Gál Sándor* – Az Egy és az Egész (2)
Égi harmat
Az ősz egyre csípősebb lett. Megpirosodott a fák lombja, s a rövidülő napokat hűvös, dért hozó éjszakák követték. A határon nem mozdult semmi.
– Visszacsatolnak bennünket – mondta a kocsmában az egyik gazda. – Megint magyarok leszünk.
– Hát eddig mik voltunk?
– Magyarok. De nem hivatalosan. Határon kívüliek.
– Nem lesz itt semmi – mondta dörmögve Kovács szomszéd. – Ahol ennyi katona, ágyú, meg puska van, ott nem lesz semmi. Szüretelni sem lehet tőlük.
– Majd meglátjátok! Jön Horthy Miklós! Majd meglátjátok!
– Jön! S milyen világot hoz?
– Tőled kérdik majd, éppen!
Esegettek a mondatok, csépelték az üres szalmát. A háborút járt öregek hallgattak. Egyszer már megtanulták, hogy az ő szavukra senki sem kíváncsi. Sem akkor, ha adni akarnak, ami igen ritkán esik meg, sem akkor, ha elvenni. Ami pedig elég gyakori eset.
Érett a szőlő, a kései krumpli, a kukorica, nem nagyon ügyelhettek arra, ami a világban történik. Csak néhány mésszel festett felirat került a kerítések deszkáira: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”, S hogy: „Megvédjük a köztársaságot!”
Az emberek elolvasták a feliratokat, s hallgattak. Egyesülni? Kivel? Megvédeni? Mit? S hogyan?
Ludak gágogtak a porban. Itt az ősz, s az ősz parancsai szabják meg a tennivalókat. A természet rendje – a termények betakarítása s a vetés. S ebbe a természet szabta rendbe sem a katonák, sem a Dunára néző ágyúk nem tudtak változást előidézni. Mert ez erősebb volt, hatalmasabb, és más szóval parancsolt. Érett a szőlő – szüretelni kellett. Érett a kukorica – le kellet törni a csöveket.
Egymást követték a rövid napok és a hosszú esték. Munka, hallgatás, munka, várakozás. Hogy jön-e levél? Hogy mit írnak azok, akik a mozgósításkor bevonultak. Egészségesek-e? S a levelekre íródtak a válaszok. Itthon rendben volnánk, egészségben. Csak a gyerek köhög, meg a kisebbik malac. A szőlő is érik, szüretelni vasárnap fogunk, hazajöhetnél, ha engednének… Vágjuk a kórót, de már szántani is kéne a búza alá, mert jövőre…
S egyszer csak megmozdult a katonaság. Megmozdult a föld, és valami különös izgalom remegett a levegőben. November első napja kimozdította a világnak ezt a sarkát a helyéből. Szép, tiszta ősz volt, s mégis elnéptelenedett a határ. Az emberek még a borospincékhez is csak éppen kiszaladtak, megnézni, mi van a borral, forr-é? Elvégezték a legfontosabb teendőket a bor körül, megtöltötték a demizsont, akinek még volt öreg bora, azzal, akié már elfogyott, murcival, s még egy uzsonnázásnyi időre sem maradtak kint a hegyen, ami pedig csak nagy bajok esetén fordult elő néha-néha. Vitte hazafelé mindannyiukat a világban lévő változások eleven remegése, közeli izgalma és – félelme. Már a kocsmába sem jártak el esténként. Behúzódtak otthonaikba, ahogy a sötétség ráborult a házak fedelére.
Az egyik délután pedig, ahogy jött, úgy el is vonult a cseh hadsereg
S ekkor, mint a tűz a száraz gyepen, végigfutott a hír a falun: jönnek a magyarok!
A falu apraja-nagyja kitódult az utcákra, és mindenki mondta a magáét, mindenki közölni akart valamit, de senki sem figyelt a másikra.
A következő nap reggelén a Dunára vezető, jegenyékkel szegélyezett úton megjelentek a magyar hadsereg egységei.
1938. november kilencedike volt.
– Hallottad, hogy András beállt csendőrnek?
– Hallottam.
– Meg Bernát is, a kövecsesi…
– Beszélik. Meg én is megyek.
– Csendőrnek?
– Nem. Katonának.
– Jól meggondoltad?
– Jól. Már régen elmentem volna, de mindig közbejött valami. A tűz, meg…
– Nagyné is, igaz?
– A vérem szívta… Tőle ugyan bármikor…
– Jó, elhiszem.
– Hinned kell. És hallgatnod. Ha bevettek, majd apáméknak megírom. Te ne tudj róla, ha kérdik, mert rád is megharagudnának. Azt pedig nem akarom, hogy miattam…
– Féltelek, hallod? Hogy elmész, azt értem, de miért állsz katonának? Más utat is kereshetnél…
– Lehet, de előbb-utóbb úgyis behívnak. Akkor már inkább magam megyek. Így az időm is telik, meg fizetést is kapok. Olvastam. A szüle?
– Megvan.
– És az urad? Régen láttam.
– Járja a falut, de nincs eladó jószág, és vevő sem igen akad. Nincs pénzük az embereknek.
Mikor hazaindultak az öregektől, már sötét volt, és erősen fagyott. A felhőtlen égen tisztán fénylettek a csillagok, s a Hold fél karéja köré kerek udvart növesztett a távolság ködből, párákból… Az asszony az egyik kezében a tejeskannát tartotta, másikkal fia kezét fogta, s öccse elhatározása járt az eszében, hogy beáll katonának… A mellette botorkáló fiának tetszett az estéli járkálás, a sötét utca, a hideg levegő, s a tiszta, csillagokkal rakott égbolt. A szülétől tudta, hogy odafönt lakik a Jóistenke, Jézus Urunk és az angyalkák. S azt is a szülétől tudta, hogy a Holdon Szent Dávid hegedül tiszta, csillagfényes éjszakákon, s néha lehallatszik a földre a hegedű szava és az angyalok éneke. Most azonban nem nagyon törődött sem Szent Dávid hegedűjével, sem az angyalok énekével. Az járt az eszében, amit nagybátyja mondott, hogy elmegy katonának. Most ő is katona akart lenni.
– Édesanyám! Én is katona leszek.
