Gál Sándor* – Az Egy és az Egész (2)

Égi har­mat  
Az ősz egy­re csí­pő­sebb lett. Meg­pi­ro­so­dott a fák lomb­ja, s a rö­vi­dü­lő na­po­kat hű­vös, dért ho­zó éj­sza­kák kö­vet­ték. A ha­tá­ron nem moz­dult sem­mi.
– Vis­­sza­csa­tol­nak ben­nün­ket – mond­ta a kocs­má­ban az egyik gaz­da. – Megint ma­gya­rok le­szünk.
– Hát ed­dig mik vol­tunk?

– Ma­gya­rok. De nem hi­va­ta­lo­san. Ha­tá­ron kí­vü­li­ek.
– Nem lesz itt sem­mi – mond­ta dör­mög­ve Ko­vács szom­széd. – Ahol en­­nyi ka­to­na, ágyú, meg pus­ka van, ott nem lesz sem­mi. Szü­re­tel­ni sem le­het tő­lük.
– Majd meg­lát­já­tok! Jön Hor­thy Mik­lós! Majd meg­lát­já­tok!
– Jön! S mi­lyen vi­lá­got hoz?
– Tő­led kér­dik majd, ép­pen!
Ese­get­tek a mon­da­tok, csé­pel­ték az üres szal­mát. A há­bo­rút járt öre­gek hall­gat­tak. Egy­szer már meg­ta­nul­ták, hogy az ő sza­vuk­ra sen­ki sem kí­ván­csi. Sem ak­kor, ha ad­ni akar­nak, ami igen rit­kán esik meg, sem ak­kor, ha el­ven­ni. Ami pe­dig elég gya­ko­ri eset.
Érett a sző­lő, a ké­sei krump­li, a ku­ko­ri­ca, nem na­gyon ügyel­het­tek ar­ra, ami a vi­lág­ban tör­té­nik. Csak né­hány més­­szel fes­tett fel­irat ke­rült a ke­rí­té­sek desz­ká­i­ra: „Vi­lág pro­le­tár­jai, egye­sül­je­tek!”, S hogy: „Meg­véd­jük a köz­tár­sa­sá­got!”
Az em­be­rek el­ol­vas­ták a fel­ira­to­kat,  s hall­gat­tak. Egye­sül­ni? Ki­vel? Meg­vé­de­ni? Mit? S ho­gyan?
Lu­dak gá­gog­tak a por­ban. Itt az ősz, s az ősz pa­ran­csai szab­ják meg a ten­ni­va­ló­kat. A ter­mé­szet rend­je – a ter­mé­nyek be­ta­ka­rí­tá­sa s a ve­tés. S eb­be a ter­mé­szet szab­ta rend­be sem a ka­to­nák, sem a Du­ná­ra né­ző ágyúk nem tud­tak vál­to­zást elő­idéz­ni. Mert ez erő­sebb volt, ha­tal­ma­sabb, és más szó­val pa­ran­csolt. Érett a sző­lő – szü­re­tel­ni kel­lett. Érett a ku­ko­ri­ca – le kel­let tör­ni a csö­ve­ket.
Egy­mást kö­vet­ték a rö­vid na­pok és a hos­­szú es­ték. Mun­ka, hall­ga­tás, mun­ka, vá­ra­ko­zás. Hogy jön-e le­vél? Hogy mit ír­nak azok, akik a moz­gó­sí­tás­kor be­vo­nul­tak. Egész­sé­ge­sek-e? S a le­ve­lek­re íród­tak a vá­la­szok. Itt­hon rend­ben vol­nánk, egész­ség­ben. Csak a gye­rek kö­hög, meg a  ki­seb­bik ma­lac. A sző­lő is érik, szü­re­tel­ni va­sár­nap fo­gunk, ha­zajö­het­nél, ha engednének… Vág­juk a kó­rót, de már szán­ta­ni is ké­ne a bú­za alá, mert jövőre…
S egy­szer csak meg­moz­dult a ka­to­na­ság. Meg­moz­dult a föld, és va­la­mi kü­lö­nös iz­ga­lom  re­me­gett a le­ve­gő­ben. No­vem­ber el­ső nap­ja ki­moz­dí­tot­ta a vi­lág­nak ezt a sar­kát a he­lyé­ből. Szép, tisz­ta ősz volt, s még­is el­nép­te­le­ne­dett a ha­tár. Az em­be­rek még a bo­ros­pin­cék­hez is csak  ép­pen ki­sza­lad­tak, meg­néz­ni, mi van a bor­ral, forr-é? El­vé­gez­ték a leg­fon­to­sabb te­en­dő­ket a bor kö­rül, meg­töl­töt­ték a de­mi­zsont, aki­nek még volt öreg bo­ra, az­zal, akié már el­fo­gyott, mur­ci­val, s még egy uzson­ná­zás­nyi idő­re sem ma­rad­tak kint a he­gyen, ami pe­dig csak nagy ba­jok ese­tén for­dult elő né­ha-né­ha. Vit­te ha­za­fe­lé mind­an­­nyi­u­kat a vi­lág­ban lé­vő vál­to­zá­sok ele­ven re­me­gé­se, kö­ze­li iz­gal­ma és – fé­lel­me. Már a kocs­má­ba sem jár­tak el es­tén­ként. Be­hú­zód­tak ott­ho­na­ik­ba, ahogy a sö­tét­ség rá­bo­rult a há­zak fe­de­lé­re.
Az egyik dél­után pe­dig, ahogy jött, úgy el is vo­nult a cseh had­se­reg
S ek­kor, mint a tűz a szá­raz gye­pen, vé­gig­fu­tott a hír a fa­lun: jön­nek a ma­gya­rok!
A fa­lu ap­ra­ja-nagy­ja ki­tó­dult az ut­cák­ra, és min­den­ki mond­ta a ma­gá­ét, min­den­ki kö­zöl­ni akart va­la­mit, de sen­ki sem fi­gyelt a má­sik­ra.
A kö­vet­ke­ző nap reg­ge­lén a Du­ná­ra ve­ze­tő, je­ge­nyék­kel sze­gé­lye­zett úton meg­je­len­tek a ma­gyar had­se­reg egy­sé­gei.
1938. no­vem­ber ki­len­ce­di­ke volt.

– Hal­lot­tad, hogy And­rás be­állt csend­őr­nek?
– Hal­lot­tam.
– Meg Ber­nát is, a kövecsesi…
– Be­szé­lik. Meg én is me­gyek.
– Csend­őr­nek?
– Nem. Ka­to­ná­nak.
– Jól meg­gon­dol­tad?
– Jól. Már ré­gen el­men­tem vol­na, de min­dig köz­bejött va­la­mi. A tűz, meg…
– Nagyné is, igaz?
– A vé­rem szívta… Tő­le ugyan bármikor…
– Jó, el­hi­szem.
– Hin­ned kell. És hall­gat­nod. Ha be­vet­tek, majd apá­mék­nak meg­írom. Te ne tudj ró­la, ha kér­dik, mert rád is meg­ha­ra­gud­ná­nak. Azt pe­dig nem aka­rom, hogy miattam…
– Fél­te­lek, hal­lod? Hogy el­mész, azt ér­tem, de mi­ért állsz ka­to­ná­nak? Más utat is kereshetnél…
– Le­het, de előbb-utóbb úgyis be­hív­nak. Ak­kor már in­kább ma­gam me­gyek. Így az időm is te­lik, meg fi­ze­tést is ka­pok. Ol­vas­tam. A szü­le?
– Meg­van.
– És az urad? Ré­gen lát­tam.
– Jár­ja a fa­lut, de nincs el­adó jó­szág, és ve­vő sem igen akad. Nincs pén­zük az em­be­rek­nek.
Mi­kor ha­zain­dul­tak az öre­gek­től, már sö­tét volt, és erő­sen fa­gyott. A fel­hőt­len égen tisz­tán fény­let­tek a csil­la­gok, s a Hold fél ka­ré­ja kö­ré ke­rek ud­vart nö­vesz­tett a tá­vol­ság köd­ből, párákból… Az as­­szony az egyik ke­zé­ben a te­jes­kan­nát tar­tot­ta, má­sik­kal fia ke­zét fog­ta, s öc­­cse el­ha­tá­ro­zá­sa járt az eszé­ben, hogy be­áll katonának… A mel­let­te bo­tor­ká­ló fi­á­nak tet­szett az es­té­li jár­ká­lás, a sö­tét ut­ca, a hi­deg le­ve­gő, s a tisz­ta, csil­la­gok­kal ra­kott ég­bolt. A szü­lé­től tud­ta, hogy oda­fönt la­kik a Jóistenke, Jé­zus Urunk és az an­gyal­kák. S azt is a szü­lé­től tud­ta, hogy a Hol­don  Szent Dá­vid he­ge­dül tisz­ta, csil­lag­fé­nyes éj­sza­ká­kon, s né­ha le­hal­lat­szik a föld­re a he­ge­dű sza­va és az an­gya­lok éne­ke. Most azon­ban  nem na­gyon tö­rő­dött sem Szent Dá­vid he­ge­dű­jé­vel, sem az an­gya­lok éne­ké­vel. Az járt az eszé­ben, amit nagy­báty­ja mon­dott, hogy el­megy ka­to­ná­nak. Most ő is ka­to­na akart len­ni.
–  Édes­anyám! Én is ka­to­na le­szek.
– Majd ha nagy le­szel.
– Hol­nap­ra meg­nö­vök.
– Majd meg­lát­juk. Nézd csak­! Ott a Va­cso­ra­csil­lag, lá­tod?
– Me­lyik az?
– Ott, az a fé­nyes.
– Me­lyik fé­nyes?
– Az ott. Már lá­tod?
– Nem lá­tom.
– Fe­let­te pe­dig a Fi­as­tyúk a csi­bé­i­vel. De a csi­bé­ket még nem lát­ni. Azok ké­sőbb éb­red­nek fel.
– Mi­ért?
A csil­lag-csi­bék ké­sői éb­re­dé­se hir­te­len fon­to­sabb lett a ka­to­nás­ko­dás­nál és a hol­na­pi meg­nö­vés­nél.  
– Azért, hogy meg­mos­has­sák sze­mü­ket a le­szál­ló égi har­mat­ban. Ha har­mat­ban mos­da­nak, fé­nye­seb­ben ra­gyog­nak. Ezért alusz­nak to­vább, mint a töb­bi csil­lag. Meg kell vár­ni­uk, amíg le­száll az égi har­mat az égi me­zők­re. Most már tu­dod?
– Mi­re ha­zaérünk, le­száll az égi har­mat?
– Nem száll le.
– Hát mi­kor­ra száll le?
– Ak­kor te már al­szol.
– És Szent Dá­vid ak­kor he­ge­dül?
– Igen.
– Az an­gyal­kák pe­dig éne­kel­nek?
– De csak egé­szen hal­kan.

