Fónod Zoltán – Tőzsér Árpád költészete (2)

Arcok és művek
A Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról (1989) című kötet tizenegy verse Pécsi Györgyi szerint „Tőzsér költészetének csúcsa,… s egyúttal a nyolcvanas-kilencvenes évek egyetemes magyar lírájának is jelentős vállalkozása”.38  A Történetek Mittel úrról… címadó vers már a  korábbi kötetében (Adalékok…) prezentálta erőteljesen a „mittelséget”, most „megújult”, kiegészült formában (a címadáson kívül) lényegében ugyanez a  szerep várt rá.

Egy olyan kötetben, melyben kimondottan vagy kimondatlanul is a „mittelség” demonstrálódott. Versesszéiben, prózaverseiben korábbi lírájának vezérmotívumai, valamint a megélt sors motívumai  és  a lírai hős metamorfózisai jelennek meg, azzal a szándékkal, hogy a Mittel-versek hőse szimbólummá, a közép-európai ember jelképévé váljon. Filozófiai eszköztára is jelentős mozzanatokkal bővült. Alabán Ferenc szerint „lírájának vezérmotívumai újszerűen motiválódnak; a sajátosan tragikus történelmi helyzetekkel, az ősök kísértőszellemeivel, a közép-európai sorssal a lírai hős már nem úgy azonosul, mint azelőtt – témái és tárgyai az irónia többszörösen tört szögű nagyítója alá kerülnek”.39  A depoetizálás szándéka is egyértelmű, s talán ezzel is magyarázható, hogy többségében prózaverset, esszé/próza-verskompozíciókat találunk a kötetben. A kötet versei a korszerűség jegyeit képviselik, azt a „többletet”, mely az  életmű vonatkozásában megkerülhetetlen. Találóan írta róla Ágh István: Mittel úr „Szolipszista, akinek a világ csak látszat, a tudat képzete, de mégis mittelszolipszizmus”. Hősei a lét és tudat között a „közöttben” lebegnek, „Tőzsér Árpád Mittel úr emlékeiben megtalálta a hazát, s akár Marcel Aymé a faljárót a falon át, ezen a görbe tükrön vezet át bennünket sorsához és gyomorfájdalmú költészetéhez”.40

Költői levéllel, epistolával indul a kötet (Örvénylő időkben), s a vers tanúsága szerint a költő számára „felértékelődött” a múlt, szinte mítosszá nemesül számára Duba Gyula regénye/i/nek súlyos múltidézése, s vele együtt régi „én”-jét és emlékeit is megidézi, felfedezi. Tőzsér az emlékek csilléjének billegéséből is mély történelmi, bölcseleti következtetéseket, tanulságokat képes levonni „Visszavezettél bennünket abba az édeni korba,/ mikor élményeinknek még közös tárgyuk volt:/ a természet s benne a közös munka./ Mikor beszéltünk: mintha egy nagy közös eposzt írtunk volna (…) mítoszt teremtettél történelmünkből”.

Emlékezetes darabjai a kötetnek a Soliter avagy a síléc is elsül, a Tanulmány egy kucsma (és a költészet) természetéről, valamint a Tépések című prózaversek. Itt teljességgel felborul a „költészet rendje”, megoldásaiban „frissíti” a „mittelséget” és új elemeket hoz a költészetébe. A Soliter avagy a síléc elsül című prózavers (Soliter – a.m. keretbe foglalt drágakő, gyémánt) banális története egy húsz éve elveszett sítalp körül bonyolódik. Egy kleptomániás szomszédjára gyanakszik, s miközben új lakásba költözik, ott is kísérti a „gyanú”, mert a pincében az elveszett sítalpat véli felfedezni, „alapos” a gyanú, mert új szomszédjában a régit ismeri fel. Amolyan szolid krimiparódia, melyben a csehovi allúzióra emlékeztet, miszerint az első felvonás színfalán lógó puska a harmadik felvonás végén elsül. Ötletes  történeteket olvashatunk, közben egy Čapek-novellát is említ, melyben egy titokzatos lábnyomot  juttat a költő az eszünkbe . A novella hőse (a kötetben írásjelek nélküli szövegről van szó!) „egy hómező közepén olyan nyomot vesz észre, amelyhez s amelytől nem vezet semmilyen nyom”. A „furcsa nyomról” az jut a szerző eszébe, hogy „olyan tárgyak is vannak, amelyeknek már semmi közük más tárgyakhoz”. Saját életére vonatkoztatva ott is látni vél olyan nyomokat, „amelyek sehonnan sem érkeznek és sehová sem vezetnek”. „Mittel úr tudta hogy a Čapek-helyzet nem fedi teljesen az ő helyzetét s ez csak fokozta rossz kedvét nyugtalanságát”, nos ez a „nyugtalanság” a legfőbb jellemzője a Tőzsér, alias Mittel-párosnak.

Igaz, a misztikus „egyetlen lábnyom” helyett a borítólap (tervezője) vagy négy  talpnyomot is produkál, s maga a szöveg is vagy kettőt, „vigasztaló”, hogy a lenyomatok mindegyike  bal lábnyom, melyből Nagy Pál (okos és találó elemzésében) azt a következtetést vonta le, hogy „Mittel úr …két ballábas,… szóval igazi balfácán”. A két balláb közül „az egyik megy, a másik jön”, és csak helyeselni lehet azt a következtetését, miszerint „Mallarmé óta tudjuk, hogy a véletlen nagyon jól végzi dolgát, vaslogikával támasztja alá a lét törvényeit”, azokat is, melyeket az alteregók sugallnak a költőnek.41 Persze, annak az „egyetlen” misztikus lábnyomnak a titka, melyet Tőzsér fedezett fel Čapeknál, továbbra is titok marad, s csak a versesszé motívumai adhatnak rá választ.

A kötetben a Történetek… lényegében az „átmenetet” meg a „mittelséget” képviseli. (A vers – ahogy már jeleztük! – korábban az Adalékokban jelent meg. Most azonban „megújult”, befejezésében is kiegészült formában találkozhatunk vele.) A depoetizálás szándéka nyilvánvaló, következésképpen többségében prózaverset találunk a kötetben. A tizenegy vers az egyetemes magyar költészet kísérletező kedve vonatkozásában is erőteljesen képviseli azt a sajátos „korszerűséget”, vagy talán „többletet”, melyet Tőzsér vállalt, s mely az életmű egésze szempontjából is meghatározó. A Soliter mellett a Tanulmány egy kucsma (és a költészet) természetéről, valamint a Tépések című prózaversek megoldásaikban is „frissítik” a „mittelséget” és új elemeket jelentenek Tőzsér költészetében. Jorge Luis Borges, az argentin mester is az egyik ösztönző, aki Poe és Kafka útját folytatja, s azt vallja: „Sorsunk … nem azért borzalmas, mert irreális; azért borzalmas, mert visszafordíthatatlan…”A borgesi motívumokra épülő Tanulmány egy „rejtélyes kucsmát” emleget, melyben a családtörténet éppúgy megelevenedik, mint  Borges rögeszméje, aki a húszcentes pénzdarabot a tekintetével akarja elkoptatni, azt várva, hogy „a pénz mögül feltűnik az isten arca”.  A banális és komikus, az érték és az értéktagadás egyszerre van jelen ezekben a történekben. Megidézi egykori riportútjai emlékeit, köztük Jánošík süvegének a történetét, a felégetett partizánfalu  Janó bácsiját, aki átlőtt fejjel menekült meg a haláltól, és olvasmányélményei közül Machiavelli bölcsességét is, hogy „az erőszak még egy kucsma ellenében is eredménytelen”. A központázást vagy az elválasztás szabályait nélkülözö prózavers írása közben a költő nemcsak az „elhagyott tárgyak szomorúságára” figyelmeztet, hanem („ahogy az alkimisták az aranycsinálás közben felfedezték  a szappant”) a költészet „legbelsőbb titkaira” is utal: „a vers tárgya nem azzal hívja életre a verset ami hanem azzal ami nem a vers a tárgyak bűntudata a hiány”. Ez szerinte a „negyedik dimenzió”, „ahonnan a világmindenség egyetemére látni s ez a tartomány a vers legbelsőbb természete”. Lényegében a lét kétértelműsége jelenik meg ezekben a „mértéktagadó” szabad versekben, a lét nélküli tudat álarcában, vagy a költészet/képzelet szabad játéka „szabályai” szerint, melyben az abszurdnak vagy a groteszknek egyaránt helye van. Ha Baudelaire szonettet írhatott a macskák misztikumáról, Walt Whitman pedig rikkancsként ordító hosszú prózaszövegekkel lephette meg az olvasókat, akkor a mai költő is kísérletezhet a saját és (az olvasók) tűréskészségével. Ma már nem fogadják fütykoncerttal a szabad verset, sőt a polgárpukkasztó heccmesterek kísérleteivel is megbékült a világ. A szabadvers-formában írott verseknek nincs ritmusa, ritmikai karaktere, megvan a lehetőségük azonban arra, hogy különös, kihívó vagy ha tetszik: bölcs legyen. Egyébként is Whitman Fűszálak című verse megjelenése után fél évszázaddal is állt még a harc magyar földön a szabad vers körül, annak ellenére is, hogy köztudottan a Biblia is szabad versformájú. „A szabad vershez – írta Kosztolányi Dezső ezekben az években –  én is, mások is szükségszerűen jutottunk el, a fejlődés végzetes törvényei alapján.” A posztmodern költészet radikalizmusa megváltoztathatta a szavak „vegyértékét”, immanens törvényei ellenére is lehet ereje arra, hogy az agresszív szómágiák helyett „értelmes”, „emberszabású” gondolatokat közvetítsenek. Kosztolányi még azt hitte, a szabad vers kifutotta magát, s „elérkeztünk a fejlődés végső határáig”, nos, az Új Symposion vagy a párizsi Magyar Műhely költői a nyolcvanas évek derekán újra feladták a leckét, van-e, és ha van, a szabad vers esetében hol van ez a határ…42