– Majd ha nagy leszel.
– Holnapra megnövök.
– Majd meglátjuk. Nézd csak! Ott a Vacsoracsillag, látod?
– Melyik az?
– Ott, az a fényes.
– Melyik fényes?
– Az ott. Már látod?
– Nem látom.
– Felette pedig a Fiastyúk a csibéivel. De a csibéket még nem látni. Azok később ébrednek fel.
– Miért?
A csillag-csibék késői ébredése hirtelen fontosabb lett a katonáskodásnál és a holnapi megnövésnél.
– Azért, hogy megmoshassák szemüket a leszálló égi harmatban. Ha harmatban mosdanak, fényesebben ragyognak. Ezért alusznak tovább, mint a többi csillag. Meg kell várniuk, amíg leszáll az égi harmat az égi mezőkre. Most már tudod?
– Mire hazaérünk, leszáll az égi harmat?
– Nem száll le.
– Hát mikorra száll le?
– Akkor te már alszol.
– És Szent Dávid akkor hegedül?
– Igen.
– Az angyalkák pedig énekelnek?
– De csak egészen halkan.
„Kedves Édesapám és Édesanyám!
Komáromból írok, a Várból. Ne haragudjanak rám érte, hogy szó nélkül eljöttem, de így jobb, mert Édesapámék úgy sem egyeztek volna bele, hogy eljöjjek, én pedig elhatároztam, hogy eljövök, mert nekem el kellett jönnöm, és a magam életét a magam gondolatai szerint összerakni. Bocsássanak meg nekem ezért a cselekedetemért, és ne legyenek haraggal irántam. Itt jó helyem van, ruhát, élelmet kapok, és mert szép a kézírásom, talán bekerülök a századirodába írnoknak és kapok fizetést is. Ha a kiképzésen átestem, kapok eltávozást is, és akkor hazamegyek.
Kedves Édesapám és Édesanyám! Ezzel zárom soraimat, és válaszukat várva továbbra is maradok szerető fiuk:
Lajos”
Az öregember maga elé tette a levelet az asztalra, és a feleségére nézett, aki szemben ült vele a karosszékben, és halkan sírt.
– Tudtam, hogy elmegy, tudtam, hogy egyszer elmegy.
– Még szerencse, hogy nem csendőrnek állt… Az lett volna a cifra világ, ha az én fiam a kakastollasok közé áll… Ütni a maga fajtáját, a szegényeket… Még szerencse…
– Olyan nyugtalan természetű volt mindig…
– A te fajtád.
– Csak valami baja ne essék.
– Csalánba nem üt a ménkő!
– Miket beszélsz, Józsi! Hogy te miket beszélsz… Szegény kisfiam…
Aztán megvetette az ágyat és lefeküdtek. A levél az asztalon maradt. Fehérsége kivált a szoba sötétjéből. Az öreg nyitott szemmel nézte a sötétet, és hajnalig hallgatta felesége csendes sírását, szipogását. De nem szólt. Úgy tett, mintha aludna.
Hajnalban felöltözött, kihányta a tehenek alól az éjszakai trágyát, bealmozott, és megetette az állatokat.
Mikor megmosakodott, és asztalhoz ült reggelizni, fia levelét már nem találta ott.
Napok óta dühöngött a szélvihar, havazott, szakadt az égből a fehérség, s a szél hóhegyeket épített a házak közé, új Kárpátokat, új hegyvonulatokat, hágókat és csúcsokat kristályfehér hóból. Ami élő volt, védelmet keresett magának ebben az ítéletidőben, s csak az lépte át az ajtó küszöbét, akinek mennie kellett.
Suhogott a szél az akácfák tüskés, fagyott ágai között, recsegtek-ropogtak az ágak, mintha fájdalmukban jajgatnának. Az ablakok üvegén kinyílott a mesék jég-országa, csodálatos mesebeli növényeket, dús fehér fagypáfrányokat, jégpálmákat rajzolva a derengő délutánba.
Február közepe volt, a legkeményebb tél, viharokkal, napokig tartó havazással. S amikor az alacsonyan szálló felhőket eltakarította a Dunáról jövő szél, méteres hó fedte az utcákat, és elég volt háztól házig utat hányni, hogy járni lehessen az utcákon.
Gond volt ez, mert az ilyen hó beszakíthatja az istálló vagy az ól tetejét is, de még a gyengébben megépített háztetőket is. A gyerekek azonban boldogan taposták a havat. Nagy rajokban lepték el a Marcsa-partot vagy a Múger-partot, de a bátrabbja a meredek Fődásásba járt szánkázni, ahol ugratók voltak a lejtőn.
Ahogy kitavaszodott, a hosszú délelőttöket a szülével töltötte. Az anyja eljárt napszámba, az apja pedig egy ideig még megpróbált kupeckodni, de amióta korona helyett pengővel fizettek, alig adtak-vettek a gazdák és a kereskedők. Ha akadt is valami vásár, alig csurrant-cseppent belőle valami mellékes. Hamar kiderült, hogy a pengő rosz-szabb, mint amilyen a cseh korona volt. Hogy a magyar világ drágább világ! És uraskodóbb! Csupa nagyságos, méltóságos és kegyelmes úr járkál benne. S mennyi vitéz! A parasztok érezték, hogy nem fordította jó irányba az Isten a sorsukat. A cseh világ se volt jó, de az új magyar világ még olyan sincs. Fatalpú cipőket árulnak, meg olyan ruhákat, amelyek ha megáznak, megkurtulnak, mint télen a napok.
A parasztember ösztöneiben érzi meg a változást, akkor is, ha jó felé halad, s akkor is, ha visszájára fordul a világ. S ilyenkor, a bizonytalanságot érezve, se nem vesz, se nem ád. Kapaszkodik ahhoz, ami az övé. Ház, porta, állatok, földek – minden legyen együtt, mert így a nehezebb időket is könnyebben átvészelik. Enni-, innivaló mindig megterem, jut is, marad is. Hát fölöslegesen ne kísértsük az Istent, mert azt a keveset is elveheti, amit eddig adott Az élet tanította őket erre, felismerni jóban-rosszban, hogy mi a teendő. S időben! Amikor még nem késő. Amikor még együtt lehet tartani az együvé tartozót.
