Pomogáts Béla – A kísérletező költő – Cselényi László költészete a hetvenes években –
Cselényi László pályáján több alkalommal is előfordultak önkéntes vagy kényszerű „szünetek”: a hatvanas évek második felében ő vonult vissza a szlovákiai magyar irodalmi életből: egészen Párizsig, hazatérve hosszú évekig kellett várni arra, hogy az olvasók elé kerüljön válogatott verseinek Krétakor című kötete, majd a nyolcvanas évek közepén avantgárd törekvéseivel vitákat váltott ki.
történelmi utat.Ezek a törekvései ekkor már radikálisan határozták meg a költészetről kialakított nézeteit, alkotói eljárásait, kompozíció-tervező szándékait – mondhatnám költői személyiségének és poétikájának belső törvényeit. Tervszerű következetességgel és befogadói empátiával tanulmányozta a huszadik századi világirodalom újító áramlatait, személyes „olvasási kultúrát” alakított ki, ennek révén úgyszólván a meg nem alkuvó önképzés eszközeivel, vagyis állandó olvasással, a modern költészet „klasszikusainak” szüntelen tanulmányozásával vette birtokába a modern irodalom és tudományosság, a huszadik századi filozófiai gondolkodás lehető legtöbb eredményét és módszerét. Rimbaud elhíresült felszólításának: „modernnek kell lenni mindenáron!” a saját feladataira talált Cselényi László teljes mértékben eleget kívánt tenni, ezért vállalta, hogy módszeresen tanulmányozza a modern irodalom természetét és a modern irodalomhoz elvezető
A Tóth Lászlóval folytatott beszélgetésben olvasom a következőket: „mindenki természetesnek tartja, hogy például a relativitáselmélet tételeit lehetetlenség megérteni a hozzá vezető út végigjárása nélkül. Véleményem szerint ahhoz, hogy valaki megértsen egy valóban modern verset, mondjuk a Cantókat vagy a Hamvazószerdát, ugyanúgy végig kell járnia az idáig vezető göröngös utat, hogy minden utalását felfogjuk, mint a realativitáselmélet esetében. Tehát: Baudelaire, Rimbaud, Lautréamot, Mallarmée, Rilke, Saint-John Perse, Reverdy.” Ezt a nem mindennapi névsort: mestereinek a felsorolását egészíti ki, ugyanennek a beszélgetésnek a folyamán, azoknak a magyar költőknek a nevével, akiket rokon törekvések szószólóiként becsül: „Domonkos István antieposza például, a Kormányeltörésben. Tandori Dezső második kötete, az Egy talált tárgy megtisztítása. Szilágyi Domokos hat verse, a Búcsú a trópusoktól. Erdély Miklós és Nagy Pál szövegei, Bakucz József, Papp Tibor, Oravecz Imre, Tolnai Ottó, Marsall László és Kiss Anna kötetei. Nálunk Varga Imre könyve, a Crusoe-szaltók. (…) Mounier az egzisztencializmust egy fához hasonlította, amelynek gyökerei Pascalon keresztül Szent Ágostonig, Szókratészig visszanyúlnak, a törzse Kierkegaard, s belőle ágazik-lombosodik aztán századunk egzisztencializmusának a koronája. Megmaradva az analógiánál, a magyar avantgárd irodalom fájának gyökereit én Kassákban és Füst Milánban, törzsét Szentkuthyban és Weöresben látom. A többiek, akikről szó volt, ennek a fának az ágai-lombkoronája. Talán fölösleges hangsúlyozni, hogy én is ebben a társaságban érezném magamat a legjobban.”
A hetvenes évek második felében, midőn ez a beszélgetés lezajlott (még a Krétakor és a Jelen és történelem megjelenése előtt), Cselényi azt is jól tudta, hogy azokat a költői törekvéseket, amelyekhez ragaszkodik, sem a kiadói politika, sem az olvasóközönség nem fogadja el. Az az alkotói magatartás és az a morál, amelyet ő kívánt érvényesíteni, mindenképpen szinte szerzetesi következetességet és aszkézist követelt, és ő konok következetességgel és kihívó önérzettel vetett számot azzal, hogy talán egész életében az irodalom margójára kell szorulnia. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy az a kitartó következetesség és áldozatokat is vállaló ragaszkodás, amely Cselényi László munkásságának talán legfontosabb vezérlő elve volt, csak modern költészetünk kiváló mestereinél: Weöres Sándornál, Pilinszky Jánosnál és Juhász Ferencnél találja meg párját, és természetesen Kassák Lajosnál, aki az írói hivatás és mesterség tekintetében mindig is a pozsonyi költő első számú mintaképe volt.
