Öllős Edit versei
Kézifék
„Fejemben és szívemben elfér Isten.
A szamár, melyen ülök,
ezért boldogtalan.” (Weöres Sándor)
a napnak egy szakában
mindig valamelyikben
egyszerűen komolyan gondolom hogy
nem is öregszem nem is fiatalodom
egyszerűen vagyok – egyetlen ponton
nem is stabilan nem is himbálózón
nem is boldogan nem is boldogtalanul
nem is nyugodtan nem is nyugtalanul
egyszerűen komolyan gondolom hogy
később is tiszta lesz a lélegzetem
bármerre fordulok
„…sátor lészen árnyékul nappal
a hőség ellen s oltalom és rejtek
szélvész és eső ellen” (1)
nincs ez így mindig
magamat sokszor kiábrándítom mégis
nyugtatgatom hogy tucatlánynak lenni
nem is volna érdekes sem
futószalag-hirtelennek lenni hisztisen
egyszerűbb magamra kapni néha egy-egy
makrancos hölgy jelmezét és azt hiszem
egészen élethűen el is játszom a szerepét
aki tudja hogy benne réges-régen szelíd
bárány vert tanyát – persze nem félénk és
feketére melírozza gyapjúját – azt tisztelem
mert biztos sejti mennyit rágódom én azon
ki kerül ki agyamban épp győztesen –
a vasálarcos tündér szolid kiskosztümben
vagy a hiénahölgy közönséges egyengöncben
vasárnap délelőttönként acélhitem
szellemében tákolom össze imáimat egészen
részletesen és szemlesütve azt is beismerem
hogy én általában nem is alszom legalábbis
nem azon az együgyűen elkábított módon mert
akkor csak rettegnék hogy ha felébrednék nem az lennék
ki voltam elaludnék holnap megint más lennék(2)
éjjelenként-hajnalonként inkább majdan
megírandóimat vázolom vagyis rakosgatom
elmémben – ha tudom is meg kell érnem hogy
ez-az belőlük megíródjon – aminek kell az
belőlük lefaragódjon – mert azt is tudom
könnyen megeshet hogy lekésem épp a lényeget
ha gondolataim továbbra is ekkora pánikkal
felelnek minden kiscsikó fals nyerítésére –
és pár biztos csapással néhány vasszálas
függöny a helyéről végleg lekerülhetne
hiszen igaz lehet hogy a történések mindig
ugyanazok csak az én tömény masszájú leveleimben
mindig mások – én mintha tényleg lehorgonyoztam
volna egyre képlékenyebb főhadiszállásomon ahol
egyre eszelősebben kreálom-rémálmodom egyre
átlátszóbb egyre közönségesebb ürügyeimet
kifogásaimat – pedig tudom jól ától béig sokszor
végeláthatatlanabb és kátyúsabb az út mint cétől
ikszig – ha kitartóan lépkedek is egyet jobbra
kettőt balra vagy fordítva – megkérdezhetném
inkább magamat végre komolyan is érdeklődve hogy
minek mindig a mozdulatot kinevezni feltételnek
minek mindig előkészíteni megtervezettnek minek
mindig a megjegyzést konkrét számmal összekötni –
az ilyesmit olyan könnyű elfelejteni – minek mindig
az egyirányú utcákban fel-alá száguldást mímelni –
minek mindig a mikroszkópéles nagyítókat kézbe kapni
és soha el nem hinni hogy épp azok képesek az elméket
mindig mindenbe belegabalyítani – és tényleg ki lehet
ekkora próbákat is állni
…?!?!?!?!…
(1) Ézs 4, 5
(2) Weöres Sándor két sorának parafrázisa
Kincs ami nincs
(minél szorosabbra a gyeplőt
minél szűkebbre a nadrágszíjat
a kézifék megrántandó erélyesen
ha úgy kell
tudom
ha nem is meggyőzötten)
talán
mégsem lenne jó levegőtlen
