira egyaránt érzékenyen reagál.                                     

Az a Hétben megjelent két beszámolóm, mai szemmel nézve, az írótábor kezdeteinek összefoglalása ugyan, ám a hivatalos programok mellett azt hiszem, ennél sokkal többet jelentettek a személyes találkozások, azok a kötetlen beszélgetések, amelyekről azokban az időkben írni ugyan lehetett volna, de hogy az ilyen írások megjelenhettek-e volna, az nem csupán bizonytalan volt, de egyéb szankciókat is maguk után vonhattak volna. Ennek ellenére azt hiszem, hogy az írótáborról szóló híradásaim nem voltak hiábavalóak. Főleg, ha azt is megemlítem, hogy a hetvenes évek második felében már többedmagammal voltam jelen a tokaji tanácskozásokon az egykori Felső-Magyarországról.
Persze, amikor az ember egy rendezvény három évtizedéről próbál összefoglalót készíteni, akkor elég nagy bajban van. Egyrészt, mert amikor a rendezvény folyamatos –  évenkénti – részese volt, nem gondolt arra, hogy mindarról, ami ott és akkor megtörtént, egykor – nemcsak önmaga számára, hanem az utánunk következőknek is – számot kell adnia.  Ez alól a pazarló hanyagság alól magam sem vagyok kivétel, sőt szabályt erősítő lelkiismeret-furdalással be kell vallanom, hogy bár írtam néhány cikket – az előzőekben kettőt besoroltam e dolgozatba –, sőt emlékezetem szerint feljegyzéseket is készítettem az akkori tanácskozásokról, amelyek valahol megjelentek, vagy irományaim között kallódnak-porosodnak, s ezek hiányában csak valami nagy, általános tablófélét tudok fel- és megidézni magamban. Arról, hogy a Tokaji Írótábor  az akkori világban olyan eretnek rendezvény volt, ahol nem csupán az irodalom gondját-baját vitatták, tagadták, vagy igenelték a jelenlévők, hanem a magyarság, s benne a határon túliak hétköznapi sorskérdéseit is az asztalra tették. Akinek az emlékezete elé nem hullott valamiféle felejtéssorompó, az bizonyára emlékszik arra, hogy abban a korban ilyen gondolatok felvetése egyáltalán nem volt kockázatmentes vállalkozás. Sőt, igencsak kockázatos volt, hiszen a jeles internacionalizmus a nemzetet kizárólag határtól határig ismerte. Ma már egyszerű történelmi tényként kezelendő, hogy  a tokaji találkozások, az ott elhangzott előadások, és nem egy esetben heves viták tüzében fogalmazódtak meg azok a gondolatok a magyar irodalomról és sok egyéb olyan kérdésről, amelyeket sorskérdéseknek nevezhetnénk, s amelyek ezt a negyed századot jellemezték, vagy ha úgy tetszik, egybeabroncsozták, akár a tokaji boroshordókat a vaspántok. Ez, ugye, még metaforaként is elfogadható.

Székelyhidi Ágoston „Nemzeti és irodalmi önismeret” című írásában, amelyet a miskolci Észak-Magyarország 1999. augusztus 16-i számában közöl, ezt a kezdeti szakaszt így jellemzi: „Első korszakában, 1972 és l990 között az államszocialista diktatúra és a szovjet birodalmi függőség szorításában tette a dolgát. Ahogy lehetett, ahogy tudta. Főleg a közvetlen közösségi élet feltételeinek megteremtésére figyelt és figyelmeztetett. Emberi, szellemi, települési közösségek tudatosításában és szilárdításában látta a jövendő nemzeti közösség felépítésének útját-módját. Kérdezték akkor s azóta is: mi köze volna ennek a közvetlen környezeti kötődésnek irodalomhoz, szellemhez, európai nemzethez? Kevés is, sok is. Ott és akkor újra az alapozással kellett kezdeni. Nemzet és irodalom kívánatos kölcsönhatásának alapozásával. Jelesül annak az előmozdításával, hogy az irodalom, a szellem újra megfogalmazza a nemzeti közösség önrendelkezési igényét, felébressze szándékát. Egy kicsit aztán ebben az igényben és szándékban  is élt a nemzet. A remény így mutatta. Utólag elmondhatjuk, hogy a valóság is.”