„Ked­ves Édes­apám és Édes­anyám!
Ko­má­rom­ból írok, a Vár­ból. Ne ha­ra­gud­ja­nak rám ér­te, hogy szó nél­kül el­jöt­tem, de így jobb, mert Édes­apá­mék úgy sem egyez­tek vol­na be­le, hogy el­jöj­jek, én pe­dig  el­ha­tá­roz­tam, hogy el­jö­vök, mert ne­kem el kel­lett jön­nöm, és a ma­gam éle­tét a ma­gam gon­do­la­tai sze­rint ös­­sze­rak­ni. Bo­csás­sa­nak meg ne­kem ezért a cse­le­ke­de­te­mért, és ne le­gye­nek ha­rag­gal irán­tam. Itt jó he­lyem van, ru­hát, élel­met ka­pok, és mert szép a kéz­írá­som, ta­lán be­ke­rü­lök a szá­zad­iro­dá­ba ír­nok­nak és ka­pok fi­ze­tést is. Ha a ki­kép­zé­sen át­es­tem, ka­pok el­tá­vo­zást is, és ak­kor ha­zame­gyek.
Ked­ves Édes­apám és Édes­anyám! Ez­zel zá­rom so­ra­i­mat, és vá­la­szu­kat vár­va to­vább­ra is ma­ra­dok sze­re­tő fi­uk:
                                            La­jos”

Az öreg­em­ber ma­ga elé tet­te a le­ve­let az asz­tal­ra, és a fe­le­sé­gé­re né­zett, aki szem­ben ült ve­le a ka­ros­szék­ben, és hal­kan sírt.
– Tud­tam, hogy el­megy, tud­tam, hogy egy­szer el­megy.
– Még sze­ren­cse, hogy nem csend­őr­nek állt… Az lett vol­na a cif­ra vi­lág, ha az én fi­am a ka­kas­tol­las­ok kö­zé áll… Üt­ni a ma­ga faj­tá­ját, a szegényeket… Még szerencse…
– Olyan nyug­ta­lan ter­mé­sze­tű volt mindig…
– A te faj­tád.
– Csak va­la­mi ba­ja ne es­sék.
– Csa­lán­ba nem üt a mén­kő!
– Mi­ket be­szélsz, Jó­zsi! Hogy te mi­ket beszélsz… Sze­gény kisfiam…
Az­tán meg­ve­tet­te az ágyat és le­fe­küd­tek. A le­vél az asz­ta­lon ma­radt. Fe­hér­sé­ge ki­vált a szo­ba sö­tét­jé­ből. Az öreg nyi­tott szem­mel néz­te a sö­té­tet, és haj­na­lig hall­gat­ta fe­le­sé­ge csen­des sí­rá­sát, szi­po­gá­sát. De nem szólt. Úgy tett, mint­ha alud­na.
Haj­nal­ban fel­öl­tö­zött, ki­hány­ta a te­he­nek alól az éj­sza­kai trá­gyát, be­al­mo­zott, és me­ge­tet­te az ál­la­to­kat.
Mi­kor meg­mo­sa­ko­dott, és asz­tal­hoz ült reg­ge­liz­ni, fia le­ve­lét már nem ta­lál­ta ott.    
   
Na­pok óta dü­hön­gött a szél­vi­har, ha­va­zott, sza­kadt az ég­ből a fe­hér­ség, s a szél hó­he­gye­ket épí­tett a há­zak kö­zé, új Kár­pá­to­kat, új hegy­vo­nu­la­to­kat, há­gó­kat és csú­cso­kat kris­tályfe­hér hó­ból. Ami élő volt, vé­del­met ke­re­sett ma­gá­nak eb­ben az íté­let­idő­ben, s csak az lép­te át az aj­tó kü­szö­bét, aki­nek men­nie kel­lett.
Su­ho­gott a szél az akác­fák tüs­kés, fa­gyott ágai kö­zött, re­cseg­tek-ro­pog­tak az ágak, mint­ha fáj­dal­muk­ban jaj­gat­ná­nak. Az ab­la­kok üve­gén ki­nyí­lott a me­sék jég-országa, cso­dá­la­tos me­se­be­li nö­vé­nye­ket, dús fe­hér fagypáf­rá­nyo­kat, jégpál­má­kat raj­zol­va a de­ren­gő dél­után­ba.
Feb­ru­ár kö­ze­pe volt, a leg­ke­mé­nyebb tél, vi­ha­rok­kal, na­po­kig tar­tó ha­va­zás­sal. S ami­kor az ala­cso­nyan szál­ló fel­hő­ket el­ta­ka­rí­tot­ta a Du­ná­ról jö­vő szél, mé­te­res hó fed­te az ut­cá­kat, és elég volt ház­tól há­zig utat hány­ni, hogy jár­ni le­hes­sen az ut­cá­kon.
Gond volt ez, mert az ilyen hó be­sza­kít­hat­ja az is­tál­ló vagy az ól te­te­jét is, de még a gyen­géb­ben meg­épí­tett ház­te­tő­ket is. A gye­re­kek azon­ban bol­do­gan ta­pos­ták a ha­vat. Nagy ra­jok­ban lep­ték el a Mar­csa-par­tot vagy a Múger-partot, de a bát­rabb­ja a me­re­dek Fődásásba járt szán­káz­ni, ahol ug­ra­tók vol­tak a lej­tőn.

Ahogy ki­ta­va­szo­dott, a hos­­szú dél­előt­tö­ket a szü­lé­vel töl­töt­te. Az any­ja el­járt nap­szám­ba, az ap­ja pe­dig egy ide­ig még meg­pró­bált ku­pec­kod­ni, de ami­ó­ta ko­ro­na he­lyett pen­gő­vel fi­zet­tek, alig ad­tak-vet­tek a gaz­dák és a ke­res­ke­dők. Ha akadt is va­la­mi vá­sár, alig csur­rant-csep­pent be­lő­le va­la­mi mel­lé­kes. Ha­mar ki­de­rült, hogy a pen­gő rosz-­­szabb, mint ami­lyen a cseh ko­ro­na volt. Hogy a ma­gyar vi­lág drá­gább vi­lág! És uras­ko­dóbb! Csu­pa nagy­sá­gos, mél­tó­sá­gos és ke­gyel­mes úr jár­kál ben­ne. S men­­nyi vi­téz! A pa­rasz­tok érez­ték, hogy nem for­dí­tot­ta jó irány­ba az Is­ten a sor­su­kat. A cseh vi­lág se volt jó, de az új ma­gyar vi­lág még olyan sincs. Fa­tal­pú ci­pő­ket árul­nak, meg olyan ru­há­kat, ame­lyek ha meg­áz­nak, megkurtulnak, mint té­len a na­pok.
A pa­raszt­em­ber ösz­tö­ne­i­ben ér­zi meg a vál­to­zást, ak­kor is, ha jó fe­lé ha­lad, s ak­kor is, ha vis­­szá­já­ra for­dul a vi­lág. S ilyen­kor, a bi­zony­ta­lan­sá­got érez­ve, se nem vesz, se nem ád. Ka­pasz­ko­dik ah­hoz, ami az övé. Ház, por­ta, ál­la­tok, föl­dek – min­den le­gyen együtt, mert így a ne­he­zebb idő­ket is kön­­nyeb­ben átvészelik. En­ni-, in­niva­ló min­dig meg­te­rem, jut is, ma­rad is. Hát fö­lös­le­ge­sen ne kí­sért­sük az Is­tent, mert azt a ke­ve­set is el­ve­he­ti, amit ed­dig adott Az élet ta­ní­tot­ta őket er­re, fel­is­mer­ni jó­ban-rossz­ban, hogy mi a te­en­dő. S idő­ben! Ami­kor még nem ké­ső. Ami­kor még együtt le­het tar­ta­ni az együvé tar­to­zót.
Ami­kor a fa­lu bí­rá­ja hí­vat­ta, gon­dol­ko­dás nél­kül ment a köz­ség­há­zá­ra. A bí­ró jó em­be­re volt, több íz­ben jól el­ko­mmen­dál­ta az öreg pi­pás hí­zó­disz­na­it. Gon­dol­ta, most is va­la­mi üz­let­ről le­het szó. Rend­be szed­te ma­gát, s el­in­dult a kis­bí­ró után.
A bí­ró iro­dá­já­ban egy sző­ke fi­a­tal­em­ber ült a pa­don, lo­vag­ló­nad­rág­ban, fé­nyes­re pu­colt sár­ga csiz­má­ban.
– Ad­jon is­ten jó na­pot.
– Ne­ked is. Na, Sán­dor, ez az úr az új cső­dö­rö­sünk. Sza­bó Ist­ván. Te ér­tesz az ál­la­tok­hoz, sze­re­ted is őket, ha akarsz, be­áll­hatsz Sza­bó úr mel­lé, cső­dö­rö­ket gon­doz­ni.
– Be­ál­lok – mond­ta gon­dol­ko­dás nél­kül.
– Lo­va­gol­ni tud?
– Tu­dok.
– Ak­kor jó. Hol­nap ér­kez­nek a mé­nek. Reg­gel me­gyünk ér­tük az ál­lo­más­ra.
Ott­hon pe­dig csak en­­nyit mon­dott:
– Be­áll­tam a cső­dö­rös mel­lé. Hol­nap reg­gel me­gyünk az ál­lo­más­ra a mé­ne­kért.
Más­nap ko­rán reg­gel ki­sze­ke­rez­tek a vas­útál­lo­más­ra. A cső­dö­rök  már meg­ér­kez­tek, ki­ve­zet­ték az ál­la­to­kat a va­gon­ból, ket­tőt fel­nyer­gel­tek, a har­ma­di­kat gyep­lős­zár­ra fog­ták, és el­in­dul­tak ha­zafe­lé. A mé­nek ki­csit ide­ge­sek vol­tak a vas­úton va­ló uta­zás­tól, de ha­mar meg­nyu­god­tak, és szép, las­sú üge­tés­sel ha­lad­tak a meggy­fák­kal sze­gé­lye­zett úton a fa­lu fe­lé.
– Jól lo­va­gol – je­gyez­te meg Sza­bó. – Hol ta­nul­ta?
– Prá­gá­ban.
– Cseh ka­to­na volt?
– Az.
Kis ide­ig csak a pat­kók ko­pog­tak a kö­ve­ken.
– El­haj­tot­tuk a nya­va­lyás cselákokat, igaz?
Sza­bó kér­dé­sé­re nem vá­la­szolt. Tud­ta, mert ott volt, hogy nem haj­tot­ta el azo­kat sen­ki. Rend­ben el­men­tek.
– És Er­délyt is vis­­sza­vet­tük.
Most sem vá­la­szolt. Sar­ká­val meg­nyom­ta a mén vé­ko­nyát, er­re az fel­ágas­ko­dott, hogy gond volt le­csil­la­pí­ta­ni.
– Hőő… hőő… – nyug­tat­ta az ál­la­tot.
Las­sú szél járt, szá­ro­gat­ta a föl­det. A ne­héz tél után az őszi­ek kezd­tek szín­be for­dul­ni. Néz­te az út két ol­da­lán be­ve­tett föl­de­ket, s lát­ta, hogy a ve­té­sek a nagy hi­de­gek el­le­né­re jól át­te­lel­tek.
Ko­cog­tak a kö­ves úton, s most már Sza­bó se be­szélt. A lo­vag­lás­ra ügyelt, mert tör­te az üle­pét a nye­reg. Őt a táj nem ér­de­kel­te. Azon járt az esze, hogy va­la­mi jó­vé­rű, ke­mény hú­sú me­nyecs­két kel­le­ne ke­rí­te­ni, hogy le­gyen ki­vel el­töl­te­ni az es­té­ket vagy a haj­na­lo­kat. Hu­nyor­gott a gon­do­la­tai mel­lé, és ahogy óva­to­san emel­te és vis­z­sza­en­ged­te a fa­rát a nye­reg­be, megnövekedett a fér­fi­as­sá­ga, majd kibök­te a nad­rág­ja ele­jét. Me­le­ge volt, há­tát ki­ver­te az iz­zadt­ság.
Be­ér­tek a fa­lu­ba. Az Öreg-so­ron ko­cog­tak vé­gig a köz­ség ud­va­rá­ra, ahol egy hos­­szú is­tál­ló­ban a köz­ség bi­kái, és így, a fe­dez­te­té­sek ide­jén, a cső­dö­rök vol­tak el­he­lyez­ve. A bi­kák­nak tá­gas ki­fu­tó­juk is volt az is­tál­ló mel­lett, a mé­nek szá­má­ra pe­dig erős ke­mény­fa desz­ká­ból ké­szült há­ga­tó pa­lánk állt a cső­döris­tál­ló aj­ta­já­val szem­ben az ud­var kö­ze­pén.
Bi­kás Var­ga az is­tál­ló aj­ta­já­ból néz­te a mé­nek kö­rül foglalatoskodókat, s csak mi­kor min­den a he­lyé­re ke­rült, kö­szönt rá­juk.
– Lá­tom, meg­jöt­tek.
– Meg.
– Jó hús­ban van­nak – bö­kött a cső­dö­rök fe­lé, majd el­rö­hög­te ma­gát. – Jö­het­nek a kan­cák, van mit a far­kuk alá dug­ni. A min­den­sé­gét, oda­nézz, Sandri, mi­cso­da pö­cse van en­nek a középsőnek… Lát­szik, hogy ma­gyar csődör…
Az ud­va­ron va­la­ki bi­kás Var­ga ne­vét ki­a­bál­ta.
– Hé te, mer­re vagy?
– Mi ké­ne?
– Üdzik a te­he­nem. El­jö­he­tek ve­le?
– Gye­re csak – mond­ta Var­ga –, be­ug­ra­tom.
Bi­kás Var­ga az is­tál­ló­ból ki­hoz­ta a bi­ka­ve­ze­tő bo­tot, amely­nek a vé­gé­re egy da­rab lánc volt erő­sít­ve. A lánc vé­gén lé­vő kap­csot be­akasz­tot­ta a bi­ka or­rá­ban füg­gő vas­ka­ri­ká­ba, odave­zet­te az ál­la­tot a ki­já­rat­hoz és az egyik osz­lop­hoz kö­töt­te. A gaz­da a te­he­net szin­tén a kor­lát­hoz kö­töt­te, csak kí­vül­ről. A bi­ka, ami­kor meg­érez­te a te­hén sza­gát, a mell­ső lá­ba­i­val ka­pál­ni kezd­te a föl­det, rö­vi­den, hö­rög­ve fel-fel­bő­dült, és han­go­san fúj­ta­tott. Egy da­ra­big hagy­ták, hogy az ál­la­tok így áll­ja­nak, szem­ben egy­más­sal – bent a bi­ka, kint pe­dig a te­hén. Mert az ál­la­tok­nak is kell ad­ni egy kis időt, hogy meg­is­mer­jék egy­mást. Em­ber­ség dol­ga ez. Mi­kor az­tán bi­kás Var­ga  úgy lát­ta, hogy a két ál­lat elég­gé meg­sze­ret­te egy­más sza­gát, el­húz­ta a ki­já­ra­tot el­zá­ró fe­nyő­ge­ren­dá­kat, el­ol­doz­ta a bi­kát, és a ve­ze­tő­fá­nál fog­va odakor­má­nyoz­ta a te­hén fa­rá­hoz.
   