Sokat idézett interjújában olvasom a következőket (elnézést kérek az olvasótól, hogy – bizonyára személyes hiúságom következtében – az alábbi idézetből nem hagytam el a saját nevemet!), tehát: „Egyáltalán – teszi fel a kérdést Tóth László –, milyen bázisra támaszkodhat a csehszlovákiai magyar költő, ha kísérleti irodalmat művel?” És a költő válasza: „Semmilyenre. Nemcsak hogy az olvasókban nem talál megértésre (bár lehet, hogy azokban még inkább talál), irodalmáraink között is alig akad, aki egyáltalán hajlandó lenne foglalkozni ilyesmivel. Borúlátó vagyok? Példákkal bizonyítok! Tudod-e, hogy miután tíz esztendőn keresztül visszadobálták a kézirataimat, miközben tökdilettáns munkák tucatja jelent meg (ezt nem én mondom, lásd Zalabai vagy Koncsol kritikáit), bírálóim egyike, ráadásul egyike a legműveltebbeknek, végül is azzal javasolta a kötet kiadását, hogy adjunk lehetőséget ennek a szerencsétlen Cselényinek, hogy ismét talpra állhasson, és normális verseket írjon. Ha akarom, a tíz ujjamon megszámolhatom, hányan vettek engem komolyan, határon innen és határon túl. ők tulajdonképpen megérdemelnék, hogy – szinte társszerzőként – kiírjam a nevüket a kötet élére. Párizsban Nagy Pali meg Papp Tibor, Pesten Bata Imre, Pomogáts Béla. Debrecenben Görömbei András, idehaza Koncsol. Ennyi az egész. Nem tagadom, jólesett volna, ha van kivel megvitatnom a problémáimat, ha látom, hogy nem süket füleknek beszélek. Néhányan el is olvasták a kéziratot, s kivétel nélkül úgy adták vissza, egyetlen megjegyzés nélkül, hogy még a szemük se rebbent. Idősebbek és fiatalok egyként. Látszott rajtuk, hogy abszolút tanácstalanok. S ez még mindig jobb volt, mint a vádbeszédek gyökértelenségről, kozmopolitizmusról, hazaárulásról.”
A költőt természetesen próbára tette munkásságának nem igazán megértő fogadtatása, és próbára tette az a néhány esztendő, amelyet a nyolcvanas évek közepén újabb kirekesztettségben kellett töltenie. 1986-ban ugyan átvehette a szlovákiai magyar irodalom leginkább rangos elismerését: a Madách-díjat, azonban ezt nem költészetéért, hanem műfordításaiért kapta meg. Már szinte arra kellett gondolnia, hogy költőként képtelen lesz elismertetnie magát, maga is elmondja a Bodnár Gyulának adott interjújában, hogy a Madách Kiadó akkori igazgatója kijelentette: „míg én itt vagyok, addig nincs több montázs s nincs több avantgárd”. Ennek a cenzori kijelentésnek az áldozata lett a nyolcvanas évek közepén tervezett Maszkok mögött című munkája, amely költői montázsait foglalta volna kötetbe. Mindez azonban nem ejtette kétségbe, előbbi nyilatkozatában arra is kitért, hogy a vele szemben nemegyszer megfogalmazott bírálat, miszerint szüntelenül „ismétli magát”, ugyancsak közömbösen hagyta. „Azért szervezem, szavaiddal élve, más és más összefüggésrendszerbe szövegeimet, mert bármily hihetetlennek (avagy nagyképűnek) tűnjön is ez, én valóban az egyre tökéletesebb kifejezési formát keresem, s nem újabb és újabb írásokkal akarom elárasztani a vers iránt, mint írod, amúgy is közönyös (s egyre közönyösebb) közönséget, hanem a számomra kifejezni adatott élményvilágot a valóban lehetséges legtökéletesebb formába szeretném önteni.”
Ugyanitt egyetértően nyugtázta Somlyó Györgynek egy írását, miszerint „ne nagyon kísérletezzünk a remekművek olvasottságának statisztikai fölmérésével, mert alkalmasint pórul járhatunk. S kiderül például (ezt már csak én teszem hozzá), hogy az Isteni Színjátékot kevesebben olvasták a megírása óta eltelt hat és fél évszázad alatt, mint mondjuk az Elfújta a szél című »remeket« hat és fél évtized alatt. Avagy, mindenki fújja, magam is, Kálmán Imre fülbemászó dallamait, s világhír ide, magyar dicsőség oda, ha egy Bartók-kompozíció megszólal a rádióban, a többség még ma is elcsavarja a gombot.” Az elutasítás és a meg nem értés (különben mindkettőt, ahogy az imént a költő is utalt rá, nem a „szakma”, hanem az irodalom- és kiadáspolitika köreiből kellett tapasztalnia) következésképp nem ingatták meg sem munkakedvét, sem önérzetét: végezte a dolgát tovább.
