Ezmég–azmár – Háy János: Házasságon innen és túl (novellák)

Vendégkritika
Azt hiszem, Háy tehetségének legfontosabb eleme annak az érzékelése, hogy a dolgok hol siklanak el egymás mellett, vagy éppen egymáson. Ez a novellisztika valójában az oda-nem-illő művészete; legyen az nyelvi elem, a cselekményvezetés szabályainak megsértése, valamifajta horizonttörés vagy az olvasói várakozástól történő radikális elrugaszkodás…  

Nem lehetetlen, hogy ha majd a késő utókor irodalomtörténésze tekint vissza a XX–XXI. század magyar kisprózájára, többé-kevésbé szakadásmentes folyamatot fog megpillantani. Persze Kosztolányi egy kicsit más, mint Krúdy, Kamondy László, mint Gelléri Andor Endre, Garaczi László, mint Mándy Iván, Grecsó Krisztián, mint Tar Sándor; az eltérések azonban sokkal csekélyebb jelentőségűek, mint az azonosságok. Ennek a meghatározó magyar elbeszéléstípusnak az a sajátossága, hogy néhány oldalnyi terjedelemben, erősen (gyakran lefelé, ám olykor költőien) stilizált nyelven, példázatosan, néha parabolisztikusan, de sikerült darabjaiban kerülve úgy a „tanulságosságot”, mint a „tipikus” helyzetek szerkesztését, erős reális reflektáltsággal, akár közvetlen politikai vagy társadalmi áthallásokkal mondja el sorsüldözött, elesett, megalázott, sokszor együgyű emberek szerencsétlenségeinek jobbára képtelen és sokszor meseszerű fordulatokkal tarkított történetét. Egyébként ez a bizonyos valamikori irodalomtörténész akkor fog csak igazán csodálkozni, amikor az egy kalap alá kanonizált Illyés Gyula és Németh László, Sánta Ferenc és Fejes Endre vagy Nádas és Esterházy novelláit teszi egymás mellé. De ezt most hagyjuk.

Mindez arról jutott eszembe, hogy elgondolkodtam: a valamikor poszt-posztmodernként aposztrofált és nagyon szétágazó pályákon indult prózaírók, Darvasi Lászlótól Kőrösi Zoltánig, Bartistól Dragománig, és köztük persze Háy János is milyen szép szabályosan ugyanoda lyukadtak ki, és hogy az az „ugyanott” milyen közel van például Parti Nagy Lajoshoz és ahhoz a poszthoz, amihez képest elindultak szétfele. És hogy talán nem is volt szó másról, mint hogy a maguk, a többiekétől és az előttük járókétól nem olyan rettentően különböző, mégis azonosíthatóan sajátos hangját igyekeztek megtalálni és kidolgozni, anélkül, hogy magával a nyelvi magatartással szakítaniuk kellett volna.

Mit is jelent ez Háy János novelláira nézve?