Me­zít­láb a fal­nak dőlt nyár­ban. Me­zít­láb a for­ró ho­mok­ban. Nagy­ szar­vú ök­rök fel­pú­po­so­dó hát­tal húz­zák a ma­gas­ra ra­kott szé­nás­sze­ke­ret.
Por, por, por.
Ve­re­bek. Toll­gom­bó­cok az akác­fák ága­in.
Nyi­tott csőr­rel, ég fe­lé tar­tott fej­jel áll­nak a tyú­kok az ár­nyék­ban, le­esett szár­nyuk a föl­det éri.

Be­le­mé­lyed az út po­rá­ba az ök­rök re­pedt, hold­ka­ré­jú pa­tá­ja. Lus­ta por ma­rad a nyo­muk­ban és a ke­re­kek csi­kor­gá­sa.
Kút­ká­va  nyi­kor­dul.
Re­kedt ki­ál­tás az udvarmélyről. El­akad a ke­rí­tés kor­ha­dó lé­ce­in, a fal­ba vert, vas­sze­gen füg­gő sza­kadt ló­ist­ráng vé­ge­ken, a semmire se jó lánc­da­ra­bo­kon, rozs­dá­so­dó drót­vé­ge­ken.

A fal­nak dőlt nyár fe­hé­ren iz­zik. Sze­me le­si a bo­dza­bo­kor er­nyős vi­rá­gát, a vi­rá­gok tö­vén göm­bö­lyö­dő zöld bo­gyó­kat, s a ko­csi­szín pók­há­lós tit­ka­it.

Egye­dül az is­tál­ló fa­rá­nak tá­masz­ko­dó, két erős akác­fa­ osz­lo­pon nyug­vó fél­te­tő alatt.
A szal­ma­ka­zal­ban pat­tog a hol­na­pi tűz.
Lát­ja.
Láng­gá né­zi a szé­na­bog­lyát, iz­zó ten­ger­ré, fény­zu­ha­tag­gá.

Fo­rog, kör­be-kör­be a sa­ját ten­ge­lye kö­rül.
Ha meg­áll, a vi­lág nél­kü­le is to­vább fo­rog. Fo­rog, las­sul, egy­re las­sul, majd egé­szen meg­áll. Mint­ha nem is moz­dult vol­na. Is­mét sú­lyos lett, és ne­héz.
Két kéz­zel föl­emel­he­tet­len,
két kéz­zel le­bír­ha­tat­lan,
két kéz­zel át­fog­ha­tat­lan,
két láb­bal be­jár­ha­tat­lan.

A té­li stiglincek csi­vog­nak a fa­lom­bok kö­zött. A fé­szek­ben stiglincfi­ó­kák sár­ga fe­je, négy pi­ci na­pocs­ka hajlik a vi­lág fölé, cin-cin, itt va­gyunk, cin-cin, ra­gyo­gunk.
A kert al­ján a ko­morzöld szil­va­fa ágai kö­zött pe­dig ger­le­fé­szek, hét szál gally­ból. Cukkurúznak fe­let­te a ger­lék, röp­köd­nek ki­me­re­ví­tett szár­nya­kon.
A kert kö­ze­pén vé­gig­fu­tó, ke­mény­re ta­po­sott út két ol­da­lán szé­ki­fű sár­ga-fe­hér bó­bi­tái. Il­la­tuk es­te köd­ként száll a fe­je­se­dő ká­posz­taágyás fö­lé.
A ke­rí­té­sen túl fris­sen épí­tett gép­szín. Ben­ne új ga­bo­na­csép­lő gép és az ele­vá­tor ös­­sze­csu­kott gó­lyanya­ka. Még nem húz­ták ki az ud­var­ra.

Lo­bog a csend.
Sú­lyo­so­dik, meg­kö­ve­sül.
Mint­ha min­den szó meg­égett vol­na az em­be­rek­ben.
Mint­ha por­rá esett vol­na szét min­den hang.
Egy perc, egy pil­la­nat.
Emel­ke­dik és sül­­lyed az idő­ben a min­den­ség.

Vas­szö­gek a por­ban.

Bo­ro­na föld-fényesítette tüs­kéi a fal­nak dönt­ve.
A ge­ren­da alatt sar­ló és ka­sza. A tok­mány és a ka­sza­kő az is­tál­ló­ab­lak­ban.

Lép­ni. Min­dig föl­jebb, a föld-fényezte bo­ro­na tüs­ké­in, el­ér­ni a sar­ló nye­lét, a ka­sza szür­ke pen­gé­jét, min­dent meg­ta­pin­ta­ni, min­dent kéz­be ven­ni, fel­nyúj­tóz­kod­ni egé­szen a te­tő­ig, s egy gyors el­ru­gasz­ko­dás­sal föl­det ér­ni, por­ba hup­pan­ni.
Vas­szög­be hup­pan­ni!

Jaj, bo­ro­nák föld-fényezte tüs­kéi!
Jaj, ge­ren­da alatt la­pu­ló sar­ló, ka­sza!
Jaj, jaj!

A vas­szög ki­csi dár­da­ként áll ki a láb­fe­jé­ből, kes­keny vö­rös csík­ban szi­vá­rog a vér a szög mel­lett a ron­csolt hús­ból, s csor­do­gál le­fe­lé a láb­uj­jak kö­zé.
Né­zi a szi­vár­gó vért.
Nem is fáj.
Le­ül, s egy rán­tás­sal ki­té­pi a seb­ből a rozs­dás vas­szö­get.
Iszamos sár­gom­bó­cok ke­let­kez­nek vér­ből és por­ból.
Ki­vi­rág­zik az el­ső seb.
Az el­ső az öt kö­zül, a jö­ven­dö­lés sze­rint.

Fut a kút mel­let­ti be­ton­vá­lyú­hoz, vér­ző lá­bát a víz­be márt­ja, majd for­ró ho­mo­kot hint a seb­re, amely las­san ég­ni kezd, sa­jog­ni. Szi­pog. Sze­mé­ből ki­bug­­gyan­nak kön­­nyei. Nincs kö­nyö­rü­let, nincs me­ne­kü­lés. A seb sa­jog, és pi­pacs­bim­bó­ként las­san új­ra ki­nyí­lik.
S a stiglincek cin-cin, csi­pog­nak, s cukkurúznak a vad­ger­li­cék.
És min­den ele­ven fá­ban nő egy lát­ha­tat­lan ke­reszt, s min­den em­ber­ben a jö­ven­dő seb­he­lyei.
A to­rony­óra most üti a ti­zen­ket­tőt.
Bim-bam, bim-bam…

