Ján Milčák – Kalitka

Reggelre Lujza döglötten találta a macskát. A heverőn feküdt kinyúlva. Aprócska volt, teste sovány, a bőre csaknem rászáradt bordáira. A szeme nyitva maradt, száraz, fényevesztett volt. A sivatagban elhullott állatra emlékeztetett.
A döglött macskát átvitte a szomszédba. Nem akarta elhinni, hogy beteg volt. Felébresztette Norbertet. A macskáról nem szólt, hozta neki a meleg tejet és a kiflit. A tej több volt, mint más reggelen. A kifliből sem tört le. Csak most döbbent rá, hogy a férje és a macska ugyanazt kapta reggelire. Megöntözte a muskátlikat.
– Álmodtál valamit? – kérdezte Norbert.
– Felvetted a meleg papucsot?
– Azt kérdeztem, álmodtál-e valamit – ismételte Norbert.
– Nem, semmit – mondta Lujza.
Lujza füllentett. Szinte véget nem érőt álmodott. Norberton ünneplőruha volt. Úgy feküdt kinyúlva, keze a mellén keresztbe kulcsolva.
– Itt az idő – mondta az apród.
– Máris? – kérdezte Lujza.
– Igényes vagy! Nagyon igényes! – szólt rá az apród.
– Igényes? – kérdezte.
– Nem hallottam olyan butaságot, hogy az ember örökké éljen.
– Nem akarom, hogy az ember örökké éljen! – válaszolta Lujza.
– Itt az idő – mosolyodott el az apród.
– S hol a pap? – kérdezte Lujza.
– Istenhívő volt? – így az apród.
Fogta a papírjait, a sötétben foszforeszkáltak. Kis ideig lapozgatott bennük.
– Itt nincs róla írva semmi.
– Olyan idők jártak, nem készült mindenről feljegyzés.
Az apród mosolygott.
– Egyes dolgokról hallgattak – folytatta Lujza.
– Ez pedig alapvető dolog – mondta az apród.
– Hivatalos papírjaid vannak? – így Lujza.
– Igen – bizonygatta az apród –, rajtuk a mennybéli sajátkezű aláírása.
– Olyan idők jártak! – mondta Lujza.
– Már megint az idő, mégis csak azt akarod, hogy az ember örök életű legyen.
Erre felébredt. Kis ideig nem tudott különbséget tenni, mi az álom, s mi a valóság. A heverőn a macska feküdt. Rádöbbent, hogy a macskát ugyanúgy sajnálja, mintha Norbert feküdt volna ott.
– Igen, igen, igen, felvettem a meleg papucsot – szólt Norbert.
Odament a férjéhez, gyengéden megsimogatta a haját.
– Egyél, kihűl a tejed, hideg lesz – mondta Lujza.
A szellő meglengette a függönyt. A kertben madarak röpdöstek, hangosan csiripeltek. Az ágakra ültek, lebegtették szárnyaikat.
Norbert belemártotta kiflijét a tejbe, úgy tette fogatlan szájába.
– Kinek csivitelnek, hisz senki sincs a kertben.
– Kik?
– A madarak, nem hallod? – kérdezte Lujza.
– Meleg reggel van, párzani akarnak – így Norbert.
Lujza becsukta az ablakot. Norbert ivott a tejből, az állán is csurgott. Egy öreg, kopottas párnán ült.
– Órát kellene venned – mondta Norbert.
– Minek. Hisz minden helyiségben lóg egy.
– Mást, nagyobb számokkal.
– Azt hittem, hogy már nem érdekel, mennyi az idő – jegyezte meg Lujza.
– Ellenkezőleg, most, éppen most érdekel.
Azt várta, hogy a férje megemlíti a macskát. Állandóan az ablakot nézte. Fehér keretű, kék üveg volt benne, a fogantyúja bronz.
– A szomszéd ásni kezdett a kertben – mondta Norbert.
– Ne törődj vele – szólt rá Lujza.