Ha ezeknek a történeteknek a szüzséjét egymás mellé tesszük, rettentő furcsa eredményre jutunk. Például: Egy lány megismerkedik egy fiúval, fel is viszi magához, de mégsem fekszik le vele azonnal, ezért a fiú elhagyja. A lány, elkeseredésében, amiért nem tudja felvenni a világ tempóját, öngyilkos lesz, vagy inkább csak átesik a gang korlátján. Aztán mégis inkább elneveti magát, felhívja egy barátnőjét, és leszbikus kapcsolatot kezd vele. (Sztreccs) Egy másik: A vidékről Pestre került mezőgazdasági gépész, műegyetemi tanár évtizedeken át iszik, hogy feszültségét, városi otthontalanságát oldja, sokat linkeskedik, míg ugyanazon a napon a tanszékvezető felmond neki, a felesége pedig elhagyja. Néhány hét múlva hazaköltözik a falujába, még keményebben iszik, napszámba szegődik, a többiek megvetik, de szánják is, a napjait a kocsmában kezdi, és ott is fejezi be, míg egy reggel holtan találják a járdán. (Nehéz) Aztán: A falusi házban kiskutya születik. A kisfiú, akit nagyszülei nevelnek, a Csöpi nevet adja a kutyának. Telnek az évek. A nagyapa egyszer elmondja, hogy a falu határában korábban egy magányos török sírt fordított ki az eke. A kisfiú szenvedélyesen ásni kezd, szeretne ő is török sírt találni. A kutya vele megy, megmorogja a szomszédot. Telnek az évek, a fiú ássa a kemény földet. Egyszer aztán eltűnik a kutya. Öreg már, vak is, biztos elcsavargott és nem talál haza, mondják a felnőttek. A kisfiú egy darabig felfüggeszti az ásatást, aztán újrakezdi, és meg is találja az öreg kutya tetemét. (Csöpi) Ha azt mondanám, hogy az első történetet Hazai Attila írta, a másodikat Galgóczi Erzsébet, a harmadikat Móra Ferenc, senki sem csodálkozna. De mind a három Háy története. És ha a többi novella meséjét sorakoztatnánk fel, azok is éppen ennyire különböző íróktól lennének ismerősek. Vagy még ilyenebbektől, lenne köztük orosz, cseh, argentin. Sőt argentin kettő is.

Ha ezek után azt mondom, hogy Háy novelláit azonnal, már néhány mondat után fel lehet ismerni, az megint csak furcsán hangzik. Talán annyira jellegzetes lenne a cselekményvezetésük, szerkesztésük, nyelvük? Nem is tudom. Háy többnyire némi távolságtartással mondja el szereplői történetét, ironikusan, mégis empatikusan. Omnipotens narrátort alkot, aki ugyanakkor átvesz gondolati és nyelvi patenteket a szereplőitől. A Sztreccsben például így szakít a fiú a lánnyal: „Benyomta a mobilon a lány számát. Szia, mondta, s hogy nem, hogy ő tulajdonképpen, s ezt nehéz elmondani, de a lányt már nem szereti. Olcsó volt a hívás, mert azonos szolgáltatónál voltak. Ezt a fiú mindig igyekezett megtudni, hogy a partnere milyen mobilt használ, mert nem akarta ráfizetni a gatyáját a szerelemre. A lány sírt, vagy inkább zokogott a mobilba. Mobilon a sírás nagyon rosszul hangzik, inkább fülsértő, mint megrendítő.” Különös szöveg. Tárgyilagos narrátor-mondatokat váltanak bennfoglalt párbeszédtöredékek, a ráfizetni a gatyáját lapos konyhanyelvi fordulatát a csak az erdélyi tájnyelvben és a keresetten választékos irodalmi nyelvben használt „s” kötőszó ellenpontozza. „A lány sírt, hogy neki milyen szerencsétlen a jelleme vagy a pszichikai felépítése, hogy tök kudarc az élete, hogy hányadik fickó lép le tőle emiatt a lassúság miatt” – folytatja pár sorral később. Vagyis az idézetszerű szereplői beszédet összefoglalt szereplői beszéd követi, ahol a narrátor mondja el a figura gondolatait, átvéve néhány jellemző szófordulatát és azt a módot, ahogyan önmagáról gondolkodik és ítél. Erre a logikára épül a történet egészének gondolatmenete, ebből bontakozik ki a példázat, ami némelyik novellában tragikus, gyakrabban tragikomikus vagy abszurd csattanóban csúcsosodik ki. Ebben a történetben az lesz a poén, hogy a lány, miután eldönti, hogy leszbikus kapcsolatba kezd, ezt mondja magában: „Most lépést tart, gondolta, végre, mint a textilipar is, a korral.” Nagyon érdekes csattanó ez, többszörösen összetett gondolatmenetet zár, ami persze mind téves. Az író és olvasója egyaránt tisztában van azzal, hogy a szerelmi kapcsolatok és a textilipar modernizációjának nem azonos a logikája, hogy nem jellemhiba vagy pszichikai defektus az, ha egy lány nem fekszik le azonnal azzal a fiúval, akivel megismerkedett, és hogy homoszexuálisnak lenni nem jelenti azt, hogy az ember lépést tart a korral. Ezek azonban nem egyszerűen szamárságok, hanem a 2000-es évek jellemző előítéletei, és mert mindenki tisztában van azzal, hogy ezek ostobaságok, nemcsak a szerző, hanem az olvasó is ítélkező pozícióba kerül a mesehősökkel szemben. Ebben az esetben tehát a történet hősei mutatkoznak naivaknak. (Természetesen a fiú is, akinek a gondolkodását meghatározhatja a mobilcégek televíziós reklámja.) Mindkét figura példázatosan redukált, vélekedéseik eltúlzottan torz volta azonban a „közvélekedés” előítéletességét leplezi le, a gúny éle erre vág.   