Tépések a címe annak a kísérleti szövegnek, mely szétszabdalt lapok, szabálytalan darabokra tépett szövegek képében jelenik meg a kötetben. Széles a regisztere annak a történetiségnek, melyet Tőzsér ebben a furcsa „versben” követ. Furcsának azért mondjuk, mert nemcsak az „idő szakítószilárdsága” a tét, hanem a többértelműség, sőt a szövegvers önolvasata is. Tőzsér Árpád szerint „a vizuális vers… egy mozgékony, kinetikus forma, ezzel nem szűnik meg a »potenciális vers« képlékenysége. A vizuális költészetnek nem kimerevítő és elidegenítő, hanem új gondolatokat indító hatása van. Az olvasó pedig lassan hozzászokik, hogy együtt játsszon a költővel, együtt alakítsa a verset”. Ez a játék arra is vonatkozik, hogy a szavak törése, olvashatósága  „kidekázott forma” vagy a véletlen műve-e?! Tőzsér meggyőződése szerint „csak látszatra ösztönös, csak látszatra véletlenszerű”. Vélhetően a „modern költészet poeta doctusai”, a transzavantgárd költők a mesterei ennek a formának, akik „azzal bajlódnak, hogy minden ékezet és minden kettévágott szó és sor a helyén legyen”.43

A formabontó prózaversek és néhány képvers képezi a Történetek… című kötet többségét. A töredezettség, a tépettség, a ketté- vagy háromfelé szakadt szövegek, szövegszigetek példája a Tépések. Első hallásra (analógiaként!)  Munkácsi Mihály Tépéscsinálók című műve jutott az eszembe. Persze, a prózavers klasszikusaként Baudelaire-t említhetnénk, meg közelebbi rokonai, Apollinaire, Mallarmé, Morgenstern  vagy Edgar Allen Poe  képverseit is, de a hellenizmus görög költői  (pl. Theokritosz) is művelték ezt a formát, tehát semmi új a Nap alatt. Ezt már Weöres Sándor (Tizedik Szimfónia című) műve is bizonyította. A képversek korábban inkább játékos erőpróbát jelentettek, mintsem esztétikai élvezetet vagy (szövegükben) komolyabb kifejező eszközt. Tőzsérnél amolyan „elszabadult” prózavers a Tépések, mely nem ismer központozást, sem elválasztást. Egy félig kész ház „kettétépett megfakult fényképe” a kiindulópont, melytől távolodva jutott el a költő El Greco Toledójáig (melyet a festő apokaliptikus katasztrófa színhelyeként festett meg) vagy Szondi Lipót Sorsanalíziséig, továbbá Bergman Csendjéig, illetve a (hamis) heideggeri autentikus viszonyulás dilemmájáig. Megannyi művészeti- és kultúrtörténeti esemény, a végkövetkeztetéssel: „Maró bűntudatként … bennem a sok halál a sok törvényszegés s én nem tudom jóvátenni a múltam hiába írtam halomra sokstrófás törvényalkotó kőtábláimat nem tudtam legyűrni magamban Káint  Nem lehet elfutni valamitől ami bennünk van…” Ilyen erőteljes, vallomásértékű gondolatok még a tépett, összefüggéstelen szövegek célzatos „előfordulásaiért” is kárpótolnak bennünket.
Annibale Carracci Krisztus-képe adta az ötletet a Quo vadis, Domine? című prózaversnek. Alcíme szerint: Tanulmány a Tépésekhez, de (a költő saját kötetében jelzett /lehetséges/ variánsként) a: Tanulmány Jézus arcához Carracci képein is elképzelhető. A Történetek… című kötet  lábjegyzete is lehet(ne) ez a szöveg, az önértelmezés, önleleplezés, élveboncolás és meghasonlás eseteire. Költője a halál tusáját „éli”(a megváltás szándéka nélkül!), Ady módjára úgy lesz ő is a „halál rokona”, hogy „tele vagyok halállal magam és mások halálával: alig jut hely az élet számára bennem” – olvassuk a versben. Vélhetően nemcsak a biológiai determinizmus és betegségeinek vélt vagy valós esetei  tartják fogságban, hanem az erényt és vétket is, „halálos bűnnek érezte pedig a társadalom akkor a mimikrit szinte egyenruhaként hordta az emberek nemcsak a boldog életet még a boldog halált is képesek voltak mímelni sugárzó arccal mentek a bitó alá mint Carracci képén Jézus a kínhalálba Én nem mímeltem én éltem a halált”. Lényegében azok a gondolatok ismétlődnek a Tanulmányban, melyekkel  a Tépésekben is találkozhattunk. Tanulságos (külön) fejezet Mózes, aki „úgy vétett a törvény ellen hogy megölt egy arabot s a bűntudat hajtotta föl a Sinai-hegyre a törvényeket tartalmazó kőtáblákért”, melyről a költő már korábban elmondja, hogy „a törvényszegést nem lehet törvényalkotással jóvátenni”. A hihetetlen élni akarás mondatja vele, hogy „Ölni lehet  egyetlen mozdulattal élni csak millió mozdulattal lehet”, meg (fordított Raszkolnyikovként) azt is „Nekem nem „ölni”, hanem „élni” volt probléma”. Adyval együtt ő is elmondhatná: „Minden titok e nagy világon / S az Isten is, ha van / És én vagyok a titkok titka, / Szegény hajszolt magam”. (Hiszek hitetlenül Istenben). A „kimérák” (rémképek)  inkább kínozzák a költőt, mint sokat emlegetett betegsége. Úgy akar „hatalmas Mózes” lenni, hogy „bolondként” egykönnyen nem megy a kálváriára. Bár a „Róráté szomorúsága” helyett ő is azt sugallhatná: „Az én ügyem a te ügyed is,/… Isten, Titok, elő a kardod.” (Ady Endre: A kimérák Istenéhez). Tőzsér azonban nem vitázik, nem hadakozik az Istennel, hanem mint egy csendes ultipartiban – legfeljebb kontrázik. Carracci képén sem a keresztet cipelő Krisztus sorsa, mártíromsága izgatja, hanem a kérdés: Quo vadis Domine? (Hová mégy, Uram?)

A kérdés – vélhetően – számára is nyitott, a „nagy kitérő”, a mittelség (meg a „forma katarzisének”) kísértései után, a hogyan tovább gondja, a „golgotai úton”…

A Mittelszolipszizmus (1995) című válogatott verseskötete a budapesti Szép-halom Könyvműhely kiadásában jelent meg. A „teremtés” fordított sorrendjében (1994–1972), korábbi kötetekből, folyóiratokból összeválogatott tizenkilenc, jobbára a mitteli fogantatású „szerepversek” kerültek ebbe a kiadványba. A Mittelszolipszizmus  avagy: Bevezetés Mittel úr emlékeibe akár „időutazásnak” is tekinthető az alakmás, Mittel Ármin bemutatására, s a mítoszteremtő narráció  igazolására.  Csehy Zoltán szerint  „Tőzsér Árpád lírájának fejlődéstörténete egy mosoly születésének története. Út a komoly, elszánt arckifejezéstől az ironikus-bölcs mosolyig.” Odüsszeuszi út ez, kavafiszi értelemben: „Mielőtt elindulsz Ithakába, / válaszd hozzá a leghosszabb utat.” Hogy ez a mosoly valóban mosoly-e, legyen a kritikus meg az olvasó titka, Kavafisz bölcsessége viszont (akinek Ithaka c. versét 1924-ben Eliot közölte, s a mellőzöttség évei után a költő számára ez volt a siker teteje) – telitalálat. Úgy vélem, Goethe „világpolgár vagyok, weimari” nyilatkozatától  Tőzsér „világpolgár vagyok, közép-európai” Csehy-féle  parafrázisáig hoszszú az út, de Csehy Zoltánnak  igaza van abban, amikor azt mondja: „»Mittel« fogalmát …sokkal inkább ahhoz a Nemes Nagy Ágnes-i általános létfilozófiához kötődőnek érzem, amely a magyar líra egyik csúcsteljesítményének számító Között című versben fogalmazódik meg. Tőzsér Árpád szülőföldje a »Között«”. (A rend kedvéért említsük meg, hogy a Tőzsér-életműben az  „ihlető”, Nemes Nagy Ágnes lírája, belső idézet formájában, a Bejárat Mittel úr emlékeibe című versében  – az Adalékok-kötetben – jelent meg:  „Ez itt a függőlegesek  / feszültsége a lent és fent között, / mondta a platinaszőke pesti tanárnő. / Között. Kő. Tanknyomok”.) A Mittelszolipszizmus című kötet versei – Csehy Zoltán  szerint – a „gazdag gondolatritmusú, retorikai stíluseszközöket mozgosító szabad vers lehetőségeit használja ki”, a ginsbergi áradó sorok gyakorlatával együtt. 44