Amikor a falu bírája hívatta, gondolkodás nélkül ment a községházára. A bíró jó embere volt, több ízben jól elkommendálta az öreg pipás hízódisznait. Gondolta, most is valami üzletről lehet szó. Rendbe szedte magát, s elindult a kisbíró után.
A bíró irodájában egy szőke fiatalember ült a padon, lovaglónadrágban, fényesre pucolt sárga csizmában.
– Adjon isten jó napot.
– Neked is. Na, Sándor, ez az úr az új csődörösünk. Szabó István. Te értesz az állatokhoz, szereted is őket, ha akarsz, beállhatsz Szabó úr mellé, csődöröket gondozni.
– Beállok – mondta gondolkodás nélkül.
– Lovagolni tud?
– Tudok.
– Akkor jó. Holnap érkeznek a mének. Reggel megyünk értük az állomásra.
Otthon pedig csak ennyit mondott:
– Beálltam a csődörös mellé. Holnap reggel megyünk az állomásra a ménekért.
Másnap korán reggel kiszekereztek a vasútállomásra. A csődörök már megérkeztek, kivezették az állatokat a vagonból, kettőt felnyergeltek, a harmadikat gyeplőszárra fogták, és elindultak hazafelé. A mének kicsit idegesek voltak a vasúton való utazástól, de hamar megnyugodtak, és szép, lassú ügetéssel haladtak a meggyfákkal szegélyezett úton a falu felé.
– Jól lovagol – jegyezte meg Szabó. – Hol tanulta?
– Prágában.
– Cseh katona volt?
– Az.
Kis ideig csak a patkók kopogtak a köveken.
– Elhajtottuk a nyavalyás cselákokat, igaz?
Szabó kérdésére nem válaszolt. Tudta, mert ott volt, hogy nem hajtotta el azokat senki. Rendben elmentek.
– És Erdélyt is visszavettük.
Most sem válaszolt. Sarkával megnyomta a mén vékonyát, erre az felágaskodott, hogy gond volt lecsillapítani.
– Hőő… hőő… – nyugtatta az állatot.
Lassú szél járt, szárogatta a földet. A nehéz tél után az ősziek kezdtek színbe fordulni. Nézte az út két oldalán bevetett földeket, s látta, hogy a vetések a nagy hidegek ellenére jól átteleltek.
Kocogtak a köves úton, s most már Szabó se beszélt. A lovaglásra ügyelt, mert törte az ülepét a nyereg. Őt a táj nem érdekelte. Azon járt az esze, hogy valami jóvérű, kemény húsú menyecskét kellene keríteni, hogy legyen kivel eltölteni az estéket vagy a hajnalokat. Hunyorgott a gondolatai mellé, és ahogy óvatosan emelte és viszszaengedte a farát a nyeregbe, megnövekedett a férfiassága, majd kibökte a nadrágja elejét. Melege volt, hátát kiverte az izzadtság.
Beértek a faluba. Az Öreg-soron kocogtak végig a község udvarára, ahol egy hosszú istállóban a község bikái, és így, a fedeztetések idején, a csődörök voltak elhelyezve. A bikáknak tágas kifutójuk is volt az istálló mellett, a mének számára pedig erős keményfa deszkából készült hágató palánk állt a csődöristálló ajtajával szemben az udvar közepén.
Bikás Varga az istálló ajtajából nézte a mének körül foglalatoskodókat, s csak mikor minden a helyére került, köszönt rájuk.
– Látom, megjöttek.
– Meg.
– Jó húsban vannak – bökött a csődörök felé, majd elröhögte magát. – Jöhetnek a kancák, van mit a farkuk alá dugni. A mindenségét, odanézz, Sandri, micsoda pöcse van ennek a középsőnek… Látszik, hogy magyar csődör…
Az udvaron valaki bikás Varga nevét kiabálta.
– Hé te, merre vagy?
– Mi kéne?
– Üdzik a tehenem. Eljöhetek vele?
– Gyere csak – mondta Varga –, beugratom.
Bikás Varga az istállóból kihozta a bikavezető botot, amelynek a végére egy darab lánc volt erősítve. A lánc végén lévő kapcsot beakasztotta a bika orrában függő vaskarikába, odavezette az állatot a kijárathoz és az egyik oszlophoz kötötte. A gazda a tehenet szintén a korláthoz kötötte, csak kívülről. A bika, amikor megérezte a tehén szagát, a mellső lábaival kapálni kezdte a földet, röviden, hörögve fel-felbődült, és hangosan fújtatott. Egy darabig hagyták, hogy az állatok így álljanak, szemben egymással – bent a bika, kint pedig a tehén. Mert az állatoknak is kell adni egy kis időt, hogy megismerjék egymást. Emberség dolga ez. Mikor aztán bikás Varga úgy látta, hogy a két állat eléggé megszerette egymás szagát, elhúzta a kijáratot elzáró fenyőgerendákat, eloldozta a bikát, és a vezetőfánál fogva odakormányozta a tehén farához.
Mezítláb a falnak dőlt nyárban. Mezítláb a forró homokban. Nagy szarvú ökrök felpúposodó háttal húzzák a magasra rakott szénásszekeret.
Por, por, por.
Verebek. Tollgombócok az akácfák ágain.
Nyitott csőrrel, ég felé tartott fejjel állnak a tyúkok az árnyékban, leesett szárnyuk a földet éri.
Belemélyed az út porába az ökrök repedt, holdkaréjú patája. Lusta por marad a nyomukban és a kerekek csikorgása.
Kútkáva nyikordul.
Rekedt kiáltás az udvarmélyről. Elakad a kerítés korhadó lécein, a falba vert, vasszegen függő szakadt lóistráng végeken, a semmire se jó láncdarabokon, rozsdásodó drótvégeken.
A falnak dőlt nyár fehéren izzik. Szeme lesi a bodzabokor ernyős virágát, a virágok tövén gömbölyödő zöld bogyókat, s a kocsiszín pókhálós titkait.
Egyedül az istálló farának támaszkodó, két erős akácfa oszlopon nyugvó féltető alatt.
A szalmakazalban pattog a holnapi tűz.
Látja.