Mindenesetre az elhallgattatásnak ez az ismételten megsebző tapasztalata vezetett oda, hogy Cselényi László arra gondolt: talán a költészet helyett más irodalmi területeken teszi próbára képességeit. Amidőn Tóth László soron lévő írói terveiről érdeklődik, először a Krétakor művészi koncepciójának és szerkezeti rendjének „kibővítéséről” beszél. Itt említi meg, hogy a múltat idéző Krétakor és a nagyobb szöveget kiegészítő montázsok után a saját jelenkorában elmélyedő Jelen és történelem, majd a jövőbe tekintő Núdia című költemény tenné teljessé a kialakítani kívánt „négytételes”, azaz „szimfónikus” szerkezetet, végül ez a négyes struktúra egy újabb, átfogó négyes rendszer részévé válhatna. Ezt az elképzelését, ha nem is az akkor kifejtett nagyszabású tervek szerint, a Jelen és történelem című kötet konstrukciójában váltotta valóra, előlegezve mintegy költői műhelyének folyamatosan tapasztalható vállalkozását: a „befejezetlen” (és igazából „befejezhetetlen”) költeményt: az általa többször is említett „work in progress” koncepcióját. Ugyancsak tervei közé tartozott prózai és publicisztikai írásainak kötetté formálása (nem pusztán kötetbe gyűjtése) is, ezt szintén a Jelen és történelemváltotta valóra. Foglalkozott azzal is, hogy más irodalmi műfajokban, például antológiaszerkesztésben vagy prózai művekben tesz kísérletet írói identitásának és jelenlétének fenntartására.
Érdeklődését és a jövőt érintő terveinek csupán egyetlen, ugyanakkor talán legfontosabb területét szeretném szóba hozni. Maszkok mögött avagy A mítosztól a logoszig című műhelyvallomásában Cselényi arról beszél, hogy az ősi mítoszok nyomait keresve kívánja a mitikus költészetet korunkbeli feladatok szolgálatába állítani. Képes Géza Napfél és éjfél című finn-ugor költői antológiájára, Lőrincz L. László mongol mitológiai tanulmányaira, László Gyula őstörténeti írásaira, majd a bibliai történeteket korszerűsítő művészetre: Renan Jézus-könyveire, Pasolini Máté evangéliumára, továbbá Robert Graves Héber mítoszaira, Baktay Ervin indológiai tanulmányaira és szövegkiadásaira, Láng János (A mitológia kezdetei), Kákosy László (Ré fiai) vagy éppen Malinowski, Bachofen, Frobenius, Claude Lévy-Strauss, Masperi könyveire és természetesen Róheim Magyar néphit és népszokások, illetve Kerényi Károly Görög mitológia című műveire hivatkozik. (Tanúsíthatom, hogy ezek a könyvek mind megtalálhatók, méghozzá „kijegyzetelt” formában Cselényi László könyvtárában!) Most ismertetett műhelytanulmányában írja a következőket: „Egy antológiáról álmodom, melyben az őskori mítoszoktól a kortárs költőkig próbáltam asszimilálni mindazt az egyetemes és a magyar irodalomból, amihez rokonsági-vérségi kapcsolatot érzek. Természetesen nemcsak műfordításokból-magyarításokból állna a gyűjtemény, más műfajokból is: hommage, kollázs, montázs, esszé, tanulmány, naplójegyzet, vallomás – a legeslegváltozatosabb keveredésben.”
A költői antológiáról szőtt álmok végül nem valósultak meg (ámbár ki tudja, mit hoz az idő), ugyanis a nyolcvanas évek derekán tapasztalt mostoha bánásmódnak egyszer csak vége szakadt, és az évtized végétől kezdve szinte esztendőnkénti rendszerességgel kerültek az olvasó elé Cselényi László új meg új verseskönyvei. 1988-ban jelent meg a Kiegészítések Hérakleitoszhoz, majd 1990-ben A megíratlan költemény című kötet, mindkettő azon az úton haladt tovább, amelyet a Krétakor, illetve a Jelen és történelem néhány esztendeje megjelölt. A Kiegészítések Hérakleitoszhoz című kötet többnyire montázsverseinek elrendezését, azaz magasabb szerkezeti egységbe történő foglalását a költő a már korábban alkalmazott „szonátaforma” segítségével oldja meg. A kötet anyaga négy egységből épül fel, maguk az egységek is négy részből állnak, az ilyen módon szervezett terjedelmesebb kompozíció az 1/1-es sorszámmal jelölt verstől (Hőskor avagy Az ember teremtése) a 4/4-es sorszámmal jelölt hosszabb kompozícióig (A megíratlan költemény) ível. Ez utóbbi nem sokkal később egy egész kötetre való költői szövegnek, naplójegyzetnek, irodalmi, történelmi, filozófiai és természettudományos jegyzetnek (kisebb esszének) a kiindulása lesz. Tanúsítva azt, hogy a „work in progress” elvében felismert alkotásmódnak milyen távlatosak a következményei.
montázs. (…) noha nem lett belA verseskönyv felépítéséről imént idézett múhelytanulmányában maga a költő a következőképpen nyilatkozott (hivatkozva arra is, hogy korábban Maszkok mögött címmel kívánt montázsverseiből kötetet összeállítani): „A Hőskor avagy Az ének hatalma című ciklus (…) a Maszkok mögött kötetet ért sok-sok megpróbáltatás miatt félbemaradt (…) Nem is lett belőle ciklus, legfeljebb a műfordításkötetben. Ám a montázskötetben már csak az eredeti két szöveg (Hőskor avagy Az ember teremtése, A fekete madár avagy Az ének hatalma) maradt, s ezeket követi, de nem ciklusként, ahogy eredeti műhelytanulmányunkban jeleztük, csupán egyetlen versként: A Kezdet s az Egész – Kiegészítések Hérakleitoszhoz címűőle teljes ciklus (jellemzően ez a »ciklus« is kétrészes maradt: a Tragédia magyar nyelven című Szophoklész–Bornemisza-montázs egészíti ki), ám súlya megmaradt, hisz nem véletlen, hogy végül is az egész verses montázsokat tartalmazó kötetnek ezt a címet adtam: Kiegészítések Hérakleitoszhoz.”