A montázstechnika elvei szerint, régiből újat alapon „épült” a címadó vers, a Mittelszolipszizmus, avagy: Bevezetés Mittel úr emlékeibe alcímmel. A szolipszizmus (a tudattól függő világ, mely az akkori értelmezés szerint csak az „Én” létezését ismeri el), nos, ez a témája a kötetnek.  Az „adoptáció” sikeres, a hat részre tagolt versben az Adalékok című kötetben megjelent (korábban önálló) versek, fejezetek „egyesítésére” került sor. A vers az  Egy felkoncolt születésnap nézőterén című résszel indul, (némi módosítással) felcserélődik a II. (Prehistória) és a III. rész, majd negyedik és ötödik részként a Körök következik, befejezésként pedig a Bejárat Mittel úr emlékeibe című verset olvashatjuk. (Mellesleg jegyzem meg, hogy egy lábjegyzet ebben az esetben is fontos eligazítást adhatott volna azok számára is, akik a korábbi kötet verseit ismerik ugyan, az „új vers” kialakításának módja azonban „szokatlan” számukra.) Feltehetően a Jalousionisták az egyetlen vers, mely kötetben korábban  nem jelent meg, két évvel később viszont a Leviticus című verskötetben találkozhatunk vele újra. A Jalousionisták egyfajta nemzedéki önarckép is, felvonulnak benne mindazok, akik a hatvanas években Prága, Varsó és Párizs költői iskoláit alkották, s a sorstárs a „féltékenység zöld szemével vizslatja” benne költőtársait. Nem titkolja, hogy a „legféltékenyebb” (a vers címe, a francia szó ’jalousie’ – kiejtve: zsaluzi – ugyanis féltékenységet, irigységet jelent!) magyar nemzedéktársaira volt: Orbán Ottóra és Tolnai Ottóra, de ott állt mellettük „avantgárd szövegolvadékaival” az itthoni „sokadalomból” Cselényi László és Zs. Nagy Lajos is. És nyilván a Tandori-sokk (a „Töredékekből”) sem kerülte el, meg hát Szilágyi Domokos Kényszerleszállása (prózavers 1968 táján), vagy Oravecz Imre furcsa kötete (Héj, 1972). Tolnai Ottó válogatott verseit 1983-ban adták ki, a kötet címében a költő „vidéki Orfeusz”-nak mondta magát. Tőzsér egy évtizeddel később „outsider”-ként, kívülállóként ajánlja a verset nemzedéktársainak, holott maga is tudta, ő is egy  közülük, akik „vizslatták” az „új idők új dalainak” lehetőségeit, s magyar és európai mércével mérve is a jobbak közé tartoztak. Még akkor is, ha Tőzsér szerint „minden nemzedék az Isten igazába való távoztában / szokta önmaga méreteit robbanásszerűen telenőni”. Szilágyi Domokos ekkor már (korai, tragikus) halálával  „telenőtte” méreteit, betetézve azt, amit később a társak is vállaltak: „Tudjátok, ha én ember volnék, (…) / szereznék egy talajgyalut, hogy kényelmes leszálló-pályát készítsek el- / jövendő kényszerleszállóknak. /Meg aztán ki tudja, milyen magasra jut el egy-egy gyaluforgács?”. (Kényszerleszállás)

„Élj, ahogy a szélütött hold neszez / csillagok hideg rostélya mögött! / Oly mindegy, most épp mi a börtönöd, / ne panaszkodj: máskor más, most meg ez”– írja Tőzsér ezeket a vigasztaló sorokat, a Glossza című versében, a Leviticus című kötetében (1997). A mózesi mérték szerint megnevezett kötet (Mózes harmadik könyve – latinul: Leviticus – a léviták (zsidó szerpapok) egyházi szolgálatáról szól), a tetten érhető gondolatiság mellett, mely Tőzsér költészetének egészére vonatkoztatva is érvényes, az időt próbálja megidézni. A három ciklusból álló kötet versvilága változatos, a szellemtörténeti élmények mellett a formai bravúrokat, a metaművészet, a szereplíra vagy az intertextualitás lehetőségeit is megkísérti. A Gombkötő kanalában ciklus- és verscím alcímével is egy „régi vers” új, „mai olvasatára” utal. A „kiáltás szája elé kapott / kéz / az este”, a némaság és mozdulatlanság metaforájaként fontos a számára. Az Érintések (1972) című kötet Éjszaka című versében, akárcsak a későbbiben, a „semmi se moccan”, meg a tárgyak különös viselkedése a fontos számára. Itt nem a költő vagy a  „végzet”, hanem (az Ibsen-meg-örökítette norvég képzeletvilág népmesei hőse) Peer Gynt „ketyeg” az órában. Széles Klára szerint „A két , párhuzamba állított mű olyan, mint holmi jóslat – és annak beteljesülése?… Misztikus tapasztalat, prófétikus látomás?”45 Persze, nemcsak Peer Gynt a „célszemély”, akiben „megmutatja magát”, hanem Persifal, Hamlet, Josephus Flavius, Tacitus, Suetonius, Špitzer, Iuvenalis, Euphorbos, Pierre Corneille vagy a Rilke-levelekből ismert Kappus kapitány stb. is. A „maszkok” egyfajta irodalmi, kultúrtörténeti „vonzatok”, idézetek, melyek Tőzsérnél nemcsak a sajátos intertextualitás szerepét vállalják, hanem az ön-textualitás funkciójára is igényt tartanak. A Cinnáról elmélkedő Iuvenalis I. példája annak is, a történelem meg az erotikus kísértések, Caesarok, Brutusok és Cassiusok kíséretében a „lenge Poética” pikáns kérdéseire is sajátos választ keresnek. (Egy mitogrammakísérlet erejéig az ókori történelem s Cinna az Euphorbos monológjában is megjelenik.) Sajátos színfoltja a kötetnek az Újabb értekezés a nemzet problémájáról című vers/prózavers, melyben az Umberto Eco-i szándék is megerősítést nyer: „a különböző nyelvek különféleképpen és egymáshoz nem viszonyítható módon fejezik ki ugyanazt a tartalmat”. Tőzsérnél az idegen nyelvű betét nem egyszeri előfordulás, gyakran él vele, ez történik itt is, „köztes” helyzetben, mégpedig Zbigniew Herbert versének szabad fordításával. „Eszelős” világunk, közép-európai sorsunk meganynyi furcsa kelléke vonul fel a versben, melyhez az apropót  (nyilvánvalóan!) a lengyel költő verse is szállíthatta.

A nyelv, anyanyelv, szülőföld, vagy a mitteli „közteslét”, kisebbségi komplexum nem ismeretlen fogalmak Tőzsér lírájában. S amikor a „minden”, „az ismereteim összege  akartam lenni”, az „utolsó pozsonyi polgár”, A zsidókérdésről, négy fekvésben című műben,  úgy rázza az „önazonosság lepra-kolompját”, hogy még a sírgödrök is megmozdulnak. Döbbenetes erejű a tetemrehívás, melyet elénk tár. És a történelmet lezáró gyermeki kérdés: „Ugye, anyu, a gyerekek nem is lehetnek zsidók, csak a bácsik és a nénik…?” – egyértelművé teszi, „ilyen fekvésből nézve (valóban!) mindenki zsidó”. S addig is, míg „megtelik D. K. mappája a főnővér nyerítésével”, a lét parancsa (a címadó vers tanulsága szerint!), hogy ebben a „nyavalyatörős Közép-Európában” megtanuljunk élni, kapaszkodni, a nyelvben, nemzetben, szülőföldben – egymásban… „Kiírunk-e magunkból valamit? / Vagy inkább: egyre INKÁBB beleírjuk / magunkat valamibe…” (Még így sem, Hogy mondanánk), Tandori Dezső szavaira, meg a történelem tanulságaira, a „mélységek” létét vizsgáló Kappus kapitány számára is megszívlelendő lehet az üzenet: „Virágvasárnap, nyit – a kaktusz, / a paták alatt mirtuszág, / s eljön tán, aki megbocsátja / a költő pluralizmusát”. (Virágvasárnap) A kötetet a Mittelszolipszizmus-ban (1995) már közölt Jalousionisták című verse zárja.

Négy negyed címmel, 1999-ben, Csűrös Miklós előszavával jelentek meg  Tőzsér Árpád összegyűjtött versei. A kötet, eltérően a megszokott gyakorlattól, nem a verseskötetek megjelenési sorrendje, hanem  kiemelt kötetcímek szerint, négy fejezetbe sorolta a verseket. (A „miért”-re sem az okot, sem a logikát nem akarom találgatni.)  A Genezis mintáját követve, előbb fordított sorrendben közli a verseket, (Genezis,1979–1956), majd a lineáris (Adalékok a Nyolcadik színhez,1979 –1982, Történetek Mittel úrról, 1982–1989, Leviticus, 1989–1997) megoldás következik. Egy gyűjteményes kötet esetében azonban elhibázottnak tűnik az a „kísérlet”, hogy az olvasó számára rejtély, vagy találós kérdés legyen, melyik vers melyik kötetben (és mikor!) jelen/hetet/t meg. Félő ugyanis, hogy ez a „kísérlet” a vállalkozás egészét is megkérdőjelezheti. A Genezis (1979), a Körök (1985), valamint a Mittelszolipszizmus (1995) után egyébként ez a legteljesebb válogatás. Talán okkal lehet hiányérzetünk amiatt, hogy néhány jelentősnek mondható vers, így a Férfikor című, az indulását markánsan jelző korszaknyitó alkotása is kimaradt a kötetből (a Körökben még szerepelt). Az egykor kötetcímként választott Kettős űrben című versnek is nyoma veszett. És hiányoznak a „veretesnek” mondható szerelmes versei is (Szerelemsirató, Húsz vég vászon, Virágszeretőmnek stb.). Vélhetően nem azért, mintha a szenvedély, az erotika nem kódolt jelensége lenne a költő életének/munkásságának, inkább azért, mert évtizedek múltán  „meghaladottnak” érez/het/te ezeket a verseket.