Lényegében a Tokaji Írótábor történetének első szakaszát ezzel le is zárhatnám. A nagy fordulatot, megújulást az írótábor életében az 1990-es esztendő hozta. Azok a politikai és társadalmi változások, amelyek átrendezték Európa keleti térségét, az írótábor lehetőségeit és kereteit is kitágították. Ha nem hangozna kicsit nagyképűnek vagy fellengzősnek, azt mondanám, hogy ettől kezdve lett a Tokaji Írótábor az egyetemes magyar irodalom fóruma. Ha mégsem fedi ez a megállapítás a teljes igazságot, akkor azt kell, hogy mondjam: ez nem a kuratórium és az alapszabály fogyatékosságából következik vagy következett, hanem a magyar írótársadalom sajnálatos megosztottságának és bizonyos fokú „arisztokratikusságának” a természetéből. Én ugyanis úgy vélem, hogy ha már van arra lehetőség, hogy a magyar irodalom – és nem csak az irodalom! – kérdéseiről az élő irodalom képviselői szót válthatnak, azzal a lehetőséggel élni kell. Ugyanis nincs még a világon – legalábbis szerény ismereteim szerint – olyan fórum, ahol folyamatosan megteremtenék egy-egy nemzeti irodalom számára a találkozás és a véleménycsere ilyenfajta lehetőségét. Élni vele – közösségi elhivatottság! Nem élni vele – ostoba begubózás. Lehet, hogy ez utóbbi két mondatért némely posztmodernek, vagy tudomisén, milyen izmusimádók megköveznek, esetleg kiközösítenek, ám akkor is: a lehetőséggel nem élni – bűn! Sőt: ostobaság. Mindezt akár a harmincéves írótábor tapasztalatainak végösszegzéseként is állíthatnám, de nem teszem. Mert hisz minden írónak – de nem írónak is ! – szíve-joga a választás. S csak később derül ki, hogy ki-ki mit választott, s hogy amit választott, helyes volt-e?! Én mindenesetre a mindenkori jelenlétre szavazok, s azt választom, amíg lehet.
A „mindenkori jelenlét” (esetemben!) azzal vett fordulatot, hogy a kilencvenes évek elején tagja lettem a Tokaji Írótábor kuratóriumának. Ezzel kapcsolatban azt  is el kell mondanom, hogy az írótábor kuratóriumának tagjait nem választják, hanem különböző civil szervezetek, egyesületek stb. delegálják. Engem a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (Anyanyelvi Konferencia) delegált a tábor kuratóriumába. Nyilvánvalóan ehhez az is hozzájárult, hogy korábban a Tokaji Írótábor rendezvényein már, hogy úgy mondjam, „szerepeltem”. Első alkalommal, emlékezetem szerint 1989-ben, amikor a fő téma „A magyarság és Európa” volt. A vitaindítót Kosáry Domokos, az MTA akkori elnöke tartotta. Én a hazai oktatás helyzetéről készítettem egy összefoglalót, amelynek alapjául az a felmérésem szolgált, amely folytatásokban jelent meg a jelzett évben a Hétben. Később ez a szociográfiai dolgozatom az  Írott beszéd című kötetemben jelent meg, Iskolaügy címen.

A következő alkalommal az 1996-os rendezvényen – Szerepváltozások: anyanyelv, irodalom, nemzet – a magyar irodalom nemzetmegtartó szerepéről készítettem egy korreferátumot: „Ha a magyarság ezeréves Kárpát-medencei történelmét gondolatban végigpásztázom, a nagy kudarcok, vereségek és veszteségek ellenére akár optimista is lehetnék, hiszen az elmúlt 1100 esztendő során az alig negyedmilliónyi magyar, amely Árpád fejedelem vezetésével átverekedte magát Verecke híres útján , a XX. század végére 15 milliós nemzetté terebélyesedett. E két statisztikai adat mögött az én megítélésem szerint néhány olyan tényező áll, amely a mai magyarság tudatából hiányzik, vagy onnan mesterséges úton, külső erőszak alkalmazásával ki lett szorítva.   