A montázsversekből felépített kötet a költő régebbi (a Krétakorból, valamint a Jelen és történelemből ismert) írásait is magába foglalja, az újabb montázsok ezeket egészítik ki, így a Bach és Bartók emlékének szentelt B.B.B.B. című, amely a modern zene és persze a modern költészet diszharmonikus szerkezetének (különben jól ismert) történelmi hátterét és bölcseleti indítékát, Bartók zenéjére utalva, a következőképp világítja meg: „Megrepedt a világom miként egy rossz fazék s most mindhiába rázom szigorral ütöm vágom nem ad ki magából szabatos hangot csupán repedtfazék-zajt Szertefoszlott egy álom Tudom én jól tudom én hogy miféle dal miféle zene kellene tinéktek Tudom én jól tudom én jól de lássátok be azt hogy mindhiába ütöm verem és döngetem nem ad ki már harmóniát magából Nincs is benne harmónia Csak szertefröccsent nyikorgások vannak benne Ugyan hol találom én meg azt az áhított zenét Szertefröccsent világunk vesztett harmóniáját…”
Hasonlóképpen új montázsszöveg a Küzdelem a semmivel és Heideggerrel című montázs, ez a német filozófus nevezetes alapművének: a Lét és időnek (1927) tételeire épül: „A Semmi a létező egyetemesség abszolút tagadása – mondja Heidegger. Az ittlét annyi, mint beletartottság a Semmibe” – mondja ugyancsak ő. A híressé vált szöveg ezt követve személyes reflexióknak adja át helyét: „Fekszem a szobámban, bámulom a mennyezetet. Piszkos, pókhálós mennyezet. Maga a Semmi. Ülök egy kisváros piszkos kocsmájában, figyelem a mulatozók sör forralta kedvét. Magát a Semmit. Tizenhat éves leány, szédülök, ha bájaira nézek. Magára a Semmire.” Innen ered azután a személyes filozófiai konklúzió: „Lehetséges, hogy az ittlét csupán a Semmik találkozása?” Végül pedig a metafizika „hagyományos” nyelvén megfogalmazott heideggeri tétel és ennek „köznapi” és ironikus ellentételezése: „A Semmi a létező egyetemesség abszolút tagadása – mondja Heidegger. Az ittlét annyi, mint beletartottság a Semmibe – mondja ugyancsak ő. A Semmi az Semmi – mondja B.T., csehszlovákiai magyar költő.”
A kötet ezt követve közli a Füst Milán, Sinka István, Forbáth Imre és Pilinszky János emléke előtt tisztelgő (és műfaji tekintetben talán még Weöres Sándor emlékét is megidéző) „hommage”-t, az Illyés Gyula modorában készült Kőműveseket, valamint a Novomeský és Rúfus-szövegekből készített Galilei elvtárs című montázst, majd két, Cselényi munkásságában mindenképpen kiemelkedő, költői művet. Így a Szemmaró füstön című József Attila-montázst, amelynek egy korábbi változata a Jelen és történelem című hosszú költeménybe szőve is megtalálható volt, most így, önálló szövegként megszerkesztve még erőteljesebben fejezi ki azt a szellemi és erkölcsi kötődést, amely Cselényit mesteréhez fűzi. (Ugyanez a József Attila-montázs megtalálható a Danubiana avagy Akik soha nem látták a tengert című 2005-ös válogatásban is.)