A költő a Leviticus című kötete megjelenése után, egy beszélgetés során a kortárs magyar irodalomról úgy nyilatkozott, hogy „a magyar irodalom mai kánonja, mint azt korábban már annyi irodalmi kánonunk tette, megint túllihegi a korát, … már megint nagyon sok a neofita közöttünk”. Következtetése annak szólt, hogy értelmezze, magyarázza  a „nézetek és világnézetek egymás mellé, fölé, alá rendelt” sokadalmát, meg a „különböző korokból előforduló formákat és szövegeket”, melyek egymást „olvassák” a kötet(é)ben, mégpedig úgy, ahogy (Tőzsér szerint!) az „intertextualitás nagykönyvében megvan írva”. Megítélése szerint költői gyakorlatában:  „Alapvetően …  két világlátás vitatkozik … egymással: egy metafizikátlan és egy metafizikus”. Mindez azért, mert: „a metafizikának mint olyannak tulajdonképpen még nincs is magyar irodalma”.46 Vélhetően azt a metafizikát kéri számon, melyet a 17. században az angol költészet – a merev reneszánsz konvekciók ellenében – felfedezett, s az érzéki szerelem és a vallásos misztika újszerű ábrázolásával, intellektuális és ironikus eszközökkel megújított, később azonban közel másfél évszázadra az angol költészet panteonjából is kirekesztettek, s csak az 1920-as években H. J. Grierson és G. Williamson kutatásai, főként pedig T. S Eliot esszéi rehabilitáltak

Nem vitás, Tőzsér Árpád érett kori lírájának meghatározó jegye a tudati, filozófiai eredet. Lator László egyik recenziójában „állhatatlan költőnek” nevezte. „Ezt az elemi költészetet többnyire eltakarja egy megejtően művelt költő alakja. Tőzsér pazar bőséggel ontja utalásait, teszi bele a versbe szemlátomást óriási ismeretanyagát…”47  Ezt a véleményét a költőtárs a Leviticus megjelenése táján írta, megkockáztatva azt a sejtését is, hogy „ez a rokonszenvesen állhatatlan költő mintha megint változóban volna…” Nos, a pontosítás kedvéért: Tőzsér költészete valóban változott, előbb ugyan követte azt az irányt, melyet a Leviticus című kötet versei jeleztek, a Finnegan halála után azonban „kurzust” váltott. A „folytatás” kérdésében eligazító lehet, hogy a Finnegan halála című (2001) új versfüzetbe az előző (Leviticus című) kötetéből három olyan verset vett át, melyek új versei gerincét alkották. A Leviticus mellett ott találjuk a Glossza című versét Sebastianus címmel és egy hosszú alcímmel (miután az agyonnyilaztatását túlélte, és börtönbe zárták). A Leviticus alcíme is változott („anakronisztikus” triolettek helyett „apokrif” a megnevezése). Az Euphorbos monológja című vers alcíme is megváltozott (a „miután Augustus neki is megkegyelmezett” helyett „Mitogramma Pierre Corneille Cinnájához” változat szerepel), jelezve ezzel a „forrás” helyét, és szerzőjét is, akit a francia klasszikus dráma megalapítójának tartanak. (Cinna című drámáját Nemes Nagy Ágnes fordította 1959-ben. Első magyar nyelvű fordítására 1886-ban került sor, Cinna vagy Augustus kegyelme címmel, a fordító az ipolynyéki születésű Pajor István volt.) J. J. Triesztjében című verse a Leviticusban Szlovéniai Mindenszentek címmel jelent meg. Zuboly epelógusa című versét korábban  a Szép versek antológiája (1999) közölte.Talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, a költői gyakorlatban általában (és a magyarban különösen!) szokatlan ez az alkalmi „szerepjátszás”. Tizenkilenc versből öt újraközlés. Ennek ellenére a kötet mérföldkő Tőzsér költészetében. Nemcsak azzal, hogy küzdelme a betegséggel (vagy a vélt betegséggel) más „szinten” jelenik meg, hanem azáltal is, hogy az „örök visszatérés mítosza” „harangoz” ezekben a sokszor elszabadult, profán versekben. A T. S. Eliot versére hasonlító The Love Song of Bill Prufrock (Eliotnál: The Love Song of  J. Alfred  Prufrock, magyarul: J. Alfred Prufrock szerelmes éneke) csak „távoli” névrokona Eliot-nak, ahol a város, a kocsmák, a ladyk, a köd meg a kóborlás fogalmazódik meg. Ezzel szemben Tőzsér Bill-je (Clinton amerikai elnök keresztneve, ahogy „a tűzkút szájú Mónika” is ráhajaz az amerikai viszonyokra) két „hasmenés” és „bányalég a … nadrágomban” mellett a „békés globalizáció” veszedelmeit idézi meg versében. Eliot-nál az „Öregszem már…Öregszem./ Nadrágom szárát föl kell, hogy szegessem” (Kálnoky László fordítása) gondja Tőzsérnél így fogalmazodik meg: „Én e frivol, furcsa zsúrban / egy dolgot akartam csak: azsúrban / lenni / az image-emmel”. Egyébként ez is a vallomásos líra kelléke! Az „image”(kép/más/, arc/más/) az, ami hajtja, mozgatja Tőzsért kezdettől fogva költői pályáján. Ady ezt úgy fogalmazta meg: „Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének”.

Esterházy Péter a Leviticus versei alapján állapította meg, hogy: „Tőzsér is eljutott egy könnyű, elegáns versbeszédhez, amely mintha maga volna a szabadság. Legalábbis az olvasónak az az érzése, hogy ez a költő bármit szóba tud hozni.” Ez a „bármi” nyilvánvalóan a költői mesterség erényeinek szólt. Kulcsár Szabó Ernő szerint a hetvenes évektől a „költői beszéd sokszólamú dikciója”48 meghatározója ennek a költészetnek. Életének eseményeivel, személyes életideje tapasztalataival, gondjaival kapcsolódik Tőzsér Árpád költészete a világidőhöz. A Finnegan halála című  verseskötete (egyebek mellett!) ugyanis olyan regisztereken szólal meg, mely  (a poétikai és történeti kódok szerint!) nemcsak a klasszikus pozíciókat idézi, hanem (egy nyilatkozata szerint!) tiltakozás a posztmodern sivársága ellen is. A világidőt idézi akkor is, amikor azt írja a Vezér-monológok egyikében: „Önmagukat célra irányító rakéták, keselyűk lesik / a földet, ahol majd az utolsó nagyvad, a nemzet elesik”. Gondolatait így zárja: „De én nem hátrálok: a nemzet, nő, haza nem alku tárgya – / A szodomitánál is undorítóbb a rab, ha kurva és gyáva, / s a lézerbombázóval is hajlandó – kollaborálni”.

Aligha véletlen, hogy a kötet címadója a joyce-i életmű, a 20. századi irodalom egyik legrejtélyesebb, legendák övezte regényszövege, a Finnegans Wake, melynek a címe is lefordíthatatlan. A ’Finnegan ébredése’ valójában Finnegan álma, melynek férfi főszereplője kőműves, de ezen kívül, misztikus módon még sok minden más is, kocsmáros, H. C. E. (Itt Jön) Fülcsiklandó, Howth Vára és Környéke, meg többek között Ádám, Ábrahám, Izsák, Noé, Buddha, Mohamed, Lear király, Caesar vagy Napóleon, hogy a legfontosabbakat említsem. Az álommítosz a kaotikus anarchia megtestesítője, alakjai szabadon kóborolnak a világtörténelemben. Tőzsér a Finnegan halála című kötetben, nem minden előzmény nélkül, elsődlegesen egy exkluzív műveltséganyagba, vendégszövegekbe oltott lírát szólaltat meg.  „Átír”, „felülír” olyan műveket, melyeket esetenként rangos világirodalmi alkotásokként tisztelünk. Férfi hősét nemcsak az különbözteti meg „elődjétől”, hogy maga is halandó (olyannyira, hogy függőónja kötelére akasztja fel magát egy félig kész templom tornyában), ellentétben Tim Finnegan, joyce-i főhőssel, a régi dublini kuplé részeges építőmesterével, „aki leesett az állványról, meghalt, amikor azonban a komák összevesztek a halottvirrasztás alatt, és whiskys poharaikat hajigálták egymáshoz, s egy csepp a halott arcára cseppent, Finnegan felült a ravatalon”.49  Tőzsérnél Finnegan Timót, a kőműves nagybácsi, nem kalandozza be a történelmet, lényegében egy reményvesztett (bezárt) világ és illúziótlan életmód megtestesítője. A szövegbe szőtt Joyce-idézetek lényegében hangulati elemek, az illúziókeltés eszközei. A Joyce-regény nyitófejezete (a magyar változatban A Múzejum című) indítja a  verset. A mottóként és a zárósorokként szereplő Joyce-mondatokon kívül (Erre tessék a Múzejumba! Kérem a kalapot, ha belépünk.”, illetve a zárómondatok: „Itt a kijárat. A múzejumból. A cipőket kérem, ha kilépünk”) más Finnegan-szövegre nem következtethetünk. Egyébként is, a vers bizonysága szerint nem „átírásra” vállalkozott a szerző, hanem egy sajátos szöveghelyzet megjelenítésére. Joyce művével ellentétben, melyben az író álmok és látomások sokértelmű színterein lényegében a halhatatlanság és befejezetlenség credóját fogalmazta meg, Tőzsérnél a körkörösséggel szemben a lezártság és a személyes vonzatok dominálnak. A kötetzáró vers alcíme („Álom, azaz pastiche egy széttépett fénykép összeragasztásához”), valamint a „családi tabló” részeként beépült jelenet, (melyben: „E szöveg álmodójának az apja egy téli / napon pontosan úgy tartja majd két karjában az / idősebb fiát, mint Mária a pietákon a vérző Krisztust”) vagy „Finnegan Timót hórihorgas alakjának” megidézése, a vallomásos, személyes jelleg (melyben a „Hej, ílet, ílet kanászílet” vagy „a hollókői asszonyok / illabiális jaja” is megszólal)  egyértelművé teszi, Tőzsér nem Joyce írásmódját kívánta követni, hanem alkalmazott stilizáltsággal az „eredeti” látszatát keltve (erre utal a „pastiche” megnevezés is!) becsempészte a műbe a vallomásos líra hagyományos nyelvét, alkalmassá tette a verset az élet, így a saját élete gondolati-érzelmi vonzatainak befogadására. Vélhetően nem a „szakítópróba” szándéka kísértette, inkább az „alkimisták” kísérletező szenvedélye izgatta.
Tőzsér Árpád neve a hetvenes évektől kezdve nem volt ismeretlen a  kortárs magyar irodalom képviselői és olvasói előtt. Való igaz, „1990 táján sikerült felkerülnie a magyar irodalom egészének horizontjára, a Mittel úr-versekkel és szokatlan szituáltságú tanulmányaival” – állapította meg Bodor Béla a Finnegan halála című kötetről írt kritikájában. Tőzsér beszédmódjának „fordulatosságáról” szólva („népies, vallomásos, alanyi, allúziós, hermetista, posztmodern,… aztán jönnek az ironikus Mittel uras dolgok, most meg ez a KAF-tól ismert kosztümös költészet”), egyértelmű a megállapítása: „… Tőzsér költészetében nincsenek fordulatok. Poétai perszónája a szüntelen átváltozás állapotában van, stílusának hol ez, hol az az eleme cserélődik le, és jön helyette valami új, vagy (sokkal gyakrabban) vissza valami régi… Nem fordulatok sorozatáról, hanem állandó változékonyságról van szó… Úgy látom, hogy ez a költészet nem a vagy-vagyok, hanem éppen az és-ek, az eddig és tovább tartó ívek, folyamatok, folytonosságok poézise”.50
A szerepversek sokfélesége, énközpontúsága jellemzi a Finnegan halála című kötet verseit. Gömöri György szerint „A Tőzsérre jellemző gondolatiság… útkeresének is felfogható: a változó körülmények között, a globalizáció és szervezett környezetpusztítás világában élő, szkeptikus-ironikus alapállású költő, aki jószerével inkább a múltat, mint a jövőt tudja értelmezni, biztosabb talajra szeretne lépni. Adhat ilyet a kultúra, a művészet, a vallás? Sokan osztozunk Tőzsér félelmeiben”.51 Németh Zoltán szerint: „Könnyű érvelni amellett, éppen a Tőzsér-szövegek intertextuális utalásai okán, hogy a Finnegan halála című kötet valójában a nevek mentén olvasható. A szövegekben felbukkanó és elbújó nevek azt a célt szolgálják, hogy mintegy magukévá tegyék a (szöveg)korpusz egészét, újraértelmezzék az irodalmiság lényegi funkcióit.” Az ókori görög, római kultúra kiválóságait említi, akik az Euphorbosz monológja, a Kettős ballada, a Vértelen áldozat vagy a Vezér-monológok című versekben felbukkannak. A Leviticus című versekben megidéződik azonban a zsidó és keresztény egyházi kultúra is a Levél Magyarországra, az Utószó a pokoljárásokhoz, illetve a reneszánsz és barokk kultúra, valamint a 19–20. századi irodalom és művészet világa is. Döbbenetes erejű, az apokaliptikus víziót felidéző,  Vörösmarty-motívumokra írt Ezredvégi sorok a könyvről című verse. Nemcsak azt panaszolja fel, hogy: „Megroskad az ezredvég máglyaként/ hunyó parazsán a könyv: a mese”, hanem azt is: „Rongyból lett a könyv, de már rongy se lesz / belőle, elnyeli nyomtalanul / földünk…/ s mi – végleg – a néma, személytelen/ űr sivatagába kizáratunk”. A Vörösmarty felvetette klasszikus kérdésre: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”, Tőzsér így zárja a verset: „A gyász szakasza ez, hát hallgass ma, vers, / s ti mind, kik e végső pályázatot/ megítélenditek, elhitt birák, / tépjétek meg bíbor köntösötök’: / Isten története ér véget itt.”