Ha­zajött La­jos. Ha­ja rö­vid­re volt nyír­va, fe­szült raj­ta az egyen­ru­ha. Az any­ja sírt, ami­kor meg­lát­ta. Az ap­ja pe­dig hall­ga­tott. Ha­rag nél­kül, de va­la­mi ki­mond­ha­tat­lan ke­se­rű­ség­gel, amely csak a tor­ká­ig jött fel, ott meg­re­kedt, és nem tu­dott han­gok­ká, be­széd­dé sza­ba­dul­ni. Ül­tek az asz­tal mel­lett né­mán, csak az any­ja hüp­pö­gött, nyel­te be­fe­lé fo­lyó kön­­nye­it. Ami­ó­ta el­ment, a szo­bá­ban sem­mi sem vál­to­zott, min­den  egy­ko­ri he­lyén állt, az öre­gek is szo­kott he­lyü­kön ül­tek, s még­is min­den más lett. Va­ló­já­ban sem­mi sem ha­son­lí­tott ko­ráb­bi ön­ma­gá­ra, még ha alak­ját, for­má­ját meg is őriz­te. Két hó­nap telt el az­óta, hogy el­ment. Két hó­nap! Mi­lyen sem­mi idő, mi­lyen ki­csiny­ség, tyúk­lé­pés­nyit ha szá­mít az em­ber éle­té­ben. S még­is! El­tűnt a bü­dös is­tál­ló­szag, az is­tál­lói priccs pa­na­szos nyi­kor­gá­sa-nye­ker­gé­se, el­tűnt a vil­la­nyél, a ka­pa­nyél, el a szán­tás, ve­tés, ré­szes ara­tás inat sza­kasz­tó ter­he. Mind­ez el­tűnt egyet­len nap alatt…
Nő­vé­re jött el­ső fi­á­val.
– Hát Sán­dor?
– Dol­go­zik.
– Ilyen­kor?
– Be­állt a cső­dö­rös mel­lé
– Cső­dö­rös lett?
– Az.
– A ku­pec­ko­dás­sal fel­ha­gyott?
– Ki vesz mos­ta­ná­ban ál­la­tot? Sen­ki. S el sem ad­nak.  Jól tu­dod. Nincs pénz. Él­ni pe­dig kell.
– Hi­szen csak kér­dez­tem.
– Édes­apám min­den reg­gel meg­jár­tat­ja a cső­dö­rö­ket. Kö­rül­lo­va­gol­ja a falut…
– Hoz­tam ne­ked cu­kor­kát.
– Sa­va­nyút?
– Azt.
– Ak­kor jó. Mert én csak azt sze­re­tem.
A zacs­kó cu­kor­ral oda­bi­ce­gett a tűz­hely mel­lé, és le­ült a sám­li­ra. Bal lá­bán még min­dig vas­tag, fe­hér kö­tés volt. A seb, amit a rozs­dás szög oko­zott, las­san gyógy­ult.
– Hát hogy vagy?
– Már túl va­gyok a ki­kép­zé­sen.
– Mint­ha híz­tál volna…
Egy ide­ig még el­ül­dö­gél­tek a sű­rű­sö­dő ho­mály­ban, azu­tán in­dul­tak ha­za.
– Én is ve­le­tek me­gyek.
Be­gom­bol­ta a ka­to­na­blúzt, fel­csa­tol­ta a de­rék­szí­jat.
– Te mi­ért bi­cegsz? Mi tör­tént a lá­bad­dal?
– Be­le­ug­rott egy rozs­dás szög­be. Min­den baj utol éri. Egy­szer a nya­kát sze­gi va­la­hol, mert min­den­re fel­má­szik. Nem­ré­gi­ben az óltetőről szed­tem le…
A gye­rek hall­ga­tott s bi­ce­gett any­ja és nagy­báty­ja kö­zött. Nem volt ked­ve szól­ni, és nem is na­gyon tu­dott vol­na, mert szá­já­ban egy nagy szem sa­va­nyú cu­kor­ka la­pult, ame­lyet időn­ként a nyel­vé­vel meg-meg­for­ga­tott. A rozs­dás szö­get per­sze nem fe­lej­tet­te el, de nem is ta­lál­ta olyan tra­gi­kus­nak az egé­szet, mint az any­ja. És az az óltető sem volt sem­mi kü­lö­nös. Csak­hogy az any­ja nem tud­ja mi­ért má­szott fel oda. Nem tud­ja, hogy a te­tő szé­le alatt most kel­tek ki a ga­lamb­fi­ó­kák, és azo­kat ok­vet­le­nül lát­nia kel­lett. Fon­tos volt, hogy meg­néz­ze, milyenek…
Az ut­ca vé­gén  meg­áll­tak.
– Mer­re mész?
– Be­né­zek a kocs­má­ba.
– Ne igyál so­kat.
– Tu­dod, hogy nem sze­re­tem a bort.
– Édes­apa?
– Hall­gat.
– Büsz­ke­ség­ből.
– Vagy ha­rag­ból.
– Nem ha­rag­szik rád. Azért nem, hogy el­men­tél. Ha ne­hez­tel, in­kább azért, hogy nem szól­tál előt­te. Anyánk­nak azt mond­ta, még sze­ren­cse, hogy ka­to­ná­nak, és nem csend­őr­nek áll­tál.
– Csend­őr­nek? So­ha!
– Van pus­kád? – kér­dez­te a gye­rek.
– Van.
– Lőt­tél is már ve­le?
– Lőt­tem.
– Mi­re?
– Cél­táb­lá­ra.
– S el is ta­lál­tad?
– Vis­­sza­tar­tot­tam a lé­leg­ze­te­met, el­húz­tam a ra­vaszt, és már kö­ze­pé­ben is volt a go­lyó.
– Mint a lá­bam­ban a szög… El­ta­lál­nál egy em­bert is?
A  kér­dés után hir­te­len meg­sú­lyo­so­dott a nyá­ri est. Nem tu­dott mit vá­la­szol­ni a gye­rek kér­dé­sé­re.
– A cél­táb­la olyan, mint az el­len­ség – mond­ta té­to­ván. – Az el­len­sé­get pe­dig le kell győznünk…
Érez­te, hogy sza­vai üre­sen, meg­győ­ző­dés nél­kül hang­za­nak, s még in­kább érez­te, hogy a gye­rek kér­dé­se meg­te­lep­szik az agyá­ban, mint isza­pos fo­lyó­me­der­ben a ne­héz kő, s fel­ver­ve a hul­lá­mo­kat, is­mét­li ön­ma­gát szün­te­le­nül: „El­ta­lál­nál egy em­bert is?…” S haj­nal­ban, ami­kor Nagyné mel­lől fel­kelt, ak­kor is a gye­rek kér­dé­sei tör­tek rá: „El­ta­lál­nál egy em­bert is?…” S bár­mer­re né­zett a rit­ku­ló sö­tét­ség­ben, min­den­hol ezt lát­ta. A meg­üle­pe­dett ut­ca­por­ban, a bok­rok moz­du­lat­lan le­ve­le­in, az égen úszó ha­sas fel­hők alatt, s a csen­des há­zak hom­lok­za­tán. Nem tu­dott sza­ba­dul­ni. A kér­dés csak kér­dést szült. Va­ló­ban: el­ta­lál­nék-e egy em­bert?!

A Fődásás fel­ső út­ja mel­lett ál­ló, sű­rű ágú sze­der­fa te­te­jén ült a két Sze­gi gye­rek­kel, és bő­ven lak­má­roz­tak az érett, nagy szemű fe­ke­te sze­der­ből. A fa igen öreg le­he­tett már, mert a  tör­zsé­be mély üre­ge­ket vájt az idő, s né­me­lyik olyan szé­les és mély volt, hogy a köly­kök lá­ba tér­dig-com­big be­le­fért. Ezek­ben az üre­gek­ben ta­vas­­szal a ve­re­bek fész­kel­tek, de to­já­sa­i­kat csak rit­kán költ­het­ték ki, mert a vé­kony ka­rú gye­re­kek ki­szed­ték azo­kat, fel­tör­ték, és tar­tal­mu­kat le­nyel­ték. Ilyen­kor, sze­der­érés ide­jén a ve­re­bek már itt nem köl­töt­tek. Leg­fel­jebb a ma­gas, ke­mény tüs­ké­jű akác­fák ko­ro­nái kö­zött le­he­tett még né­hány, szé­ná­ból-toll­pi­hé­ből ra­kott ve­réb­fész­ket ta­lál­ni, de oda meg ki mert vol­na fel­mász­ni a tojásokért? S ami­kor a sze­der érett, a ve­réb­to­já­sok már sem­mit se ér­tek.
– Lő­ni fog­nak – bó­lin­tott a len­ti le­ven­te­csa­pat irá­nyá­ba az idő­seb­bik Sze­gi gye­rek.
Két szép, érett sze­der­sze­met du­gott a szá­já­ba és test­sú­lyát át­bil­len­tet­te a má­sik ol­dal­ra, hogy job­ban le­lát­has­son a le­ven­ték ké­szü­lő­dé­sé­re. Az egyik le­ven­te ek­kor már a le­nye­sett part­nál a cél­táb­lá­kat erő­sí­tet­te fel az áll­vá­nyok­ra, a Pap-fődek alatt.
– Lő­ni fog­nak! Iga­za van a ra­gyás ké­pű na­gyob­bik Sze­gi­nek.
– Meg­vár­juk?
– Ne­kem ha­za kell men­nem, meg kell etet­nem a kis­ka­csá­kat. A tyú­kok­nak pe­dig vi­zet töl­te­ni.
Ma­sza­to­san, bö­fög­ve mász­tak le a szederfáról, és mind a hár­man ki­csiny­ke kö­te­les­sé­ge­ik után in­dul­tak. Mi­e­lőtt el­vál­tak vol­na, még meg­áll­tak az út kö­ze­pén a me­leg por­ban, amit a ko­csi­ke­re­kek zúz­tak a min­den­ség po­rá­hoz ha­son­ló­vá, és meg­csap­kod­ták egy­más te­nye­rét.  Azu­tán szét­sza­lad­tak, mint a csir­kék, ha meg­je­le­nik a föl­dön a hé­ja ár­nya.
Ahogy  ha­zaért, azon­nal meg­érez­te, hogy va­la­mi baj van. Még kö­rül se né­zett az ud­var­ban, de már érez­te, hogy va­la­mi olyas­mi tör­tént, ami­nek nem lett vol­na sza­bad meg­tör­tén­nie. A szü­le a sző­lő­ben volt, ko­rán reg­gel el­ment kö­töz­ni, hón­al­jaz­ni, ő pe­dig itt ma­radt egye­dül vi­gyáz­ni a kis­ka­csák­ra, csibékre… De a két Sze­gi gye­rek el­csal­ta szed­rez­ni. Az ud­va­ron sen­ki sem ügyelt az ap­ró­jó­szág­ra. A ka­csa­úsz­ta­tó be­ton­vá­lyú­já­ban így lel­te ha­lá­lát két pely­hes kis­csir­ke, s így ta­po­sott ös­­sze a kot­ló há­rom ap­ró kis­ka­csát a bo­rí­tó alatt. A ka­csa­úsz­ta­tó­ból ki­szed­te a dög­lött kis­csi­bé­ket, s a bo­rí­tó alól a há­rom ha­lott, cit­rom­sár­ga kis­ka­csát, s az öt te­te­met szé­pen sor­ba le­fek­tet­te a kút mel­lé. Oda ült hoz­zá­juk, és bő­gött. Sze­mé­ből nagy, me­leg könny­csep­pek gör­dül­tek alá sze­der-ma­sza­tos ar­cán. Tud­ta, hogy ki­kap. De a ve­rés­től nem félt. Min­den gye­re­ket el­nad­rá­gol­nak, van akit nap­já­ban több­ször is. Nem et­től félt, nem et­től bő­gött. Saj­nál­ta a kis­ka­csá­kat és a kis­csi­bé­ket. Nem vi­gyá­zott rá­juk, meg­hal­tak. Fek­sze­nek moz­du­lat­la­nul, ki­for­dult nyak­kal, le­esett csöppke szár­nyak­kal, me­rev sze­mek­kel. Csak ült a ki­csi te­te­mek fe­lett, és egy­re sírt, sírt, mint­ha kön­­nye­i­vel fel akar­ta vol­na tá­masz­ta­ni az el­pusz­tult csir­ké­ket, ka­csá­kat.
Ahogy ott ült, és csen­de­sen hüp­pö­gött, egy­szer­re csak a szü­le me­sé­je ju­tott az eszé­be, a ki­csi tyúk­ról, amely az eresz alatt ka­pir­gált, s a ma­gas­ból a fe­jé­re esett egy ka­vics.
Ég­sza­ka­dás, föld­in­du­lás,
A fe­je­men egy kop­pa­nás,
Sza­ladj, te is pajtás…
S lát­ta ma­ga előtt, ahogy a kis tyú­kocs­ka két­ség­beeset­ten vi­lág­gá sza­lad. Ég­sza­ka­dás, földindulás… Ég­sza­ka­dás, földindulás… Mer­re sza­ladsz, paj­tás?!
Mer­re sza­lad­hat­na? Se­mer­re. A va­ló­ság­ban nem le­het úgy vi­lág­gá fut­ni, mint a szü­le me­sé­jé­ben. Fel­állt s a kút előtt lé­vő ita­tó­vá­lyú lan­gyos vi­zé­ben meg­mos­ta ma­sza­tos ar­cát. De nem tö­röl­te meg. Oda for­dí­tot­ta a nap­nak, s le­hunyt szem­mel vár­ta, hogy  a nap­su­ga­rak fel­igyák ar­cá­ról a víz­csep­pe­ket.

Nap­ra nap, nap­ra nap.
Új a ré­gi he­lyé­re, amíg az új is ré­gi­vé ko­pik
Sö­tét­ség, vi­lá­gos­ság, s új­ra sö­tét­ség.
De­rék­ba tört akác­fák áll­nak jég­pán­cél­ban, je­ges szél­ben, dé­li ha­rang­kon­du­lás­ban, el­ve­szett ma­gány­ban.
Aki fel­éb­red, el­tö­ri a csen­det. Fel­néz, s lát­ja: a vi­lág fe­lett meg­der­medt a min­den­ség. Áll az ég moz­du­lat­la­nul, majd hir­te­len hul­lá­mo­kat vet­ve fel­dü­bö­rög, ri­a­nás ha­sít­ja vé­gig: lángsző­ke vil­lám. A ku­ko­ri­ca­táb­lá­kon mint­ha le­vá­gott fe­jek he­ver­né­nek: sár­ga tö­kök di­de­reg­nek. Dér­ütöt­te, dér­csíp­te, bar­na­ fol­tos, ha­lál­fol­tos le­ve­lek kö­zött.
S fe­let­tük a var­jak, fe­ke­tén, halálos-halálfeketén.
Es­tén­ként pe­dig el­in­dul a szél, a Du­ná­ról in­dul, fel­kap­ja a dű­lő­uta­kat, s vi­szi a ho­mo­kot, fel a Ha­dak út­já­ig, Csa­ba ki­rály­fi lo­va lábanyomát be­ta­kar­ni.
A lán­cos óra in­gá­ja tiktakol, mé­ri a sem­mi időt, méri az élők pil­la­na­ta­it, teg­nap­ja­it, hol­nap­ja­it.
Tiktak, tiktak.
Pat­tog a fal­ra erő­sí­tett óra, pat­tog a fa­lá­ra sze­ge­zett idő, pat­tog a ke­reszt­re fe­szí­tett idő.

