Pomogáts Béla – A kí­sér­le­te­ző köl­tő – Cselényi Lász­ló köl­té­sze­te a het­ve­nes évek­ben –

Cselényi Lász­ló pá­lyá­ján több al­ka­lom­mal is elő­for­dul­tak ön­kén­tes vagy kény­sze­rű „szü­ne­tek”: a hat­va­nas évek má­so­dik fe­lé­ben ő vo­nult vis­­sza a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­dal­mi élet­ből: egé­szen Pá­ri­zsig, ha­za­tér­ve hos­­szú éve­kig kel­lett vár­ni ar­ra, hogy az ol­va­sók elé ke­rül­jön vá­lo­ga­tott ver­se­i­nek Kré­ta­kor cí­mű kö­te­te, majd a nyolc­va­nas évek kö­ze­pén avant­gárd tö­rek­vé­se­i­vel vi­tá­kat vál­tott ki.

tör­té­nel­mi utat.Ezek a tö­rek­vé­sei ek­kor már ra­di­ká­li­san ha­tá­roz­ták meg a köl­té­szet­ről ki­ala­kí­tott né­ze­te­it, al­ko­tói el­já­rá­sa­it, kom­po­zí­ció-ter­ve­ző szán­dé­ka­it – mond­hat­nám köl­tői sze­mé­lyi­sé­gé­nek és po­é­ti­ká­já­nak bel­ső tör­vé­nye­it. Terv­sze­rű kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel és be­fo­ga­dói em­pá­ti­á­val ta­nul­má­nyoz­ta a hu­sza­dik szá­za­di vi­lág­iro­da­lom újí­tó áram­la­ta­it, sze­mé­lyes „ol­va­sá­si kul­tú­rát” ala­kí­tott ki, en­nek ré­vén úgy­szól­ván a meg nem al­ku­vó ön­kép­zés esz­kö­ze­i­vel, va­gyis ál­lan­dó ol­va­sás­sal, a mo­dern köl­té­szet „klas­­szi­ku­sa­i­nak” szün­te­len ta­nul­má­nyo­zá­sá­val vet­te bir­to­ká­ba a mo­dern iro­da­lom és tu­do­má­nyos­ság, a hu­sza­dik szá­za­di fi­lo­zó­fi­ai gon­dol­ko­dás le­he­tő leg­több ered­mé­nyét és mód­sze­rét. Rim­baud el­hí­re­sült fel­szó­lí­tá­sá­nak: „mo­dern­nek kell len­ni min­den­áron!” a sa­ját fel­ada­ta­i­ra ta­lált Cselényi Lász­ló tel­jes mér­ték­ben ele­get kí­vánt ten­ni, ezért vál­lal­ta, hogy mód­sze­re­sen ta­nul­má­nyoz­za a mo­dern iro­da­lom ter­mé­sze­tét és a mo­dern iro­da­lom­hoz el­ve­ze­tő

A Tóth Lász­ló­val foly­ta­tott be­szél­ge­tés­ben ol­va­som a kö­vet­ke­ző­ket: „min­den­ki ter­mé­sze­tes­nek tart­ja, hogy pél­dá­ul a re­la­ti­vi­tás­el­mé­let té­te­le­it le­he­tet­len­ség meg­ér­te­ni a hoz­zá ve­ze­tő út vé­gig­já­rá­sa nél­kül. Vé­le­mé­nyem sze­rint ah­hoz, hogy va­la­ki meg­ért­sen egy va­ló­ban mo­dern ver­set, mond­juk a Cantókat vagy a Ham­va­zó­szer­dát, ugyan­úgy vé­gig kell jár­nia az idá­ig ve­ze­tő göröngös utat, hogy min­den uta­lá­sát fel­fog­juk, mint a realativitáselmélet ese­té­ben. Te­hát: Baude­laire, Rim­baud, Lautréamot, Mallarmée, Ril­ke, Saint-John Perse, Reverdy.” Ezt a nem min­den­na­pi név­sort: mes­te­re­i­nek a fel­so­ro­lá­sát egé­szí­ti ki, ugyan­en­nek a be­szél­ge­tés­nek a fo­lya­mán, azok­nak a ma­gyar köl­tők­nek a ne­vé­vel, aki­ket ro­kon tö­rek­vé­sek szó­szó­ló­i­ként be­csül: „Do­mon­kos Ist­ván antieposza pél­dá­ul, a Kor­mány­el­tö­rés­ben. Tandori De­zső má­so­dik kö­te­te, az Egy ta­lált tárgy meg­tisz­tí­tá­sa. Szil­ágyi Do­mo­kos hat ver­se, a Bú­csú a tró­pu­sok­tól. Er­dély Mik­lós és Nagy Pál szö­ve­gei, Bakucz Jó­zsef, Papp Ti­bor, Oravecz Im­re, Tol­nai Ot­tó, Mar­sall Lász­ló és Kiss An­na kö­te­tei. Ná­lunk Var­ga Im­re köny­ve, a Crusoe-szaltók. (…) Mounier az eg­zisz­ten­ci­a­liz­must egy fá­hoz ha­son­lí­tot­ta, amely­nek gyö­ke­rei Pas­ca­lon ke­resz­tül Szent Ágos­to­nig, Szók­ra­té­szig vis­­sza­nyúl­nak, a tör­zse Kierkegaard, s be­lő­le ága­zik-lom­bo­so­dik az­tán szá­za­dunk eg­zisz­ten­ci­a­liz­mu­sá­nak a ko­ro­ná­ja. Meg­ma­rad­va az ana­ló­gi­á­nál, a ma­gyar avantgárd iro­da­lom fá­já­nak gyö­ke­re­it én Kas­sák­ban és Füst Mi­lán­ban, tör­zsét Szentkuthyban és Weöres­ben lá­tom. A töb­bi­ek, akikről szó volt, en­nek a fá­nak az ágai-lomb­ko­ro­ná­ja. Ta­lán fö­lös­le­ges hang­sú­lyoz­ni, hogy én is eb­ben a tár­sa­ság­ban érez­ném ma­ga­mat a leg­job­ban.”

A het­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben, mi­dőn ez a be­szél­ge­tés le­zaj­lott (még a Kré­ta­kor és a Je­len és tör­té­ne­lem meg­je­le­né­se előtt), Cselényi azt is jól tud­ta, hogy azo­kat a köl­tői tö­rek­vé­se­ket, ame­lyek­hez ra­gasz­ko­dik, sem a ki­adói po­li­ti­ka, sem az ol­va­só­kö­zön­ség nem fo­gad­ja el. Az az al­ko­tói ma­ga­tar­tás és az a mo­rál, ame­lyet ő kí­vánt ér­vé­nye­sí­te­ni, min­den­kép­pen szin­te szer­ze­te­si kö­vet­ke­ze­tes­sé­get és asz­ké­zist kö­ve­telt, és ő ko­nok kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel és ki­hí­vó ön­ér­zet­tel ve­tett szá­mot az­zal, hogy ta­lán egész éle­té­ben az iro­da­lom mar­gó­já­ra kell szo­rul­nia. Azt min­den­eset­re meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy az a ki­tar­tó kö­vet­ke­ze­tes­ség és ál­do­za­to­kat is vál­la­ló ra­gasz­ko­dás, amely Cselényi Lász­ló mun­kás­sá­gá­nak ta­lán leg­fon­to­sabb ve­zér­lő el­ve volt, csak mo­dern köl­té­sze­tünk ki­vá­ló mes­te­re­i­nél: Weöres Sán­dor­nál, Pi­linsz­ky Já­nos­nál és Ju­hász Fe­renc­nél ta­lál­ja meg pár­ját, és ter­mé­sze­te­sen Kas­sák La­jos­nál, aki az írói hi­va­tás és mes­ter­ség te­kin­te­té­ben min­dig is a po­zso­nyi köl­tő el­ső szá­mú min­ta­ké­pe volt.