Főleg a 20. századi filozófiából és irodalomból megidézett nevek (Hrabal, Vítězslav Nezval, W[eöres] S[ándor], Ady, Babits, Szabó Lőrinc, Camus, Gottfried Benn, Baudrillard, stb.) esetében érheti Németh Zoltán szerint a szerzőt az a vád, hogy „a beavatottság pozíciójába emeli a szövegek szerzőjét, a szöveget pedig egyfajta hermetikusan elzárt terráriummá, az irodalmiság mesterséges tenyészetévé alakít(hat)ják.” Németh szerint négy paradigma (folytonos) ütközése „teremti meg a Finnegan halála szövegeinek belső mozgását”. (Zuboly esetében a „halálvágy” megnyilvánulását Németh Zoltán tévesen ítéli meg. A „bükkönyívás” nem a keserű pohár esete, Szokratész „bürökpoharat” ürített, bükkönyt a lovak – vagy a szamárrá változott Zuboly – kaphatta.)52  A „beavatottság” vonatkozásában még anynyit, a nevek és a szövegek (!) által „történelemmé tett idő” és a „saját” szöveg egyes esetekben  nem feltétlenül válik el egymástól. Említhető példa erre a V. N. mester testamentuma című vers is. Bár Tőzsér Árpád (egy lapalji jegyzet erejéig!) nem hagy kétséget a szerzőség dolgában, utal a vers eredeti címére is, a verset azonban „átírás”-ként, „parafrázis”-ként minősíti. Ezt egyébként már korábban, a kötet megjelenését követően, Polgár Anikó is felemlítette A múzejum és környéke című kiváló tanulmányában. „A Tőzsér-életmű vándorszövegei közé került V. N. mester testamentuma – a Mintha erdei állat volna és angyal című, Tőzsér Árpád válogatott versfordításait tartalmazó kötetben Az ötvenegyedik ballada címmel Vítězslav Nezval szerzői neve alatt közölve – a fordítás és költés elválaszthatatlanságából eredő intertextualis bizonytalanságot példázza”. Polgár Anikó ezekkel a gondolatokkal zárja a tanulmányát:„A Tőzsér-kötetekre  jellemző átjárhatóság erőteljesen dinamizálja a verscorpust, s egy-egy kötet átrendezi az elsősorban ezen permanensen változó, de mindig nóvumként, Új versekként felmutatott vándorversek megszabta konstellációkat”.53

Nem túlzás, ha azt mondjuk, Tőzsér Árpádot eredendően a hajlama, érdeklődési köre és a becsvágya vitte a gondolati költészet és az egyetemes műveltséganyag vonzáskörébe. Csak egyetérthetünk Ács Margittal, amikor azt írja: „A Finnegan halála – ha lehet egy fájdalomban született lírai műről ezt mondani – az eredendő költői alkat és a szemléleti érettség találkozásából született. A tudatlírának ugyanis alaphangja a sztoicizmus, érzelmes árnyalataitól kezdve a maró szarkazmusig”.54 A Finnegan halála valóban korszerű, szókimondó, fegyelmezett, esetenként érzékien megalkotott kötet. Költője korunk nyelvén beszélteti hőseit. Kifejezésmódja – a helyzetek szerint – filozofikus, képi, feszes, lapidáris, ritmikailag enyhén fellazított anélkül, hogy ez a „végtermék” kárára lenne. És bár költészete érvényes és megkerülhetetlen, ne hallgassuk el azt sem, a mozgatott és előbányászott „műveltséganyag” esetenként túllépi az „elviselhetőség” határait.  „Az emlékek sokféleségének útján mind több lelket teremteni önmagunknak, feloldódni önmagunk sokszínűségében, váltogatni a lelket, lelkünket a végtelenségig – ezt is Euphorbosz üzeni”– vallja Németh Zoltán. Végkövetkeztetése azonban már vitathatóbb: „… így lehetünk csak a hír, a megértés, a (lélek)tolvajlás örök lovagjaivá, sugallja Tőzsér a 90-es évek olvasóinak, kortársainak”. Megállapítását (Heideg-gerre hivatkozva) fokozza még azzal: „…ha a szeretetet el tudjuk helyezni szívünkön, nem lehetetlen, hogy Euphorboszként is isteni mértékkel mérhessük magunkat”. Magát a verset – Erről az Euphorboszról beszélik – Bányai János (Tandori Dezső nyomán) az „esszézés” műfajaként minősítette, mondván Tőzsér nem ír eszszét vers formában, vagy a vers … helyett, hanem „esszézve” ír verset, ami – miként szarkazmusa és iróniája is – a távolságtartás egyik változata”.55 Az „isteni mérték” ellenére is azt mondhatjuk, a Tőzsér-szövegek intertextualitása módot ad ugyan az „irodalmiság lényegi funkciói” újraértelmezésére, a demonstrált műveltséganyag és a nevek sokfélesége által megidézett szövegközöttiség azonban esetenként el is fedheti a költői lényeget, azt az imponáló tehetséget, mellyel Tőzsér Árpád rendelkezik.

Portrékat, mítoszokat, kor- és nemzedéktársakat idéz meg a szerző a Tanulmányok költőportrékhoz (2004) című kötetében. „Új és kevésbé új verseket” ígér a költő „versről és költőkről”, ezek az „új” versek azonban jobbára Mittel Ármin kézjegyét viselik magukon. A Citológia című, Petri Györgyöt megidéző versének lábjegyzete szerint a helyzet, az véletlen, „csak a műnem /és a mű nem a véletlen műve”. Így adódott, hogy a kötetben a kötetcímmel azonos nevű ciklus versei kivételével az Arsis és thesis című ciklus versei (egy-két kivételtől eltekintve!) korábbi köteteiben (Finnegan halála, Leviticus,  Adalékok a Nyolcadik színhez, Mit-telszolipszizmus) már megjelentek. Egy szép nő látványa a kéjt juttatja az öregedő költő eszébe, s élménye bizonyítására megidézi a mítoszokat meg a történelmet. Zeusz és Héra veszekszik a címe a versnek, melynek lényege: „A női szépség kelepce, melyet a fajfenntartás / ösztöne állít a férfinak”. A Zsé arca című prózaverse, valamint a kortársakat idéző, korábbi köteteiben (Leviticus, Mittelszolipsziz-mus) már megjelent Jalousionisták című verse kétségtelenül bravúros teljesítmény. A kötet törzsanyagát a Finneganban megjelent versek képezik. A Körök egy részletét (Adalékok, II.rész) Dante tizedik köre címmel közli, változásokkal jelent meg a Születésnap és variációk. A nincs végleges szöveg posztmodern tételét  az Ernő a Luxemburg-kert pónilován című vershez írt Kóda az előbbi vershez című átirattal is bizonyíthatjuk. A parafrázis feloldja a korábban is ismert „titkot”, a verssel valóban Szép Ernőt tisztelte meg. Az önismeret problémái, maszkok, szerepek, alteregók vonulnak fel előttünk. Kivételt (ahogy már említettük!) az első ciklus képvisel, melyben 12 kortárs költőt szólaltat meg. Nem portréversek és nem paródiák ezek, s nem is az „összetéveszthetetlen individuumok” keresése ez a kísérelt. Még csak nem is tettenérése annak, hogy „a mai magyar költészet még legjellegzetesebb képviselőiben is milyen szürke, milyen egyhangú líra”56 – ahogy Cselényi László írta a kötet kapcsán. Biztonsággal, humorral, ha kell eleganciával idézi meg a kortársait, költői eszközei adekváltak. Bertók László Iker-szonett-je a „példa” a szellemes (ismétlődő sorok) elegáns megoldására, melyben a Tőzsérre jellemző erotikus ingerküszöb sem szenved hiányt. A vers így kezdődik: „Se nélküle már, se vele. / Két comb zárjelében platán. / Bőséggel csordul a leve. / Álomszáj mézes nyála tán. // (Nem láttad, hogy szűz, te hülye?) / Plusquamperfectum, kis sikoly. / Ágyék, mell, föld, ég zendüle. / Ez a föld, melyen annyiszor.” // Úgy tűnik fel, mintha esetenként játéknak, „kihívásnak”, attrakciónak tekintené a szembesülést kortársaival, meg egy kicsit önmaga keresését is, „mások” szövegeiben. Talán az „ifjú szívekben élek” példázatával hódolat ez fiatal kortársai előtt, s nem zavarja, hogy kortársai nem írnak Tőzsér-verseket…

