Köszöntjük a 90 éves Turczel Lajost

„…munkássága az egyetemes magyar kulturális tudat része”
Turczel Lajos 90. születésnapjára
A modern történelem mind összefüggőbben zajlik, egyetemes méretű. Globális erőrendszerén belül minden mindennel összefügg! Gazdasági és hatalmi gócai kialakultak és összpontosultak, kisugárzásuk birtokba veszi az országokat és népeket, a földrészeket. Mindezt a huszadik század készítette elő.

A növekvő méreteket a nyelv is tudomásul veszi, innen a világháborúk fogalma. Az egész világ háborúja! Aztán a roppant erők harcát hasonló méretű béke követi. Arányai folytán erőszakos, érzéketlen és gyakran igazságtalan békekötés! Ilyen béke termékei vagyunk: kisebbségi magyarok! Gondokkal teli életünk, sajátos létformánk a történelem terméke! Közép-európai jellegzetesség, a huszadik századi európai történelem következménye. Bevezetőmmel érzékeltetni akarom Turczel Lajos életművének magyar sajátosságát és közép-európai hitelességét! S a tényt is, hogy életsorsa kisebbségi történelmünkkel egyidős…

A Monarchia utolsó előtti évében – 1917-ben – született az Ipoly mentén. A téridő fontos, meghatározza eszmélését, gyerekkorát és emberré válása mozgásterét. Egy évre rá határvidék. Tehát a szűkebb régió, az iskolák – szülőfaluja Ipolyszalka, Ipolyság, Érsekújvár, majd Budapest – köre és az emelkedés lépcsőfokai, a kor pedig élményvilága ideje. Gyerekkorába belefér az első világháború és a mostoha béke, a forradalmak és a hazavesztés, a rendszerváltás és az új hatalom berendezkedése, majd a déli vidék falvainak és városkáinak kisebbségi létformája. Szakmai közhely, hogy az íróember tízéves koráig „mindent megél” (Móricz), megtapasztal és megismer, amiből később írásművészete táplálkozik. Turczel „lelkületét” az Ipoly menti magyar falu élete és hagyományvilága, másrészt a zord idő és erőszakos történelem formálja! Az élmények szavakká és fogalmakká válnak, élettapasztalattá nemesednek, erkölcsi értelemben benső értékké, emberi tartássá, egyéni arcéllé lesznek. A mindennapok tégláiból épül a jellem, egyszerű építőanyagból lesz, s lehet kápolna, templom, netán katedrális, melyben a lélek lakik. A gondolatsor óhatatlanul emelkedettség felé terel. Mintha kételkedésre hajlamos, nyomott hangulatú korunkban szép morális értékek és nemes eszmények fényében vizsgálnám történelmünket! Az esetleges vádat vállalom! Nem is csak írásom ünnepi alkalma okán, hanem mert meggyőződésem, hogy olyan fogalmainkat, mint létünk, sorsunk, sajátosságaink és történelmünk, vagy akár drámáink és végzetünk, mindezeket komolyan kell vennünk! Nem szabad értetlenkedve szemlélnünk vagy lekicsinyelnünk, kellő arányérzékkel tudatosítanunk kell őket, mert különben elbizonytalanodunk, önismeretünkben utat tévesztünk. Mert ezek a fogalmak igazságainkat érintik…