– Gödröt ásott a körtefa alatt.
– Mindenkinek megvan a maga gondja.
Norbert befejezte az evést, belepislantott a bögrébe és az asztal közepére tolta.
– Már kész is a gödör, valamit hozott oda.
A konyhában mosatlan edények halmaza, bögre és evőeszköz egy rakáson a magas mahagóniszekrényke alatti deszkán. A szekrénykén állt a kupolás kalitka, az ülőkéje fából, csillogó rudacskákra akasztva, meg ovális üvegedény víznek. A kalitka üres volt. Nem tartozott a konyha felszereléséhez, Norbert hozta, még mielőtt a házba költöztek volna.
A kalitka ajtaja nyitva volt.
Amikor a kalitkát vette, sokat alkudozott az ára miatt. Ideges volt, izzadt a tenyere és a homloka, de nem akarta elővenni a zsebkendőjét. Úgy látta, hogy végül mégiscsak neki kell engedni, mert a kalitka rézből volt, különleges volt az ajtaja, magas gótikus ívű belefont díszítéssel. Ilyen pompás kalitkát még nem látott.
Idehozta az üres lakásba, és letette a padlóra. Körbejárta, s elégedetten bólogatott.
Lujza mit sem tudott a kalitkáról. Ahogy belépett a helyiségbe, láthatóan nyugtalan lett.
– Mit vettél? – kérdezte.
Norbert ünnepi hangulatban volt. Dalolhatnékja támadt.
– Micsoda kérdés! – mondta Norbert.
– Minek ez neked? Úgyis mindketten kalitkában élünk – mondta Lujza.
– Azt már mégsem – nevette el magát Norbert. – Kettőnknek kicsi lenne. Nem férne bele a te dundi alakod.
Lujza dühös lett. Reszketett az álla. Elsápadt. Az arca fehér lett, mint a fal.
– Miért van a helyiség kellős közepén? – kérdezte Lujza.
Norbert úgy ugrált örömében, mint egy gyerek. Esetlen volt. A tenyerével a combjait csapdosta.
– Ez lakás a lakásban – így Norbert.
– Ez egy kalitka! – szólt rá Lujza.
– Jó, jó. Csak nyugodj meg – csitítgatta Norbert.
– Mindketten kalitkában élünk – ismételte Lujza.– Tévedsz, a helyiség közepén álló kalitka üres – mondta Norbert.
Amikor a kalitkát vette, elképzelte magában, hogy majd csillogó sárga tollú madárkát tart benne, amelyik reggel addig énekel, míg az edénykéjében meg nem csörren a köles.
Csakhogy a kalitka üres maradt, nem vitte be a szobába, ahogy elgondolta.
Megcsörrent az ajtó csengője. Csak rövidke csörrenés volt. Norbert visszazökkent az emlékeiből. Ásított.
– Nem aludtad ki magad? – kérdezte Lujza.
Az ajtóban a szomszéd állt. Levett kalapját a melléhez nyomta.
– Kész? – kérdezte Lujza.
A szomszéd bólintott. Távozni készült. Lujza fél liter pálinkát nyújtott át neki. Már ki volt készítve az ajtóhoz.
– Ezt nem kellett volna – mondta a szomszéd.
– Ez a maga kedvenc pálinkája – így Lujza.
A szomszéd a kabátja alá dugta a palackot, és távozott. Norbert felállt és az ablakdeszkára támaszkodott. Kezével beárnyékolta a szemét.
– Riasztgatta őket, nem lett volna szabad – mondta Norbert.
– Kiket?
– A madarakat, a fák ágain ültek. Minden fa ágán, csak a körtefán nem.
– Az embereknek előnyük van a madarakkal szemben – így Lujza.
– Majd más fákat találnak, ha állandóan ezt csinálja – mormogta Norbert.
– Nem kedveled – mondta Lujza.
– Jobb szomszédot érdemeltünk volna.
Lassú csoszogó léptekkel a karosszékéhez tartott. Leült a pamlagra. Hamarosan el is aludt.