Az asz­ta­lok kö­rül meg­fe­ke­te­dett ar­cok, könny­te­len ar­cok, gyö­kérke­zek, ve­remszá­jak, sí­rás nél­kü­li kön­­nyek.
Ó, fi­a­im, fi­a­im, mi­re is szül­te­lek ben­ne­te­ket!
Ó, gyer­me­ke­im, édes gyer­me­ke­im, mi­re is ne­vel­te­lek ti­te­ket!
Fel­hány­tan és szét­da­ra­bol­tan he­ver a min­den­ség
itt bent, s ott kí­vül is.

Ku­tya vo­nít, ke­re­si a hol­dat, ke­re­si a sem­mit. Az öre­gek a bo­ros­pin­cé­ben csend­ben ül­nek az asz­ta­lok mel­lett. Rit­kán szól­nak, s ha szól­nak is, igen rö­vi­den. Sem­mi hír, sem­mi, sem­mi, csak a med­dő vá­ra­ko­zás.

Sö­tét és mély az est.
Mint a ver­mek a fa­lu­vé­gen.
Vagy mint a ku­tak az ud­va­rok­ban.
  
Hő­sö­ket te­rem ez a föld, hő­sö­ket, ka­to­ná­kat, akik meg­vé­dik a ha­zát.
Vagy meg­hal­nak érte…
És: „Új­ra na­gyok le­szünk.!”

De előbb har­col­ni kell!
Az­ám, La­jos. Az­ám! Har­col­ni kell, őr­ve­ze­tő úr…
Tá­vo­lo­dik, egy­re tá­vo­lo­dik tő­le az ott­ho­ni vi­lág, mint­ha úszó fa­rön­köt so­dor­na ma­gá­val a fo­lyó. Böske?… Nagynéra job­ban em­lék­szik, Nagynéból töb­bet is­mer. A lá­nya? Csak le­vél­ből tud­ja, hogy már meg­szü­le­tett. Bő­gé­sét se hal­lot­ta.
„Ma­ga meg mit áll itt, mint egy fa­szent?!” A ba­ka új­ra je­lent: „Őr­ve­ze­tő úr­nak alá­za­to­san jelentem…”
Az ár­nyé­kát sze­ret­né át­lép­ni, de az ár­nyé­ka ve­le moz­dul, hi­á­ba a szán­dék, hi­á­ba. Most ugyan­úgy lát­ja ma­gát, tá­vol­ról, mint az es­kü­vő­jü­kön, s hall­ja a pap sza­va­it. „Nem az a fon­tos, hogy mi van, az a fon­tos, hogy ez­után mi következik…”
A hol­nap és a hol­nap­után a fon­tos. Egy év, két év.
Egy pil­la­nat­ra úgy ér­zi, mint­ha ott­hon vol­na, mint­ha az is­tál­ló­ban fe­küd­ne a prics­­csen. Még a te­hén szu­szo­gá­sát is hal­la­ni vé­li.  De mind­ez csu­pán egy pil­la­na­tig tart. Csak a teg­nap­ból bő­dül fe­lé­je az éj­sza­ka te­he­ne. Itt a baj­tár­sak szu­szo­gá­sa, hor­ko­lá­sa hal­lat­szik. A fo­lyo­són pe­dig az ügye­le­tes jan­csi­szög­gel ki­vert ba­kan­csa kopog…

Öreg  Izsó fel­áll, pi­pás Grajszkira néz, aki a po­ha­rát bá­mul­ja. „Hoz­zak még egy kan­csó­val?” A gyer­tya láng­ja moc­ca­nat­la­nul ég, a fel­fe­lé íve­lő pin­ce­fal­ra oda­ve­tí­ti az öreg fel­na­gyí­tott ár­nyé­kát.
„Hoz­zál”, mond­ja. Az­tán, mint­ha csak egye­dül len­ne, foly­tat­ja: „Az a baj, hogy gyen­gék va­gyunk, hogy ke­ve­sen va­gyunk. S hogy öre­gek va­gyunk, hogy öre­gek let­tünk, hogy meg­öre­ged­tünk. Öreg Izsó tölt a po­ha­rak­ba. „Mind a két fi­a­mat be­hív­ták. Hol­nap­után men­nek.” „Az enyém is megy. Men­nie kell. Vi­szik.”

Szü­le a  déd­uno­ká­ját néz­te, ahogy odabújt az any­já­hoz. Még pár nap, gon­dol­ta, és eg­­gyel megint töb­ben le­szünk. Sza­po­ro­dunk, is­ten­nek há­la, nö­vek­szik a csa­lád, nem vész ki a mag­ja. Rán­cos, meg­fe­ke­te­dett ar­cán mint­ha mo­soly su­han­na át. Így el­men­ni is kön­­nyebb.
Fel­eme­li a ke­zét, ál­la alatt meg­iga­zít­ja a ken­dő­jét, s le­hunyt szem­mel to­vább vizs­gá­ló­dik be­fe­lé. Egy­re töb­bet né­zi azt a ben­ti vi­lá­got, ame­lyet ma­gá­ban hor­doz, s egy­re ke­vés­bé ve­szi ész­re azt, ami kí­vül tör­té­nik. Né­ha el-el­szun­­nyad a szé­ken ül­ve, s eb­ben a se éber, se al­vó ál­la­pot­ban meg­ele­ve­ne­dik a ben­ne lé­vő vi­lág. Ilyen­kor új­rafo­gan, s hord­ja ma­gá­ban mag­za­tát, bú­csú­zik fér­jé­től, hogy az­tán már so­ha ne lás­sák egymást… Lá­nya szü­le­tik, ne­ve­li, dol­go­zik, majd fér­jez ad­ja, s jön­nek az uno­kák. Előbb Jó­zsi, majd Vil­ma, s vé­gül La­jos. S most már itt van a két déd­uno­ka, és nem­so­ká­ra is­mét töb­ben lesz­nek eg­­gyel, is­ten kegyelméből… Ha pe­dig sze­gény Jó­zsi is él­ne, még töb­ben len­né­nek már…
  
Áll­nak sor­ba a na­pok, kö­ve­tik egy­mást.
El­úszik a tél, ma­gá­val vi­szi a de­rék­ba tört akác­fák em­lé­két, el­leb­ben ró­luk a jég­pán­cél, új­ra meg­fe­ke­ted­nek az idő­ben, csonk­ja­ik tö­vé­ben zöl­den ki­nő a hit, le­ve­let ne­vel, ágat hajt, el­fe­di a tél tö­ré­se­it, ki­vi­rág­zik má­just ho­zón, s egyik reg­gel meg­für­de­ti ma­gát a le­hul­ló har­mat­ban.
Ami zár­va volt, ki­tá­rul­ko­zik a tör­vény sze­rint.
S az egyik haj­na­lon Sandri új­ra zör­get a bá­baas­­szony ab­la­kán. A ház új­ra meg­te­lik fe­ke­te ár­nyak­kal. Az anyós, az any­ja, a szü­le, mel­let­tük a bá­ba. Az apa a fi­á­val pe­dig ki­szo­rul az ud­var­ra, ül­nek a kút mel­let­ti fapadon, és hall­gat­nak. Bent a kony­há­ban a fáj­da­lom hang­jai.
A  las­sú, el­nyúj­tott ja­jok meg­eme­lik a ház tetejét, s a kút mel­lett ál­ló szil­va­fa ko­ro­ná­ját is megbillentik… A fa na­gyob­bik ága el­szá­radt, fe­ke­te csonk­ja a Nagy Tűz után nem haj­tott ki.
A szü­le meg­fej­te a te­he­net. Uno­ká­já­nak egy ki­csi, kék bög­ré­be tölt a ha­bos tej­ből, s egy sze­let ke­nye­ret is ád ne­ki hoz­zá.
Még nem éb­redt fel az ut­ca, még alusz­nak a há­zak, a fák, a ker­tek. A jó­szág se éb­re­de­zik még. Csend van.
A bá­ba ki­nyit­ja az aj­tót, meg­áll a tej­szí­nű de­ren­gés­ben, és mé­lyet lé­leg­zik. „Lá­nyod van”, mond­ja, „be­me­het­tek meg­néz­ni.”  
A kony­há­ban meg­il­le­tőd­ve to­pog­nak az ágy mel­lett. Né­zik a cék­la­vö­rös gom­bó­cot a fe­hér pó­lyá­ban, aki le­hunyt szem­mel alig vesz tu­do­mást a lé­te­zés­ről. Mö­göt­tük a szü­le ra­ko­dik. Fa­ze­kak­ból, tá­lak­ból ön­ti ki a vi­zet. Ma­ga a meg­fe­ke­te­dett idő.
Vál­to­zat­lan­ság a vál­to­zó­ban.
Az örök-egy, a min­dig-je­len­va­ló.
Árny s az árny­ve­tő. Árny az ár­nyon. A mély­ség rin­gá­sá­ban. Hínár-őserdrő lomb­ja a ta­vak mé­lyén.
S jön nap­ra nap.