So­kat idé­zett in­ter­jú­já­ban ol­va­som a kö­vet­ke­ző­ket (el­né­zést ké­rek az ol­va­só­tól, hogy – bi­zo­nyá­ra sze­mé­lyes hi­ú­sá­gom kö­vet­kez­té­ben – az aláb­bi idé­zet­ből nem hagy­tam el a sa­ját ne­ve­met!), te­hát: „Egy­ál­ta­lán – te­szi fel a kér­dést Tóth Lász­ló –, mi­lyen bá­zis­ra tá­masz­kod­hat a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tő, ha kí­sér­le­ti iro­dal­mat mű­vel?” És a köl­tő vá­la­sza: „Sem­mi­lyen­re. Nem­csak hogy az ol­va­sók­ban nem ta­lál meg­ér­tés­re (bár le­het, hogy azok­ban még in­kább ta­lál), iro­dal­má­ra­ink kö­zött is alig akad, aki egy­ál­ta­lán haj­lan­dó len­ne fog­lal­koz­ni ilyes­mi­vel. Bo­rú­lá­tó va­gyok? Pél­dák­kal bi­zo­nyí­tok! Tu­dod-e, hogy mi­u­tán tíz esz­ten­dőn ke­resz­tül vis­­sza­do­bál­ták a kéz­ira­ta­i­mat, mi­köz­ben tökdilettáns mun­kák tu­cat­ja je­lent meg (ezt nem én mon­dom, lásd Zalabai vagy Koncsol kri­ti­ká­it), bí­rá­ló­im egyi­ke, rá­adá­sul egyi­ke a leg­mű­vel­teb­bek­nek, vé­gül is az­zal ja­va­sol­ta a kö­tet ki­adá­sát, hogy ad­junk le­he­tő­sé­get en­nek a sze­ren­csét­len Cselényinek, hogy is­mét talp­ra áll­has­son, és nor­má­lis ver­se­ket ír­jon. Ha aka­rom, a tíz uj­ja­mon meg­szá­mol­ha­tom, há­nyan vet­tek en­gem ko­mo­lyan, ha­tá­ron in­nen és ha­tá­ron túl. ők tu­laj­don­kép­pen meg­ér­de­mel­nék, hogy – szin­te társ­szer­ző­ként – ki­ír­jam a ne­vü­ket a kö­tet élé­re. Pá­rizs­ban Nagy Pa­li meg Papp Ti­bor, Pes­ten Bata Im­re, Pomogáts Bé­la. Deb­re­cen­ben Görömbei And­rás, ide­ha­za Koncsol. En­­nyi az egész. Nem ta­ga­dom, jó­le­sett vol­na, ha van ki­vel meg­vi­tat­nom a prob­lé­má­i­mat, ha lá­tom, hogy nem sü­ket fü­lek­nek be­szé­lek. Né­há­nyan el is ol­vas­ták a kéz­ira­tot, s ki­vé­tel nél­kül úgy ad­ták vis­­sza, egyet­len meg­jegy­zés nél­kül, hogy még a sze­mük se reb­bent. Idő­seb­bek és fi­a­ta­lok egy­ként. Lát­szott raj­tuk, hogy ab­szo­lút ta­nács­ta­la­nok. S ez még min­dig jobb volt, mint a vád­be­szé­dek gyö­kér­te­len­ség­ről, koz­mo­po­li­tiz­mus­ról, ha­za­áru­lás­ról.”

A köl­tőt ter­mé­sze­te­sen pró­bá­ra tet­te mun­kás­sá­gá­nak nem iga­zán meg­ér­tő fo­gad­ta­tá­sa, és pró­bá­ra tet­te az a né­hány esz­ten­dő, ame­lyet a nyolc­va­nas évek kö­ze­pén újabb ki­re­kesz­tett­ség­ben kel­lett töl­te­nie. 1986-ban ugyan át­ve­het­te a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom leg­in­kább ran­gos el­is­me­ré­sét: a Ma­dách-dí­jat, azon­ban ezt nem köl­té­sze­té­ért, ha­nem mű­for­dí­tá­sa­i­ért kap­ta meg. Már szin­te ar­ra kel­lett gon­dol­nia, hogy köl­tő­ként kép­te­len lesz el­is­mer­tet­nie ma­gát, ma­ga is el­mond­ja a Bod­nár Gyu­lá­nak adott in­ter­jú­já­ban, hogy a Ma­dách Ki­adó ak­ko­ri igaz­ga­tó­ja ki­je­len­tet­te: „míg én itt va­gyok, ad­dig nincs több mon­tázs s nincs több avant­gárd”. En­nek a cen­zo­ri ki­je­len­tés­nek az ál­do­za­ta lett a nyolc­va­nas évek kö­ze­pén ter­ve­zett Masz­kok mö­gött cí­mű mun­ká­ja, amely köl­tői mon­tá­zsa­it fog­lal­ta vol­na kö­tet­be. Mind­ez azon­ban nem ej­tet­te két­ség­be, előb­bi nyi­lat­ko­za­tá­ban ar­ra is ki­tért, hogy a ve­le szem­ben nemegy­szer meg­fo­gal­ma­zott bí­rá­lat, mi­sze­rint szün­te­le­nül „is­mét­li ma­gát”, ugyan­csak kö­zöm­bö­sen hagy­ta. „Azért szer­ve­zem, sza­va­id­dal él­ve, más és más ös­­sze­füg­gés­rend­szer­be szö­ve­ge­i­met, mert bár­mily hi­he­tet­len­nek (avagy nagy­ké­pű­nek) tűn­jön is ez, én va­ló­ban az egy­re tö­ké­le­te­sebb ki­fe­je­zé­si for­mát ke­re­sem, s nem újabb és újabb írá­sok­kal aka­rom el­árasz­ta­ni a vers iránt, mint írod, amúgy is kö­zö­nyös (s egy­re kö­zö­nyö­sebb) kö­zön­sé­get, ha­nem a szá­mom­ra ki­fe­jez­ni ada­tott él­mény­vi­lá­got a va­ló­ban le­het­sé­ges leg­tö­ké­le­te­sebb for­má­ba sze­ret­ném ön­te­ni.”

Ugyan­itt egyet­ér­tő­en nyug­táz­ta Som­lyó György­nek egy írá­sát, mi­sze­rint „ne na­gyon kí­sér­le­tez­zünk a re­mek­mű­vek ol­va­sott­sá­gá­nak sta­tisz­ti­kai föl­mé­ré­sé­vel, mert al­kal­ma­sint pó­rul jár­ha­tunk. S ki­de­rül pél­dá­ul (ezt már csak én te­szem hoz­zá), hogy az Is­te­ni Szín­já­té­kot ke­ve­seb­ben ol­vas­ták a meg­írá­sa óta el­telt hat és fél év­szá­zad alatt, mint mond­juk az El­fúj­ta a szél cí­mű »remeket« hat és fél év­ti­zed alatt. Avagy, min­den­ki fúj­ja, ma­gam is, Kál­mán Im­re fül­be­má­szó dallamait, s vi­lág­hír ide, ma­gyar di­cső­ség oda, ha egy Bar­tók-kom­po­zí­ció meg­szó­lal a rá­di­ó­ban, a több­ség még ma is el­csa­var­ja a gom­bot.” Az el­uta­sí­tás és a meg nem ér­tés (kü­lön­ben mind­ket­tőt, ahogy az imént a köl­tő is utalt rá, nem a „szak­ma”, ha­nem az iro­da­lom- és ki­adás­po­li­ti­ka kö­re­i­ből kel­lett ta­pasz­tal­nia) kö­vet­ke­zés­képp nem in­gat­ták meg sem mun­ka­kedv­ét, sem ön­ér­ze­tét: vé­gez­te a dol­gát to­vább.