E tények egyike minden bizonnyal az, hogy a Kárpát-medencébe érkező eleinknek erős közösségi szervezettsége volt. Másodjára: lényegesen magasabb szintű haditechnikával és fejlettebb stratégiával rendelkeztek, mint az itt talált szláv vagy bármely törzsek, és harmadjára, ami az előbbiekből törvényszerűen következik, hogy kultúrájuk, műveltségük is jócskán felette állt az itt talált őslakosságénak. Ehhez társult még nyilvánvaló  gazdasági erejük és hihetetlen dinamizmusuk. Mindezt azért merem állítani ilyen határozottsággal, mert a fentiek hiányában az itt élő szláv vagy akármilyen törzsek pár évtized leforgása alatt az ideérkező, általuk barbároknak nevezett magyarokat játszva felmorzsolták volna, s ma itt Tokajban nem tanácskozhatnánk a magyar irodalom nemzetmegtartó szerepéről, azon egyszerű oknál fogva, hogy e térségben már rég nem volnának magyarok. De mert eleink igenis képesek voltak évszázadokon át megőrizni nemzeti sajátosságaikat, azokat továbbadni nemzedékek láncolatán keresztül a harmadik évezred küszöbéig, az előbbi kérdésfelvetés jogos és nagyon is helyénvaló, s nem egyéb okból kifolyólag, hanem annak végiggondolása végett, hogy e csoda miként mehetett végbe.
Az első, és legnagyobb csodának, amit én mindenek felettinek tartok, az az és annyi, hogy a magyar nyelv megmaradt, és hogy túlélte a latin és török évszázadokat, túlélte a németesítő törekvéseket, hiába kuvikolt Herder úr, aztán már a mi századunkban a ránk oktrojált szlavofil hadjáratokat is. A kérdés, amire a választ meg kellene találnunk, hogy mindez miként történhetett meg. Az én válaszom nagyon egyszerű, és nagyon racionális, úgyhogy a köznép nyelvi folytonosságát az íratlan irodalom immunrendszere – mondhatnám sajátos magyar szellemi antibiotikumnak  is – minden felülről és kívülről jövő rontással szemben megvédte.

Ma már, hála néhány bölcs és nemzetre figyelő tudós szorgalmának, ennek az íratlan irodalomnak egy töredéke írott irodalommá lett a felgyűjtők és a könyvnyomtatók által, hogy mi veszett el, arról  csak sejtéseink lehetnek. A népköltészet együtt annak zenei anyagával, a mesék, a balladák, mondák, a históriák, s a ma már gyermekjátékoknak mondott mondókák voltak azok a tartóoszlopok, amelyek anyanyelvünk égboltját megtartották  és megóvták az összeomlástól. Voltak régen – sajnos vannak ma is —, akik e »póri« műveket, s ezt a nyelvet cinikus ajakbiggyesztéssel valahová az irodalom  perifériájára löknék, holmi felesleges kacatként, csak hát ez nem megy, mert benne nyelv, gondolat és esztétikum egybeforrott, s elválaszthatatlanul magyarságunk meglétével, történelmével. A kétkedő ajakbiggyesztők figyelmét én Szabó T. Attila  Erdélyi Magyar Szótörténeti  Tárának grandiózus nyelvgazdagságára irányítanám, vagy Bartók és Kodály népdalgyűjteményeire, továbbá kortársaink, Kallós Zoltán, Ág Tibor vagy akár Gágyor József munkásságára.

Mindebből s e példák nyomán azt szeretném hihetővé tenni s egyben világossá is mindenki előtt, hogy a magyarul írott irodalom megjelenéséig ez az általam íratlan irodalomnak nevezett közösségi szellemi alkotásfolyamat őrizte meg anyanyelvünket, s nyelvünkkel együtt magyarságunkat is.

