Duba Gyula búcsúbeszéde Dénes György koporsójánál

„Mindig egy volt velünk…”
Első költőnk ravatalánál állunk, Dénes György koporsója felett. Nehezen búcsúzunk, örökre távozik közülünk. Mindig egy volt velünk, a nehezen indulók között. Az első költőnk címet azzal érdemelte ki, hogy a háború után, 1952-ben övé az első hazai magyar verskötet. A Magyar Könyvtár könyvkiadó jelentette meg, a könyv líránk létét és könyvkiadásunk kezdetét jelentette.

A címe: Magra vár a föld! Furcsán nehéz, ellentmondásos idők jártak akkor. A lírai hevület és a fegyelmezett gondolat korlátait a fiatalos lelkesedés sem léphette át, mindenekelőtt az eszme élt! Nem is feszegették korlátait, az induló irodalmárok természetesnek vették. Talán cserébe a váratlan szabadságért! Az ellentmondások közt megtalálták a helyüket. Olyan hittel, hogy egykor önmaguk lehetnek. A kort ma méltán illetjük bírálattal, költészetét később magunk is könnyűnek találtuk. De nem vetettük el, s ma sem vetjük el, mert őszintén a lelkünkből fakadt, a miénk volt. A kor paradoxona, hogy eszmei korlátai között valósult meg a szabadságunk! Olvassuk a könyv első két sorát! „Új szántások, frissen hasított föld / a magra vár s a holnap emberére.” Dénes lírájának képi erejére, árnyalt szimbolikájára már a kezdeteknél felfigyelhetünk. Hiszen az a föld a mi életünk (is) volt, a jövőnk és a sorsunk, a szántás a mi munkánk, és a holnap emberei mi magunk! Új földet a történelem hasított nekünk, de a munka ránk várt, a szántás a miénk maradt. Dénes György az elsők között volt, akik munkához fogtak. Lehetősége volt, de kötelességként fogta fel. Jogával élve vállalta a teremtést, felfogta hivatása értelmét!
Életútjára visszatekintve úgy látjuk, költőnek született! Bontakozó lírája hevületét, mintegy versei „lelkét” mélyen érző alkata és elégikus hajlamai határozzák meg. Már a tornaljai polgári iskolában, majd a rozsnyói kereskedelmiben verselt. Egy országos tehetségkutató pályázaton ezüstérmet és díszoklevelet kapott Budapesten. A háború után, 1946-ban egy barátjával közös verskötetet adtak ki szamiz-dat formában és saját költségen, a címe ez volt: Vagyunk, vagyunk, vagyunk! Első versét 1949 decemberében közli az Új Szó, ez a Nyári mezőkön. Néhány évvel később a Kék hegyek alatt című, második könyvében találjuk a Szomjúságot, s benne a következő két sort: „Sívó homokon, delelőn / Eső-istent keresem.” Amikor erről szólok, ez egyben önvallomás is! Hiszen mi, többiek is, mindnyájan „sívó homokon” jártunk, mi is Eső-istent kerestük! A szülőföld megrendült talaja után ismeretlen földre léptünk, lápos, ingoványos területekre leltünk a fővárosban, és Esőisten nyomába eredtünk, hogy bizonyosságra leljünk és megtaláljuk a biztonságot, végre nyugalmunk legyen!
Amikor Pozsonyba jöttem, Dénes György már itt élt. Az elsők között karolt fel s mintegy befogadott. A barátinál is több volt a kapcsolatunk, valamiféle apa-fiú viszony. Három éve vezette a rádió magyar irodalmi adását, ismert költő s egyben szerkesztő, ennek külön is súlya volt. Ma már nem jellemző korvonás! De a csírázó és szárba szökő irodalomnak olyan volt, mint kitikkadt mezőnek a májusi eső. A költők vezette kulturális rovatokban virágzásnak indult és dúsan megélt a költészet, a terebélyesedő irodalom. Dénes György bő emberöltőn át, nyugdíjazásáig jó gazdája volt a lírának, prózának, interjúnak és irodalmi közbeszédnek. Szép magyar nyelven gazdagította és erősítette hallgatóit az éterből. Szinte negyven év, majd egy egész dolgos élet! A magyar nyelvű rádióadás kulcsfontosságú helyén, a forrásnál, melynek szórását nem gátolja határ, nem állítja meg vám, sújtja ellenőrzés. Természetes pátosz is van ebben, valami emberfelettiség. Ilyen munkát szervezni és végezni csak elhivatottságból lehet! Ő így dolgozott, a sorsa volt, az alkotómunka jegyében élt. Mindnyájan tudjuk, nem volt könnyű! Nem kedvelt minket a történelmi idő. Gyakran türelmetlen volt velünk szemben, máskor szeszélyes, jószerével kiszámíthatatlan. Visszagondolva közös sorsunkra, mélységeibe szinte beleborzongunk. Mi mindent éltünk meg, mily roppant változásokat! Talán nem is volt még az emberiségnek ilyen félelmetesen robogó korszaka!