Lánggá nézi a szénaboglyát, izzó tengerré, fényzuhataggá.
Forog, körbe-körbe a saját tengelye körül.
Ha megáll, a világ nélküle is tovább forog. Forog, lassul, egyre lassul, majd egészen megáll. Mintha nem is mozdult volna. Ismét súlyos lett, és nehéz.
Két kézzel fölemelhetetlen,
két kézzel lebírhatatlan,
két kézzel átfoghatatlan,
két lábbal bejárhatatlan.
A téli stiglincek csivognak a falombok között. A fészekben stiglincfiókák sárga feje, négy pici napocska hajlik a világ fölé, cin-cin, itt vagyunk, cin-cin, ragyogunk.
A kert alján a komorzöld szilvafa ágai között pedig gerlefészek, hét szál gallyból. Cukkurúznak felette a gerlék, röpködnek kimerevített szárnyakon.
A kert közepén végigfutó, keményre taposott út két oldalán székifű sárga-fehér bóbitái. Illatuk este ködként száll a fejesedő káposztaágyás fölé.
A kerítésen túl frissen épített gépszín. Benne új gabonacséplő gép és az elevátor összecsukott gólyanyaka. Még nem húzták ki az udvarra.
Lobog a csend.
Súlyosodik, megkövesül.
Mintha minden szó megégett volna az emberekben.
Mintha porrá esett volna szét minden hang.
Egy perc, egy pillanat.
Emelkedik és süllyed az időben a mindenség.
Vasszögek a porban.
Borona föld-fényesítette tüskéi a falnak döntve.
A gerenda alatt sarló és kasza. A tokmány és a kaszakő az istállóablakban.
Lépni. Mindig följebb, a föld-fényezte borona tüskéin, elérni a sarló nyelét, a kasza szürke pengéjét, mindent megtapintani, mindent kézbe venni, felnyújtózkodni egészen a tetőig, s egy gyors elrugaszkodással földet érni, porba huppanni.
Vasszögbe huppanni!
Jaj, boronák föld-fényezte tüskéi!
Jaj, gerenda alatt lapuló sarló, kasza!
Jaj, jaj!
A vasszög kicsi dárdaként áll ki a lábfejéből, keskeny vörös csíkban szivárog a vér a szög mellett a roncsolt húsból, s csordogál lefelé a lábujjak közé.
Nézi a szivárgó vért.
Nem is fáj.
Leül, s egy rántással kitépi a sebből a rozsdás vasszöget.
Iszamos sárgombócok keletkeznek vérből és porból.
Kivirágzik az első seb.
Az első az öt közül, a jövendölés szerint.
Fut a kút melletti betonvályúhoz, vérző lábát a vízbe mártja, majd forró homokot hint a sebre, amely lassan égni kezd, sajogni. Szipog. Szeméből kibuggyannak könnyei. Nincs könyörület, nincs menekülés. A seb sajog, és pipacsbimbóként lassan újra kinyílik.
S a stiglincek cin-cin, csipognak, s cukkurúznak a vadgerlicék.
És minden eleven fában nő egy láthatatlan kereszt, s minden emberben a jövendő sebhelyei.
A toronyóra most üti a tizenkettőt.
Bim-bam, bim-bam…
Hazajött Lajos. Haja rövidre volt nyírva, feszült rajta az egyenruha. Az anyja sírt, amikor meglátta. Az apja pedig hallgatott. Harag nélkül, de valami kimondhatatlan keserűséggel, amely csak a torkáig jött fel, ott megrekedt, és nem tudott hangokká, beszéddé szabadulni. Ültek az asztal mellett némán, csak az anyja hüppögött, nyelte befelé folyó könnyeit. Amióta elment, a szobában semmi sem változott, minden egykori helyén állt, az öregek is szokott helyükön ültek, s mégis minden más lett. Valójában semmi sem hasonlított korábbi önmagára, még ha alakját, formáját meg is őrizte. Két hónap telt el azóta, hogy elment. Két hónap! Milyen semmi idő, milyen kicsinység, tyúklépésnyit ha számít az ember életében. S mégis! Eltűnt a büdös istállószag, az istállói priccs panaszos nyikorgása-nyekergése, eltűnt a villanyél, a kapanyél, el a szántás, vetés, részes aratás inat szakasztó terhe. Mindez eltűnt egyetlen nap alatt…
Nővére jött első fiával.
– Hát Sándor?
– Dolgozik.
– Ilyenkor?
– Beállt a csődörös mellé
– Csődörös lett?
– Az.
– A kupeckodással felhagyott?
– Ki vesz mostanában állatot? Senki. S el sem adnak. Jól tudod. Nincs pénz. Élni pedig kell.
– Hiszen csak kérdeztem.
– Édesapám minden reggel megjártatja a csődöröket. Körüllovagolja a falut…
– Hoztam neked cukorkát.
– Savanyút?
– Azt.
– Akkor jó. Mert én csak azt szeretem.
A zacskó cukorral odabicegett a tűzhely mellé, és leült a sámlira. Bal lábán még mindig vastag, fehér kötés volt. A seb, amit a rozsdás szög okozott, lassan gyógyult.
– Hát hogy vagy?
– Már túl vagyok a kiképzésen.
– Mintha híztál volna…
Egy ideig még elüldögéltek a sűrűsödő homályban, azután indultak haza.
– Én is veletek megyek.
Begombolta a katonablúzt, felcsatolta a derékszíjat.
– Te miért bicegsz? Mi történt a lábaddal?
– Beleugrott egy rozsdás szögbe. Minden baj utol éri. Egyszer a nyakát szegi valahol, mert mindenre felmászik. Nemrégiben az óltetőről szedtem le…
A gyerek hallgatott s bicegett anyja és nagybátyja között. Nem volt kedve szólni, és nem is nagyon tudott volna, mert szájában egy nagy szem savanyú cukorka lapult, amelyet időnként a nyelvével meg-megforgatott. A rozsdás szöget persze nem felejtette el, de nem is találta olyan tragikusnak az egészet, mint az anyja. És az az óltető sem volt semmi különös. Csakhogy az anyja nem tudja miért mászott fel oda. Nem tudja, hogy a tető széle alatt most keltek ki a galambfiókák, és azokat okvetlenül látnia kellett. Fontos volt, hogy megnézze, milyenek…
Az utca végén megálltak.