Min­den­eset­re az el­hall­gat­ta­tás­nak ez az is­mé­tel­ten meg­seb­ző ta­pasz­ta­la­ta ve­ze­tett oda, hogy Cselényi Lász­ló ar­ra gon­dolt: ta­lán a köl­té­szet he­lyett más iro­dal­mi te­rü­le­te­ken te­szi pró­bá­ra ké­pes­sé­ge­it. Ami­dőn Tóth Lász­ló so­ron lé­vő írói ter­ve­i­ről ér­dek­lő­dik, elő­ször a Kré­ta­kor mű­vé­szi kon­cep­ci­ó­já­nak és szer­ke­ze­ti rend­jé­nek „ki­bő­ví­té­sé­ről” be­szél. Itt em­lí­ti meg, hogy a múl­tat idé­ző Kré­ta­kor és a na­gyobb szö­ve­get ki­egé­szí­tő mon­tá­zsok után a sa­ját je­len­ko­rá­ban el­mé­lye­dő Je­len és tör­té­ne­lem, majd a jö­vő­be te­kin­tő Núdia cí­mű köl­te­mény ten­né tel­jes­sé a ki­ala­kí­ta­ni kí­vánt „négy­té­te­les”, az­az „szimfónikus” szer­ke­ze­tet, vé­gül ez a né­gyes struk­tú­ra egy újabb, át­fo­gó né­gyes rend­szer ré­szé­vé vál­hat­na. Ezt az el­kép­ze­lé­sét, ha nem is az ak­kor ki­fej­tett nagy­sza­bá­sú ter­vek sze­rint, a Je­len és tör­té­ne­lem cí­mű kö­tet konst­ruk­ci­ó­já­ban vál­tot­ta va­ló­ra, elő­le­gez­ve mint­egy köl­tői mű­he­lyé­nek fo­lya­ma­to­san ta­pasz­tal­ha­tó vál­lal­ko­zá­sát: a „be­fe­je­zet­len” (és iga­zá­ból „be­fe­jez­he­tet­len”) köl­te­ményt: az ál­ta­la több­ször is em­lí­tett „work in progress” kon­cep­ci­ó­ját. Ugyan­csak ter­vei kö­zé tar­to­zott pró­zai és pub­li­cisz­ti­kai írá­sa­i­nak kö­tet­té for­má­lá­sa (nem pusz­tán kö­tet­be gyűj­té­se) is, ezt szin­tén a Je­len és történelemváltotta va­ló­ra. Fog­lal­ko­zott az­zal is, hogy más iro­dal­mi mű­faj­ok­ban, pél­dá­ul an­to­ló­gia­szer­kesz­tés­ben vagy pró­zai mű­vek­ben tesz kí­sér­le­tet írói iden­ti­tá­sá­nak és je­len­lét­ének fenn­tar­tá­sá­ra.

Ér­dek­lő­dé­sét és a jö­vőt érin­tő ter­ve­i­nek csu­pán egyet­len, ugyan­ak­kor ta­lán leg­fon­to­sabb te­rü­le­tét sze­ret­ném szó­ba hoz­ni. Masz­kok mö­gött avagy A mí­tosz­tól a logoszig cí­mű mű­hely­val­lo­má­sá­ban Cselényi ar­ról be­szél, hogy az ősi mí­to­szok nyo­ma­it ke­res­ve kí­ván­ja a mi­ti­kus köl­té­sze­tet ko­runk­be­li fel­ada­tok szol­gá­la­tá­ba ál­lí­ta­ni. Ké­pes Gé­za Napfél és éj­fél cí­mű finn-ugor köl­tői an­to­ló­gi­á­já­ra, Lőrincz L. Lász­ló mon­gol mi­to­ló­gi­ai ta­nul­má­nya­i­ra, Lász­ló Gyu­la ős­tör­té­ne­ti írá­sa­i­ra, majd a bib­li­ai tör­té­ne­te­ket kor­sze­rű­sí­tő mű­vé­szet­re: Renan Jé­zus-köny­ve­i­re, Pasolini Má­té evan­gé­li­u­má­ra, to­váb­bá Robert Graves Hé­ber mí­to­sza­i­ra, Baktay Er­vin in­do­ló­gi­ai ta­nul­má­nya­i­ra és szö­veg­ki­adá­sa­i­ra, Láng Já­nos (A mi­to­ló­gia kez­de­tei), Kákosy Lász­ló (Ré fi­ai) vagy ép­pen Malinowski, Bachofen, Frobenius, Claude Lévy-Strauss, Masperi köny­ve­i­re és ter­mé­sze­te­sen Róheim Ma­gyar nép­hit és nép­szo­kás­ok, il­let­ve Kerényi Kár­oly Gö­rög mi­to­ló­gia cí­mű mű­ve­i­re hi­vat­ko­zik. (Ta­nú­sít­ha­tom, hogy ezek a köny­vek mind meg­ta­lál­ha­tók, még­hoz­zá „ki­jegy­ze­telt” for­má­ban Cselényi Lász­ló könyv­tá­rá­ban!) Most is­mer­te­tett mű­hely­ta­nul­má­nyá­ban ír­ja a kö­vet­ke­ző­ket: „Egy an­to­ló­gi­á­ról ál­mo­dom, mely­ben az ős­ko­ri mí­to­szok­tól a kor­társ köl­tő­kig pró­bál­tam as­­szi­mi­lál­ni mind­azt az egye­te­mes és a ma­gyar iro­da­lom­ból, ami­hez ro­kon­sá­gi-vér­sé­gi kap­cso­la­tot ér­zek. Ter­mé­sze­te­sen nem­csak mű­for­dí­tás­ok­ból-ma­gya­rí­tá­sok­ból áll­na a gyűj­te­mény, más mű­faj­ok­ból is: hommage, kol­lázs, mon­tázs, es­­szé, ta­nul­mány, nap­ló­jegy­zet, val­lo­más – a le­ges­leg­vál­to­za­to­sabb ke­ve­re­dés­ben.”
A köl­tői an­to­ló­gi­á­ról szőtt ál­mok vé­gül nem va­ló­sul­tak meg (ám­bár ki tud­ja, mit hoz az idő), ugyan­is a nyolc­va­nas évek de­re­kán ta­pasz­talt mos­to­ha bá­nás­mód­nak egy­szer csak vé­ge sza­kadt, és az év­ti­zed vé­gé­től kezd­ve szin­te esz­ten­dőn­kén­ti rend­sze­res­ség­gel ke­rül­tek az ol­va­só elé Cselényi Lász­ló új meg új ver­ses­köny­vei. 1988-ban je­lent meg a Ki­egé­szí­té­sek Hé­rak­lei­tosz­hoz, majd 1990-ben A meg­írat­lan köl­te­mény cí­mű kö­tet, mind­ket­tő azon az úton ha­ladt to­vább, ame­lyet a Kré­ta­kor, il­let­ve a Je­len és tör­té­ne­lem né­hány esz­ten­de­je meg­je­lölt. A Ki­egé­szí­té­sek Hé­rak­lei­tosz­hoz cí­mű kö­tet több­nyi­re mon­tázs­ver­se­i­nek el­ren­de­zé­sét, az­az ma­ga­sabb szer­ke­ze­ti egy­ség­be tör­té­nő fog­la­lá­sát a köl­tő a már ko­ráb­ban al­kal­ma­zott „szo­ná­ta­for­ma” se­gít­sé­gé­vel old­ja meg. A kö­tet anya­ga négy egy­ség­ből épül fel, ma­guk az egy­sé­gek is négy rész­ből áll­nak, az ilyen mó­don szer­ve­zett ter­je­del­me­sebb kom­po­zí­ció az 1/1-es sor­szám­mal je­lölt vers­től (Hős­kor avagy Az em­ber te­rem­té­se) a 4/4-es sor­szám­mal je­lölt hos­­szabb kom­po­zí­ci­ó­ig (A meg­írat­lan köl­te­mény) ível. Ez utób­bi nem sok­kal ké­sőbb egy egész kö­tet­re va­ló köl­tői szö­veg­nek, nap­ló­jegy­zet­nek, iro­dal­mi, tör­té­nel­mi, fi­lo­zó­fi­ai és ter­mé­szet­tu­do­má­nyos jegy­zet­nek (ki­sebb es­­szé­nek) a ki­in­du­lá­sa lesz. Ta­nú­sít­va azt, hogy a „work in progress” el­vé­ben fel­is­mert al­ko­tás­mód­nak mi­lyen táv­la­to­sak a kö­vet­kez­mé­nyei.

mon­tázs. (…) no­ha nem lett be­lA ver­ses­könyv fel­épí­té­sé­ről imént idé­zett múhelytanulmányában ma­ga a köl­tő a kö­vet­ke­ző­kép­pen nyi­lat­ko­zott (hi­vat­koz­va ar­ra is, hogy ko­ráb­ban Masz­kok mö­gött cím­mel kí­vánt mon­tázs­ver­se­i­ből kö­te­tet ös­­sze­ál­lí­ta­ni): „A Hős­kor avagy Az ének ha­tal­ma cí­mű cik­lus (…) a Masz­kok mö­gött kö­te­tet ért sok-sok meg­pró­bál­ta­tás mi­att fél­be­ma­radt (…) Nem is lett be­lő­le cik­lus, leg­fel­jebb a mű­for­dí­tás­kö­tet­ben. Ám a mon­tázs­kö­tet­ben már csak az ere­de­ti két szö­veg (Hős­kor avagy Az em­ber te­rem­té­se, A fe­ke­te ma­dár avagy Az ének ha­tal­ma) ma­radt, s eze­ket kö­ve­ti, de nem cik­lus­ként, ahogy ere­de­ti mű­hely­ta­nul­má­nyunk­ban je­lez­tük, csu­pán egyet­len vers­ként: A Kez­det s az Egész – Ki­egé­szí­té­sek Hé­rak­lei­tosz­hoz cí­műő­le tel­jes cik­lus (jel­lem­ző­en ez a »ciklus« is két­ré­szes ma­radt: a Tra­gé­dia ma­gyar nyel­ven cí­mű Szophoklész–Bornemisza-montázs egé­szí­ti ki), ám sú­lya meg­ma­radt, hisz nem vé­let­len, hogy vé­gül is az egész ver­ses mon­tá­zso­kat tar­tal­ma­zó kö­tet­nek ezt a cí­met ad­tam: Ki­egé­szí­té­sek Hé­rak­lei­tosz­hoz.”