Reg­ge­li du­da­szó. Hajt­ják ki a csor­dát. Előbb a kon­dá­sok jön­nek, az­tán a te­hén­pász­tor tül­köl. A jám­bor ál­la­tok el­in­dul­nak az ut­cán vé­gig, ki a legelő­re. Tü­tű, tü­tű, szól a ma­gyar­ökör szar­vá­ból ké­szült tü­lök. Tü­tű, tütű… Az­tán el­csen­de­se­dik az ut­ca is­mét. Csak a tol­lu­kat most há­nyó li­bák ti­peg­nek si­pí­toz­va le­fe­lé bal­lag­ván a tó­ra. Ma­hol­nap arat­ni kell. Kö­ze­le­dik Pé­ter-Pál nap­ja.
Az ap­ja az ud­va­ron tén­fe­reg. Se el­men­ni nem tud, se ma­rad­ni. Az as­­szo­nyo­kat né­zi, ahogy ren­dez­ked­nek. Az any­ját, az anyó­sát, a szü­lét. Az­tán egy­szer csak a kis­bí­ró pú­pos há­ta tű­nik fel a verőckében. Azt hit­te, hogy az új­szü­löt­tet jött kö­szön­te­ni, már moz­dult vol­na ita­lért, ami­kor az öreg sza­va meg­ál­lí­tot­ta. „Me­gállj, Sán­dor!” A kis­bí­ró hang­já­ban volt va­la­mi szo­kat­lan, ün­ne­pé­lyes ár­nya­lat. Odalé­pett az öreg elé, aki egy kes­keny pa­pírt nyúj­tott fe­lé­je. A fe­jét is le­haj­tot­ta, hogy ne kell­jen a má­sik sze­mé­be néz­nie. „Mi ez?” Az öreg hall­ga­tott egy ide­ig, majd meg­szó­lalt: „Men­ned kell. Men­ne­tek kell. Az én Im­ru­som­nak is…” Néz­te a pa­pírt, és nem ér­tett sem­mit. Nem is lá­tott. Csak azt a fe­hér fol­tot, amit a ke­zé­ben tar­tott. A kis­bí­ró már ré­gen to­vábbment, ami­kor vé­gigol­vas­ta a be­hí­vó szö­ve­gét. A szü­le szólt rá. „Hát te mit ol­va­sol?” Fel­emel­te a pa­pirost. „Be­hív­tak, szü­li­ke, men­ni kell.” A szü­le le­tet­te a ke­zé­ben lé­vő vi­zes­kan­nát. „Most, ara­tás előtt?!” „Most, szü­li­ke.”
Meg­fe­ke­te­dik az idő, meg­ég, ko­rom­má lob­ban.
S jön nap­ra nap, nap­ra nap.
Nap­ra nap…
Ár­nyak. Eu­ró­pa ár­nyai. Név­te­le­nek. Sandrik, Ferkók, Im­ru­sok, Szabósanyik….  Sza­bó Sa­nyi mind­járt az ele­jén el­esett, a fel­ső szom­széd­nak fél kar­ját sza­kí­tot­ta le egy re­pesz. Sandri se­be­sül­te­ket ci­pel, jaj­ga­tó se­be­sül­te­ket, esz­mé­let­len se­be­sül­te­ket. Kö­tö­zi a se­be­ket és fél. Fél és ká­rom­ko­dik. Lajkó pe­dig rá­ha­jol a gép­pus­ká­ra, és tü­zel. „Itt nem jöt­tök át, az anyá­tok úr­is­te­nit, itt nem tör­tök át…” Ratatatata….
Az­tán min­den el­csen­de­se­dik.
Le­ve­let ír az urá­nak. Már es­te van, a gye­re­kek alusz­nak. A szü­le a sám­lin ül­ve bó­bis­kol. Ró­ja a so­ro­kat a  koc­kás ir­ka­lap­ra: „… Hol­nap reg­gel hoz­záfo­gok arat­ni. A Zsi­dó­fő­dön, amit ta­valy osz­tot­tak, már meg­érett az ár­pa. Teg­nap vol­tam kint meg­néz­ni. A ka­szát apám­mal meg­ka­la­pál­tat­tam, va­la­hogy majd csak el­bol­do­gu­lok. Sándorka is se­gít majd, meg­ta­ní­tom mar­kot szed­ni. Egész­sé­ge­sek va­gyunk, a szü­le is, meg apá­mék, meg a ti­e­id is. Írj, ha tudsz, és na­gyon vi­gyázz ma­gad­ra. La­jos már őr­mes­ter, ka­pott va­la­mi me­dá­li­át is, de mos­ta­ná­ban nem ír, nem tud­juk, mi van ve­le. A La­jos ko­ma oda ve­szett, a múlt hé­ten hoz­ta a pos­tás a hi­va­ta­los pa­pírt. Jó, hogy meg­vet­tük a Ju­cit, ami­kor el­men­tél, ha nem vol­na, most ne­he­zen bol­do­gul­nék. De így min­dent fel­ra­kok a ko­csi­ra, a gye­re­ke­ket is, és te­he­tem a mun­kát, a szü­le pe­dig itt­hon min­dent rend­ben tart. Írod, hogy küld­jek szap­pant. Ha Zsi­dó­főd­ben learat­tunk, kül­dök cso­ma­got, ab­ba majd te­szek egy-két da­ra­bot. De csak mo­só­szap­pa­nunk van,  amit  még ta­valy főztem…”
Reg­gel pe­dig, jó idő­ben, még nap­kel­te előtt be­fog­ta az át­lőtt fü­lű Ju­ci lo­vat a ko­csi­ba, fi­át ma­ga mel­lé ül­tet­te az ülés­desz­ká­ra, a kis­lány­nak pe­dig a ko­csi al­já­ban ké­szí­tett he­lyet. A ka­szát, a sar­lót és a nagy­ge­reb­lyét a sa­rog­lyá­ba tet­te. Az en­ni­va­lót, a vi­zes­kor­sót pe­dig  az ülés­desz­ka alá.
– Édes­anyám, hajt­ha­tok?
– Majd ha ki­ér­tünk a fa­lu­ból. Na, gyia, Ju­ci – szólt a ló­ra, és meg­húz­ta a gyep­lőt.
Ju­ci, az egy­ko­ri ka­to­na­ló, meg­moz­dí­tot­ta át­lőtt fü­lét, mint­ha je­lez­né, hogy ő ért a szó­ból, s las­san el­in­dult. A  mély por­ban alig-alig zök­ken­tek a ke­re­kek. Csak a por szállt Ju­ci pa­tái nyo­mán, de az is el­ült lus­tán, ál­mo­san. Las­san el­ma­ra­doz­tak a há­zak, ki­ér­tek a kö­ves or­szág­út­ra, ame­lyen a va­salt ke­re­kek na­gyo­kat döc­cen­tek.
– Most már hajt­ha­tok?
– Hajt­hatsz – mond­ta a fi­á­nak, s oda­ad­ta ne­ki a gyep­lőt.
A gye­rek a gyep­lős­zá­ra­kat az uj­jai kö­zé vet­te, úgy, ahogy Csekes só­gor­tól lát­ta, s az any­já­hoz for­dult.
– Jól tar­tom?
– Jól. Csak vi­gyázz, le ne ránt­son, ha vág a fe­jé­vel.
– Ak­kor egy ki­csit meg­en­ge­dem.
– En­gedd.
Rá­zód­tak, zöty­kö­lőd­tek a kö­ve­ken. Ju­ci las­san, ko­mó­to­san húz­ta a ko­csit, lus­tán, öre­ge­sen emel­get­te a lá­bát, s né­ha, ami­kor a le­gyek és a fa­lánk bög­lyök na­gyon csíp­ték, meg-meg­ráz­ta a fe­jét, hor­kant egyet, mint­ha mér­ges len­ne.
A kö­vesút­ról nem­so­ká­ra le­tér­tek a Zsidófődek irá­nyá­ba vi­vő dű­lő­út­ra. Nagy csen­des­ség volt a ha­tár­ban, mint­ha nem is ara­tás ide­je vol­na. Más nya­ra­kon ilyen­kor már ja­vá­ban peng­tek a ka­szák, dőlt a rend­re vá­gott ga­bo­na, moz­gott a föld is. Most azon­ban hall­ga­tás ne­he­ze­dett a fo­lyó­ra, a fo­lyó men­ti dom­bok vo­nu­la­tá­ra, a kes­keny és szé­le­sebb ár­pa- és bú­za­föl­dek­re, a zöl­den nyúj­tóz­ko­dó ku­ko­ri­cá­sok­ra, gu­ban­cos sző­lő­sor­ok­ra, s a Meggyesi pusz­tá­ra is, amely itt állt, kö­zel a Zsidófődek szom­széd­sá­gá­ban, amer­re a Juci vontatta ko­csi ha­ladt. A ko­csi fe­ne­ké­ben a kis­lány aludt, dun­din és sző­kén, akár egy fes­tett an­gyal­ka. Nyu­godt ba­ba volt, evett és aludt, aludt, és evett, szív­ta any­ja mel­lé­ből a te­jet, mint egy ki­csi is­ten­ke.
Az ár­pa­föld vé­gén, az út mel­lett vas­tag ­tör­zsű akác­fa szu­nyó­kált. Ár­nyé­ká­ban áll­tak meg a ko­csi­val. Ki­fog­ták a lo­vat, a sa­rog­lyá­hoz kö­töt­ték. Dé­lig nyu­god­tan telt az idő. Két ren­det si­ke­rült le­vág­ni. Ezt kö­ve­tő­en le­ül­tek a fa ár­nyé­ká­ba pi­hen­ni, meg­szop­tat­ni a ki­csit. Nem volt va­la­mi nagy me­leg, jó ga­bo­na ér­le­lő nap járt fe­let­tük, pe­dig csak itt-ott úszott nagy lus­tán az égen egy-egy po­ca­kos bá­rány­fel­hő. A kis­lány csak­ha­mar jól­la­kott, és szo­ká­sá­hoz hí­ven nyom­ban el is aludt.
A sa­rog­lyá­hoz kö­tött Ju­ci hir­te­len fel­hor­kant, fel­kap­ta a fe­jét, s ide­ge­sen for­gat­ta a fü­le­it.
– Hő, Ju­ci, nyughass…
De a ló nem nyu­go­dott meg. Ráz­ta a fe­jét, és ide­ge­sen ka­pált a lá­bá­val.
– Na, Ju­ci, mi lelt?…
– Va­la­mi zúg.
A han­gok va­la­mi mér­he­tet­len ma­gas­ság­ból ér­kez­tek, egy­re erő­söd­ve, egy­re bő­vebb hul­lá­mok­ban.
– Re­pü­lő­gé­pek. Nézd, mi­lyen pi­ciny­kék!
Fe­let­tük ren­de­zett, ék alak­zat­ban ne­héz bom­bá­zó­gé­pek re­pül­tek észak­nyu­ga­ti irány­ba. Mel­let­tük, kö­rü­löt­tük pe­dig pa­rá­nyi va­dász­gé­pek vil­log­tak, hol meg­előz­ve a raj­t, hol el­ma­rad­va tő­lük. Ci­káz­tak, su­han­tak a lom­ha, zárt alak­zat kö­rül, für­gén, köny-­­nye­den, já­té­ko­san. Pon­to­san a fe­jük fe­lett hú­zott el a raj, so­ká­ig néz­ték a dü­bör­gő gé­pe­ket, már saj­gott a tar­kó­juk, de csak néz­ték, néz­ték a ma­si­ná­kat, ahogy las­san tá­vo­lod­tak az égen. Ami­kor el­ült a zú­gás, is­mét dol­goz­ni kezd­tek. Dél­után­ra az ár­pa mar­kok­ban fe­küdt a tar­lón. Csak most ebé­del­tek. Ahogy las­san fo­gyasz­tot­ták az ételt, is­mét fel­dü­bör­gött a ma­gas­ság. Megint  bom­bá­zó­gé­pek száll­tak a ma­gas­ban, az előb­bi­ek nyo­má­ban, de ezek már nem re­pül­het­tek át fe­let­tük olyan nyu­god­tan, mint az előb­bi­ek. Oda­fönt meg­ke­ve­re­dett min­den. Va­la­hon­nan gyors va­dász­gé­pek ér­kez­tek, meg­tá­mad­ták a bom­bá­zó­kat, s a tisz­ta ég menny­dö­rög­ni kez­dett, mint nagy vi­har ide­jén. A bom­bá­zók zárt rend­je azon­ban nem bom­lott fel, csak ter­hük­től sza­ba­dul­tak meg az őket ért tá­ma­dás­kor. Ap­ró pon­tok vál­tak le ró­luk, és fü­tyül­ve-si­vít­va zu­han­tak az ara­tás­ra érett me­zők fe­lé, s ahol föl­det ér­tek, meg­ha­sadt a föld, szét­sza­kadt, szer­te­fröcs­­csent, szét­öm­lött dü­bö­rög­ve, lán­got és füs­töt ver­ve. A sa­rog­lyá­hoz kö­tött Ju­ci ki­tá­gult orr­lik­kal nye­rí­tett, a kis­lány pe­dig fel­sírt.
Ami­kor a ma­gas­ság el­csen­de­se­dett, a föld fe­lett fe­ke­te, pisz­kos­szür­ke füst go­moly­gott, odébb, a domb­ol­da­lon égett az egyik bú­za­táb­la, s kö­rös-kö­rül mély, fe­ke­te lu­kak tá­tong­tak. A leara­tott ár­pa­föld túl­só vé­gén is ket­tő, kö­zel egy­más­hoz, s a ma­rok­ba sze­dett ár­pa szét­szó­ró­dott, ös­­szeke­ve­re­dett a föl­re­pedt és szét­te­rült fe­ke­te föld­del. Egy ide­ig néz­ték a fe­ke­te, füs­töl­gő földtöl­csé­re­ket s az el­so­dort ár­pa­mar­ko­kat, ame­lye­ket im­már ké­vé­be köt­ni nem le­het.
 