A magyarul írott irodalom a későbbiek során ugyanezt a szerepet vállalta magára hol tudatosan, hol az ösztönök diktálta kényszer alapján. Petőfi aztán már egyértelműen fogalmazhatott, amikor a költészetet, tehát az irodalom és a politika kölcsönhatását a nép, vagyis a  magyarság  létével, holnapjával egy rangra emelte. Vélhetően az írott irodalmat ugyanolyan közösségmegtartó attribútumnak értelmezte, amiként az a távolabbi századokban a magyarság természetes ösztöne és igénye szerint is működött.

Természetes, és nyilvánvalóan törvényszerű is, hogy a tudomány előrehaladtával és az említett szerepcserével együtt  a minden korban élő magyar író felelősége is megnőtt.

A közösségi alkotás anonimitása egyszeriben az egyén felelőségévé változott, amely a könyvek, folyóiratok és egyéb újságok megjelenésével erőteljesen hatott a politikára, a gazdaságra, de – Károli Gáspár, Szenci Molnár Albert és Kazinczyék fényes példája igazolja – nyelvünk állapotára is. Ettől kezdve már viszonylag ismerős terrénumon járok, nem is szaporítom a szót a tudottak felsorolásával.

Amit azonban ma és itt szükségesnek érzek kérdésként felvetni, mert szorosan kapcsolódik az előbbiekhez, az két ágra oszlik: elsőül a Trianon utáni állapotokra hívnám fel a figyelmet, mert hisz immár háromnegyed százada  az elszakított magyarság számára az irodalom magyarságmegtartó szerepe különösen nagy jelentőséget és szerepet kapott, mégpedig azért, mert az elszakított magyarság nemzeti és nyelvi tudata erősen visszaszorult. Hogy milyen mértékben és milyen hatásokra, arról esetleg egy következő írótábor programjában külön is érdemes volna értekeznünk, különös tekintettel az utódállamokban kialakult magyarellenes tendenciák növekedésére. Az imént említett visszaszorítottság azonban alig érzékelhető, mert annak hétköznapi valóságával – példának csak a szlovák nyelvzsandárság ügyködését mondom – a kívülálló alig találkozhat. Ami látható, a sajtó és az irodalom nyelve, amely, azt  hiszem, ma már egyenrangúnak mondható a magyarországiéval. Ennek szerepe, jelenléte, tudatformáló és megőrző ereje szerintem vitathatatlan. Ezen túl pedig, átnyúlván a határok felett, meggyőződésem, hogy az igazán magyar irodalom az egyetemes magyarságot is erősíti.

Végezetül a másik kérdéskör, amire szeretném ráirányítani a figyelmet, az az utóbbi fél mondatból következik, abból tudniillik, hogy a mai magyar irodalom némely vonulata mennyiben magyar még?! Ugyanis az utóbbi két-három évtizedben valamiféle semlegesítődési folyamatot tapasztalok e tekintetben. Jelennek meg magyar nyelven írott alkotások, amelyeknek a nyelven kívül a magyarsághoz alig van közük. Sterilek, semlegesek, gyökértelenek, akár a desztillált víz, amely a világ minden táján víz, de sehol sincs otthoníze, s hát tudnivaló, hogy szomjat se olt, így élvezhetetlen. Ezért ezzel kapcsolatban az a kérdésem, hogy ez az irodalom  betöltheti-e azt a szerepet a magyar nemzet holnapjában, amit, vagy amelyet az előző korok íratlan és írott magyar irodalma betöltött és felelősséggel vállalt. Ezt a félelmetes kérdést pedig azért fogalmaztam ilyen direkt módon, mert  újabban – mit újabban, pár évtizede immár – az amerikai giccsáradat egész nemzedékeket fertőzött és fertőz meg efféle semlegességgel.