A mon­tázs­ver­sek­ből fel­épí­tett kö­tet a köl­tő ré­geb­bi (a Kré­ta­kor­ból, va­la­mint a Je­len és tör­té­ne­lem­ből is­mert) írá­sa­it is ma­gá­ba fog­lal­ja, az újabb mon­tá­zsok eze­ket egé­szí­tik ki, így a Bach és Bar­tók em­lé­ké­nek szen­telt B.B.B.B. cí­mű, amely a mo­dern ze­ne és per­sze a mo­dern köl­té­szet disz­har­mo­ni­kus szer­ke­ze­té­nek (kü­lön­ben jól ismert) tör­té­nel­mi hát­te­rét és böl­cse­le­ti in­dí­té­kát, Bar­tók ze­né­jé­re utal­va, a kö­vet­ke­ző­képp vi­lá­gít­ja meg: „Meg­re­pedt a vi­lá­gom mi­ként egy rossz fa­zék s most mind­hi­á­ba rá­zom szi­gor­ral ütöm vá­gom nem ad ki ma­gá­ból sza­ba­tos han­got csu­pán re­pedt­fa­zék-zajt Szer­te­fosz­lott egy álom Tu­dom én jól tu­dom én hogy mi­fé­le dal mi­fé­le ze­ne kel­le­ne ti­nék­tek Tu­dom én jól tu­dom én jól de lás­sá­tok be azt hogy mind­hi­á­ba ütöm ve­rem és dön­ge­tem nem ad ki már har­mó­ni­át ma­gá­ból Nincs is ben­ne har­mó­nia Csak szer­te­fröc­­csent nyi­kor­gá­sok van­nak ben­ne Ugyan hol ta­lá­lom én meg azt az áhí­tott ze­nét Szer­te­fröc­­csent vi­lá­gunk vesz­tett har­mó­ni­á­ját…”
Ha­son­ló­kép­pen új mon­tázs­szö­veg a Küz­de­lem a sem­mi­vel és Heideggerrel cí­mű mon­tázs, ez a né­met fi­lo­zó­fus ne­ve­ze­tes alap­mű­vé­nek: a Lét és idő­nek (1927) té­te­le­i­re épül: „A Sem­mi a lé­te­ző egye­te­mes­ség ab­szo­lút ta­ga­dá­sa – mond­ja Heidegger. Az itt­lét an­­nyi, mint be­le­tar­tott­ság a Sem­mi­be” – mond­ja ugyan­csak ő. A hí­res­sé vált szö­veg ezt kö­vet­ve sze­mé­lyes ref­le­xi­ók­nak ad­ja át he­lyét: „Fek­szem a szo­bám­ban, bá­mu­lom a men­­nye­ze­tet. Pisz­kos, pók­há­lós men­­nye­zet. Ma­ga a Sem­mi. Ülök egy kis­vá­ros pisz­kos kocs­má­já­ban, fi­gye­lem a mu­la­to­zók sör for­ral­ta ked­vét. Ma­gát a Sem­mit. Ti­zen­hat éves le­ány, szé­dü­lök, ha bá­ja­i­ra né­zek. Ma­gá­ra a Sem­mi­re.” In­nen ered azu­tán a sze­mé­lyes fi­lo­zó­fi­ai konk­lú­zió: „Le­het­sé­ges, hogy az itt­lét csu­pán a Sem­mik ta­lál­ko­zá­sa?” Vé­gül pe­dig a me­ta­fi­zi­ka „ha­gyo­má­nyos” nyel­vén meg­fo­gal­ma­zott heideggeri té­tel és en­nek „köz­na­pi” és ironikus el­len­té­te­le­zé­se: „A Sem­mi a lé­te­ző egye­te­mes­ség ab­szo­lút ta­ga­dá­sa – mond­ja Heidegger. Az itt­lét an­­nyi, mint be­le­tar­tott­ság a Sem­mi­be – mond­ja ugyan­csak ő. A Sem­mi az Sem­mi – mond­ja B.T., cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tő.”
A kö­tet ezt kö­vet­ve köz­li a Füst Mi­lán, Sinka Ist­ván, Forbáth Im­re és Pi­linsz­ky Já­nos em­lé­ke előtt tisz­tel­gő (és mű­fa­ji te­kin­tet­ben ta­lán még Weöres Sán­dor em­lé­két is meg­idé­ző) „hommage”-t, az Il­­lyés Gyu­la mo­do­rá­ban ké­szült Kő­mű­ve­se­ket, va­la­mint a Novomeský és Rúfus-szövegekből ké­szí­tett Ga­li­lei elv­társ cí­mű mon­tázst, majd két, Cselényi mun­kás­sá­gá­ban min­den­kép­pen ki­emel­ke­dő, köl­tői mű­vet. Így a Szem­ma­ró füs­tön cí­mű Jó­zsef At­ti­la-mon­tázst, amely­nek egy ko­ráb­bi vál­to­za­ta a Je­len és tör­té­ne­lem cí­mű hos­­szú köl­te­mény­be sző­ve is meg­ta­lál­ha­tó volt, most így, önál­ló szö­veg­ként meg­szer­keszt­ve még erő­tel­jes­eb­ben fe­je­zi ki azt a szel­le­mi és er­köl­csi kö­tő­dést, amely Cselényit mes­te­ré­hez fű­zi. (Ugyan­ez a Jó­zsef At­ti­la-mon­tázs meg­ta­lál­ha­tó a Danubiana avagy Akik so­ha nem lát­ták a ten­gert cí­mű 2005-ös vá­lo­ga­tás­ban is.)

A má­sik ki­emel­ke­dő köl­te­mény ma­ga a Meg­írat­lan köl­te­mény (szin­tén he­lyet kap a Danubiana… cí­mű kö­tet ver­sei kö­zött). Az 1/1-es szám­mal je­lölt szö­veg­rész­től a 4/4-es szö­ve­gig a szer­ke­zet mint­egy fel­fe­lé ha­lad, majd le­eresz­ke­dik. Ma­ga a köl­te­mény va­ló­já­ban a köl­tő esz­mei-böl­cse­le­ti ho­ri­zont­ját kí­ván­ja meg­vi­lá­gí­ta­ni, ezen a ho­ri­zon­ton olyan köl­tői, il­let­ve böl­cse­le­ti ha­gyo­má­nyok he­lyez­ked­nek el, mint Dan­te, Tasso, Goe­the, Eliot, Ezra Pound vagy a ke­le­ti (per­zsa és grúz) köl­té­szet ha­gyo­má­nyai, leg­alább a köl­tők ne­vé­vel, mint hí­vó­sza­vak­kal meg­idéz­ve. En­nek ta­nú­sá­ga­ként idé­zem ide a 4/4-es szám­mal je­lölt két rész­le­tet, az­az az emel­ke­dő, majd eresz­ke­dő szer­ke­zet te­tő­pont­já­nak szö­veg­anya­gát:

a holt-ten­ge­ri te­ker­csek sze­ret­lek
csu­da­szép he­ves as­­szo­nyi vág­­gyal
na­gyon fur­csa a ter­mé­sze­tünk úgy ne­kem
TÖR­TÉ­NE­LEM­BÖL­CSE­LET? Ó MIT SZÁ­MÍT
EL­KÉP­ZE­LEM LEVÉDIA ETEL­KÖZ
ne­kem mint ne­ked így be­lát­ha­tod azt
hogy
hogy sze­re­tett hogy sírt hogy ka­ca­gott
nem azért mert ígér­tem mert sze­ret­lek