– Merre mész?
– Benézek a kocsmába.
– Ne igyál sokat.
– Tudod, hogy nem szeretem a bort.
– Édesapa?
– Hallgat.
– Büszkeségből.
– Vagy haragból.
– Nem haragszik rád. Azért nem, hogy elmentél. Ha neheztel, inkább azért, hogy nem szóltál előtte. Anyánknak azt mondta, még szerencse, hogy katonának, és nem csendőrnek álltál.
– Csendőrnek? Soha!
– Van puskád? – kérdezte a gyerek.
– Van.
– Lőttél is már vele?
– Lőttem.
– Mire?
– Céltáblára.
– S el is találtad?
– Visszatartottam a lélegzetemet, elhúztam a ravaszt, és már közepében is volt a golyó.
– Mint a lábamban a szög… Eltalálnál egy embert is?
A kérdés után hirtelen megsúlyosodott a nyári est. Nem tudott mit válaszolni a gyerek kérdésére.
– A céltábla olyan, mint az ellenség – mondta tétován. – Az ellenséget pedig le kell győznünk…
Érezte, hogy szavai üresen, meggyőződés nélkül hangzanak, s még inkább érezte, hogy a gyerek kérdése megtelepszik az agyában, mint iszapos folyómederben a nehéz kő, s felverve a hullámokat, ismétli önmagát szüntelenül: „Eltalálnál egy embert is?…” S hajnalban, amikor Nagyné mellől felkelt, akkor is a gyerek kérdései törtek rá: „Eltalálnál egy embert is?…” S bármerre nézett a ritkuló sötétségben, mindenhol ezt látta. A megülepedett utcaporban, a bokrok mozdulatlan levelein, az égen úszó hasas felhők alatt, s a csendes házak homlokzatán. Nem tudott szabadulni. A kérdés csak kérdést szült. Valóban: eltalálnék-e egy embert?!
A Fődásás felső útja mellett álló, sűrű ágú szederfa tetején ült a két Szegi gyerekkel, és bőven lakmároztak az érett, nagy szemű fekete szederből. A fa igen öreg lehetett már, mert a törzsébe mély üregeket vájt az idő, s némelyik olyan széles és mély volt, hogy a kölykök lába térdig-combig belefért. Ezekben az üregekben tavasszal a verebek fészkeltek, de tojásaikat csak ritkán költhették ki, mert a vékony karú gyerekek kiszedték azokat, feltörték, és tartalmukat lenyelték. Ilyenkor, szederérés idején a verebek már itt nem költöttek. Legfeljebb a magas, kemény tüskéjű akácfák koronái között lehetett még néhány, szénából-tollpihéből rakott verébfészket találni, de oda meg ki mert volna felmászni a tojásokért? S amikor a szeder érett, a verébtojások már semmit se értek.
– Lőni fognak – bólintott a lenti leventecsapat irányába az idősebbik Szegi gyerek.
Két szép, érett szederszemet dugott a szájába és testsúlyát átbillentette a másik oldalra, hogy jobban leláthasson a leventék készülődésére. Az egyik levente ekkor már a lenyesett partnál a céltáblákat erősítette fel az állványokra, a Pap-fődek alatt.
– Lőni fognak! Igaza van a ragyás képű nagyobbik Szeginek.
– Megvárjuk?
– Nekem haza kell mennem, meg kell etetnem a kiskacsákat. A tyúkoknak pedig vizet tölteni.
Maszatosan, böfögve másztak le a szederfáról, és mind a hárman kicsinyke kötelességeik után indultak. Mielőtt elváltak volna, még megálltak az út közepén a meleg porban, amit a kocsikerekek zúztak a mindenség porához hasonlóvá, és megcsapkodták egymás tenyerét. Azután szétszaladtak, mint a csirkék, ha megjelenik a földön a héja árnya.
Ahogy hazaért, azonnal megérezte, hogy valami baj van. Még körül se nézett az udvarban, de már érezte, hogy valami olyasmi történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. A szüle a szőlőben volt, korán reggel elment kötözni, hónaljazni, ő pedig itt maradt egyedül vigyázni a kiskacsákra, csibékre… De a két Szegi gyerek elcsalta szedrezni. Az udvaron senki sem ügyelt az aprójószágra. A kacsaúsztató betonvályújában így lelte halálát két pelyhes kiscsirke, s így taposott össze a kotló három apró kiskacsát a borító alatt. A kacsaúsztatóból kiszedte a döglött kiscsibéket, s a borító alól a három halott, citromsárga kiskacsát, s az öt tetemet szépen sorba lefektette a kút mellé. Oda ült hozzájuk, és bőgött. Szeméből nagy, meleg könnycseppek gördültek alá szeder-maszatos arcán. Tudta, hogy kikap. De a veréstől nem félt. Minden gyereket elnadrágolnak, van akit napjában többször is. Nem ettől félt, nem ettől bőgött. Sajnálta a kiskacsákat és a kiscsibéket. Nem vigyázott rájuk, meghaltak. Fekszenek mozdulatlanul, kifordult nyakkal, leesett csöppke szárnyakkal, merev szemekkel. Csak ült a kicsi tetemek felett, és egyre sírt, sírt, mintha könnyeivel fel akarta volna támasztani az elpusztult csirkéket, kacsákat.
Ahogy ott ült, és csendesen hüppögött, egyszerre csak a szüle meséje jutott az eszébe, a kicsi tyúkról, amely az eresz alatt kapirgált, s a magasból a fejére esett egy kavics.
Égszakadás, földindulás,
A fejemen egy koppanás,
Szaladj, te is pajtás…
S látta maga előtt, ahogy a kis tyúkocska kétségbeesetten világgá szalad. Égszakadás, földindulás… Égszakadás, földindulás… Merre szaladsz, pajtás?!
Merre szaladhatna? Semerre. A valóságban nem lehet úgy világgá futni, mint a szüle meséjében. Felállt s a kút előtt lévő itatóvályú langyos vizében megmosta maszatos arcát. De nem törölte meg. Oda fordította a napnak, s lehunyt szemmel várta, hogy a napsugarak feligyák arcáról a vízcseppeket.