Tudnivaló, hogy Amerika, pontosabban az Egyesült Államok, nem nemzet. Nincs is nemzeti történelme, nincs nemzeti hagyománya, nincs saját mesevilága, irodalmának zöme is kívülről származik, röviden odaát az európai értelemben vett nemzeti hagyományok sem léteznek. Amit az Egyesült Államok ma kultúraként produkál, annak zöme üzlet, és ez az üzletként működő ballaszt kiszorítja Lúdas Matyit, János vitézt, Toldit és a többi magyar irodalmi és mesehőst gyermekeink tudatából. Az elhülyült Donald kacsákon és agyhúgyköves Dagobert-féle harácsolásfilozófián felnövekvő nemzedékek, a majdani magyar írók és azok majdani művei semmi egyebet nem vetítenek elénk, ha ellene időben nem vetünk gátat, mint irodalmunk nemzeti jellegének és nemzetmegtartó funkciójának a feladását. Ettől óvjon meg bennünket Tokaj szelleme!”                          

A Tokaji Írótábor Egyesület Alapszabálya kimondja, hogy a kuratórium elnökét a kuratórium rotációs rendszerben évente választja meg, ugyanakkor azt is kimondja, hogy „egy személy legfeljebb háromszor egymást követően töltheti be ezt a tisztséget”. A kuratórium tagjaként folyamatosan elvégeztem évente azokat a feladatokat, amelyekkel a kuratórium megbízott. Közreműködtem a tanácskozáson levezető elnökként, elkészítettem egy-egy korreferátumot vagy előadást, s javaslatokat tettem a szlovákiai magyar írók meghívására és így tovább. Arra eközben soha nem gondoltam, hogy egyszer a kuratórium elnöki teendőit is majd nekem kell végeznem. Amikor Sáray László, a kuratórium titkára felhívott telefonon, hogy a kuratórium tagságának javaslatát közölje, miszerint engem javasolnak az elnöki posztra, egy pillanatra elbizonytalanodtam, mert – lévén külhoni – nem voltam  biztos abban, hogy ez jogilag lehetséges-e. De, mert ilyen akadály nem mutatkozott, vállaltam a jelölést. Ezt követően Budapesten egyhangú szavazással megválasztottak egy évre a kuratórium elnökévé. Azt is ide írom, hogy ezt a tisztséget előttem három évig Pomogáts Béla töltötte be, aki kitartó munkával elérte, hogy mind a kuratórium, mind maga a Tokaji Írótábor egy hosszabb távú magyar stratégia nyomvonalára lépett, s azon haladt előre. Nekem ezt az irányt nem volt nehéz átvenni, hiszen lényegében Pomogáts Bélával az Anyanyelvi Konferencia keretei között ugyanezt követtük, s együtt, már évek óta. Így elnöki teendőim a folyamatosság megtartása mellett azzal bővültek, amit helyzetemnél fogva folyamatosan érzékeltem – a határon túli magyar irodalom, illetve írók bevonását az írótábor munkájába. Ezen felül pedig az a tágabban értelmezett lehetőség, amely a környező országok nem magyar íróinak, irodalomtörténészeinek a bevonását eredményezhette.

Közeledvén a század- és ezredfordulóhoz, a kuratórium javaslata alapján 1997-re olyan összefoglalás körvonalai mutatkoztak, amelynek aktualitása szinte a levegőben lógott. A februári kuratóriumi  ülésen véglegesítettük az írótábor fő programját. A címe: „Századunk kihívásai – a magyar irodalom válaszai.” A téma összefoglalására irodalomtörténészeket, történészeket kértünk fel, a többiek mellett  Romsics Ignácot, Görömbei Andrást, Pomogáts Bélát, Reszler Andrást, Ferdinándy Györgyöt, Lászlóffy Aladárt, Márkus Bélát, Monostori Imrét és másokat.