azért ígér­tem vál­la­lom mi ez
hogy fo­gad­ta mi­lyen él­ve­zet­tel
nem is men­nék férj­hez a vő­le­gé­nyem­hez
NO­MÁD­JA­IT E VÉG­TE­LEN KI­ÉGETT
PUSZ­TA FÖLD ÁTOK FÖLD­JE ELIOT
ak­kor se vá­lasz­ta­ná­lak férj­anyag­nak
ke­gyet­len ölé­be a ma­gok
opálfehér ha­lom ke­reszt-ke­zes

magnófekete sza­lag-re­me­te
két éve sincs el nem tu­dom hin­ni
re­mé­lem meg­ér­ted vedd tu­do­má­sul hogy
PUSZ­TA OR­SZÁ­GA EZRA POUND
CANTÓI
ÉS MA­DÁCH TRA­GÉ­DI­Á­JA ÉS GOE­THE
nem te vagy az el­ső ki ben­nem csa­ló­dott
ez a csu­pa-ének as­­szony itt
ké­szü­lő­dik ben­nük a fe­ke­te

tekercsek-rágta gol­go­ta-csu­ha
most fek­szik a föld­ben fér­gek ét­ke
mert én csu­pán egy­ben csa­lód­tam de ben­nem
FA­UST­JA ÉS MIL­TON EL­VE­SZETT
PA­RA­DI­CSO­MA ÉS DAN­TE ÉS TASSO
meg­fo­gad­tam a tíz­sze­re­se csa­ló­dik
tes­té­ből a föld táp­lál­ko­zik
sis­ter­gő év­ez­re­dek e csu­pa

ve­sze­de­lem és öl­ték öl­ni kell
én hi­szek ben­ned em­be­ri tu­dás
akadt egy kis időm re­mé­lem nem za­var
EPO­SZOK FÖLD­JE NIZAMI NEVÁI
FIRDAUSZI RUSZTAVELI ÉS RÚMI
ott­hon hogy mu­lat­tál gon­dol­tál re­ám is
de vá­dol­lak még­is mert bé­na vagy
egy­mást a né­pek öl­ték öl­ni fel

pusz­tí­ta­ni amit a töb­bi épít
mert csak né­zed hogy as­­szo­nya­in­kat
ne ha­ra­gudj azért hogy mi­kor le­jöt­tél
SZASZUNCI DÁ­VID S HOL AZ
őS­MA­GYAR
EPOSZ HOL SZED­JE ÖS­­SZE CSE­RE­PEK­BőL

nem tud­tam ki­men­ni de be­lát­ha­tod hogy
lá­nya­in­kat hogy sze­di a vak
s a po­zso­nyi vár so­ha ki nem bé­kít

egyet­len­egy igen egyet­len­egy
esz­te­len ha­lál üs nincs bo­csá­nat
nem mond­hat­tam azt hogy a mo­zi­ba me­gyek
ARANY ÚR A KÖZ­JEGY­Ző S ÚJ­RA CSAK
ÖR­MÉ­NYEK ÉS GRÚ­ZOK S AK­KÁ­DOK FÖLD­JE
vagy a ba­rát­nőm­höz mert jött vol­na ve­lem
néz­ni tud­juk csak ez áru­lást
élünk e föld bű­nös hor­padt re­pedt
opálfehér sófekete sza­lon
s kik ím ma­hol­nap csil­la­gok­ra lé­pünk
kár hogy nem utá­na va­ló nap jöt­tél mert
AZ ARA­RÁT HE­GYE AZ ÉDE­NI FÖLD­JE
BÖL­CSő AVAGY NEM BÖL­CSő HÁT E TÁJ
ő már az­nap es­te ment el még azt hit­tem
el­oroz­za tes­tün­ket a rák
s ér­le­lő­dik ben­nünk a fáj­da­lom

A Ki­egé­szí­té­sek Hé­rak­lei­tosz­hoz szer­ve­ző el­ve, mond­juk így, „po­é­ti­kai” ér­te­lem­ben a mon­tázs, a kö­vet­ke­ző kö­te­té vi­szont a nap­ló. Az 1990-ben meg­je­lent A meg­írat­lan köl­te­mény, a ma­ga köl­tői, il­let­ve nu­me­ri­kus (a ko­ráb­bi Cselényi-művekhez ha­son­ló mó­don szá­mok­kal je­lölt) el­ren­de­zé­sé­ben va­ló­já­ban nagy­sza­bá­sú ol­va­só­nap­ló, il­let­ve mű­hely­nap­ló be­nyo­má­sát kel­ti, amely egy­részt író­já­nak na­pi ol­vas­mány­él­mé­nye­it, más­részt el­mél­ke­dé­se­it rög­zí­ti, eb­ben a fo­lya­mat­ban he­lye­zi el rész­ben a ko­ráb­bi mű­vek­ből is­mert köl­tői tech­ni­ká­val ké­szült tö­re­dé­kes lí­rai ref­le­xi­ó­kat, rész­ben az es­­szé­sze­rű el­mél­ke­dé­sek­ből és „ven­dég­szö­ve­gek­ből” épü­lő köl­tői mon­tá­zso­kat. A szö­veg­vi­lág­ban han­got ka­pó té­mák rend­kí­vül vál­to­za­to­sak, he­lye van kö­zöt­tük a sze­mé­lyes em­lé­ke­zés­nek, az ol­vas­má­nyok kom­men­tá­lá­sá­nak, tör­té­nel­mi esz­me­fut­ta­tás­ok­nak, pél­dá­ul a szlo­vák tör­té­net­írás­ban ta­pasz­talt po­lé­mi­ák is­mer­te­té­sé­nek, a köl­tői esz­kö­zök­kel vagy ne­tán dokumentarista mó­don áb­rá­zolt író- és mű­vész­port­rék­nak és még sok más­nak.
Az írá­sok esz­mél­te­tő min­tá­ja, úgy tet­szik, Né­meth Lász­ló ezer­fé­le irány­ban ke­res­gé­lő ér­dek­lő­dé­se volt, leg­alább­is nyom­ban a kö­tet ele­jén, te­hát mint­egy sa­ját írói prog­ram­ját meg­je­löl­ve Cselényi a Ta­nú be­kö­szön­tő­jé­re hi­vat­ko­zik: „Fo­lyó­ira­tom egyet­len ih­le­tő­je – ír­ta Né­meth Lász­ló a Ta­nú be­kö­szön­tő­jé­ben – e kor iga­zi mú­zsá­ja: a szo­ron­ga­tó tá­jé­ko­zat­lan­ság. Ha­jó­tö­röt­tek va­gyunk, akik a csil­la­go­kat néz­zük s a par­tot ke­res­sük, ab­ban a hiszemben, hogy van part s a csil­la­gok ve­zet­nek… Az essait a nyil­vá­nos ta­nu­lás mű­fa­já­nak te­kin­tem; egy lé­lek ég­tá­ja­kat ke­res s ég­tá­ja­kat se­gít meg­ta­lál­ni; mun­kás­sá­gom meg­hí­vó egy ta­nács­ko­zás­hoz, me­lyet ön­ma­gam­mal foly­ta­tok.” Ez az idé­zet Né­meth László-i in­dí­tá­so­kat sej­tet, és va­ló­ban a po­zso­nyi köl­tő mun­ká­ját is lé­nye­gé­ben ugyan­az (vagy ha­son­ló) enciklopédikus igény hat­ja át, amely a Ta­nú szer­te­ága­zó is­me­ret- és ref­le­xióanya­gá­ból is­me­rős.