A másik kiemelkedő költemény maga a Megíratlan költemény (szintén helyet kap a Danubiana… című kötet versei között). Az 1/1-es számmal jelölt szövegrésztől a 4/4-es szövegig a szerkezet mintegy felfelé halad, majd leereszkedik. Maga a költemény valójában a költő eszmei-bölcseleti horizontját kívánja megvilágítani, ezen a horizonton olyan költői, illetve bölcseleti hagyományok helyezkednek el, mint Dante, Tasso, Goethe, Eliot, Ezra Pound vagy a keleti (perzsa és grúz) költészet hagyományai, legalább a költők nevével, mint hívószavakkal megidézve. Ennek tanúságaként idézem ide a 4/4-es számmal jelölt két részletet, azaz az emelkedő, majd ereszkedő szerkezet tetőpontjának szöveganyagát:
a holt-tengeri tekercsek szeretlek
csudaszép heves asszonyi vággyal
nagyon furcsa a természetünk úgy nekem
TÖRTÉNELEMBÖLCSELET? Ó MIT SZÁMÍT
ELKÉPZELEM LEVÉDIA ETELKÖZ
nekem mint neked így beláthatod azt
hogy
hogy szeretett hogy sírt hogy kacagott
nem azért mert ígértem mert szeretlek
azért ígértem vállalom mi ez
hogy fogadta milyen élvezettel
nem is mennék férjhez a vőlegényemhez
NOMÁDJAIT E VÉGTELEN KIÉGETT
PUSZTA FÖLD ÁTOK FÖLDJE ELIOT
akkor se választanálak férjanyagnak
kegyetlen ölébe a magok
opálfehér halom kereszt-kezes
magnófekete szalag-remete
két éve sincs el nem tudom hinni
remélem megérted vedd tudomásul hogy
PUSZTA ORSZÁGA EZRA POUND
CANTÓI
ÉS MADÁCH TRAGÉDIÁJA ÉS GOETHE
nem te vagy az első ki bennem csalódott
ez a csupa-ének asszony itt
készülődik bennük a fekete
tekercsek-rágta golgota-csuha
most fekszik a földben férgek étke
mert én csupán egyben csalódtam de bennem
FAUSTJA ÉS MILTON ELVESZETT
PARADICSOMA ÉS DANTE ÉS TASSO
megfogadtam a tízszerese csalódik
testéből a föld táplálkozik
sistergő évezredek e csupa
veszedelem és ölték ölni kell
én hiszek benned emberi tudás
akadt egy kis időm remélem nem zavar
EPOSZOK FÖLDJE NIZAMI NEVÁI
FIRDAUSZI RUSZTAVELI ÉS RÚMI
otthon hogy mulattál gondoltál reám is
de vádollak mégis mert béna vagy
egymást a népek ölték ölni fel
pusztítani amit a többi épít
mert csak nézed hogy asszonyainkat
ne haragudj azért hogy mikor lejöttél
SZASZUNCI DÁVID S HOL AZ
őSMAGYAR
EPOSZ HOL SZEDJE ÖSSZE CSEREPEKBőL
nem tudtam kimenni de beláthatod hogy
lányainkat hogy szedi a vak
s a pozsonyi vár soha ki nem békít
egyetlenegy igen egyetlenegy
esztelen halál üs nincs bocsánat
nem mondhattam azt hogy a moziba megyek
ARANY ÚR A KÖZJEGYZő S ÚJRA CSAK
ÖRMÉNYEK ÉS GRÚZOK S AKKÁDOK FÖLDJE
vagy a barátnőmhöz mert jött volna velem
nézni tudjuk csak ez árulást
élünk e föld bűnös horpadt repedt
opálfehér sófekete szalon
s kik ím maholnap csillagokra lépünk
kár hogy nem utána való nap jöttél mert
AZ ARARÁT HEGYE AZ ÉDENI FÖLDJE
BÖLCSő AVAGY NEM BÖLCSő HÁT E TÁJ
ő már aznap este ment el még azt hittem
elorozza testünket a rák
s érlelődik bennünk a fájdalom
A Kiegészítések Hérakleitoszhoz szervező elve, mondjuk így, „poétikai” értelemben a montázs, a következő köteté viszont a napló. Az 1990-ben megjelent A megíratlan költemény, a maga költői, illetve numerikus (a korábbi Cselényi-művekhez hasonló módon számokkal jelölt) elrendezésében valójában nagyszabású olvasónapló, illetve műhelynapló benyomását kelti, amely egyrészt írójának napi olvasmányélményeit, másrészt elmélkedéseit rögzíti, ebben a folyamatban helyezi el részben a korábbi művekből ismert költői technikával készült töredékes lírai reflexiókat, részben az esszészerű elmélkedésekből és „vendégszövegekből” épülő költői montázsokat. A szövegvilágban hangot kapó témák rendkívül változatosak, helye van közöttük a személyes emlékezésnek, az olvasmányok kommentálásának, történelmi eszmefuttatásoknak, például a szlovák történetírásban tapasztalt polémiák ismertetésének, a költői eszközökkel vagy netán dokumentarista módon ábrázolt író- és művészportréknak és még sok másnak.
Az írások eszméltető mintája, úgy tetszik, Németh László ezerféle irányban keresgélő érdeklődése volt, legalábbis nyomban a kötet elején, tehát mintegy saját írói programját megjelölve Cselényi a Tanú beköszöntőjére hivatkozik: „Folyóiratom egyetlen ihletője – írta Németh László a Tanú beköszöntőjében – e kor igazi múzsája: a szorongató tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hiszemben, hogy van part s a csillagok vezetnek… Az essait a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres s égtájakat segít megtalálni; munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyet önmagammal folytatok.” Ez az idézet Németh László-i indításokat sejtet, és valóban a pozsonyi költő munkáját is lényegében ugyanaz (vagy hasonló) enciklopédikus igény hatja át, amely a Tanú szerteágazó ismeret- és reflexióanyagából ismerős.