Kiss úr agyon­csap­ta az any­ját.
A hír fu­tó­tűz­ként lob­bant vé­gig a fa­lun. Tó­dult a nép a Kis ­ut­cá­ra, hogy lás­sák az anya­gyil­kost, ami­kor a ka­kas­tol­las­ok el­ve­ze­tik.
So­kan áll­tak a kocs­ma előt­ti za­jon­gó tö­meg­ben, szem­ben a be­ton ke­rí­tés­sel kö­rülke­rí­tett Kiss por­tán, s les­ték a csend­őrö­ket. Jól be­lát­hat­tak az ud­var­ba, mert a be­ton­ke­rí­tés­nek csak az al­só ré­sze ké­szült el és az osz­lo­pok, de az osz­lo­pok kö­ze még nem volt be­desz­káz­va. A tö­meg zaj­gott, min­den­ki hal­la­ni-tud­ni sze­re­tett vol­na min­dent.
– Néz­zé­tek, néz­zé­tek! Ott ve­ze­tik – mond­ta va­la­ki han­go­san.
– Hol?
– Most jön­nek ki a ház­ból.
S va­ló­ban: két csend­őr kö­zött meg­je­lent Kiss úr. Hát­rafe­lé men­tek, ke­res­tek va­la­mit. De mit? Az em­be­rek ta­lál­gat­ták a le­he­tő­sé­ge­ket. És egy­szer­re csak, is­ten tud­ja hon­nét, el­ter­jedt a hír, hogy azt a hu­sán­got ke­re­sik, amel­­lyel Kiss úr az any­ját meg­öl­te. A fiú nem lá­tott sem­mit, a fel­nőt­tek min­dent el­ta­kar­tak elő­le. De nem is ér­de­kel­te  va­la­mi na­gyon az, ami a töb­bi­e­ket oly nagy iz­ga­lom­ban tar­tot­ta. A ha­lál fo­gal­mát még nem ér­tet­te, így a gyil­ko­lá­sét sem.
Leg­szí­ve­seb­ben el­isz­kolt vol­na eb­ből a cső­dü­let­ből Jacsóhoz, meg­néz­ni a kis­ga­lam­bo­kat, vagy le a Fődásásba, sze­rez­ni né­hány ólom­go­lyót.
Köz­ben a csend­őrök az öl­fa kö­zött meg­ta­lál­ták a gyil­ko­lás­ra hasz­nált hu­sán­got.
– Ret­te­ne­tes – zú­gott-mo­raj­lott a tö­meg –, rettenetes…
– De hát mi­ért tet­te?
– Mi­ért, mi­ért? Pénz kel­lett vol­na a fiatalúrnak…
– Pénz?
– Az hát! De az any­ja nem adott.
– Urat nevelt…
– Akasz­tó­favi­rá­got!
Kiss urat a két csend­őr köz­refog­ta és be­te­rel­te a ház­ba. A tö­meg las­san osz­la­doz­ni kez­dett, sen­ki­nek sem volt fö­lös ide­je a bá­mész­ko­dás­ra. A mun­ka­bí­ró fér­fi­ak a há­bo­rú­ban vol­tak, az as­­szo­nyok­nak kel­lett he­lyet­tük el­vé­gez­ni a mun­ka ne­he­zét is. Volt ahol most csé­pel­ték a ga­bo­nát. Ös­­sze­tor­ló­dott a ten­ni­va­ló. Még sze­ren­cse, hogy ked­ve­zett az idő­já­rás, nem esett az eső, nem aka­dá­lyoz­ta a mun­kát.
– Pe­dig az ap­ja, sze­gény, ren­des em­ber volt – mond­ta az egyik as­­szony. – Tisz­tes­sé­ges, jó gaz­da­em­ber.
– Ha él­ne, ki­te­ker­né a fi­a­tal­úr nya­kát.
– Ha élne… De nem él.
– Ő akart urat ne­vel­ni a fi­á­ból.
– Én azt hal­lot­tam, az any­ja akarta… Hogy ő vit­te az iskolába…
– Jó is­ko­lá­ba vit­te!
A Kiss por­tá­ról a kis­bí­ró jött az em­be­rek fe­lé. Meg­állt előt­tük, és el­ki­ál­tot­ta ma­gát:
– A pa­rancs­nok úr el­ren­de­li, hogy min­den­ki men­jen a dol­gá­ra. Nincs itt sem­mi látnivaló…
Volt, aki hall­ga­tott a kis­bí­ró­ra, és el­bal­la­gott a dol­gá­ra, volt akit a kí­ván­csi­ság még ma­rasz­tott.
 – Biz­to­san föl­akaszt­ják – mond­ta va­la­ki a kocs­má­ban.
– Nem is ér­de­mel mást…

Csi­kó­fa­szút reg­gel kap­ta el Bé­la és Jacsó a két Sze­gi gye­rek se­gít­sé­gé­vel. Ép­pen  az üz­let­be ment vol­na, ke­resz­tül a szé­rűs­ker­ten. A nagy, maf­la Csi­kó­fa­szút le­dön­töt­ték, ke­zét-lá­bát meg­kö­töz­ték, be­von­szol­ták Jacsóéknál a szín alá, rá­fek­tet­ték a zöld csa­la­má­déha­lom­ra, amely a te­he­nek­nek volt be­ké­szít­ve. Ami­kor át­ment Jacsóékhoz, a négy fiú ott áll­do­gált Csi­kó­fa­szú fe­lett, aki ijed­ten pil­lo­gott fogvatartóira.
Ed­dig még so­ha sem­mi ba­juk nem volt egy­más­sal, más ut­cá­ba tar­to­zó volt, má­sok vol­tak a tár­sai, ut­ca­be­li  gye­re­kek, nem járt verebészni, ga­lam­bász­ni Jacsóék fe­lé, és ama­zok sem az ő ut­cá­juk­ba. Pil­lo­gott és hall­ga­tott, s azt sem érez­te ijedt­sé­gé­ben, hogy csuk­ló­ját a kö­tél fel­hor­zsol­ta.
– Mi­ért kö­töz­té­tek meg Csi­kó­fa­szút?
– Föl­akaszt­juk – kö­zöl­te Bé­la kur­tán.
– Ho­va?
– Oda ni, a szedejfája, a danajdomb fö­lé – sejpítette Jacsó.
A ga­naj­domb mel­lett te­re­bé­lyes sze­der­fa állt, nya­ran­ta gyak­ran ül­tek az ága­in és lakomároztak a fe­ke­té­re érett gyü­möl­csé­ből.
A csa­la­má­dén Csi­kó­fa­szú az imén­ti be­széd hal­la­tán mo­co­rog­ni kez­dett. Félt, s már érez­te a szo­rí­tó fáj­dal­mat a csuk­ló­ja fe­lett. Bé­la ren­del­ke­zett. A két Sze­gi gye­re­ket vas­vil­lá­ért küld­te, Jacsót pe­dig kö­té­lért.
– Mi­ért kell fel­akasz­ta­ni Csi­kó­fa­szút?
– Csak – mond­ta Bé­la. – Mert ő a Kiss úr. Kiss urat pe­dig föl­akaszt­ják, mert agyon­ütöt­te az anyját…
– Csi­kó­fa­szú­nak már nincs is anyja…
– Az nem számít… Na, ló­dulj ha­za, mert té­ged is be­te­met­lek a ga­naj­ba.
A gye­rek ijed­ten pis­lo­gott hol Csi­kó­fa­szú­ra, hol Bél­ára, akit so­ha se lá­tott ilyen­nek. Nem ér­tet­te, mi­ért ha­rag­szik ilyen ke­gyet­le­nül Csi­kó­fa­szú­ra, s fő­leg azt nem, hogy mi­ért kell őt föl­akasz­ta­ni. Hogy Kiss urat föl­akaszt­ják, az rend­jén va­ló, de azt ját­sza­ni, hogy Csi­kó­fa­szú a Kiss úr, az már nem is já­ték. A két Sze­gi gye­rek ez­alatt na­gyo­kat szus­­szan­va mé­lyí­tet­te a ga­naj­ra­kás kö­ze­pén a maj­da­ni sírt. Jacsó pe­dig ült a sze­der­fa trá­gya­domb fö­lé haj­ló ágán, s mi­vel meg­fe­le­lő kö­te­let nem ta­lált, egy vas­tag ökör­lán­cot erő­sí­tett az egyik le­vá­gott ágcsonk­ra nagy szor­gal­ma­tos­ság­gal.
An­nak el­le­né­re, hogy Bé­la el­za­var­ta, csak a ka­pu­ig ment, s ott meg­állt. Ne­kidőlt a meg­fe­ke­te­dett ka­pu­osz­lop­nak és néz­te, hogy a ga­naj­ra­kás kö­rül sü­rög­nek a töb­bi­ek. Ment vol­na ő is kö­zé­jük, húz­ta a kí­ván­csi­ság, de ugyan­ak­kor va­la­mi lök­te is el on­nan, va­la­mi fé­le­lem­fé­le, mert érez­te, hogy ami ott ké­szül, más min­den já­ték­nál, amit ed­dig együtt ját­szot­tak. Még­is: a kí­ván­csi­ság és a fé­le­lem ket­tős­sé­ge ma­rasz­tot­ta, se vis­­sza-, se el­men­ni nem  tu­dott. Jacsó köz­ben föl­erő­sí­tet­te a fá­ra az ökör­lán­cot, amely­nek le­ló­gó ága a két Sze­gi gye­rek fe­je fö­lött ka­lim­pált, s lát­ta, hogy Bé­la Csi­kó­fa­szút rán­gat­ja a ga­naj­ra­kás fe­lé. A nagy­da­rab, me­lák gye­rek se vé­de­kez­ni, se ki­a­bál­ni nem mert, csak hal­kan nyö­ször­gött fé­lel­mé­ben. Ha­nem ek­kor ki­nyílt a verőcke, s a verőckében ott állt a göm­bö­lyű­re hí­zott Csekes só­gor, szá­já­ban az el­ma­rad­ha­tat­lan pi­pa, s ke­zé­ben egy va­do­na­túj os­tor, amit az imént vá­sá­rolt Mar­csa bol­tos­tól.
– Hát ti mit csi­nál­tok? – böf­fent a ka­pu­ban ál­ló gye­rek­re.
– Csi­kó­fa­szút akasztják…
– Akaszt­ják?
A gye­rek bó­lin­tott, hogy igen.
– Szó­val no… Azt mon­dod?
– Azt.
Er­re Csekes só­gor ki­vet­te a szá­já­ból a pi­pát, a zse­bé­be tet­te és meg­su­hog­tat­ta az új os­tort. Gör­be lá­ba­i­val, mint­ha ka­ri­ká­zott vol­na, se­be­sen ment az ud­var há­tul­ja fe­lé, s nem­so­ká­ra hal­la­ni le­he­tett, ahogy su­hog az os­tor és csat­tan.  Su­hog, és csat­tan, su­hog, csattan… S köz­ben Csekes só­gor sza­vai is csat­tog­tak.
– A ke­ser­ves istenteket ra­kás­ra, már akasz­to­tok?! Már gyil­kol­ni ta­nul­tok? No csak, ló­dulj vissza… Oda a sarokba…
És az os­tor vé­kony szí­ja sü­völ­tött, vág­ta a le­ve­gőt, s Bé­la me­zí­te­len al­só láb­szá­rát, hogy fel­re­pedt a bőr. Az­tán Já­nos fi­át pa­ran­csol­ta le a fá­ról, s ne­ki  még ke­mé­nyeb­ben mér­te az az­nap­ra va­ló em­lé­kez­te­tőt az új os­tor­ral.
– A ro­hadt is­te­ne­det, aki meg­csi­nált, hát er­re ta­ní­tot­ta­lak? Mi?
– Idecsapám – nyűszítette sejpítve Jacsó –, idecsapám, de mitoj mi csat ijecsdettüt…
Új­ra sü­ví­tett az os­tor szí­ja, s új­ra csat­tant. Jacsó jaj­ga­tott, és han­go­san bő­gött. Csekes só­gor mér­ge pe­dig et­től a jaj­ga­tás­tól mint­ha meg­hat­vá­nyo­zó­dott vol­na.
– Nem elég a baj, a nyo­mo­rú­ság raj­tunk, mi, hogy ti még kü­lön nyo­mo­rú­sá­got akas­­sza­tok ránk rá­adás­nak, az apád ke­ser­vit, aki megcsinált… Akasz­ta­ni, azt már  tud­ná­tok, sza­ros, kup­ci­hér zsiványok…
Köp­te a mér­gét ki­fe­lé ma­gá­ból Csekes só­gor, s az új os­to­rá­val min­den lé­leg­zet­vé­tel után odacsa­pott a gye­re­kek kö­zé. Jacsónak tak­nya-nyá­la ös­­sze­folyt, s már jaj­gat­ni se tu­dott a fáj­da­lom­tól. Vé­gül Csekes só­gor fújt egy na­gyot, el­ol­doz­ta Csi­kó­fa­szú csuk­ló­ján a kö­te­let, s –  rúg­ván egyet raj­ta is – ha­za­za­var­ta.
– Eriggy, te málé… Ek­ko­ra tahonya melák…
Csi­kó­fa­szú föl­állt, és ahogy a lá­ba bír­ta, ro­hant ki az ud­var­ból, mint­ha for­ró szur­kot csap­tak vol­na a seg­gi­re.
– Na – mond­ta ek­kor Csekes só­gor –,  most pe­dig ren­det tesz­tek. Be­te­me­ti­tek a ga­naj­ra­kást, utá­na min­dent a he­lyé­re visz­tek.
Ez­zel, mint aki jól vé­gez­te dol­gát, be­ment az is­tál­ló­ba.
A két Sze­gi gye­rek szó nél­kül fog­ta a vas­vil­lát, és se­be­sen hány­ta vis­­sza a gö­dör­be a trá­gyát, hogy mi­nél előbb el­tűn­hes­se­nek Csekes só­gor­ék ud­va­rá­ból. Örül­tek, hogy pár os­tor­csa­pás­sal meg­úsz­ták ezt a dél­utánt. Csak Bé­la nem nyu­go­dott be­le a ku­darc­ba.
– Ezt még vis­­sza­fi­ze­tem – csi­kor­gat­ta a fo­gát, s föl­da­gadt lá­bát si­mo­gat­ta te­nye­ré­vel, amely saj­gott és égett, és az ujj­nyi vö­rös csí­kok szé­le las­san ké­kül­ni kez­dett.
Jacsó pe­dig le­ült a csa­la­má­dé­ra, ahol az imént még Csi­kó­fa­szú he­vert, s nyö­ször­gött.
– Ahécsencsédét…ahétcsencsédét…