Megjelent az apród. A nyakán hatalmas zsebóra lógott. Hangosan ketyegett.
Lujza megrémült. Norbertra pilantott. A szeme behunyva.
– Senki sem hívott – mondta Lujza.
Az apród mosolygott. A papírjai közt lapozott.
– Ami tegnap jó volt, ma mit sem ér – mondta az apród.
– Az időről beszélsz? – kérdezte Lujza.
– Az idő igazságos, szüntelenül változik – jegyezte meg az apród.
– Nem kértelek rá, hogy ezt közöld velem – szólt rá Lujza.
Napos reggel volt. A fű fölött a kertben könnyű fehár pára szállt.
Attól a pillanattól, ahogy felébredt, annyi idő telt el, aminek hosszáról fogalma sem volt. Úgy tűnt neki, hogy a reggel régen kezdődött, sokkal régebben, mint a valóságban.
Az ablakra nézett, virágoztak a fák. Arra gondolt, hogy ez a kert az éden. Az egyik régi mester alkotására emlékeztette.
Mióta megtalálta a döglött macskát, aggódni kezdett Norbert miatt.
Az apród az ajtóban állt.
– Mit akarsz még? – kérdezte Lujza.
– Semmit, tulajdonképpen semmit – válaszolta az apród.
– A mennybéli küldött?
– Nem, nem. Már nem állok a szolgálatában – mondta az apród.
Norbert szunyókált. Az álla a mellére esett. Ujjai a hasán összekulcsolva, nyugodtan lélegzett. A szája szögletén kicsordult a nyála.
– Elmehetnél – mondta Lujza.
Az apród odament hozzá, és kinyújtott kezével Norbertra mutatott.
– Megismertetsz vele? – kérdezte az apród.
– Nem látod, hogy alszik?
– Minden papíron az ő neve áll – mondta az apród.
– Nagyon jó ember – így Lujza.
– Igen, igen – szólt az apród. – Állandóan azt írják, hogy ügyelni kell rá.
Az apród az órára nézett. Nagy volt, nem fért a tenyerébe. Ezüstláncon tartotta.
– Még nincs tizenkettő – mondta az apród.
– Miért mondod ezt? – kérdezte Lujza.
– A tizenkettőt mindig elüti – mondta az apród.
– Ez zsebóra.
– Elüti – mondta az apród –, mint a lélekharang.
– Nem akarom hallani! Távozz! – szólt rá Lujza.
– Ma már elütötte, ezért jöttem – mondta az apród.
– Reggel van, még nem üthette el.
– Ha úgy történt, akkor tizenkettőnek kellett lennie – jelentette ki az apród.
Lujzának eszébe jutott a macska.
A nyitott ajtón át besütött a nap. Az apród hátrált. Ahogy elérték a sugarak, lassacskán úgy szétfolyt bennük, mint a tavaszi hókupac.
– Ezt ne mondja. A jó embereknek nincs esélyük. Nem marad számukra más, csak várni a halált.
– Fiatal vagy még. Szinte gyerek.
– Azért, mert még nem szeretkeztem?
Norbert az ablakra nézett. Úgy tűnt neki, hogy a kertben az apród áll.
– Nem, nem azért. Nem értesz mindent.
– Puha a tenyere?
– A macskát megmérgeztem. Naponta adtam neki mérget.
Geralda hallgatott.
– A tejébe szórtam. Nagyon ízlett neki.
– Megmérgezte?
– Igen, igen, igen.
– Nem hiszem. Ezt nem hiszem el!
– Megtettem. Meg kellett tennem.
– Ez szomorú.
– Nem kellett volna megzabálnia a madarat.
Megjött Lujza. A vászonszatyorban meghozta a vásárolt holmit. Az asztalra tette. A táskából tej szivárgott. Geralda letörölte.
– Hogy érzed magad, Norbert? – kérdezte Lujza.
– Jól, ma rendkívül jól, Lujza – mondta Norbert.