Cselényi ugyanakkor nem tanulmányíróként, hanem költőként „keresi” a maga „égtájait” és vet számot tapasztalataival, olvasmányélményeivel. Ez a nézőpont elhatárolja őt, illetve munkáját attól, amit Németh László a maga műhelyében létrehozott. Érdemes felidézni A megíratlan költeményt záró egyik szöveget: „Egy lélek égtájakat keres s égtájakat segít megtalálni.” Nem kétséges, hogy esetünkben ez az égtájkeresés nagyon is áttételesen értelmezhető csupán, s korántsem a Németh László-i folyóirat-szerkesztés s esszéírás értelmében. De „Maszkok mögött” rejtőzködő utunk „A mítosztól a logoszig” egyben valóban égtájakat keresés is, s az már vele jár, hogy egy égtájkeresés egyben égtájakat is segít megtalálni. Hiszen nem véletlen, hogy milyen égtájakat kerestünk fel a „Hőskor” mítoszaitól, a középkor s az újkor balladáin, széphistóriáin át közeli és távolabbi kortársainkig: Lautréamont-ig, Bartókig és Joyce-ig, Lukácsig és Németh Lászlóig, Novomeskýig és Fábry Zoltánig, Nezvalig és Rúfusig, Szentkuthy Miklósig és Weöres Sándorig.
A költői, vagyis személyes programra nemcsak a költői prózák, az esszészerűen alakított költői montázsok vagy éppen az avantgárd szövegirodalom poétikáját követő versszerű betétek utalnak, hanem a szűntelen önreflexió is, nevezetesen az az eljárás, miszerint Cselényi László az értekező próza vagy a „vendégszöveg” stratégiáját is mindig az önértelmezésnek és az önkifejezésnek rendeli alá. Ilyen módon a vele foglalkozó kritikai irodalom felidézése, miként ez Fábry Zoltán, Turczel Lajos vagy Zsilka Tibor egykori tanulmányainak citálása, egy tágasabb személyes jellegű koncepció keretében helyezkedik el. Valójában ezek a tanulmány- és kritikarészletek is mintegy vallomásos nyomatékot kapnak, azt világítják meg, hogy a fiatal pozsonyi költő jelentkezését miként fogadta a szlovákiai magyar irodalom, és hogy ő erre a fogadtatásra milyen módon reflektált: miben látta korai törekvéseinek igazolását, és mit tudott hasznosítani az általa is igen becsült irodalmárok egykori megállapításaiból.
A megíratlan költemény igen tágas horizonton rajzolja meg a költő személyes tájékozódását, eszmei útkeresését, azt, hogy tapasztalatai, olvasmányai és reflexiói miként járultak hozzá személyiségének és költői munkásságának kibontakozásához. Ennek a tágas horizontnak a körében helyezkednek el azok a költői montázsok vagy éppen költői esszék, amelyek rendre idézik fel Cselényi László mestereinek örökségét, azoknak az íróknak és filozófusoknak az eszmevilágát, emberi egyéniségét és művészi, illetve gondolkodói magatartását, akik a költő által „belakott” bibliothékának a címszereplői voltak. Ilyen a Kortársaink, Arany és Goethe című (1982-ből származó) terjedelmesebb montázs, amely több szövegtípust rendez egymás mellé (egymás után), így Goethe önéletírásának részleteit, magyar költők, eszszéírók és irodalomtudósok, például Petőfi, Kosztolányi, Németh László, a német költőfejedelemről életrajzot író Walkó György, illetve külföldi szerzők, így a „klasz-szikus” rangra emelt Goethe-életrajz szerzője, Friedrich Gundolf, továbbá a német költő személyes krónikása: Eckermann és mások írásait, továbbá természetesen az Arany János munkásságával foglalkozó esszéírók és irodalomtudósok, például Szerb Antal és Sőtér István írásait.
A Goethe és Arany alakját és szellemiségét felidéző montázs azt tanúsítja, hogy a már régóta határozottan az avantgárd irodalom eszményei irányában tájékozódó Cselényi László a legkevésbé sem kíván szakítani azokkal a klasszikus hagyományokkal, amelyek mintegy történelmileg meghatározták az európai, illetve a magyar irodalom eszmei panorámáját és identitását. (Hasonló törekvéseket lehetett felismerni abban, hogy például Kassák Lajos milyen megbecsüléssel beszélt Petőfiről vagy Adyról.) Nos, az avantgárd eszményekre felesküdött pozsonyi költő is arra a szellemi és erkölcsi örökségre kívánt támaszkodni, amelyet Goethe és Arany képviselt. Hadd idézzek még ide egy passzust a nekik szentelt szövegből: „Az élő Goethe. Kortársunk, Arany János. Az előbbi címet nyilván tucatnyi életrajz, antológia viseli, az utóbbit Szilágyi Domokos Arany-monográfiája. S bármi közhelyesek, mégis híven fejezik ki a valóságot, azt, amit montázsuk szövegeivel is bizonyítani akartunk: hogy a két óriás nemcsak karlsbadi nyomaik miatt a kortársunk. Sokkal inkább a szellemük az, amely eleven.”