A budapesti kuratóriumi ülés után Miskolcon fogadott Gyárfás Ildikó, a Megyei Közgyűlés akkori elnöke, akit meghívtam Tokajba azzal, hogy köszöntse a 25., jubiláló írótábort. Gyárfás Ildikó a meghívást elfogadta. Ugyanakkor  felkerestem Kobold Tamást is, Miskolc főpolgármesterét, hasonló meghívással. Ez esetben azonban Miskolc és Kassa kapcsolatainak erősítése okán azt javasoltam a főpolgármesternek, hogy az írótáborba hívjuk meg közösen Rudolf Schustert is, aki az időben Kassa  főpolgármestere volt. Kobold Tamás – aki hivatalból tagja volt a kuratóriumnak, de aki egyetlen kuratóriumi ülésen sem volt jelen – egyetértett javaslatommal, hozzátéve, hogy  közös  meghívónkat egy közelgő kassai látogatás alkalmával átadja Rudolf Schusternek. Tudomáson szerint Schuster a meghívást elfogadta, ám később, különböző „egyeztetési” zavarok keletkeztek, s végül a két főpolgármester hiányzott a jubileumi rendezvényről.

 Ezt a „protokolláris” abszenciát az írótábor közössége nemigen érezte meg.
Április utolsó harmadában Miskolcon sajtótájékoztatót tartottunk. E tájékoztatóról  „Századunk kihívása és az írók” címen az Észak-Magyarország 1997. április 26-i számában egyebek mellett ezt írta: „A század és ezredvég közeledtével beszélnünk kell századunk kihívásairól is, és arról is, hogyan reagált ezekre a kihívásokra az irodalom. Így lett az idei sorrendben a 25. Tokaji Írótábor központi témája: Századunk kihívásai – a magyar irodalom válaszai.(…)  A lassan mögénk kerülő századot vizsgálja majd az augusztus l4-én kezdődő – háromnapos –Tokaji Írótábor, de bizonyára legtöbb hozzászóló jelenünkről, a szellemi magyarság problémáiról, napjaink kihívásairól beszél majd (…) mondta a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöke.”

Az írótábor megnyitása előtt a Tokajban tartott kuratóriumi ülés keretében helyszíni szemlét tartottunk a Tokaji Ferenc Gimnázium új épületében, amelynek tágas és korszerűen megépített átriumába gondoltam folytatni az írótábor programjait. Ezt a helyváltoztatást az az egyszerű tény indokolta, hogy a kollégium udvarán, ahol kifeszített sátor alatt zajlottak korábban a  találkozó műsorai, nem egy alkalommal a ránk szakadó zápor miatt a tanácskozást félbe kellett szakítani. A gimnázium igazgatóságával, nevezetesen Dévald István igazgatóval közösen azt a döntést fogadtuk el, hogy a jubileumi 25. írótábort ebben az új helyiségben rendezzük meg. Hasonlóképpen döntöttünk arról is, hogy a gimnázium területén egy emlékparkot alakítunk ki, ahol, illetve amelyben minden tábor alkalmával egy arra érdemes magyar írónak az emlékére fát ültetünk.

Ugyancsak ezen a kuratóriumi ülésen véglegesítettük a írótábor műsorát is. Az augusztus 14–l6-i program, amiként azt már korábban is leírtam „Századunk kihívásai – a magyar irodalom válaszai” címet viselte, s e kérdéskör összefoglalását tűzte ki feladatául.

A tábor megnyitására hagyományosan a Rákóczi-pincében került sor. A megnyitón a jelenlévőket köszöntötte Gyárfás Ildikó, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés elnöke, Kovács Tibor, a Tokaji Hétszölő Rt. vezérigazgatója és Májer János Tokaj város polgármestere. Az új kuratórium nevében az alábbiakkal nyitottam meg a 25. Tokaji Írótábort:
„Tisztelt vendégeink, hölgyeim és uraim, kedves barátaim!                                             
Nem sok nemzedéknek adatott meg a történelem során, hogy együtt búcsúztathat egy évezredet és egy évszázadot. Mi, ma élők, remélhetőleg, és kívánom, hogy így legyen, e szerencsés kevesek közé tartozunk. Ám e különleges szerencse mellé az öszszegzés felelőssége is társul.
Ha az évezred összegzésére gondolok, akkor a legfontosabbnak azt találom, hogy minden veszedelem, tatár- és törökdúlás ellenére a magyarság megmaradt Európa közepén, hogy megőrizte nyelvét, hagyományait belső szuverenitását, hogy történelmet és kultúrát teremtett, amely él és képes a megújulásra.