Tőzsér Árpád legújabb verseskötetét, a Léggyökerek (2006) címűt, (melyet az egyik legrangosabb budapesti kiadó, a Helikon jelentetett meg) Varga Lajos Márton (többek között!) ezekkel az elismerő szavakkal ajánlja az olvasók figyelmébe: „Elolvastam ezt a keserű és mégis boldog, ezt a védtelen, mégis erős és szabad, ezt a tudatban és a világban is végtelen éjszakát kívánó, de éles fénnyel mident átvilágító, föltáró könyvet. Keserű. Mert elhamvadt bennünk a képzelet, a szerelem, a bűntudat, a szenvedély, semmivé szűkült bennünk a végtelen. Boldog. Mert szerzője az igazi mesterek módján mindezt mégiscsak megszólaltatja, s a nyelv áradó gazdagságával egyszersmind állítva tagadja… Rég olvastam ennyi újat, ugyanakkor volt időket, tereket tematikailag, retorikailag, stilisztikalilag, poétikailag összefoglaló könyvet…”

Való igaz, Tőzsér zavarba ejtően magabiztos, nagy műveltséganyagot mozgató költő ebben a kötetében (is). A Finnegan halála című kötete után a legtartalmasabb, az antikvitás nagy történeteinek némely epizódját fogalmazza újra, nyomatékot adva annak a szándékának, hogy látva lássák, az emberi gondolkodás és műveltség tartós értékeiből építkezik. Számára a múlt nem ösztönzés arra, hogy (Adyhoz, Babitshoz vagy Kosztolányihoz  hasonlóan) a jelen korszakos, emberszabású gondjaira figyelmeztessen, inkább alkalom,  hogy Homérosz, Plutarkhosz vagy Cinna történetéből egy-egy történetet, képet kiragadjon, s azt kimerevítve tárja az olvasó elé. Akár sajnálhatnánk is Suetoniust, hogy rosszul tudja a poéta Cinna sorsát, mert nem Brutus háza előtt, s nem is „ a Julius Caesar / halálán felbőszült tömeg tépte ki melléből a szívét / és nevét”, hanem menekülés közben a „magas kor” béklyózta meg lábát. „Én, Iuvenalis, a költő” mondja mindezt! Bodor Béla a Cinna című versen keresztül mutatja be, több történet hogyan épül be, „tűnik át egymáson” ebben a versben, mely lényegében a római szatíraköltő monológja. „Tőzsér, a költő magára ölti Iuvenalis, a költő alakját. A hagyomány szerint a római szatíraszerzőt valamikor a 130-as években száműzték Egyiptomba, ott katonáskodva érte a halál még 140 előtt, amikor állítólag a bánattól megszakadt a szíve”. A költő ekkor túl volt a hetvenedik évén. „…a Tizenötödik szatírában szerepel az a jelent – írja Bodor Béla – amikor az említett két város egymással csatázik, és az ombosiak a menekülő tetyraik közül az „Egyiket elfogják, ki a félsztől túl nagy iramban / futván hasra esett; ezt kis falatokra, sok apró / részekre szakítják szét, hogy mindenkinek jusson a testből, / melyet a győztes horda, körülrágcsálva a csontot, / felfal egészen…” (Muraközy Gyula fordítása). „Tőzsér folytatja a játékot: a két szöveghelyet összeolvasztva arról beszél, hogy költőelődjét, Cinnát (Helviust) száműzték Egyiptomba, ahol a két város vallási csetepatéjában vénségére elfogták, és széttépve megették”. Bodor Béla „posztmodern” szerepjátéknak mondja ezt a megoldást, melynek tétje, „Hogy kire-mire csattan rá a »poétikai csap-da«”. Megítélése szerint „a narrátor integritásának megbontása helyezi a költőt a történelmi kontinuitás helyzetébe, éppen a játék teremti meg a súlyát, és kapcsolja a mindenkori poiészisz ethoszához”.57 E nagyvonalú „felmentés” ellenére, meg hát Arany János Vojtina ars poétikája ismeretében is („De a költőnek, bár lénye isteni, / Nemcsak szabad: – szükség fillenteni”) marad, persze a kérdés (akárcsak Aranynál a „sánta költő” esetében): kinek a csapdája ez…?

Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, a kötet első, Püthagorasz ipszilona című ciklusának „ógörögre hangolt versei”-nek némelyike főleg pikantérájukkal, a nemi „elesettség” esetei okán maradhatnak meg emlékezetünkben. A ciklus erőteljes versei közé azok tartoznak, melyek amolyan „vándorversekként”, kötetről kötetre vándorolva, korábban már megjelentek. Németh Zoltán szerint a kötetnyitó öt, „ógörögre hangolt” verse a meglepetés erejével hat, benne a Tőzsér-líra új fejezetét látja. Megítélése szerint ezek „több ponton szakítanak azzal a tőzséri későmodern–posztmodern határvidéken ingázó versbeszéddel, amely számára éppúgy fontosak a gondosan kiművelt metaforák, a hagyományos versszerűségre és a lírai én tragizáló megszólaltatására alapozott formák, mint a szövegközöttiség, illetve a keserű irónia játékai. Ezekben az emberi civilizáció csak mint réges-régi történetek tárgya jelenik meg. Paleantropológiai költészet, amelyben az ember csupán váz, lenyomat, kőminta.”58  A kötet többi verse kísértetiesen hasonlít a nyolcvanas évek végétől szaporázó tőzséri prózaversekre, melyekben túlteng a műveltségélmény, a nehézkes filozófiai eszmefuttatások, és történelmi vonzatok. Meglehetősen sok a kötetben a halálvers, a halálköltészet, melyre ösztönzést vélhetően a kortárs magyar költészet kísérletei, „divatja” is adhatott (Borbély Szilárd: Halotti Pompa, 2004; Acsai Roland: Alagútnapok, 2005; Parti Nagy Lajos: Grafitnesz, 2003). A halálversek mellett újra megjelennek a kötetben a „kórházversek”(Szomak, Újabb jelentés a 67-es kórteremből, Vágtass, bolond, Amelyben, Vrba úr). Nincs új a Nap alatt, ezek a versek tematikájukban, sorsproblémájukban, emberi gyötrelmeikben  jobbára visszaköszönnek.

Vélhetően a „vándorversek” egy része is a témabeli „vonzatok” miatt került ismét a kötetbe. A kötet gerincét ugyanis olyan „vándorversek” alkotják, mint a Cinna (mely Iuvenalis I. címmel a Leviticus és a Tanulmányok költőportrékhoz című kötetben jelent meg), a  Panem et circenses (átírt, „homokórás” vers lett, mely az Adalékok a Nyolcadik színhez kötetben A polai amfiteátrumban címet viselte), a Sebastianus (a Finnegan halála kötetből), a Keresztút (epilógussal kiegészítve, Faustus monológja, a Faustus Prágában kötetből), ez egyébként a kötet legerőteljesebb verse, és a kissé „megigazított” Amelyben (Kapus kapitány aranyerét megoperálják…, korábban a Leviticus című kötetben jelent meg). Bár a Léggyökerek alcímé-ben az „új versek”-re esküszik, az újra beválogatott hat vers (a negyvenkét versből!) mindenképpen tartópillére a kiadványnak, s illusztris alkotásai az életműnek.

Váratlan és sikeres váltásnak/vállalkozásnak mondhatjuk, hogy Tőzsér Árpád nem riadt vissza attól a kihívástól, mely először a nyolcvanas években kísértette meg. Adalékok a Nyolcadik színhez (1982) című kötetben  – az Adalék a Nyolcadik színhez címmel – ugyanis a drámaírás ördöge környékezte meg. Madách Tragédiája volt az ihlető, a Nyolcadik szín lényegében eseménytelen prágai történetébe ágyazta Kepler (a tragédiabeli Ádám!) és Szenci Molnár Albert találkozását. Madách Tragédiájában Rudolf császár jóslatot vár Keplertől. A szín egyik pikantériája, hogy a nő (Éva, mint Borbála, Kepler felesége), „csodás kevercse rossz s nemesnek”(Madách) „egy jó és nemes férjet” csal meg az egyik udvaronccal, s a jelenet végén Ádám (Kepler) egy jobb kor reményével búcsúzik, s meghallja a „nagy talizmánt”, a „jövő dalát” (a Marseillase dallamát), „Mely a vén földet ifjuvá teszi”. Tőzsér Adalékja Kepler Tragédia-beli szövegével indul (melyben a tudós a női lélekről elmélkedik), majd Lucifer megjelenésével és Kepler szavaival zárul. A „köztes” teret, a fiktív találkozás közegét a zsoltáríró Szenci Molnár Albert és Kepler párbeszéde tölti ki. „Szülőföld és tudás: két pátria”, „S a tudás hona, a művelt világ” gondolatai feszülnek a versben.