Az imént talán hosszasabban foglalkoztam a Goethe és Arany emlékének szentelt montázskölteménnyel, így most csak rövidebben emlékezem meg A megíratlan költemény többi montázsszövegéről. A Maldoror avagy a könyv gyilkos gőze című montázs Lautréamont Maldoror énekei című korábbi konvenciót végletes romantikájával elsodró, nemegyszer riasztó hatású (mert szadisztikus jeleneteket is leíró) prózakölteményére tekint vissza, ennek első énekéből egy részletet Cselényi korábban magyarra fordított. A Bartók és Joyce, valamint az ugyancsak Bartók és Joyce emlékének szentelt Work in progress című (egymást kiegészítő) két montázs részben ugyancsak idézeteket foglal magába: Babits Mihálytól, Szerb Antaltól, Kodály Zoltántól és természetesen a szöveg címszereplőitől. Tapasztalható, hogy a költő igencsak elmélyedt hőseinek munkásságában, illetve a velük foglalkozó szakirodalomban. Mindenesetre érdekes, hogy a két szöveg, bármennyire is hangsúlyozza a két európai géniusz tehetségének és teljesítményének rokon vonásait, valójában arra is kitér, hogy kettejük recepciója mennyire másként alakult, ebben a megállapításban bizonyára az európai modernizmus sorsának alakulásában kitapintható konfliktusok játszanak szerepet: Cselényi ugyanis rendre eltöprengett azon, hogy vajon a modern szellemiséget képviselő művészeti alkotások helyzete és sorsa miért alakult úgy, ahogy alakult.
Ennek szemléltetése végett idézem a két montázsszöveg (4/4/4-es sorszámmal jelölt) zárórészletét. Tehát az első montázsé: „Bartók és Joyce, Joyce és Bartók. Száz éve született Bartók Béla, a legnagyobb magyar zeneszerző géniusz. Negyven éve halt meg James Joyce, századunk író géniusza. Életművük hasonlóságáról egy monográfiát lehetne írni. A jelen hommage a két alkotóról s alkotásaikról írott és mondott szövegek montázsa, illetve Bartók esetében a komponista vallomásainak, Joyce esetében viszont az Ulysses jellemző részeinek montázsföldolgozása. A többi a jövendő dolga. Bartók és Joyce, Joyce és Bartók: megírásra méltó, gyönyörű téma.” A másodiké: „Tűz és víz, víz és tűz. Láttuk, a Joyce körüli harc (ellentétben Bartókkal, aki ha későn is, elfoglalta az őt megillető helyet a modern és az egyetemes zeneművészet legelső vonalában) mindmáig tart. Vannak, akik ma is blöffnek tartják a műveket, s Joyce-ot sarlatánnak, s vannak, akik a világirodalom legnagyobbjai közé helyezik őt. A centenárium jó alkalom arra, hogy pro és kontra, újraolvassuk (vagy egyáltalán elolvassuk) az életművét. Befogadjuk merészen előreszaladt gondolatvilágát.”
A további szövegmontázsok között találjuk a Lukács György emlékét idéző és tulajdonképpen a modern gondolkodás kérdéseivel megküzdő Lukács-passiót, amely a montázs címszereplőjének hosszú időn át szinte „kiátkozott” munkáját: a Történelem és osztálytudat című értekezést állítja az elemzés tengelyébe, és ezáltal a modern társadalmakban tapasztalható „elidegenedésre” hívja fel a figyelmet. A Fábry-formula (F-montázs) címet viselő szöveg az úgynevezett „stószi mérték” mibenlétét, azaz a kisebbségi magyar közösség történelmi stratégiájának és ezzel párhuzamosan a csehszlovákiai magyar irodalom kérdéseit veti fel. A kísérletező ember című esszé Németh László életművének kivételes gazdagságát méltatja, a Változatok fehérre (B-montázs) Samuel Beckett, A kezdet sémája avagy Az új kompozíció (Prae-montázs) Szentkuthy Miklós, a W-variációk avagy A teljesség felé Weöres Sándor, A pitypang mítosza Milan Rúfus és Štefan Žáry kiváló szlovák költők, a Bevezetés a szépirodalomba (E-montázs) pedig Esterházy Péter szövegtörmelékeire alapozza a költő bölcseleti és irodalmi töprengéseit. Ezeknek a montázsoknak a részletesebb leírása, kivált elemzése természetesen egy külön kismonográfia feladata lehetne.