Turczel Lajos 1967-ben, évtizednyi írói munka után adta ki Két kor mezsgyéjén című könyvét. A Tatran Kiadó magyar üzeme jelentette meg. Művének alcíme: A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között. Valóságszemlélete és tudásanyaga beérett, hogy a jelzett korszak irodalomtörténeti képét összegezze. Kritikusi munkássága delelőre ért, utána a történész is kiteljesedik. S szót kér összegző alkata. De törekvésében a kor – a hatvanas évek – vizsgálódó és feltáró törekvése és a reformgondolkodás elmélyülése is tetten érhető, a magyar szellemiség már képes követni a megújuló társadalmi mozgolódást. Leginkább azonban annak a folyamatnak a kiteljesedése a mű, amely a kezdetektől jellemzi Turczel egyéniségét: értékfogalmazó képessége! Felmutatta és bizonyította, tudományos felkészültséggel támasztva alá, hogy a szlovenszkói-szlovákiai magyar írásbeliség nemcsak nyelve okán, hanem létérdekei és tudatos törekvései folytán is sajátos szellemiséggel bíró kulturális közösség! Olyan regionális alkotószellemű intellektuális egység, melynek egyedi sorsa és ebből következően sajátos történelme (is) van! A gondolatot számomra először Fábry Zoltán könyve a Kúria, kvaterka, kultúra sugallta, Turczel műve pedig mintegy kifejtette és igazolta. Ezek a művek megéreztetik a történelem formáló erejét és a nemzeti sors természetét. Elődeink – apáink – nemzedéke számára a hazavesztés ténye és az új léthelyzet szellemi aktivitásra késztető, identitáskereső művészi-gondolati erő volt, mely az akkori fiatal írókat – Győry Dezső, Fábry, Szalatnai, Peéry, a Dobossyak – arra késztette, hogy új eszméket fogalmazzanak – kisebbségi géniusz, új arcú magyarok, vox humana –, helyzetükre „szabott” magatartás-formákat alkossanak. Nemzedékemnek háborús tapasztalatai és a béke első esztendeiben elszenvedett sorsa lett az a meghatározó erő és élménykolonc, melyet egész életében mindmáig vonszol. Általánosítva: így gazdagítják a huszadik századi kisebbségi magyar irodalmak sajátos látással és értékekkel egyetemes nemzeti írásbeliségünket! Turczel könyvében olyan népi tudat és szellemi értékrend szerveződése társul fel, amely részben talán ösztönösen, hagyományait tovább éltetve, ám a lehetőségeihez is alkalmazkodva, szükségszerűen a szlovenszkói magyar élet kihívásaira keres válaszokat. Innen sajátosságai: létfilozófiája, gondolati-művészi minőségei, értékrendje!
Mielőtt elemzésére térnék, vázolom, hogyan ért a Pesten végzett jogászdoktor, volt katona és hadifogoly, majd állami gazdasági intéző, komáromi gimnáziumi tanárigazgató oda, hogy az irodalom ösztönzője és értékelő gondolkodója legyen. Idősebb lévén, mélyebben élt benne a múlt, gyerekkorában az írói késztetés is megérintette. Amikor Pozsonyba került, gazdagabb tapasztalatai s egyéni adottságai révén biztos érzékkel nyúlt klasszikus hagyományainkhoz. Példaképeit a reformkor gondolkodóiban és lehetőségeiben kereste, mindenekelőtt Erdélyi Jánosban találta meg. Tőle veszi kritikusi munkájához szeretettel, aggodalommal, szigorúsággal kívánalmainak értékét és mértékét! Talán ösztönösen megérzi akkori helyzetünknek a reformkori állapotokhoz mérhető hasonlóságát, megnyomorítottságát, sivár fejletlenségét, szellemi pangását. Példaképe – Erdélyi – is a „felföldi” valóságból nyerte programadó létszemléletét! Turczel kritikusi egyéniségét alkati és ösztönbéli tulajdonságai tették olyanná, amilyenre irodalmunknak éppen szüksége volt. Tudatlanságban, tapasztalatlanságban és ösztönösségben bővelkedtünk, jelszavak lidérceivel hadakoztunk, hősi akarnoksággal kérkedtünk. Tekintélye ormairól Fábry feddőn, ám negbocsátón szól néha dolgainkról, de olyan kritikus is kellett, aki közülünk való és velünk él! Turczel „tanár úr” megértő pedagógusként, de kritikusként kérlelhetetlen, így születik „a pedagógiai kritika”! Később maga is szólt akkori gyakorlatáról, elmondta, mennyire örült, amikor dicsérhető értékekre lelt s hogyan vigyázott és mérlegelt, amikor elutasította a melléfogásokat, baklövéseket, határozottan, ám érzéssel, hogy a kezdő szerzőket el ne riassza a további munkától.

