Egy kis remekmű – Farkas Péter: Nyolc perc

Vendégkritika
A téma a legmindennapibb, a lehető legnaturalistább, és mégis – Farkas Péter hangszerelésében – fantasztikus.  Egy öreg házaspár élo beteges hétköznapjait, szenilitással, Alzheimer-kórral, agylágyulással megverve, az öregember és az öregaszszony – csak ekként emlegeti őket az író, hisz lekopott róluk a nevük, a státusuk, minden pozíciójuk és funkciójuk.

Még azt sem tudjuk meg, hol az a lakás, ahol így kínlódnak, csetlenek-botlanak, de ez nem is fontos, se nekik, akik jobbára már elvesztették orientációs képességüket, se nekünk, akik az írótól vezettetve átlendülünk egy másik, nem mindennapi tudatállapotba.

Farkas Péter leírja a két öreg fizikai nyűglődését, de az érzékelésüket, az elmeállapotukat, a lélekállapotaikat és a viszonyukat is. Az átváltozásán keresztül megváltozik a benső állapot is. A Nyolc perc testregény, a legjobb magyar próza a testről, értve ezen a biológiai-fiziológiai és a szenzuális testiséget is, ugyanakkor létregény, a meztelen létezés leírásához, ábrázolásához, megidézéséhez közel kerülő próza. Ahogy a test romlik, úgy mutatkozik meg a léleknek a hamisítatlan létezés különössége, azé, amit akarat, képzet, jövőkép, szenvedély nem hamisít, mert már nem bír hamisítani, lévén, hogy a mentális és érzelmi képességeknek több skálája kihal az agyból. Ezt az elhalási processzust is remekül ábrázolja Farkas  – pont emiatt epika az, amit olvasunk, a legeredendőbb epika –, és ugyanakkor a föltárulást, annak a létdimenziónak a kitüremkedését, előjövetelét a fedőrétegek alól, amit az egészséges, aktív, dinamikus, jövőorientált életben nem tapasztalunk meg. Ettől lírai ez az egyébként szikár szavú próza.

Gazdag tapasztalatvilágot hoz felszínre a szerző a két öreg által: azt a tapasztalatot, amit normális állapotban nem tudunk, elfelejtünk, eltakarja előlünk a saját személyiségünk és az életünk. A testi leépüléssel, a halál közelítésével párhuzamosan gyarapodnak és fokozódnak az észleleti és tudati szenzációk, amelyek némaságban maradnak – ha nincs ilyen író, aki át tudja érezni, és le tudja kottázni őket. Együttérzésből Farkas Péter zseniálisan vizsgázott.

Pilinszky a csecsemő pillantásáról írt – nos, itt a beteg öregek pillantásával látunk világot. A csecsemő pillantásának inverziója ez, mert amennyi ott a nem tudás, a puszta csoda, annyi itt az emlékezet. Nem verbálisan, és nem is képekben: az öregek „sejtjei, idegei, a bőre, a gyomra, a belei, az izmai, a szíve ezernyi szálon emlékeztek”. Nem tudunk meg semmit a múltjukról, mert az emlékezetük nem tárgyi, hanem érzéki, szenzuális, mondhatni azt is, hogy erotikus. Igen szép erotikus regény a Nyolc perc, nemcsak az egymást-érzékelés ábrázolása révén, hanem azért is, mert ez a két ember szereti egymást. A kései öregkor lekoptatta róluk a házassági rutinokat, a szerelmi sallangokat is, a fizikumuk meg olyasféle, mint a kisbabáké, a lelkük azonban szereti egymást. Megértik egymást, közös „frekvenciatartományban”mozognak. Ha nem tudnánk, ha elfelejtettük volna, hogy mi a szeretet, vagy gyanús lenne számunkra ez a fogalom, tessék elolvasni ezt a kisregényt! Ő sem tudja megmondani, mi is az a fránya szeretet, ámde mesterien ábrázolja.

Farkas Péter tárgyilagos stílusban ír, nem sokat magyaráz, néha egy picit filozofál, nem érzelmes, hanem érzelmekkel átitatott a prózája. Tárgyilagos, de nem rideg: csupa érzés, csupa érzékenység. Nagyon emberi a téma is, s az írói hozzáállás is. Meglett bizonyos mérték ebben a könyvben, ami a régi görögök bölcsességének része volt.

De itt az „ember” más, mint a közönséges, egészséges, normál-reál világban: itt nincs egója, nincs világnézete, a szavakból kihullanak a jelentések, nem képes jelentéssel felruházni a világot, nem akar akarni – semmi mást nem kíván, csak ellenni békében. Néha megmozdulnak a szándékok, a vágyak, de más számít sikernek és beteljesülésnek, mint nálunk a napvilágon. És az ember így, önelveszítve találkozik a csupasz létezéssel, ami hol fájdalommal jár, hol élvezettel. Felnőtt életünkben a tárgytalan vagy fluid szemlélődés állapotában tudunk olykor eljutni abba a dimenzióban, ahol ez a két öreg kénytelen volt berendezkedni, és az életből való kiesése meg a halála közti időt eltölteni.
Az ő terük és idejük más, mint a miénk. Tulajdonképpen a fájdalmak és a jajok-bajok ellenére sokkal szebb és boldogabb szféra ez, mint a mindközönséges. Már-már az univerzális vallási dimenzió küszöbére érünk a könyv lapjain, amit az író nem lép át, viszont betekintést enged. Hova? Az öregekből nem lehet többet „kihúzni” erre vonatkozóan. Tapasztalatuk nem verbális, és a verbalizálásban Farkas Péter nagyon óvatos volt.

Kerényi Károly etimológiája szerint a religio szó alapjelentése eredendően „mérlegelő elővigyázatosság”, „óvatosság” volt, lényegében pedig „a kifinomult figyelem adományát és szakadatlan tevékenységét” jelenti. A regény így készült, és olvasni is így, óvatosan kellene. Úgy sokat adhat, tulajdonképpen vigaszt is, irodalmi elvárásaink ellenére. (Farkas Péter: Nyolc perc. Magvető Kiadó, 2007, 110 oldal)
(Megjelent az Új KönyvPiac 2007. július–augusztus számában)

Habár a kritika, talán csak Babiczky Tibor kivételével, kisebb-nagyobb fanyalgással fogadta Farkas Péter (1955), az 1982 óta Kölnben élő magyar író új kisregényét, a Nyolc percet, én minden emberi és kritikusi felelősségtudatomat összeszedve merem állítani, hogy ez a szép, karcsú, szellős tipográfiájú kötet (Pintér József újabb kiváló munkája): egy kis remekmű. Szerény, vékonyka, de nagyművet kaptunk Kölnből, tiszta, szabatos magyar nyelven írva. Dicséret illeti a prózaírói mértékletességet, kiegyensúlyozottságot, arányérzéket; a szellemi tisztaságot; az érzelmi melegséget; az intellektuális kifinomultságot.
Radics Viktória