Mi­hály kon­dás na­gyot fújt a ma­gyar­ökör szar­vá­ból ké­szült tü­lök­be. Ko­rán volt még, ép­pen csak pir­kadt. A szü­le a du­da­szó hal­la­tá­ra ki­nyi­tot­ta az ól­aj­tót, s a sül­dőt a verőcke fe­lé te­rel­te. Mi­hály kon­dás meg­állt, s mi­kor a sül­dő ki­bá­tor­ko­dott az ut­cá­ra, rá­csat­tin­tott a karikás ostorával.
– Nete, ne – te­rel­te a töb­bi kö­zé, majd kö­szönt a szü­lé­nek. – Jó reg­gelt, szü­le.
– Ne­ked is, Mi­hály – vi­szo­noz­ta az öreg­as­­szony. – Mi hír a vi­lág­ban?
– Jön­nek a rusz­kik – kö­zöl­te Mi­hály, s még hoz­zátet­te: – Szép a sül­dő­jük.
– Az a dol­ga, hogy szép le­gyen.
A kon­dás er­re nem tu­dott mit mon­da­ni. El­kö­szönt a szü­lé­től, s ment a kon­da után tül­köl­ve és os­to­rát dur­rog­tat­va. A szü­le pe­dig be­csuk­ta a verőckét, majd az ól­aj­tót, s köz­ben a Mi­hály ad­ta hírt rá­go­gat­ta. Méghogy jön­nek a rusz­kik! Hon­nan? És mi­nek? Mi a fe­ke­te fe­nét akar­hat­nak itt? Vé­gül meg­for­dult ben­ne más gon­do­lat is: jön­nek, ha en­ge­dik őket. De nem en­ge­dik. Azért vit­ték be az em­be­re­ket, hogy ne en­ged­jék ide őket. Köz­ben tü­zet ra­kott a kony­há­ban, vi­zet me­rí­tett a te­ás­kan­ná­ba, s oda tet­te for­ral­ni. Köz­ben az uno­ká­ja be­jött az is­tál­ló­ból. A ló elé ve­tett egy nya­láb szé­nát, mert már ka­pált és do­bo­gott a vén­ség.
– Mi­hály azt mond­ta, hogy jön­nek a rusz­kik.
– A Mi­hály?
– Az – bó­lin­tott a szü­le, s egy fe­hér vá­szon­zacs­kó­ból szá­rí­tott hárs­fa­vi­rá­got tett a teafőzőbe. Néz­te, ahogy a fel­bu­gyo­gó, bugy­bo­ré­ko­ló, pá­rát ve­tő víz­ben a hárs­fa­vi­rág­ok las­san alá­me­rül­nek, és nem­so­ká­ra érez­te, hogy a kony­ha meg­te­lik hárs­vi­rágil­lat­tal.

Vir­rasz­ta­nak Retkeséknél.
Vir­raszt­ják Gé­zát.
A fi­a­tal Retkesné fe­ke­te se­lyemken­dő­vel bo­rí­tot­ta be a fa­li­tük­röt.
Az öreg Retkesné, Gé­za any­ja az el­ső szo­bá­ban az asz­tal­ra bo­rul­va nyög­dé­csel, si­rat­ja egyet­len fi­át, fe­hér ken­dő­vel tör­li kön­­nye­it, kín­já­ban fel-fel­jaj­dul, hát­rave­ti ma­gát, hogy be­le­rec­­csen a szék­tám­la. „Te­rem­tő Is­ten, én te­rem­tő Is­te­nem! Men­­nyi a bű­nünk, hogy így bün­tetsz?! Hogy ilyen gyász­ba döntesz?!… Gé­zám! Én drá­ga mag­za­tom, szép szor­gal­mas fi­am! Még el se te­met­he­tünk! Még a sí­ro­dat se tud­juk, mer­re van. Te­rem­tő Is­ten! Mit vé­tet­tem el­le­ned, hogy még imád­koz­ni sem en­gedsz a sír­ja fö­lött?! Még egy ár­va vi­rá­got se te­he­tünk a ko­por­só­já­ra. Jaj, édes gyer­me­kem! Lesz-é nyug­vá­sod az ide­gen föld­ben?! Jaj, hogy nem me­het­tem he­lyet­ted én a másvilágra…”
Rec­­csen a szék az öreg­as­­szony alatt.
A fi­a­tal öz­vegy hang­ta­la­nul ül a pa­don, ki­szá­radt to­rok­kal, s bár hall­ja anyó­sa sza­va­it, nem ér­ti, mit mond. És azt sem ér­ti, hogy Gé­za nincs. Nem ér­ti, hogy má­tól kezd­ve öz­vegy.
Ha­di­öz­vegy.
Ki­szá­ra­dás­ra ítélt, fe­ke­te sor­va­dás­ra ítélt as­­szony.
Má­tól kezd­ve nincs han­gos szó, se ne­ve­tés. Még csak óva­tos mo­soly sin­csen. Nincs töb­bé fe­hér blúz, vi­rá­gos szok­nya – csak, ami fe­ke­te, az vi­sel­he­tő, csak, ami gyász, az mu­tat­ha­tó.
Pe­dig még nem élt hu­szon­négy évet sem.
Hu­szon­négy­től a ha­lá­lig – men­­nyi idő még a szen­ve­dés­re, gyász­ra, a ma­gány­ra?! Men­­nyi idő még as­­szo­nyi va­ló­já­nak el­ta­ka­rá­sá­ra, tisz­ta­sá­gá­nak és tisz­tes­sé­gé­nek meg­őr­zé­sé­re?!
Hogy er­re sen­ki se kö­te­lez­he­ti, az fel se me­rül ben­ne.
Az írat­lan tör­vé­nyek erő­seb­ben kö­tik az írot­tak­nál. S aki eze­ket meg­sze­gi, akár me­het is a Du­ná­nak.
A ce­men­dék­nek nincs he­lyük a gyü­le­ke­zet sá­to­rá­ban.
Vir­rasz­ta­nak Retkeséknél.
Jön­nek a szom­szé­dok, jön­nek a ro­ko­nok, az is­me­rő­sök.
Jön a fe­ke­te­ség be­fe­lé a nyi­tott aj­tón, jön­nek a ja­jok, az imád­sá­gok, jön a vi­gasz­ta­ló szó, az élet­ben mar­adot­tak egyet­len se­gít­sé­ge.
A két as­­szony kö­zött egy­re sű­rűbb a gyász, a fe­ke­te­ség, a jaj­szó. Mert már nem csak Gé­zát si­rat­ják. Si­rat­ják új­ra azo­kat is, aki­ket ko­ráb­ban már el­te­met­tek szí­vük­ben: Jó­zsit, Im­rét, Fe­ren­cet, Bélát… Kü­lön gyá­szol­va mind­egyi­ket, kü­lön-kü­lön meg­si­rat­va új­ra és új­ra. Mert így kön­­nyebb el­vi­sel­ni, mert így meg­osz­lik a fáj­da­lom.
Az idős Ret­kes a gyász­hír ér­kez­te után – mert a ku­ko­ri­ca­föld­re ké­szült – ki­fog­ta a ko­csi elől a lo­va­kat, be­kö­töt­te az is­tál­ló­ba, s az­óta nem mu­tat­ko­zott. Há­bo­rút járt fér­fi volt, se­bet is ka­pott ti­zen­hét­ben, tud­ta, mi volt, s azt is, hogy most mi van. Mint­ha ben­ső­jé­ben láng gyul­ladt vol­na, amely ki­éget­te be­lő­le a jö­ven­dőt, a jö­ven­dő min­den re­mény­sé­gét. Lett, mint a fa, amely­nek gyö­ke­rét met­szet­ték: táp­lá­ló ned­vek hí­ján ki­szá­rad. Bár áll még, de nem él, nem hoz vi­rá­got, s nem te­rem gyü­möl­csöt, és ha nem na­pok vagy he­tek, de hó­na­pok, évek múl­tá­val ki­dön­ti a szél. Le­ros­kad­ván azt a vég­ső és tra­gi­kus fel­is­me­rést vi­szi az el­mú­lás­ba ma­gá­val, hogy egyet­len cse­me­té­jé­ben sem él to­vább – el­pusz­tul utó­dok nél­kül.
Ér­het-e va­la­ha ke­gyet­le­nebb csa­pás fér­fit en­nél?!
Mert ha ere­den­dő­en mag­ta­lan lett vol­na vagy med­dő az as­­szony! Azt, meg­nyu­god­va Is­ten aka­ra­tá­ban, tü­re­lem­mel el le­het vi­sel­ni. De ha már adott gyer­me­ket, s en­ged­te, hogy de­rék em­ber­ré föl­ne­vel­jék, ak­kor most mi­ért vet­te el?!
Az öreg Ret­kes so­ha nem ká­ro­mol­ta az Is­tent, mert hit­te, hogy amit el­ren­delt, az jó és bölcs el­ren­de­lés, s most még­is per­ben állt a Min­den­ha­tó­val, mert ösz­tö­nei hi­té­nél is erő­seb­bek vol­tak, s fáj­dal­ma mé­lyebb volt, mint az is­ten­től szár­ma­zó vi­gasz és ke­gye­lem re­mé­nye.
Az el­ső szo­bá­ból ki­hal­lat­szott a gyász, az öreg em­ber hal­lot­ta az el­csuk­ló ja­jo­kat: fe­ke­te hol­lók­ként ke­ring­tek fe­let­te, meg-meg­lib­ben­ve az is­tál­ló ho­má­lyá­ban. Az­tán, mert vagy csi­tult a jaj­ga­tás, vagy a fü­le szo­kott hoz­zá, s a bel­ső for­ró­ság is el­zsib­basz­tot­ta, föl­állt, s mint min­den es­te, mi­kor utol­já­ra né­zett be az is­tál­ló­ba, fog­ta a vas­vil­lát, s egy vil­lá­nyi szé­nát do­bott a já­szol fe­let­ti sa­rog­lyá­ba éj­sza­kai ele­de­lül a lo­vak­nak.
––––––-
* Az el­ső részt az Iro­dal­mi Szem­le 2006. de­cem­be­ri szá­má­ban kö­zöl­tük.