De emlékszünk rá, hogy Dénes György embersége mily gyakran a segítségünkre volt. Közvetve bátorított, jelenlétével erősített. Megértő figyelme és érezhető rokonszenve, finom iróniája és bölcsen szarkasztikus humora bensőségessé, emberivé tette hangulatainkat. Olyan jókedvet vitt az életünkbe, melynek humoros éle nem bántott, hanem felvidított és melegített. A derűs érzést mosoly kísérte, baráti kézszorítás pecsételte. Olyanok, mint ő volt, a hozzá hasonlók tették emberi léptékűvé gyakran rapszodikus sorsunkat, bizakodóvá életünket. Elmúlt fél évszázadunk gondoktól súlyos vonásai ellenére is így lehetett őszinte emberi élet, sajátosan a mi magyar életünk!
Mégha néha megalázta és elhasználta is az embert! A sajátos lét súlyaival terhelte életét. Költőnk folyamatosan jelen volt és benne élt ebben, és egyre mélyebben, érthetőbben, mondhatnám fájdalmasabban szólt róla s benne önmagáról. Idézem sorjázó könyvei címét! Lelkiségük, érzésviláguk így lesz érthető, érezhető! Hallod, hogy zengenek a fák? Évek hatalma, Az idő börtönében, Mélység fölött, Szemben a mindenséggel, Elfogy a fény! Értően sorra véve őket megérezzük egy költői élet benső fejlődését, mélységeit. Emlékszem, hogy meghatódtam, amikor egy versében ilyen sort olvastam: „…ezüst hajszál akadt a fésűn”. Önmaga sorsára ily módon ébred az ember. Talán komorságát enyhítve, ám bensője gazdagságának is engedelmeskedve írt gyerekverseket, mintegy oldódásként, játékos lehetőségként a kicsikhez fordult, csipetnyi könnyedségért. Képzelete csengő-bongó rímekben, mesés ötletekben árasztott jókedvet. Az elégikusan komor létszemlélet mellett a mesélő szavak varázsa és a játékosság kedve is benne élt. A tüsszentős király meg a Csóka, mely toronyiránt száll, aztán a Vaskabóca és a Pipitér! Mesés motívumok testesítik meg szabadságérzetét. Utolsó verseskönyve 2003-ból a Hattyúk éji dala! Verseibe zárta érzésvilágát, létszemléletét könyvei őrzik. Mindezek révén, értékei okán egyik legismertebb és legnépszerűbb költőnk. Irodalmi kitüntetései, a Madách- és a Posonium Életműdíj, társadalmi elismerései támasztják alá mindezt!
Dénes Gyuri, drága barátunk! Nagyon nehéz szívvel búcsúzunk tőled. Mert az emlékezés nemcsak elválás, hanem személyes mély fájdalom is, súlyos nemzedéki szembenézés sorsunkkal, s egy korszak vége! Figyeltük és követtük küzdelmedet a betegséggel, fájón szorongtunk érted, amikor harcod talán már nem is az életért, hanem a kegyelmes halálért folyt. Ahogy verseid is irodalmunk csendes drámáiról szóltak halkan, érthetően! Szeretett kortársunk voltál, nem csak első költőnk. Emlékeznek Rád a szlovákiai magyar írók és költők, ahogy olvasóid is, nem felejtenek, Testvér!