A gondolat meg a  kétszemélyes szerep negyedszázad múlva önálló alkotássá, verses drámává nemesedett! A Faustus Prágában című kötet (2005) lényegében mellőzi a Tragédiához való közvetlen kötődést, szuverén alkotásként lép az olvasó elé. Madách drámai költeményének Nyolcadik (prágai) színje „ihletőként”, foglalatként, persze ott van a műben. Még akkor is, ha a szerző szerint a „véletlenek egybejátszása folytán… 1604-ben” (néhány nappal elkárhozása előtt!) Lucifer Prágába rendeli Faustot, aki itt találkozik Szenci Molnárral. Szenci Molnár három hónapot töltött Prágában, hogy II. Rudolf császár  kegyeibe ajánlja  a latin–magyar, magyar–latin szótárát, melyet 1603 és 1604-ben Altdorfban (Svájc) szerkesztett. Szenci Molnár itt ismerkedett meg Keplerrel, a csillagásszal, akinél lakott. A Kepler/Ádám viszony az új értelmezésben már érdektelen. Tőzsér  a II. felvonás álomjeleneteiben (ez több mit fele az egész műnek!) eredeti megoldást választ, „benépesíti” a versesdrámát azokkal a nobilitásokkal, akik ez idő szerint Prága és a császári udvar előkelőségeinek számítottak. Nagy műgonddal felépített jelenetekről van szó, melyekben  Arany Prága „másik” arca, a tobzódó, erotikával  fűszerezett város képe tárul elénk. (A fekete mise című első jelenet eleve jelzi, csoportos nemi kicsapongás, orgia tanúi lehetünk. Persze, van itt törvényszéki tárgyalás, Markéta, Wagner és Az elszámolás címmel jelenet is. Ez utóbbiban Faustus sorsa teljesedik be,  Wagner pedig egy beszélő papagáj, mely a szótárkészítés nagyobb dicsőségére magyarul is „beszél”. Mellesleg: Goethe Faustjában – aligha véletlenül! – a tudós szolgáját hívják így!) Művelődéstörténeti attrakciónak is beillik, ahogy a költő megidézi a kort. Azzal indul a „fekete mise”, hogy a kórus felfedi a titkot: „Faustus sorsát, a rosszat s a jót” kívánják „eljátszani”. „Lucifer fekete misére / hívta össze fő-fő ördögeit, / s a „gonosz Lilitet, Ádám apánk / első asszonyát” (akiből démon lett). Faustus „panaszt akar emelni Mefisztó ellen”, mert az egyezség ellenére „pénzt / keveset és nőt, hitványat” kapott, s a „tudás meg inkább kín, mint gyönyör”. A nagy trió, Lucifer (az ördög, a  pokol ura), Madáchnál „a tagadás ősi szelleme” meg Faustus (az 1587-es frankfurti Faust-buch szerint), a tudós és a mágus (aki eladja lelkét az ördögnek) és Mefisztó (az ördög  Goethe „Faust”-jában) a filozófiai és kortörténeti fejtegetéseket követően (ez utóbbiak nemcsak a nő ágyéka körüli bölcsességek, hanem a kor visszásságait is felmutató oknyomozások, szerelmi háromszöggel, gyilkossággal, rózsakeresztes lovagokkal és mindig, mindenütt csábító nőkkel tarkítva!) Faustus tolmácsolásában még Luther híres pontjai is megemlítődnek („egy vérmes barát / szerelemre, nőre-asszonyra vágyik./ Feleségül vesz egy tüzes apácát,/ s a tettéből százévnyi dráma lesz”). Meg a saját hitvallása: „Nekem a nő / közeg, élni csak nőben tudok”).  Még „egy cseh Dictionár” lehetősége is napirendre kerül, bizonyítandó, hogy Szenci Molnár példája (szótárügyben!) követésre talált. Majd „a terepen celebrált misét” követően (egy garniszálló és nyilvános ház helyszínén vagyunk)  – miután Faustus és Lucifer  a maguk módján megoldják a lét, lélek és vallás keresztkérdéseit – az „új feladat” reményében a „levegőbe emelkednek”. (Faustus  az élvezetekért cserébe eladta lelkét az ördögnek, így annak rabszolgája lett.) A költő meg a kórus – mitteli eszközökkel – megoldja a jövőt: „lélek, ha nem az Úr vonja ki / a testből, nem találja helyét./ Nem veszi be ég, kilöki pokol / egyik parttól a másikig botol,/ s kárhozatnál rosszabb hely a Között”. (Egy jelenet, Molnár találkozása Báthory Zsigmonddal,59 vélhetően dramaturgiai okok miatt kimaradt a kötetből.)

Molnár búcsúja Prágától, barátaitól (III. felvonás) megindítóan szép gondolatokat invokál. Elmegy, mielőtt Faustus vagy Kepler sorsára kényszerülne, mert úgy vendégeskedett Prágában, mint a Tragédia Ádámja, kívül maradt a „sodráson”. Mintha az allegóriák függvényében élne, arra okította Prága, hogy „természetében” maradjon, s „a mindenkori két / út között a lehető harmadik”-at válassza. „Pozsony, Altdorf, Bécs – végül egyre megy! / A világ az egyénből közt csinál”. És ez  Rudolf  árulással, gyanakvással, szenvedéssel, besúgással teli  Prágájára különösen érvényes. Az útravalót Kepler így fogalmazza meg: „A nő anyag, a haza eszme csak, / amaz szolgál, emezt szolgálni kell.” A számadás pillanatát Molnár így látja: „Bomolj, világ!, láttam szerkezeted, / vagy véltem látni, bomlott óra volt”. Szenci Molnár Albert, a költő, író, fordító, szótárkészítő, a késő reneszánsz protestáns művelődés kiemelkedő alakja, a Vizsolyi Biblia kiadója, zsoltároskönyvek szerzője. A számára kimért szerepben  azonban nemegyszer visszafogott, mintha a dramaturgia „ördöge” béklyózná a kibontakozást. Bár nyilvánvaló számára, hogy a reformáció nemcsak az egyház visszaéléseit szüntette meg, hanem utánozhatatlan jövőlátással az egyház demokratizmusa is megszületett, s a nemzetek anyanyelvén  szólalhatott meg az Isten, ez a felismerés nem fogalmazódik meg nála. Sem a polgárosodás ténye, mely az egyházatyák számára nem volt idegen. Mintha vallástörténeti és irodalmi toposzok, minták gátolnák, hogy vállalásához méltó, megélhető sorsot mutasson fel a  környezetének. A búcsú óráiban Szenci Molnár végkövetkeztetése aligha lehet más: „Mentsük lelkünket, az egyént: magunkat /…Az új század felhúz vagy összetör: / én lelkem szigetére vonulok, / hol az égből maradt még tán darab. – Bomolj, világ! – S fald fel önmagadat!”

A műfaji mintát Madách számára az „emberiségpoémák”, valamint a fausti típusú drámai költemények jelentették (Milton, Goethe, Byron és Shelley emberiségkölteményei). Tőzsér Árpád Faustus értelmezésére nemcsak Madách, hanem Christopher Marlowe (és Goethe) Faustja is hatott.  Marlowe (és Goethe) hatása, hogy Madách Tragédiájától eltérően a sátánt nemcsak Lucifer, hanem Mefisztó is képviseli. Marlowe (The Tragical History of Doctor Faustus, 1588; első előadása: 1604) művében közbeeső jelenetként találkozunk Faustus és Mephistophilis  párbeszédeivel a pokol szellemi természetéről, és itt olvashatjuk Faustus megragadó költőiségű szavait a trójai Heléna ködképéhez. A verses dráma megoldásaiban sokatmondó Tőzsér Árpádnak az a vallomása, melyet a borítólapon olvashatunk: „Különösen élveztem a kísérletet: Shakespeare-nek e kortársait egy Shakespeare-re emlékeztető nyelven beszéltetni.” A „beszéltetésben”, persze, meghatározó szerepük volt  a Shakespeare-művek (magyar) fordítóinak (Arany János, Németh László, Somlyó György, Weöres Sándor, Vas István, Mészöly Dezső, Devecseri  Gábor, Szabó Lőrinc, Babits Mihály és mások  fémjelezik ezt a névsort). Tőzsér szövege valóban erőteljes kísérletet tesz arra, hogy a Molnár Albert korának nyelvét idézze meg (erre utal a színpadi műszavak – Actus [Felvonás], Scena [Jelenet], Interludium [Közjáték] – latin alkalmazása), azonban  a beszélők nyelve, a mű verselése (blank vers) – ahogy Borbély Szilárd írta egyik kritikájában –, valamint „a beszélői szólamok retorizáltsága, a legjellegzetesebb figurák és alakzatok, amelyeket használnak a beszélők, azok mégis inkább egy elhallgatott forrást idéznek meg: Az ember tragédiája nyelvét. Vagyis egy százötven évvel későbbi nyelvet és problémavilágot.” Ő mutat rá arra is, „Madách műve a Faust-mondát egy korabeli, modern és innovatív műfaji kód próbakövére vetve értelmezte át a kereszténység nagy paradigmaváltása jegyében; …a keresztény Európa már a periférián is elvesztette addigi kulturális és civilizációszervező erejét. Tőzsér Árpád művében kevésbé látszik a nagyon terhelt, jelentéses Faust-mítosszal való számvetés poétikai és metafizikai tétje.”60