Ugyanez a redukáltság ismerhető fel a történetek legtöbbjének szereplőin, csak a lefokozottság megjelenési formája különbözik az egyes darabokban. A leggyakrabban az a történetet mozgató hiány, hogy az emberek egymás legelemibb ismerete nélkül élnek egymás mellett. Már a megismerkedésnél tudjuk, hogy nem lesz semmi a szerelemből az összeköltözés előtt, hogy ez a kapcsolat sem lesz hosszú életű, de az emberek vakok, az orrukig sem látnak. Csak az nincs belekódolva a történetekbe, hogy éppen a saját omnipotens látásmódunkat kellene kérdésessé tennünk. És mégis – hadd általánosítsam a saját benyomásaimat – ezek az elbeszélések hatnak az olvasóra, együttérzést váltanak ki, elgondolkodtatnak, megrendítenek, megmosolyogtatnak. Vajon hogyan oldhatjuk fel ezt az önellentmondást?
Azt hiszem, Háy tehetségének legfontosabb eleme annak az érzékelése, hogy a dolgok hol siklanak el egymás mellett vagy éppen egymáson. Ez a novellisztika valójában az oda-nem-illő művészete; legyen az nyelvi elem, a cselekményvezetés szabályainak megsértése, valamifajta horizonttörés vagy az olvasói várakozástól történő radikális elrugaszkodás; és ha azt nézzük, hogy melyek hatnak ránk a legerősebben, azt mondhatjuk, hogy azok a történetek, melyekben ez a várakozásainktól történő elrugaszkodás a történet eklektikus kidolgozása által a felületes szemlélő tekintete előtt rejtve marad.

Mondok néhány feltűnő példát erre az oda nem illésre. A Haza a Senkiházából meghatározhatatlan időben játszódó háborús történet. A főszereplő gyerek, aki minden pillanatban attól retteg, hogy édesapja halálhíréről értesül, úgy dönt, hogy Isten léte ezzel a borzasztó élménnyel összeegyeztethetetlen. Karácsony este van, anya és kislánya éjféli misére megy, majd onnan haza. A novella lényege tehát az Istenháza/Senkiháza kifejezések közti szemantikai feszültség, amit a senkiházi szó szélesebb értelmezése árnyal. A csattanó azonban az, hogy a kislány éjszaka felkel, és egy mesekönyvet talál a karácsonyfa alatt, ami mégis Isten/Jézus/ajándékosztó létét bizonyítja. Az utolsó sorok eufóriája olyan vérlázítóan hazug a hallatlanul expresszív előzmények után, hogy ez már képes átlendíteni a csalás mozzanatát a mese horizontján: nem az író hazudik az olvasónak, hanem a gyerek akarja elhinni az angyalkamesét minden ennek ellentmondó szörnyűség dacára. A történet önműködővé válik, hirtelen új szál bomlik le a szövegről, mely olyan irracionális elemekből áll össze, mint hogy a parasztok lehelete éjjel átvizesíti az ablaküveget, hogy potyognak kifelé a napok a decemberből, hogy a fenyő mellett halvány fény kenődött a levegőbe, vagy hogy mire odaérnek, a Senkiháza már töltve volt, mint egy vaságyú. A lány víziójában apja ujjai között előázalog a ragacsos vér, induláskor-érkezéskor pedig a nyíló ajtó alatt a felfagyott földön krepegnek a deszkák. Olyan nyelvi megmunkálást látunk, mely mindenfelé fénysugarakat vetít a történetből meghatározatlan irányokban, ésszerűtlenül és pazarlóan, és az olvasó megszokja, hogy az ilyen helyeket pillanatnyi örömpontoknak tekintse. Csakhogy ezekből az apróságokból épül fel az a történet, melyet az erőteljes főszöveg eltakar a szemünk elől.