Első könyvében – Írások mérlegen, 1958 – már a művészi tudatosság biztos jegyeit látjuk. Bírálataiban stilisztikai-formai tanácsokat ad, de közben esztétikai fogalmakat és gondolati rendszert is alkot, mintegy szakmai nyelvet alakít ki. Hiteles értékrendet és reális programot kínál az ösztönösséggel szemben. Ily módon létfilozófiai munkát is végez. S közben maga is annyira az irodalomban él, hogy mintegy közösen termékenyítik egymást irodalom és kritikusa! Munkájának gyámolító jellege pedig alapvetően pedagógusi alkatából ered. Műve első írásában – Kritika és mű, 1956 – mintegy lefekteti munkája alapjait és vázolja feladatait. S még töbet annál! Bábi Tibor hazafias, „magyaros” verseit értékelve megjegyzi: „A marxi–lenini nemzetiségi politika nemcsak jogot, hanem kötelességet és erkölcsi parancsot is jelent az anyanyelv, a nemzeti kultúra és hagyományok dolgában.” Amikor a közírás ideológiai sémák mankóin botorkál és tétova lépteit árgus szemek vigyázzák, a hasonlóan pontos, gazdag értelmezés és hiteles beszéd felelős komolyságra utal. Turczel alaptulajdonsága az elmélyülés képessége és a komoly, felelős mérlegelés. Ezzel függhet össze másik erénye is: összefüggésekben vizsgálódó, áttekintő készsége, integráló képessége! Már első bírálatai – Bábiról, Ozsvaldról – összegező természetűek, első kötetek okán bővebb ismertetést, mintegy pályaképvázlatot ad. Máskor általánosító helyzetképekben – Kritikai utóhang, 1955 vagy Líránk helyzete és perspektívái – felmérő áttekintésre és teljességre törekszik. Ez már a szellemi vezető, „a gazda” szemlélete! Nemcsak arra utal, hogy nehezen vajúdó időben mérvadó kritikai fórum kíván lenni, hanem a fejlődés motorjául szolgáló gondolati erő és szellemi inspirátor szerepét is vállalja. Az esztétikai fogalomtár és szakmai nyelvezet kimunkálója lesz. S közben új műfaji területeket (dráma, közírás) is népszerűsít. De legfőképpen és a jövő érdekében a pályakezdők, a fiatal jelentkezők, az „utánpótlás” érdekeinek a képviselője, új hangjuk minősítője és védelmezője, egyéniségük elfogadtatója. Betölti „az irodalom gazdájának” a tisztségét! Nem választott helyzet ez, vállalt inkább! Majd a pedagógus-kritikus mellé felzárkózik Írás és szolgálat című kötetében (1964) az értékfogalmazó esztéta és hiteles létfilozófus, Fábry Zoltán nyomdokain halad, őt tartja példaképének. De más is tőle, nem mindenben azonosul vele, szellemi társként is önálló egyéniség. A jelenre figyelve érzékenyen hallgatja az idő szavát. Erőt nyer a múltból, de a mában él. Pályaképeiben, részletes kor- és körképeiben, összegező tanulmányaiban mintha már éreznénk a Két kor mezsgyéjén megírására való törekvést.
Ez a klasszikus munkája egy alapozó jellegében is eredményes és szerencsésnek mondható évtized munkájának a csúcsa lesz. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy a könyv írásbeli kultúránk alapműve! Feltárja kisebbségi gyökereinket, megláttatja irodalmunk szellemi eszmélkedésének kezdeteit. Az alapozódást, az anyagi és gondolati feltételrendszert, az intézményes kultúra szerkezetét! Előszavában művét marxista irányultságúnak nevezi. De munkáját teljes módon valósítja meg. Nem szemlélődik szűk körű eszmei kizárólagosságon belül, hanem anyagát tudományos objektivitással vizsgálja, összességében és elfogulatlanul elemzi. Az esszéisztikus módszert mellőzve „a pozitivista tárgy- és tényszerűséggel rögzítő, objektív rendszerezést és felmérést” teszi módszerévé. Elfogulatlan múltképet nyújt tárgyilagos nyelvezettel! Míg Fábrynál néha romantikusnak tűnő, líraisággal árnyalt érzelmi archaizmust (is) érzünk, Turczel tudós realista, néha érzékenyen lírai, de romantikus szenvedélyre nem hajlamos. Mintha az érzékeny gondolkodó és valósághű reformer azonos értelemben szóló, bár talán ellentmondásosnak tűnő egységét testesítené meg! Fábryban benne élnek, cipeli a magyar múlt kaotikus történelmi terheit, Turczel egyidős valóságával és történeti érzékenységével is a jelenben él. Fábry a múlttal összevetve analizál, Turczel általa megélt új bölcseleti valóságképet teremt.