Madách Imre Tragédiája egyes dramaturgia megoldásaiban is jelen van a műben. Ezek közé tartozik  az álomjelenet is, melyet Molnár Albert álmodik, eskóros (epilepsziás) rohama után, miután közlik vele, katedra várja Bécsben, ennek ára azonban a rekatolizálás. Elutasítás esetén a (megsemmisítés, azaz:)  kémkedés és az ördöggel való cimboraság gyanúja és vádja következhet. Feltehetően joggal nehezményezi  Bodor Béla, hogy az epilepsziás rohammal küszködő álomjelentben többször is „mennydörgésszerűen megszólal a Carmina Burana zenéje”. A „roppant műveltséget és kifinomult ízlést felvonultató” utalás-hálozatra utalva nehezményezi ennek a népszerű, már-már „gagyivá koptatott XX. századi zeneműnek” az említését. Szerinte ifjabb Gabrieli vagy  Monteverdi motívumait érdemesebb lett volna  kiásni az emlékezetből.61 Igaz,  Éva (Barbora, Kepler felesége) itt nem csalja meg a jó és nemes férjet,  a  középső rész „álomjeleneteiben” azonban Lilit, a nyilvános ház Madámja (Ádám apánk első asszonya) a nagy kísértő, meg a „cseh succubák” és Markéta, a nyomdászmester tizenhatéves leánya (akit maga Lucifer vezetett be a testiség ősi titkaiba). Alkotói szempontból olyan eseményeknek, történéseknek, erotikus „tobzódásoknak” lehetünk a tanúi, melyek az írói kvalitás milyenségét, ötletgazdagságát is dicsérik. A moralitás számára a fontos, a felelősség és a hűség vállalása, vallatása, meg az önmeghatározás, mely Tőzsér munkásságára hangsúlyozottan érvényes. A drámai keretek adta szereplehetőségeket  kihasználja, nevezetesen, hogy a tizenhetedik század kulisszái mögül (az önismeret és a kétely ma is időszerű problémáit feszegetve) a ma emberének is üzenjen.

A Faustus Prágában című drámai költeményt – minden erénye ellenére! –  könyvdrámának tartjuk. Színpadra állítását valószínűtlenné teszi, hogy a szerző  nem vállalkozott arra, hogy művét sorsdrámává, az útkeresés vagy a lét- és a megmaradás, az eleve elrendelés ellen hadakozó hősök drámájává erősítse. Nem érezzük azt a felismerését sem, hogy a reformáció nemcsak történelmi kihívás volt az uralkodó egyházzal szemben, az erkölcsi megújhodás és a polgárosodás kezdete, hanem a nemzeti nyelv érvényesítésének az alkalma is. Ennek köszönhetően szólalt meg az Isten a Bibliában és a hívők számára a templomokban is – a nemzetek nyelvén, így: magyarul is! Vélhetően Szenci Molnár Albert személyiségét nem érezte erre a szerepre alkalmasnak, vagy alkotói felfogásától esett távol ez a lehetőség. A mítoszteremtés esélyein túl azonban a szimbólum erejű hősökbe bekódolta életünk drámáit, keresztre feszítő helyzeteit is.

Nem kétséges, változatos és gazdag Szenci Molnár életútja (megfordult Bocskay és Bethlen Gábor fejedelem udvarában, külországokban az ő politikájuk szószólója volt, az is köztudott, hogy  Bethlen hívására jött végleg haza), kiváló ismerője a kálvini valláspolitikának, s  költői, írói, fordítói, teológusi, valamint szervező és politikai tevékenysége is figyelemre méltó – a kor viszonyai között –, a vallásos, kálvinista eszmeiségen belül a teljes emberséget és magyarságot egyaránt kifejezésre juttatta. Történelemszemlélete a Thuróczi és Bonfini-féle nyomvonalat követte, de ismerte Heltai és (a protestáns történelemszemlélet vonatkozásában) Székely István munkásságát is.  Sokoldalú  tevékenysége – a maga korában – megközelítette Pázmány Péter életművének jelentőségét, zsoltárainak hatása pedig Kazinczyig terjed, és a 20. századi magyar költészetben is nyomon követhető. Vélhetően a vállalkozás keretei sem tették lehetővé, hogy a mű egyfajta monstre-drámává – a magyarság sorskérdéseivel szembenéző alkotássá terebélyesedjen (amilyen Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, A szuzai menyegző című alkotása). Tehát olyan művé, melyben – áttételeiben! – az erdélyi/kisebbségi magyarság súlyos kérdései, máig érő dilemmái tárulnak elénk, melyben nem marad más választás, minthogy „omló egek alatt”, az erkölcs és a hatalom tragikus konfliktusaiban is védeni kell  a magyarság megmentő, megtartó értékeit. Ezzel együtt is, komoly okunk van arra, hogy Duba Gyulával együtt azt mondjuk, Tőzsér Árpád drámai költeménye „Nemcsak az ő pályáján lehet mérföldkő, hanem irodalmunk kívánatos metamorfózisának, művészi gazdagodásának is a jele.” Sőt: „szellemi katedrálisa”.62

Quo vadis, Domine? – kérdezhetnénk a sokféleség drámáját megélt költőtől, arra a kérdésre keresve a választ, mi lesz a  tőzséri életmű boltozata?! A kísérletek, modellek, minták garmadája után (gondolok itt Zbigniew Herbert, Tadeusz Rózewicz, Vladimír Holan, Ľubomír Feldek és mások termékenyítő hatására) nem lesz könnyű a „sok oszlopú” vagy sok „hajós” katedrális boltozatát megalkotni.  Egységbe teremteni azt, ami sokféleségként, akár a kísérletek halmazaként van jelen ebben a költészetben, nem könnyű feladat. Még akkor sem, ha látva látjuk, Tőzsér nem „kialudt” vulkán, bár a „kereső nyugtalanság” ideje már  fogyóban van! A „divat” látens kísértéseit, s az adekvát válaszok hiányát látva – a vitatkozó alázat hitével – mondjuk és reméljük, érvényes és megkerülhetetlen költészete vélhetően irányváltás előtt áll. Arany János Vojtina ars poétikájában még azt írta: „Jelennek írunk…és tán a jövőnek”… És talán rímel rá Vajda János megállapítása: „Nem vész el innen semmi, semmi / Csak ami nem bírt megszületni.”(Kísértetek). De, hogy korszerűek legyünk, idézhetjük a modern irodalom pápáit is – Wellek és Warren szerint –, a  „másokból merített „filozófia” … sem nem eredeti és világos, sem nem komplex; mindössze Erósz és az agapé, a rend és az energia s más hasonló ellentétpárok összebékítését jelenti”. Az igazi költő számára a lényeg továbbra is az ősigazság keresése,  felismerése:
„A költészet »reveláció«, de mi az, amit revelál?”63                                          

Jegyzetek

38  Pécsi Györgyi: I.m. 124.
39  Alabán Ferenc: Tőzsér Árpád lírája. In: Élmény és absztrakció. 18.
40  Ágh István: A közép-európai költő megteremtődése. Életünk,1987/7.
41  Nagy Pál: Vizuális elemek Tőzsér Árpád költészetében. In: Élmény és absztrakció, 78.
42  Szerdahelyi István: Fortuna szekerén. Bp., 1987. 402, 406–407, 415.
43  Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván: Én otthon vagyok költő. Bp., 1993.
44  Csehy Zoltán: Között. Irodalmi Szemle, 1995. 10. sz. 95–96.
45  Széles Klára: Motívum – Metafora – Életmű. Irodalmi Szemle, 1998. 3–4. sz. 98.
46  Németh Zoltán: A „levitáló Leviticus. In:Tőzsér Árpád: A nem létező tárgy tanulmányozás. Po., 1999. 207.
47  Lator László: Egy állhatatlan költő. Népszabadság, 1997. aug. 3., 29.
48  Esterházy Péter: l könyv – a Leviticusról. Élet és Irodalom, 1998. 13. szám.; Kulcsár Szabó Ernő: A jubileum üzenete. Népszabadság, 1995. okt. 6.
49  Bíró Endre: Bevezető. In: James Joyce: Finnegan ébredése. Holnap, Budapest, 1992. 7.
50  Bodor Béla: „Folyamatos jelenidő”. Tőzsér Árpád: Finnegan halála. Alföld, 2002. 8. 91., 94–96.
51  Gömöri György: Versben gondolkodó. Tőzsér Árpád: Finnegan halála. Alföld, 2002. 8. 97.
52  Németh Zoltán: A klasszikus pozíció elfoglalásának lehetőségei és veszélyei. Tőzsér Árpád: Finnegan halála. Tiszatáj, 2002. 2 .sz. 76–77, 80.
53  Polgár Anikó: A múzejum és környéke. Kalligram, 2003. 7–8. sz. 137.
54  Ács Margit: Pantha rhei (1. Elgyötörten 2. Sztoikusan). Tőzsér Árpád: Finnegan halála. Holmi. 2002. 6. sz. 803.
55  Németh Zoltán: A lélek disszeminációja. (Gondolatkonstrukció a 90-es évek Tőzsér-poétikájának értékváltásai nyomán).  Irodalmi Szemle, 1999. 9–10. sz. 118.,122.; Bányai János: Jelentésfosztás három verskötetben. Alföld, 2007. 7. sz. 101–102.
56  Cselényi László: Tanulmányok költőportrékhoz. Új Szó, 2004. okt. 21. Könyvjelző (melléklet), 9.
57  Bodor Béla: Csapda – kinek? Tőzsér Árpád: Léggyökerek, új versek 2006. Könyvjelző (az Alexandra Könyvesház havi kulturális magazinja), 2006. szeptember. 58–59.
58  Németh Zoltán: Halálvers, filozófia, paleoantropológia. Irodalmi Jelen. 2006. szeptember. 20.
59  Nyomtatásban az Irodalmi Szemle  2005 januári számában jelent meg.
60  Borbély Szilárd: A megkísértés kísérlete. Élet és Irodalom, 2006. 9. szám.
61  Bodor Béla: Mittel úr Között-be ér. Élet és Irodalom, 2006. 9. szám.
62  Duba Gyula: Faustus Pozsonyban?! (Tőzsér Árpád: Faustus Prágában). Irodalmi Szemle, 2006/8.
63  René Wellek–Austin Warren: Az irodalom elmélete. Bp., 2002. 215.