Cselényi ugyan­ak­kor nem ta­nul­mány­író­ként, ha­nem köl­tő­ként „ke­re­si” a ma­ga „ég­tá­ja­it” és vet szá­mot ta­pasz­ta­la­ta­i­val, ol­vas­mány­él­mé­nye­i­vel. Ez a né­ző­pont el­ha­tá­rol­ja őt, il­let­ve mun­ká­ját at­tól, amit Né­meth Lász­ló a ma­ga mű­he­lyé­ben lét­re­ho­zott. Ér­de­mes fel­idéz­ni A meg­írat­lan köl­te­ményt zá­ró egyik szö­ve­get: „Egy lé­lek ég­tá­ja­kat ke­res s ég­tá­ja­kat se­gít megtalálni.” Nem két­sé­ges, hogy ese­tünk­ben ez az ég­táj­ke­re­sés na­gyon is át­té­te­le­sen ér­tel­mez­he­tő csu­pán, s ko­ránt­sem a Né­meth László-i fo­lyó­irat-szer­kesz­tés s es­­szé­írás ér­tel­mé­ben. De „Maszkok mögött” rej­tőz­kö­dő utunk „A mí­tosz­tól a logoszig” egy­ben va­ló­ban ég­tá­ja­kat ke­re­sés is, s az már ve­le jár, hogy egy ég­táj­ke­re­sés egy­ben ég­tá­ja­kat is se­gít meg­ta­lál­ni. Hi­szen nem vé­let­len, hogy mi­lyen ég­tá­ja­kat ke­res­tünk fel a „Hőskor” mí­to­sza­i­tól, a kö­zép­kor s az új­kor bal­la­dá­in, szép­his­tó­ri­á­in át kö­ze­li és tá­vo­lab­bi kor­tár­sa­in­kig: Lautréamont-ig, Bar­tó­kig és Joyce­-ig, Luk­ácsig és Né­meth Lász­ló­ig, Novomeskýig és Fábry Zol­tá­nig, Nezvalig és Rúfusig, Szentkuthy Mik­ló­sig és Weöres Sán­do­rig.
A köl­tői, va­gyis sze­mé­lyes prog­ram­ra nemcsak a köl­tői pró­zák, az es­­szé­sze­rű­en ala­kí­tott köl­tői mon­tá­zsok vagy ép­pen az avant­gárd szö­veg­iro­da­lom po­é­ti­ká­ját kö­ve­tő vers­sze­rű be­té­tek utal­nak, ha­nem a szűntelen ön­ref­le­xió is, ne­ve­ze­te­sen az az el­já­rás, mi­sze­rint Cselényi Lász­ló az ér­te­ke­ző pró­za vagy a „ven­dég­szö­veg” stra­té­gi­á­ját is min­dig az ön­ér­tel­me­zés­nek és az ön­ki­fe­je­zés­nek ren­de­li alá. Ilyen mó­don a ve­le fog­lal­ko­zó kri­ti­kai iro­da­lom fel­idé­zé­se, mi­ként ez Fábry Zol­tán, Turczel La­jos vagy Zsilka Ti­bor egy­ko­ri ta­nul­má­nya­i­nak ci­tá­lá­sa, egy tá­ga­sabb sze­mé­lyes jel­le­gű kon­cep­ció ke­re­té­ben he­lyez­ke­dik el. Va­ló­já­ban ezek a ta­nul­mány- és kri­ti­karész­le­tek is mint­egy val­lo­má­sos nyo­ma­té­kot kap­nak, azt vi­lá­gít­ják meg, hogy a fi­a­tal po­zso­nyi köl­tő je­lent­ke­zé­sét mi­ként fo­gad­ta a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom, és hogy ő er­re a fo­gad­ta­tás­ra mi­lyen mó­don ref­lek­tált: mi­ben lát­ta ko­rai tö­rek­vé­se­i­nek iga­zo­lá­sát, és mit tu­dott hasz­no­sí­ta­ni az ál­ta­la is igen be­csült iro­dal­má­rok egy­ko­ri meg­ál­la­pí­tá­sa­i­ból.
A meg­írat­lan köl­te­mény igen tá­gas ho­ri­zon­ton raj­zol­ja meg a köl­tő sze­mé­lyes tá­jé­ko­zó­dá­sát, esz­mei út­ke­re­sé­sét, azt, hogy ta­pasz­ta­la­tai, ol­vas­má­nyai és ref­le­xi­ói mi­ként já­rul­tak hoz­zá sze­mé­lyi­sé­gé­nek és köl­tői mun­kás­sá­gá­nak ki­bon­ta­ko­zá­sá­hoz. En­nek a tá­gas ho­ri­zont­nak a kö­ré­ben he­lyez­ked­nek el azok a köl­tői mon­tá­zsok vagy ép­pen köl­tői es­­szék, ame­lyek rend­re idé­zik fel Cselényi Lász­ló mes­te­re­i­nek örök­sé­gét, azok­nak az írók­nak és fi­lo­zó­fu­sok­nak az esz­me­vi­lá­gát, em­be­ri egyé­ni­sé­gét és mű­vé­szi, il­let­ve gon­dol­ko­dói ma­ga­tar­tá­sát, akik a köl­tő ál­tal „be­la­kott” bibliothékának a cím­sze­rep­lői vol­tak. Ilyen a Kor­tár­sa­ink, Arany és Goe­the cí­mű (1982-ből szár­ma­zó) ter­je­del­me­sebb mon­tázs, amely több szö­veg­tí­pust ren­dez egy­más mel­lé (egy­más után), így Goe­the ön­élet­írá­sá­nak rész­le­te­it, ma­gyar köl­tők, esz­­szé­írók és iro­da­lom­tu­dó­sok, pél­dá­ul Pe­tő­fi, Kosz­to­lá­nyi, Né­meth Lász­ló, a né­met köl­tő­fe­je­de­lem­ről élet­raj­zot író Walkó György, il­let­ve kül­föl­di szer­zők, így a „klas­z-­szi­kus” rang­ra emelt Goe­the­-élet­rajz szer­ző­je, Friedrich Gundolf, to­váb­bá a né­met köl­tő sze­mé­lyes kró­ni­ká­sa: Eckermann és má­sok írá­sa­it, to­váb­bá ter­mé­sze­te­sen az Arany Já­nos mun­kás­sá­gá­val fog­lal­ko­zó esszéírók és iro­da­lom­tu­dó­sok, pél­dá­ul Szerb An­tal és Sőtér Ist­ván írá­sa­it.
A Goe­the és Arany alak­ját és szel­le­mi­sé­gét fel­idé­ző mon­tázs azt ta­nú­sít­ja, hogy a már rég­óta ha­tá­ro­zot­tan az avant­gárd iro­da­lom esz­mé­nyei irá­nyá­ban tá­jé­ko­zó­dó Cselényi Lász­ló a leg­ke­vés­bé sem kí­ván sza­kí­ta­ni azok­kal a klas­­szi­kus ha­gyo­má­nyok­kal, ame­lyek mint­egy tör­té­nel­mi­leg meg­ha­tá­roz­ták az eu­ró­pai, il­let­ve a ma­gyar iro­da­lom esz­mei pa­no­rá­má­ját és iden­ti­tá­sát. (Ha­son­ló tö­rek­vé­se­ket le­he­tett fel­is­mer­ni ab­ban, hogy pél­dá­ul Kas­sák La­jos mi­lyen meg­be­csü­lés­sel be­szélt Pe­tő­fi­ről vagy Ady­ról.) Nos, az avant­gárd esz­mé­nyek­re fel­es­kü­dött po­zso­nyi köl­tő is ar­ra a szel­le­mi és er­köl­csi örök­ség­re kí­vánt tá­masz­kod­ni, ame­lyet Goe­the és Arany kép­vi­selt. Hadd idéz­zek még ide egy pas­­szust a ne­kik szen­telt szö­veg­ből: „Az élő Goe­the. Kor­tár­sunk, Arany Já­nos. Az előbbi cí­met nyil­ván tu­cat­nyi élet­rajz, an­to­ló­gia vi­se­li, az utób­bit Szil­ágyi Do­mo­kos Arany-mo­nog­rá­fi­á­ja. S bár­mi köz­he­lye­sek, még­is hí­ven fe­je­zik ki a va­ló­sá­got, azt, amit mon­tá­zsuk szö­ve­ge­i­vel is bi­zo­nyí­ta­ni akar­tunk: hogy a két óri­ás nem­csak karlsbadi nyo­ma­ik mi­att a kor­tár­sunk. Sok­kal in­kább a szel­le­mük az, amely ele­ven.”
Az imént ta­lán hos­­sza­sab­ban fog­lal­koz­tam a Goe­the és Arany em­lé­ké­nek szen­telt mon­tázsköl­te­mén­­nyel, így most csak rö­vi­deb­ben em­lé­ke­zem meg A meg­írat­lan köl­te­mény töb­bi mon­tázs­szö­ve­gé­ről. A Maldoror avagy a könyv gyil­kos gő­ze cí­mű mon­tázs Lautréamont Maldoror éne­kei cí­mű ko­ráb­bi kon­ven­ci­ót vég­le­tes ro­man­ti­ká­já­val el­sod­ró, nemegy­szer ri­asz­tó ha­tá­sú (mert sza­disz­ti­kus je­le­ne­te­ket is le­író) pró­za­köl­te­mé­nyé­re te­kint vis­­sza, en­nek el­ső éne­ké­ből egy rész­le­tet Cselényi ko­ráb­ban ma­gyar­ra for­dí­tott. A Bar­tók és Joyce, va­la­mint az ugyan­csak Bar­tók és Joyce em­lé­ké­nek szen­telt Work in progress cí­mű (egy­mást ki­egé­szí­tő) két mon­tázs rész­ben ugyan­csak idé­ze­te­ket fog­lal ma­gá­ba: Ba­bits Mi­hály­tól, Szerb An­tal­tól, Ko­dály Zol­tán­tól és ter­mé­sze­te­sen a szö­veg cím­sze­rep­lő­i­től. Ta­pasz­tal­ha­tó, hogy a köl­tő igen­csak el­mé­lyedt hő­se­i­nek mun­kás­sá­gá­ban, il­let­ve a ve­lük fog­lal­ko­zó szak­iro­da­lom­ban. Min­den­eset­re ér­de­kes, hogy a két szö­veg, bár­men­­nyi­re is hang­sú­lyoz­za a két eu­ró­pai gé­ni­usz te­het­sé­gé­nek és tel­je­sít­mé­nyé­nek ro­kon vo­ná­sa­it, va­ló­já­ban ar­ra is ki­tér, hogy ket­te­jük re­cep­ci­ó­ja men­­nyi­re más­ként ala­kult, eb­ben a meg­ál­la­pí­tás­ban bi­zo­nyá­ra az eu­ró­pai mo­dern­iz­mus sor­sá­nak ala­ku­lá­sá­ban ki­ta­pint­ha­tó konf­lik­tu­sok ját­sza­nak sze­re­pet: Cselényi ugyan­is rend­re el­töp­ren­gett azon, hogy va­jon a mo­dern szel­le­mi­sé­get kép­vi­se­lő mű­vé­sze­ti al­ko­tá­sok hely­ze­te és sor­sa mi­ért ala­kult úgy, ahogy ala­kult.
En­nek szem­lél­te­té­se vé­gett idé­zem a két mon­tázsszö­veg (4/4/4-es sor­szám­mal je­lölt) zárórészletét. Te­hát az el­ső mon­tá­zsé: „Bar­tók és Joyce, Joyce és Bar­tók. Száz éve szü­le­tett Bar­tók Bé­la, a leg­na­gyobb ma­gyar ze­ne­szer­ző gé­ni­usz. Negy­ven éve halt meg James Joyce, szá­za­dunk író gé­ni­u­sza. Élet­mű­vük ha­son­ló­sá­gá­ról egy mo­nog­rá­fi­át le­het­ne ír­ni. A je­len hommage a két al­ko­tó­ról s al­ko­tá­sa­ik­ról írott és mon­dott szö­ve­gek mon­tá­zsa, il­let­ve Bar­tók ese­té­ben a kom­po­nis­ta val­lo­má­sa­i­nak, Joyce ese­té­ben vi­szont az Ulysses jel­lem­ző ré­sze­i­nek mon­tázs­föl­dol­go­zá­sa. A töb­bi a jö­ven­dő dol­ga. Bar­tók és Joyce, Joyce és Bar­tók: meg­írás­ra mél­tó, gyö­nyö­rű té­ma.” A má­so­di­ké: „Tűz és víz, víz és tűz. Lát­tuk, a Joyce kö­rü­li harc (el­len­tét­ben Bar­tók­kal, aki ha ké­sőn is, el­fog­lal­ta az őt meg­il­le­tő he­lyet a mo­dern és az egye­te­mes ze­ne­mű­vé­szet leg­el­ső vo­na­lá­ban) mind­má­ig tart. Van­nak, akik ma is blöff­nek tart­ják a mű­ve­ket, s Joyce­-ot sar­la­tán­nak, s van­nak, akik a vi­lág­iro­da­lom leg­na­gyobb­jai kö­zé he­lye­zik őt. A centenárium jó al­ka­lom ar­ra, hogy pro és kont­ra, új­ra­ol­vas­suk (vagy egy­ál­ta­lán el­ol­vas­suk) az élet­mű­vét. Be­fo­gad­juk me­ré­szen elő­re­sza­ladt gon­do­lat­vi­lá­gát.”
A to­váb­bi szö­veg­mon­tá­zsok kö­zött ta­lál­juk a Luk­ács György em­lé­két idé­ző és tu­laj­don­kép­pen a mo­dern gon­dol­ko­dás kér­dé­se­i­vel meg­küz­dő Luk­ács-pas­si­ót, amely a mon­tázs cím­sze­rep­lő­jé­nek hos­­szú időn át szin­te „ki­át­ko­zott” mun­ká­ját: a Tör­té­ne­lem és osz­tály­tu­dat cí­mű ér­te­ke­zést ál­lít­ja az elem­zés ten­ge­lyé­be, és ez­ál­tal a mo­dern tár­sa­dal­mak­ban ta­pasz­tal­ha­tó „el­ide­ge­ne­dés­re” hív­ja fel a fi­gyel­met. A Fábry-formula (F-mon­tázs) cí­met vi­se­lő szö­veg az úgy­ne­ve­zett „stó­szi mér­ték” mi­ben­lét­ét, az­az a ki­sebb­sé­gi ma­gyar kö­zös­ség tör­té­nel­mi stra­té­gi­á­já­nak és ez­zel pár­hu­za­mo­san a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom kér­dé­se­it ve­ti fel. A kísérletező em­ber cí­mű es­­szé Né­meth Lász­ló élet­mű­vé­nek ki­vé­te­les gaz­dag­sá­gát mél­tat­ja, a Vál­to­za­tok fe­hér­re (B-montázs) Samuel Beckett, A kez­det sé­má­ja avagy Az új kom­po­zí­ció (Prae-montázs) Szentkuthy Mik­lós, a W-va­ri­á­ci­ók avagy A tel­jes­ség fe­lé Weöres Sán­dor, A pity­pang mí­to­sza Milan Rúfus és Štefan Žáry ki­vá­ló szlo­vák köl­tők, a Be­ve­ze­tés a szép­iro­da­lom­ba (E-mon­tázs) pe­dig Es­ter­házy Pé­ter szö­veg­tör­me­lé­ke­i­re ala­poz­za a köl­tő böl­cse­le­ti és iro­dal­mi töp­ren­gé­se­it. Ezek­nek a mon­tá­zsok­nak a rész­le­te­sebb le­írá­sa, ki­vált elem­zé­se ter­mé­sze­te­sen egy kü­lön kis­mo­no­grá­fia fel­ada­ta le­het­ne.
Cselényi Lász­ló mon­tá­zsai nem pusz­tán egy éle­te nagy ré­szét köny­vek kö­zött és ol­va­sás­sal töl­tő köl­tő ter­mé­sze­tes élet­for­má­já­nak ter­mé­kei vol­tak. A meg­írat­lan köl­te­mény író­ja mint „iro­da­lom­te­o­re­ti­kus” tu­da­tos vá­lasz­tás­sal és mun­ká­val hoz­ta lét­re mon­tá­zsa­it, „ven­dég­szö­ve­ge­it”. En­nek a mun­ká­nak az el­mé­le­ti meg­ala­po­zá­sát ugyan­csak ő ma­ga vé­gez­te el. „Gon­do­lom – ál­la­pít­ja meg köny­vé­nek el­ső írá­sai kö­zött –, nem kell kü­lön el­ma­gya­ráz­ni azt a kü­lö­nö­sen szá­za­dunk­ban (de nem­csak szá­za­dunk­ban, előbb, jó­val előbb is) di­vat­ba jött szo­kást, hogy egy-egy al­ko­tó (író, fes­tő, ze­ne­szer­ző) má­sok há­ta mö­gé vagy má­sok ru­há­i­ba búj­va mond­ja el, ad­ja elő a sa­ját mon­da­ni­va­ló­ját. (…) Szá­mom­ra, mint oly sok min­den, a leg­kéz­zel­fog­ha­tób­bá ez is a ze­né­ben vált. Ne­ve­ze­te­sen Sztra­vinsz­kij élet­mű­vé­ben. Aki, mint köz­tu­dott, Pergolesitől (Pulcinella), Rossinin (Kár­tya­já­ték), Csaj­kovsz­ki­jon (A tün­dér csók­ja) s a jó ég tud­ja, még ki min­den­kin át, bár­ki­nek a »bőrébe« ké­pes volt be­le­búj­ni, s vol­ta­kép­pen, ki­vált az ele­jén, a Pulcinella be­mu­ta­tá­sa­kor még a szak­em­be­re­ket is za­var­ba hoz­ta: ki­nek a mű­ve hát a Pulcinella? Pergolesié-e (va­ló­ban »csak« a Pergolesi ze­né­jét »modernizálta« a Sacre du Printemps köl­tő­je) avagy Sztra­vinsz­ki­jé?” A kö­tet vége felé pe­dig sa­ját mon­tázsszer­kesz­tői mód­sze­rét is fel­fe­di, ne­ve­ze­te­sen azt a ko­ráb­ban is igény­be vett el­já­rást, mi­sze­rint: „mi­kor én eze­ket a mon­tázsszö­ve­ge­ket ír­ni kezd­tem, az egyik alap­el­vem az volt, hogy a »vendégszöveget« sa­ját, mo­dern (mai), leg­in­kább egy-egy ré­geb­bi ri­por­tom­ból-pró­zai kí­sér­le­tem­ből vett szö­veg­gel pá­ro­sí­tom”.
Az imén­ti idé­zet­ből is ki­tet­szik, hogy Cselényi mon­tázsszer­kesz­tő mód­sze­ré­nek iga­zá­ból a mo­dern ze­ne egy irány­za­ta (pél­dá­ul Boulez) volt a pél­dá­ja és mes­te­re. A ze­nei in­dít­ta­tás kü­lön­ben köl­té­sze­té­nek ala­kí­tá­sá­ban rend­re vis­­sza-vis­­sza­tért, mi több, po­é­ti­kaal­ko­tó esz­mé­vé emel­ke­dett. Eb­ben a te­kin­tet­ben so­kat­mon­dó A meg­írat­lan köl­te­mény egyik pas­­szu­sa: „Az ál­ta­lam írott kü­lön­bö­ző mű­vek, bár­mi­lyen le­gyen is elő­adói ér­té­kük, tu­laj­don­kép­pen egyet­len fő­mű, cent­rá­lis kon­cep­ció kü­lön­bö­ző ar­cai. Min­den­eset­re ne­he­zen tu­dok el­sza­kad­ni egy uni­ver­zum­tól; ha egy­szer be­le­kap­tam, önál­ló­ság­ra, nö­ve­ke­dés­re tö­rek­szik… Kép­te­len va­gyok el­vál­ni egy anyag­tól ad­dig, amíg az még élő szá­mom­ra – mond­ja Boulet, be­le­dob­va ben­nün­ket a boulezi prob­le­ma­ti­ka kel­lős kö­ze­pé­be. Mert alig­ha van ko­runk­nak még egy olyan al­ko­tó­ja, aki an­­nyi­szor tér­ne vis­­sza egy-egy ko­ráb­bi mű­vé­hez s an­­nyi­szor dol­goz­ná azt át, mint ő. Ám mind­ezen túl az is nyil­ván­va­ló, hogy nem­csak Bouleznak, s nem­csak a mo­dern ze­ne­mű­vé­szet­nek a prob­lé­má­já­ról van itt szó, ha­nem sok­kal több­ről: a mo­dern s nem mo­dern al­ko­tó­mű­vé­szet kar­di­ná­lis kér­dé­sé­ről, az »egyetlen mű« kü­lön­bö­ző maszk­ja­i­ról.” Gon­do­lom, most már (a ko­ráb­ban mon­dot­tak fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel is) nyil­ván­va­ló, hogy a po­zso­nyi köl­tő min­dig és kö­vet­ke­ze­te­sen en­nek az „egyet­len mű­nek” a lét­re­ho­zá­sán fá­ra­do­zik.