Napra nap, napra nap.
Új a régi helyére, amíg az új is régivé kopik
Sötétség, világosság, s újra sötétség.
Derékba tört akácfák állnak jégpáncélban, jeges szélben, déli harangkondulásban, elveszett magányban.
Aki felébred, eltöri a csendet. Felnéz, s látja: a világ felett megdermedt a mindenség. Áll az ég mozdulatlanul, majd hirtelen hullámokat vetve feldübörög, rianás hasítja végig: lángszőke villám. A kukoricatáblákon mintha levágott fejek hevernének: sárga tökök dideregnek. Dérütötte, dércsípte, barna foltos, halálfoltos levelek között.
S felettük a varjak, feketén, halálos-halálfeketén.
Esténként pedig elindul a szél, a Dunáról indul, felkapja a dűlőutakat, s viszi a homokot, fel a Hadak útjáig, Csaba királyfi lova lábanyomát betakarni.
A láncos óra ingája tiktakol, méri a semmi időt, méri az élők pillanatait, tegnapjait, holnapjait.
Tiktak, tiktak.
Pattog a falra erősített óra, pattog a falára szegezett idő, pattog a keresztre feszített idő.
Az asztalok körül megfeketedett arcok, könnytelen arcok, gyökérkezek, veremszájak, sírás nélküli könnyek.
Ó, fiaim, fiaim, mire is szültelek benneteket!
Ó, gyermekeim, édes gyermekeim, mire is neveltelek titeket!
Felhánytan és szétdaraboltan hever a mindenség
itt bent, s ott kívül is.
Kutya vonít, keresi a holdat, keresi a semmit. Az öregek a borospincében csendben ülnek az asztalok mellett. Ritkán szólnak, s ha szólnak is, igen röviden. Semmi hír, semmi, semmi, csak a meddő várakozás.
Sötét és mély az est.
Mint a vermek a faluvégen.
Vagy mint a kutak az udvarokban.
Hősöket terem ez a föld, hősöket, katonákat, akik megvédik a hazát.
Vagy meghalnak érte…
És: „Újra nagyok leszünk.!”
De előbb harcolni kell!
Azám, Lajos. Azám! Harcolni kell, őrvezető úr…
Távolodik, egyre távolodik tőle az otthoni világ, mintha úszó farönköt sodorna magával a folyó. Böske?… Nagynéra jobban emlékszik, Nagynéból többet ismer. A lánya? Csak levélből tudja, hogy már megszületett. Bőgését se hallotta.
„Maga meg mit áll itt, mint egy faszent?!” A baka újra jelent: „Őrvezető úrnak alázatosan jelentem…”
Az árnyékát szeretné átlépni, de az árnyéka vele mozdul, hiába a szándék, hiába. Most ugyanúgy látja magát, távolról, mint az esküvőjükön, s hallja a pap szavait. „Nem az a fontos, hogy mi van, az a fontos, hogy ezután mi következik…”
A holnap és a holnapután a fontos. Egy év, két év.
Egy pillanatra úgy érzi, mintha otthon volna, mintha az istállóban feküdne a pricscsen. Még a tehén szuszogását is hallani véli. De mindez csupán egy pillanatig tart. Csak a tegnapból bődül feléje az éjszaka tehene. Itt a bajtársak szuszogása, horkolása hallatszik. A folyosón pedig az ügyeletes jancsiszöggel kivert bakancsa kopog…
Öreg Izsó feláll, pipás Grajszkira néz, aki a poharát bámulja. „Hozzak még egy kancsóval?” A gyertya lángja moccanatlanul ég, a felfelé ívelő pincefalra odavetíti az öreg felnagyított árnyékát.
„Hozzál”, mondja. Aztán, mintha csak egyedül lenne, folytatja: „Az a baj, hogy gyengék vagyunk, hogy kevesen vagyunk. S hogy öregek vagyunk, hogy öregek lettünk, hogy megöregedtünk. Öreg Izsó tölt a poharakba. „Mind a két fiamat behívták. Holnapután mennek.” „Az enyém is megy. Mennie kell. Viszik.”
Szüle a dédunokáját nézte, ahogy odabújt az anyjához. Még pár nap, gondolta, és eggyel megint többen leszünk. Szaporodunk, istennek hála, növekszik a család, nem vész ki a magja. Ráncos, megfeketedett arcán mintha mosoly suhanna át. Így elmenni is könnyebb.
Felemeli a kezét, álla alatt megigazítja a kendőjét, s lehunyt szemmel tovább vizsgálódik befelé. Egyre többet nézi azt a benti világot, amelyet magában hordoz, s egyre kevésbé veszi észre azt, ami kívül történik. Néha el-elszunnyad a széken ülve, s ebben a se éber, se alvó állapotban megelevenedik a benne lévő világ. Ilyenkor újrafogan, s hordja magában magzatát, búcsúzik férjétől, hogy aztán már soha ne lássák egymást… Lánya születik, neveli, dolgozik, majd férjez adja, s jönnek az unokák. Előbb Józsi, majd Vilma, s végül Lajos. S most már itt van a két dédunoka, és nemsokára ismét többen lesznek eggyel, isten kegyelméből… Ha pedig szegény Józsi is élne, még többen lennének már…
Állnak sorba a napok, követik egymást.
Elúszik a tél, magával viszi a derékba tört akácfák emlékét, ellebben róluk a jégpáncél, újra megfeketednek az időben, csonkjaik tövében zölden kinő a hit, levelet nevel, ágat hajt, elfedi a tél töréseit, kivirágzik májust hozón, s egyik reggel megfürdeti magát a lehulló harmatban.
Ami zárva volt, kitárulkozik a törvény szerint.
S az egyik hajnalon Sandri újra zörget a bábaasszony ablakán. A ház újra megtelik fekete árnyakkal. Az anyós, az anyja, a szüle, mellettük a bába. Az apa a fiával pedig kiszorul az udvarra, ülnek a kút melletti fapadon, és hallgatnak. Bent a konyhában a fájdalom hangjai.
A lassú, elnyújtott jajok megemelik a ház tetejét, s a kút mellett álló szilvafa koronáját is megbillentik… A fa nagyobbik ága elszáradt, fekete csonkja a Nagy Tűz után nem hajtott ki.