Mint már mondottam, idősebb létére is egy közülünk, nemzedéktárs, egyivású, bár korosabb, Fábry „szenthangú orákulum” lehetett, Turczel mindennapi barát! Közeli kortárs és sorstárs. Akár az egykori falu fiatal társadalmában az „első legény”! Mindenki ráfigyel, mert szavának súlya van. De még a gazda-gazdatiszt fogalompár sem alkalmi szójáték, bár talán a véletlen műve, mégis lényegi jelentéssel bír. Maga Turczel is szívesen használ, különösen kezdetben, a földművelés körébe vágó fogalmakat, mint mélyszántás, termésátlag, a mezsgye sem véletlen, mintha az irodalmi mezőség is valamiféle termőtalaj lenne számára. S az író munkája szántás-vetés-aratás! Jeléül annak, hogy mélyen benne, lelkében él a faluvilág és értékeivel táplálja intellektusát, erősíti valóságlátását, meghatározza realizmusát! De lírai értelemben is hat rá, árnyalja nyelvezetét, költői képekre, hasonlatokra készteti, formálja érzéseit, komolyságra inti s így játékos képzelődésre nem hajlamos!

Így válik munkáiban az életünk írásbeliséggé, sorsunk irodalmi jelenséggé, létünk történelmi ténnyé. Megidézett műve azért is öntudatunkat alapozó érték, mert közvetve számba veszi a „szlovenszkóiság” fogalomkörét, érzékelteti régiónk magyar kultúrájának a „lelkiségét”. Rendszerezi születése jegyeit, megalapozódása menetét és intézményes természetét. A szellemi erőrendszer, melyet a Két kor mezsgyéjén láttat, tudatos alkotóerők és létfenntartó ösztönök közös terméke. Mintegy írott kultúránk alapszerkezete! De a rendszer eredőjét is érezzük, olyan erőfeszítés ez, amelynek az értelme önismeret, önkifejezés, önvédelem! Állandó használatban forgó, már-már elcsépeltnek tűnő, kiürülni látszó fogalmak, a Turczeléhez hasonló művek adhatnak még nekik tartalmat. De az ő hozadéka az az avatott, nyugodt fölény is, tudományos szemléletének alapvonása, amellyel kutatásai tárgyát szemléli és minősíti. Anyaga iránt sorsszerűen érdekelt, személyesen is érintett benne, mégsem elfogult vele szemben. De nem is értéketlen, netán érdektelen! Semmiképpen nem a kívülálló rideg pillantása jellemzi vizsgálódását, hanem empátiával átitatott azonosulás, mély gondolati részvétel, olyan magatartás, amely érzékeny közösségi igazságok és értékek kifejezésére egyedül alkalmas. Ilyen hang mintha az ösztönös életerők nagyságát és a sorsszerűség nemes identitását sejtetné!
A Két kor mezsgyéjén mondanivalóját bőséges jegyzetapparátus gazdagítja. Mennyisége hatalmas feltáró munkára utal. Szinte dokumentáris erejű „mű a műben”, információgazdagsága s a benne rejlő utalások és tények, adatok és szűkszavú megjegyzések tömege újabb kutatások melegágya és kiindulópontja, szinte maga is törzsanyag lehetne. A tanulmányanyag és jegyzetapparátus olyan „lelkiséget” sejtet, mintegy közösségi önszemléletet, mely kultúránk lényegét, értelmét adja.