Az „egyet­len mű” lét­re­ho­zá­sá­nak szel­le­mi igé­nye, egy­szer­smind kény­sze­re ugyan­ak­kor ki­té­rő­ket is en­ge­dett: Cselényi Lász­ló to­vább­ra is sze­re­pelt írá­sa­i­val a szlo­vá­ki­ai ma­gyar saj­tó­ban, mi több, 1991-ben egy fi­a­tal ol­va­sók­nak szánt ver­ses­kö­te­tet is meg­je­len­te­tett: az Arany­föl­det, amely al­cí­me, il­let­ve mű­fa­ji meg­je­lö­lé­se sze­rint „ver­se­ket, me­sé­ket és mí­to­szo­kat” fog­lalt ma­gá­ba. Az ál­ta­lá­ban ré­geb­bi köl­tői mű­ve­i­ből épít­ke­ző kö­tet­be így ke­rül­tek in­du­lá­sá­nak olyan da­rab­jai, mint az Arany­föld, a Föl­dem, a Pász­tor­ének, a Ro­man­ti­ka, a Má­jus, a Rét és pa­tak, a Ki­ke­ri­csek, az Ok­tó­ber vagy az Ál­mo­dik az er­dő – va­la­men­­nyi­en azt a ha­gyo­má­nyo­sabb köl­tői han­got kép­vi­sel­ték, amel­­lyel a köl­tő el­ső két kö­te­té­ben ta­lál­koz­ha­tott az ol­va­só. Ezt egé­szí­tet­te ki Cselényi folk­lór- és mí­tosz­fel­dol­go­zá­sa­i­nak (át­ira­ta­i­nak) több ugyan­csak ko­ráb­bi da­rab­ja, így a Hős­kor avagy Az em­ber te­rem­té­se, Az ének ha­tal­ma, A jávorfaleány, A fe­ke­te ma­dár és több ha­son­ló me­se­fel­dol­go­zás, ezek ere­de­ti­leg a Ki­egé­szí­té­sek Hé­rak­lei­tosz­hoz, il­let­ve A pity­pang mí­to­sza cí­mű kö­te­tek­ben vol­tak meg­ta­lál­ha­tók.