A mi századunk, amelyben élünk, amelynek formálói vagyunk, amely minket is formált, és formál  még pár száz napon át, az évezred summájával szemben nem mutat valami derűs képet. Ám nekünk ezzel a nem nagyon derűs XX. századdal kell most szembenéznünk. Amint ismeretes, a jubileumi 25. Tokaji Írótábor is ezt a szembenézést tűzte ki fő témájául  E század kihívásait, az irodalom erre adott válaszainak a fölvetését és lehetséges összegezését. Ha a kihívásokra gondolok, akkor azt látom, hogy a magyarság történelmének legkegyetlenebb századát éltük meg és búcsúztatjuk: világháborúk, forradalmak, ellenforradalmak, a haza trianoni felnégyelése, Jalta, aztán a megalázó újabb párizsi békediktátumok, a kisebbségbe rekedt magyarság jogfosztottsága, gettóléte, ’56, aztán a most zajló rendszerváltás. Mondhatnám, csupa kudarc és kudarcélmény. Ugyanakkor az irodalmunknak, meglehet éppen ebből az iszonyatból következően ez a leggazdagabb százada, Adytól kezdve a mai napig.
Irodalmunk  és anyanyelvünk olyan katedrálisát építette meg ez a század, amelynek gazdagságát, szépségét kimondani sem vagyunk bátrak, holott ez a katedrális tartja meg itt a magyarságot akkor, amikor más a nemzet és más az ország. Még elgondolni is döbbenetes, de szükség van arra, hogy ezt a közel nyolcvanéves különvalóságot is tudjuk az ország határain belül és a határokon túl egyaránt, mert ami ebben a mi Európánkban ma formálódik, annak holnapi és holnaputáni realitásaira is fel kell készülnünk, és ami ennél is fontosabb, fel kell rá készíteni az utánunk jövő nemzedékeket.
Az idei Tokaji Írótábor programja, ha sikerrel jár, és én remélem, hogy így lesz, ehhez az együtt elgondolható holnaphoz készíthet eligazító távlatokat. Ehhez a közös munkához kívánok mindannyiunknak kitartó szorgalmat és tokaji derűt.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!”

Mielőtt a tanácskozás érdemi részét elkezdtük volna, még néhány gyakorlati kérdést is tisztázni kellett. A kuratóriumi megbeszélésen felvetődött az a kérdés – ezt egyébként maga az érintett, Székelyhidi Ágoston hozta szóba –, hogy a jelenlegi helyzetben, a kuratórium jelenlegi összetételében, az ügyvivői, szóvivői tisztségnek van-e szerepe? (Az alapszabály szerint „ Az írótábor közvetlen eljárással egy kuratóriumi tagot is választhat az írótáborban jelenlévő írók érdekeinek, a kialakult közvélemény képviseletére, akinek a megbízása a következő táborig, rendesen egy évre szól. Ez idő alatt a kuratórium teljes, szavazati jogú tagja. A következő táborban köteles beszámolni arról, hogy a képviseletet miként látta el. Megbízóinak erkölcsi felelősséggel tartozik.”)

Székelyhidi Ágoston megítélése szerint az idő ezt a tisztséget túlhaladta, mivel a kuratórium összetétele önmagában garancia arra, hogy annak az iránynak és annak az eszmének, amelyet a  Tokaji Írótábor képvisel és képviselt, az írótábor jelenlegi kuratóriuma megfelel. Javaslatot tettem arra, hogy az alapszabályban lévő passzust, amely ezt a státust az írótábor közössége számára létesítette, ne töröljük, ne módosítsuk, de maradjon meg ez a tisztség arra az időre, ha esetleg újra olyan helyzet állna be, hogy az ilyen ügyvivőre, egyeztető szóvivőre ismét szüksége lenne az írótábornak. Egyébként ezt a döntést a kuratórium jóváhagyta, itt és akkor az írótábor közösségének e döntés megerősítését és jóváhagyását kellett csupán elvégeznie, ami meg is történt. Néhány, a programokkal kapcsolatos gyakorlati  tennivaló  megbeszélését követően,  javasoltam, hogy emlékezzünk meg három nagy írónkról: Tamási Áronról, Sinka Istvánról és Fábry Zoltánról, születésük századik évfordulója évében.