„Elhúz a tél. Elolvadnak a hómunkások. Ilyen laza kor ez.” – Így kezdődik a Budapesti tavasz című novella, ami címével elég közvetlenül utal Karinthy Ferenc regényére, a tragikus idők és az emberi játékosság, szerelem balladisztikus történetére. Itt semmi ilyesmit nem találunk. A férj eljár a szeretőjéhez, és rossz lelkiismerettel gondol a feleségére, a feleség szürke arccal várja, és nem mondja meg neki, hogy méhrákja van. Ennyi a történet, ami a cím és a kezdősorok által diktált laza, játékos várakozásra következik. Meg sem értjük, hogy mitől annyira keserű a redukált figurák közhelyes históriája, ha nem figyelünk erre a kettősségre.

A pince öreg házaspárja, a házsártos vénasszony és hallgatag, magában monologizáló öregembere szerepelhetne Fekete István tizenöt Május című novellácskája mellett tizenhatodikként: az öreg kiballag a faluszéli borpincébe, kimos egy hordót, bort fejt, egy arrajárót megkínál itallal és némi kenyérrel, váltanak pár szót, és este kiderül, hogy szökött fegyenc, családját kiirtott gyilkos az illető. Már el is fogták a buszmegállóban. Az óbégató vénasszony és jóságos bácsika szokványtörténete kozmikus léptéket kap a transzcendencia erőterében, amit a novella térbeli mozgásai vázolnak fel. „Ha hólabda indulna a hegyről, bizonyára itt hullana ki belőle a mozgás, itt landolna a völgyben, éppen ahol a falu házai állnak” – kezdődik a példázat, aztán „Úgy kopogtak a szidalmak az udvaron, hogy az állatok mind ijedt menekülésbe fogtak, elbújtak az ólak alatt, a falak tövében, nehogy agyonverje őket az öregasszony kegyetlenül erős hangja”, és a befejezésben így morfondírozik az öregember, míg a tyúkpadlásról ereszkedik lefelé: „…ha az ember néha-néha ki is emelkedik a pince hűvöséből, s felröppen a tüzes egekig, legfeljebb egy estét bóklászhat ott, s másnap úgy zuhan vissza a mélybe, mint egy félrehajított kalapács.” Nem tudom, hogy csakugyan ennyire aprólékosan, körültekintő tudatossággal illeszti-e öszsze Háy novelláinak elemeit, vagy „csak” az ösztöne diktálja ilyen pontosan. De azt hiszem, hogy nagyon meg kell gondolnia a szavait annak, aki ezekről a szövegekről szólva (volt erre példa) naivitást emleget.    
Fülszöveg gyanánt egy rövid verset illesztett novellái elé Háy. A vers utolsó két sora így hangzik: „Ez már, az még, és ez még, az már, / de végül mindegyiket megette a halál.” Az eddigiek ismeretében nem meglepő, ha arra a következtetésre jutottam: a szerző így maga adta meg a kulcsot elbeszélései értelmezéséhez.
(Palatinus, Budapest)

Bodor Béla