A szüle megfejte a tehenet. Unokájának egy kicsi, kék bögrébe tölt a habos tejből, s egy szelet kenyeret is ád neki hozzá.
Még nem ébredt fel az utca, még alusznak a házak, a fák, a kertek. A jószág se ébredezik még. Csend van.
A bába kinyitja az ajtót, megáll a tejszínű derengésben, és mélyet lélegzik. „Lányod van”, mondja, „bemehettek megnézni.”
A konyhában megilletődve topognak az ágy mellett. Nézik a céklavörös gombócot a fehér pólyában, aki lehunyt szemmel alig vesz tudomást a létezésről. Mögöttük a szüle rakodik. Fazekakból, tálakból önti ki a vizet. Maga a megfeketedett idő.
Változatlanság a változóban.
Az örök-egy, a mindig-jelenvaló.
Árny s az árnyvető. Árny az árnyon. A mélység ringásában. Hínár-őserdrő lombja a tavak mélyén.
S jön napra nap.
Reggeli dudaszó. Hajtják ki a csordát. Előbb a kondások jönnek, aztán a tehénpásztor tülköl. A jámbor állatok elindulnak az utcán végig, ki a legelőre. Tütű, tütű, szól a magyarökör szarvából készült tülök. Tütű, tütű… Aztán elcsendesedik az utca ismét. Csak a tollukat most hányó libák tipegnek sipítozva lefelé ballagván a tóra. Maholnap aratni kell. Közeledik Péter-Pál napja.
Az apja az udvaron ténfereg. Se elmenni nem tud, se maradni. Az asszonyokat nézi, ahogy rendezkednek. Az anyját, az anyósát, a szülét. Aztán egyszer csak a kisbíró púpos háta tűnik fel a verőckében. Azt hitte, hogy az újszülöttet jött köszönteni, már mozdult volna italért, amikor az öreg szava megállította. „Megállj, Sándor!” A kisbíró hangjában volt valami szokatlan, ünnepélyes árnyalat. Odalépett az öreg elé, aki egy keskeny papírt nyújtott feléje. A fejét is lehajtotta, hogy ne kelljen a másik szemébe néznie. „Mi ez?” Az öreg hallgatott egy ideig, majd megszólalt: „Menned kell. Mennetek kell. Az én Imrusomnak is…” Nézte a papírt, és nem értett semmit. Nem is látott. Csak azt a fehér foltot, amit a kezében tartott. A kisbíró már régen továbbment, amikor végigolvasta a behívó szövegét. A szüle szólt rá. „Hát te mit olvasol?” Felemelte a papirost. „Behívtak, szülike, menni kell.” A szüle letette a kezében lévő vizeskannát. „Most, aratás előtt?!” „Most, szülike.”
Megfeketedik az idő, megég, korommá lobban.
S jön napra nap, napra nap.
Napra nap…
Árnyak. Európa árnyai. Névtelenek. Sandrik, Ferkók, Imrusok, Szabósanyik…. Szabó Sanyi mindjárt az elején elesett, a felső szomszédnak fél karját szakította le egy repesz. Sandri sebesülteket cipel, jajgató sebesülteket, eszméletlen sebesülteket. Kötözi a sebeket és fél. Fél és káromkodik. Lajkó pedig ráhajol a géppuskára, és tüzel. „Itt nem jöttök át, az anyátok úristenit, itt nem törtök át…” Ratatatata….
Aztán minden elcsendesedik.
Levelet ír az urának. Már este van, a gyerekek alusznak. A szüle a sámlin ülve bóbiskol. Rója a sorokat a kockás irkalapra: „… Holnap reggel hozzáfogok aratni. A Zsidófődön, amit tavaly osztottak, már megérett az árpa. Tegnap voltam kint megnézni. A kaszát apámmal megkalapáltattam, valahogy majd csak elboldogulok. Sándorka is segít majd, megtanítom markot szedni. Egészségesek vagyunk, a szüle is, meg apámék, meg a tieid is. Írj, ha tudsz, és nagyon vigyázz magadra. Lajos már őrmester, kapott valami medáliát is, de mostanában nem ír, nem tudjuk, mi van vele. A Lajos koma oda veszett, a múlt héten hozta a postás a hivatalos papírt. Jó, hogy megvettük a Jucit, amikor elmentél, ha nem volna, most nehezen boldogulnék. De így mindent felrakok a kocsira, a gyerekeket is, és tehetem a munkát, a szüle pedig itthon mindent rendben tart. Írod, hogy küldjek szappant. Ha Zsidófődben learattunk, küldök csomagot, abba majd teszek egy-két darabot. De csak mosószappanunk van, amit még tavaly főztem…”
Reggel pedig, jó időben, még napkelte előtt befogta az átlőtt fülű Juci lovat a kocsiba, fiát maga mellé ültette az ülésdeszkára, a kislánynak pedig a kocsi aljában készített helyet. A kaszát, a sarlót és a nagygereblyét a saroglyába tette. Az ennivalót, a vizeskorsót pedig az ülésdeszka alá.
– Édesanyám, hajthatok?
– Majd ha kiértünk a faluból. Na, gyia, Juci – szólt a lóra, és meghúzta a gyeplőt.
Juci, az egykori katonaló, megmozdította átlőtt fülét, mintha jelezné, hogy ő ért a szóból, s lassan elindult. A mély porban alig-alig zökkentek a kerekek. Csak a por szállt Juci patái nyomán, de az is elült lustán, álmosan. Lassan elmaradoztak a házak, kiértek a köves országútra, amelyen a vasalt kerekek nagyokat döccentek.
– Most már hajthatok?
– Hajthatsz – mondta a fiának, s odaadta neki a gyeplőt.
A gyerek a gyeplőszárakat az ujjai közé vette, úgy, ahogy Csekes sógortól látta, s az anyjához fordult.
– Jól tartom?
– Jól. Csak vigyázz, le ne rántson, ha vág a fejével.
– Akkor egy kicsit megengedem.
– Engedd.