A jubileumi, 25. írótábor fő programjában két bevezető előadás hangzott el. Romsics Ignác történész  „Magyarország és a nagyhatalmak” (Magyar történelmi sorsfordulók) és Görömbei András irodalomtörténész  „Századunk kihívásai – a magyar irodalom válaszai” című összefoglalója. Ezek az előadások a század- és ezredvég valós történelmi és irodalmi helyzetére, állapotára keresték a választ. Romsics Ignác a XX. századi magyar és kelet-közép-európai történelmet tette meg vizsgálata tárgyává. Arról értekezett, hogy „mi volt az átalakulások menetét meghatározó nagyhatalmak magyar és kelet-közép-európai politikája, s mi volt e politikára a magyar válasz.”

Görömbei András pedig így összegezte a „kihívásokra”  adott választ: „A nemzet emlékezete azokat őrzi meg éltető forrásul, akik sohasem vétették el a szellem és erkölcs magas igényét. (…) Legjelentősebb íróink minden időben tudatában voltak ennek a felelősségnek. Ha huszadik századi irodalmunknak történelmi kihívásaira adott válaszait nézzük, egységes nagy vonulatként áll előttünk legnagyobb íróink szellemi-erkölcsi helytállása.”

A jubileumi írótábor tanácsozásának további előadói voltak még: Ferdnándy György, Gálfalvi György, Pomogáts Béla, Balla D. Károly, Bányai János, Márkus Béla és Monostori Imre. Augusztus 16-án reggel Cseres Tibor emlékére ültettünk fát az emlékparkban, aki a rendszerváltás után az írótábor első elnöke volt. Cseres Tibor életét és munkásságát Koczkás Sándor méltatta.

A zárónapon – a már vázolt fő program mellett – „Szabadfórum az alapítványok működéséről és irodalmi kapcsolatairól” címen az akkori idők egyik frissnek mondható, s csak részben megoldott gondjairól is elhangoztak értékelő előadások és megvalósításra  váró elképzelések. Pethő László bevezető előadását követően több alapítványi képviselő – Gerő János, Hatvani Dániel, Kovács Andor  és mások – is  szóltak az alapítványok és az irodalom, pontosabban az irodalom alapítványi támogatásának akkori lehetőségeiről

A jubileumi 25. Tokaji Írótábort az alábbi gondolatokkal zártam: „Kedves barátaim! Tanácskozásunk érdemi részét befejeztük. Ami hátra van, az már a kellemesebb kötelességek közé tartozik. Mindenkinek szeretném megköszönni a részvételét a táborban, az előadóknak és a korreferátumok elkészítőinek azt az áldozatvállalást, amellyel fölkészültek a tanácskozásra. Ugyancsak szeretném megköszönni a megye és Miskolc város, de elsősorban Tokaj városának és önkormányzatának a szíves vendéglátást, személy szerint Májer János polgármester úrnak a közreműködését, hogy itt vendégekként dolgozhattunk és jól érezhettük magunkat.

Szeretném egyúttal megköszönni az előző kuratórium hároméves, és külön is Pomogáts Béla hároméves munkáját ennek a kuratóriumnak az élén. Biztos vagyok abban, hogy ha jövőre is olyan célokat tűzünk magunk elé, amelyeknek a  megvalósítása haszonnal járhat, akkor a következő Tokaji Írótáborra is megtaláljuk azokat az előadókat, akik vállalják azt a munkát, ami rájuk hárul. Azzal a reménnyel, hogy ez a 25. évforduló nem valamit lezárt, hanem valamit újrakezdett, hívok meg mindenkit jövőre, a 26. Tokaji Írótáborba. Most pedig meghívok mindenkit arra a fogadásra, ahol a  Tokaji  Írótábor díját átadjuk. Ezzel a tanácskozást befejezettnek tekintem.”

    (Befejezés a következő számban)