Az if­jabb ol­va­sók­nak szánt gyűj­te­mény rész­ben pe­da­gó­gi­ai cél­lal jött lét­re, a kö­tet­hez írott rö­vid utó­szó ar­ról tesz em­lí­tést, hogy a klas­­szi­kus if­jú­sá­gi iro­da­lom leg­több mű­ve ere­de­ti­leg fel­nőtt ol­va­sók szá­má­ra ké­szült, és Cselényi gyer­mek­vers­kö­te­te is ezt a ha­gyo­mányt kö­ve­ti, „ugyan­ak­kor af­fé­le po­é­ti­kai is­ko­la is akar len­ni. Szö­ve­ge­i­nek alap­ján a vers­ben já­ra­tos szü­lők rá­ve­zet­he­tik gyer­me­ke­i­ket a mo­dern köl­té­szet né­hány mes­ter­ség­be­li fo­gá­sá­nak (pél­dá­ul a köz­pon­to­zás el­ha­gyá­sá­nak s a be­lő­le kö­vet­ke­ző lí­rai több­ér­tel­mű­ség­nek, a kü­lön­bö­ző szö­veg­töm­bök for­mai és ér­tel­mi rí­mel­te­té­sé­nek, a mon­tázs­nak stb.) a meg­ér­té­sé­re”. Mind­ez azt jel­zi, hogy a po­zso­nyi köl­tő mun­kás­sá­ga ek­kor­ra, te­hát a ki­lenc­ve­nes évek­re, már a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom meg­ke­rül­he­tet­len tel­je­sít­mé­nye lett, ér­tő kri­ti­ku­sa­i­nak: Koncsol Lász­ló­nak, Tő­zsér Ár­pád­nak, Zalabai Zsig­mond­nak ezek sze­rint si­ke­rült el­ér­nie azt, hogy a ko­ráb­ban ér­tet­len­ség­gel fo­ga­dott köl­tő mél­tó he­lyet kap­jon az iro­dal­mi élet­ben.

(Rész­let a Cselényi Lász­ló köl­tői pá­lyá­ját be­mu­ta­tó mo­nog­rá­fi­á­ból)