iszapos szakadékok alján
merengeni jótetteken ott
egy ideig félig sem lenne
az ember aztán évszázadokig
tartana elvergődnie
háromnegyedig aztán megtudná
másfélig nyújtózkodnia olyan
soká tartana míg el nem
felejtődne az addigi összes
napi fogadalma tehát nem
éri meg hozzáfognia
arra sem gondolna már hogy
a rímeltetésről le is szokhatna
semmi újat nem kívánna többé
magába vésni a tudata ha
a gondolatok szülnének ott is
továbbiakat kényükre-kedvükre
ez ezzel akkor is tehetetlen
lenne de már erőszakkal sem
próbálná őket összezsugorítani
úgyis tudja
minél életképesebbek annál
nyerészkedőbbek-haszonlesőbbek
lennének inkább azt kell tudni
tényleg érdemes a tett
színhelyén maradni és nem
kötelező már fancsali képet
vágni sem dühöngéseket tettetni
sem dünnyögéseket elmulasztani
elég néha szomorúságok ligetein
végigsétálni nem kell már
erőltetetten-kínosan
ürügytelenítéseket keresni
ami naponta hátborzongató az
akkor is értelem nélkül
ellentmondó hát csak derülni
kell azon hogy ma is ugyanúgy
képesek a szavak újakat szülni
ha kell rendszerbe szedve ha kell
bepólyálva bár
a csecsemőszavak csakis leírva
életképesek a többi csak
leplezhetetlen unikum-utánzat
több balszerencse kíséri őket mint
mázli de már
képtelenség alattuk összeroskadni
ha nem is lehet már egy vadonatúj
mederbe sodródni meg persze az is
lehet hogy csakis semlegesen
parafrazálva érzi magát az ember
egyre legyőzöttebben megedződöttnek
azt sem vitatja már hogy lelke
lépcsői esztelenül vezetnek
a végtelenbe és egészen hihető hogy
egy művileg megtermékenyített szó
főnyereménye legfeljebb
egy szimpla kimenő
(a versnek gyakran hosszú a leve
rövid a lényege pedig csakis az írás
lehet az ember felfokozott élete)
nehogy túl későn érkezzen a dicséret
nehogy túl korán szaladjon el a téboly
úgysem közösködnék egyikükkel sem
csak az lenne fontos le ne késsek
minden járművet mert bizony
nem mindig jegyzem meg amit tegnap
nagyképűen szolidaritásnak nevezve
magamra vállaltam pedig az is baj
lehet ha néha még mindig azt hiszem
nem túl nagy a kockázat ha nem a saját
játszmámat játszom mikor nem is
kell feszélyezve csodálkoznom hogy
csak döntetlenre futja és azt
gondolom fillérekbe kerül minden
erőfeszítés
(és ez épp olyan mint a kisujj meg
a kéz viszonya amiről írtam egyszer
de hogy mit arra pontosan nem
emlékszem tehát érdektelen)
egyébként mindig
szinte elhatározva csakis reggel
nyolc után kezdek el lángelmélkedni
arról mennyire lángeszetlen vagyok
hát derülök párat és sarokba dobok
pár meguntan csökönyös elvet és pár
konokul elmélkedő nézetet vagy
csak látom mögé költözöm
ideiglenesen ha azt gondolom
úgysem tudnék írni másfél órát
sem oxigénmentesen ilyenkor
esetleg egy rádió szólalhat meg
és benne valaki még jobban hadar
mint én ugrókötelező időszakokban
csigamódra folydogáló
patakokba pottyantan
(Ha egy szó régen kicsírázott a lélekben, de kimondani
kárörvendő képtelenség lenne, ha arról is szólna, ami
állítólag kényelmes, bár egy cseppet sem érdekes, akkor is
megvitatandó lenne, de tudom, az is csak egy újabb
kényszerképzetes diagnózist szülne.
Tehát minden törölve.)