Cselényi László montázsai nem pusztán egy élete nagy részét könyvek között és olvasással töltő költő természetes életformájának termékei voltak. A megíratlan költemény írója mint „irodalomteoretikus” tudatos választással és munkával hozta létre montázsait, „vendégszövegeit”. Ennek a munkának az elméleti megalapozását ugyancsak ő maga végezte el. „Gondolom – állapítja meg könyvének első írásai között –, nem kell külön elmagyarázni azt a különösen századunkban (de nemcsak századunkban, előbb, jóval előbb is) divatba jött szokást, hogy egy-egy alkotó (író, festő, zeneszerző) mások háta mögé vagy mások ruháiba bújva mondja el, adja elő a saját mondanivalóját. (…) Számomra, mint oly sok minden, a legkézzelfoghatóbbá ez is a zenében vált. Nevezetesen Sztravinszkij életművében. Aki, mint köztudott, Pergolesitől (Pulcinella), Rossinin (Kártyajáték), Csajkovszkijon (A tündér csókja) s a jó ég tudja, még ki mindenkin át, bárkinek a »bőrébe« képes volt belebújni, s voltaképpen, kivált az elején, a Pulcinella bemutatásakor még a szakembereket is zavarba hozta: kinek a műve hát a Pulcinella? Pergolesié-e (valóban »csak« a Pergolesi zenéjét »modernizálta« a Sacre du Printemps költője) avagy Sztravinszkijé?” A kötet vége felé pedig saját montázsszerkesztői módszerét is felfedi, nevezetesen azt a korábban is igénybe vett eljárást, miszerint: „mikor én ezeket a montázsszövegeket írni kezdtem, az egyik alapelvem az volt, hogy a »vendégszöveget« saját, modern (mai), leginkább egy-egy régebbi riportomból-prózai kísérletemből vett szöveggel párosítom”.
Az iménti idézetből is kitetszik, hogy Cselényi montázsszerkesztő módszerének igazából a modern zene egy irányzata (például Boulez) volt a példája és mestere. A zenei indíttatás különben költészetének alakításában rendre vissza-visszatért, mi több, poétikaalkotó eszmévé emelkedett. Ebben a tekintetben sokatmondó A megíratlan költemény egyik passzusa: „Az általam írott különböző művek, bármilyen legyen is előadói értékük, tulajdonképpen egyetlen főmű, centrális koncepció különböző arcai. Mindenesetre nehezen tudok elszakadni egy univerzumtól; ha egyszer belekaptam, önállóságra, növekedésre törekszik… Képtelen vagyok elválni egy anyagtól addig, amíg az még élő számomra – mondja Boulet, beledobva bennünket a boulezi problematika kellős közepébe. Mert aligha van korunknak még egy olyan alkotója, aki annyiszor térne vissza egy-egy korábbi művéhez s annyiszor dolgozná azt át, mint ő. Ám mindezen túl az is nyilvánvaló, hogy nemcsak Bouleznak, s nemcsak a modern zeneművészetnek a problémájáról van itt szó, hanem sokkal többről: a modern s nem modern alkotóművészet kardinális kérdéséről, az »egyetlen mű« különböző maszkjairól.” Gondolom, most már (a korábban mondottak figyelembevételével is) nyilvánvaló, hogy a pozsonyi költő mindig és következetesen ennek az „egyetlen műnek” a létrehozásán fáradozik.
Az „egyetlen mű” létrehozásának szellemi igénye, egyszersmind kényszere ugyanakkor kitérőket is engedett: Cselényi László továbbra is szerepelt írásaival a szlovákiai magyar sajtóban, mi több, 1991-ben egy fiatal olvasóknak szánt verseskötetet is megjelentetett: az Aranyföldet, amely alcíme, illetve műfaji megjelölése szerint „verseket, meséket és mítoszokat” foglalt magába. Az általában régebbi költői műveiből építkező kötetbe így kerültek indulásának olyan darabjai, mint az Aranyföld, a Földem, a Pásztorének, a Romantika, a Május, a Rét és patak, a Kikericsek, az Október vagy az Álmodik az erdő – valamennyien azt a hagyományosabb költői hangot képviselték, amellyel a költő első két kötetében találkozhatott az olvasó. Ezt egészítette ki Cselényi folklór- és mítoszfeldolgozásainak (átiratainak) több ugyancsak korábbi darabja, így a Hőskor avagy Az ember teremtése, Az ének hatalma, A jávorfaleány, A fekete madár és több hasonló mesefeldolgozás, ezek eredetileg a Kiegészítések Hérakleitoszhoz, illetve A pitypang mítosza című kötetekben voltak megtalálhatók.
Az ifjabb olvasóknak szánt gyűjtemény részben pedagógiai céllal jött létre, a kötethez írott rövid utószó arról tesz említést, hogy a klasszikus ifjúsági irodalom legtöbb műve eredetileg felnőtt olvasók számára készült, és Cselényi gyermekverskötete is ezt a hagyományt követi, „ugyanakkor afféle poétikai iskola is akar lenni. Szövegeinek alapján a versben járatos szülők rávezethetik gyermekeiket a modern költészet néhány mesterségbeli fogásának (például a központozás elhagyásának s a belőle következő lírai többértelműségnek, a különböző szövegtömbök formai és értelmi rímeltetésének, a montázsnak stb.) a megértésére”. Mindez azt jelzi, hogy a pozsonyi költő munkássága ekkorra, tehát a kilencvenes évekre, már a szlovákiai magyar irodalom megkerülhetetlen teljesítménye lett, értő kritikusainak: Koncsol Lászlónak, Tőzsér Árpádnak, Zalabai Zsigmondnak ezek szerint sikerült elérnie azt, hogy a korábban értetlenséggel fogadott költő méltó helyet kapjon az irodalmi életben.
(Részlet a Cselényi László költői pályáját bemutató monográfiából)