Turczel Lajos életének a hetvenes évekbeli baljós fordulatát alighanem éppen ez a szellemiség okozta, a nemzeti „lelkiség” minősége! A forrongó időben tiltakozást írt alá többedmagával, melyet később a konszolidációs politikai hatalom ellenségesnek és büntetendőnek minősített. Az ideológiai döntés hátterében azonban olyan felismerést sejtünk, hogy politikusaink megérezték: Turczel határozott és következetes történelemszemléletét és létfilozófiáját nem az akkor hirdetett „internacionalizmus” szelleme hatja át, hanem olyan genetikai fogantatású és történelmi identitású nemzettudat, a kisebbségi lét már-már biológiai sugallata, amelyet hiteles életigazságként érez és fogad el! Az elmarasztalást tanszékvezetői tisztségéből való leváltása és közlési nehézségek követték. Válságos korszakával egy időben mintha érzelmi-érdeklődésbeli váltás is zajlana bensőjében. Talán meghasonlás ez, de nem válság! Néhány év múlva – 1977-ben – megjelenik következő kötete a Portrék és fejlődésképek. A tematikus metamorfózis látványos benne, a művet áthatja Turczel összegező készsége és integráló hajlamai, korszakos áttekintésekre vállalkozik. Másrészt a környező kultúrák felé terjeszti érdeklődését, kapcsolatokat, szellemi fogózókat, rokon jelenségeket keres. Fokozottan fordul a múlt felé, történelmi gondolkodása gazdagodik s mélyül. Alighanem az irodalom új útjai is erre késztetik. Fiatal nemzedék – az „egyszeműek” – kér szót, eklektikus esztétikai szemléletek élednek. Már nem az ő nemzedékének a valóságlátása ez, a kritikus tehát pályaképeket összegez. Mintha új célokat látna: feltárni kultúránk részletesebb történetét és szomszédaival való kapcsolatrendszerét! Ekkor hatvanéves, az önmagunkkal való komoly szembenézés ideje! Lehetőség valamiféle számvetésre. A téridő méretei, melyben élünk, a valóság elmélyültebb megélése bizonyos „visszahúzódással”, önmagunkban való elmélyüléssel járhat. Nem elbizonytalanodás ez, sem önvizsgáló revízió: az alkotó intellektus megérzi kiteljesedése méreteit és lehetőségeit! Alapozó nemzedékeink fokozatosan fordultak az emlékezéssel és önvizsgálódással járó múltidézés felé. Nála is ez indul, és következő könyvében – Hiányzó fejezetek (1982) – szinte monografikus méreteket ölt. Tényfeltáró emlékezéséből, múltfeltárásából olyan történeti gazdagságot kapunk, lehetőségek és összefüggések oly pompás képtárát és szellemi rendszerét, amely bővizű áradásként ér és segít megérteni nemzetiségi mivoltunkat. Gazdag életművét a kezdetektől egyetemi tankönyvek és monográfiák növelik, antológiákat válogat és nemzedéket indít, műfajokat istápol, még sporttörténetünket is számon tartja, minden dolgunkban azt keresi s találja meg, amit sorsunk értelmének nevezhetünk. Művei számát nem sorolom, kitüntetéseit sem idézem! Számos olvasó és volt egyetemi hallgató, sok tízezer magyar értelmiségi életének részévé váltak munkásságának gyümölcsei, közösségi tudatunk mélyrétegeibe ágyazódtak. Turczel tanár úr életműve ma az egyetemes magyar kulturális tudat része, annak huszadik századi fontos eleme! De emberi vonatkozásainkat sem feledhetem! Amikor a fiatalság régen elmúlt s az egykori legények meglett férfiak, sőt öregek lettek, akkor sem feledik ifjúságukat, s hogy ki volt akkor az első legény!
Turczel Lajosnak jubileuma alkalmából erőt, egészséget kívánunk és tisztelettel hajtunk előtte fejet!

Duba Gyula