Rázódtak, zötykölődtek a köveken. Juci lassan, komótosan húzta a kocsit, lustán, öregesen emelgette a lábát, s néha, amikor a legyek és a falánk böglyök nagyon csípték, meg-megrázta a fejét, horkant egyet, mintha mérges lenne.
A kövesútról nemsokára letértek a Zsidófődek irányába vivő dűlőútra. Nagy csendesség volt a határban, mintha nem is aratás ideje volna. Más nyarakon ilyenkor már javában pengtek a kaszák, dőlt a rendre vágott gabona, mozgott a föld is. Most azonban hallgatás nehezedett a folyóra, a folyó menti dombok vonulatára, a keskeny és szélesebb árpa- és búzaföldekre, a zölden nyújtózkodó kukoricásokra, gubancos szőlősorokra, s a Meggyesi pusztára is, amely itt állt, közel a Zsidófődek szomszédságában, amerre a Juci vontatta kocsi haladt. A kocsi fenekében a kislány aludt, dundin és szőkén, akár egy festett angyalka. Nyugodt baba volt, evett és aludt, aludt, és evett, szívta anyja melléből a tejet, mint egy kicsi istenke.
Az árpaföld végén, az út mellett vastag törzsű akácfa szunyókált. Árnyékában álltak meg a kocsival. Kifogták a lovat, a saroglyához kötötték. Délig nyugodtan telt az idő. Két rendet sikerült levágni. Ezt követően leültek a fa árnyékába pihenni, megszoptatni a kicsit. Nem volt valami nagy meleg, jó gabona érlelő nap járt felettük, pedig csak itt-ott úszott nagy lustán az égen egy-egy pocakos bárányfelhő. A kislány csakhamar jóllakott, és szokásához híven nyomban el is aludt.
A saroglyához kötött Juci hirtelen felhorkant, felkapta a fejét, s idegesen forgatta a füleit.
– Hő, Juci, nyughass…
De a ló nem nyugodott meg. Rázta a fejét, és idegesen kapált a lábával.
– Na, Juci, mi lelt?…
– Valami zúg.
A hangok valami mérhetetlen magasságból érkeztek, egyre erősödve, egyre bővebb hullámokban.
– Repülőgépek. Nézd, milyen picinykék!
Felettük rendezett, ék alakzatban nehéz bombázógépek repültek északnyugati irányba. Mellettük, körülöttük pedig parányi vadászgépek villogtak, hol megelőzve a rajt, hol elmaradva tőlük. Cikáztak, suhantak a lomha, zárt alakzat körül, fürgén, köny-nyeden, játékosan. Pontosan a fejük felett húzott el a raj, sokáig nézték a dübörgő gépeket, már sajgott a tarkójuk, de csak nézték, nézték a masinákat, ahogy lassan távolodtak az égen. Amikor elült a zúgás, ismét dolgozni kezdtek. Délutánra az árpa markokban feküdt a tarlón. Csak most ebédeltek. Ahogy lassan fogyasztották az ételt, ismét feldübörgött a magasság. Megint bombázógépek szálltak a magasban, az előbbiek nyomában, de ezek már nem repülhettek át felettük olyan nyugodtan, mint az előbbiek. Odafönt megkeveredett minden. Valahonnan gyors vadászgépek érkeztek, megtámadták a bombázókat, s a tiszta ég mennydörögni kezdett, mint nagy vihar idején. A bombázók zárt rendje azonban nem bomlott fel, csak terhüktől szabadultak meg az őket ért támadáskor. Apró pontok váltak le róluk, és fütyülve-sivítva zuhantak az aratásra érett mezők felé, s ahol földet értek, meghasadt a föld, szétszakadt, szertefröcscsent, szétömlött dübörögve, lángot és füstöt verve. A saroglyához kötött Juci kitágult orrlikkal nyerített, a kislány pedig felsírt.
Amikor a magasság elcsendesedett, a föld felett fekete, piszkosszürke füst gomolygott, odébb, a domboldalon égett az egyik búzatábla, s körös-körül mély, fekete lukak tátongtak. A learatott árpaföld túlsó végén is kettő, közel egymáshoz, s a marokba szedett árpa szétszóródott, összekeveredett a fölrepedt és szétterült fekete földdel. Egy ideig nézték a fekete, füstölgő földtölcséreket s az elsodort árpamarkokat, amelyeket immár kévébe kötni nem lehet.
Kiss úr agyoncsapta az anyját.
A hír futótűzként lobbant végig a falun. Tódult a nép a Kis utcára, hogy lássák az anyagyilkost, amikor a kakastollasok elvezetik.
Sokan álltak a kocsma előtti zajongó tömegben, szemben a beton kerítéssel körülkerített Kiss portán, s lesték a csendőröket. Jól beláthattak az udvarba, mert a betonkerítésnek csak az alsó része készült el és az oszlopok, de az oszlopok köze még nem volt bedeszkázva. A tömeg zajgott, mindenki hallani-tudni szeretett volna mindent.
– Nézzétek, nézzétek! Ott vezetik – mondta valaki hangosan.
– Hol?
– Most jönnek ki a házból.
S valóban: két csendőr között megjelent Kiss úr. Hátrafelé mentek, kerestek valamit. De mit? Az emberek találgatták a lehetőségeket. És egyszerre csak, isten tudja honnét, elterjedt a hír, hogy azt a husángot keresik, amellyel Kiss úr az anyját megölte. A fiú nem látott semmit, a felnőttek mindent eltakartak előle. De nem is érdekelte valami nagyon az, ami a többieket oly nagy izgalomban tartotta. A halál fogalmát még nem értette, így a gyilkolásét sem.
Legszívesebben eliszkolt volna ebből a csődületből Jacsóhoz, megnézni a kisgalambokat, vagy le a Fődásásba, szerezni néhány ólomgolyót.
Közben a csendőrök az ölfa között megtalálták a gyilkolásra használt husángot.
– Rettenetes – zúgott-morajlott a tömeg –, rettenetes…
– De hát miért tette?
– Miért, miért? Pénz kellett volna a fiatalúrnak…
– Pénz?
– Az hát! De az anyja nem adott.
– Urat nevelt…
– Akasztófavirágot!
Kiss urat a két csendőr közrefogta és beterelte a házba. A tömeg lassan oszladozni kezdett, senkinek sem volt fölös ideje a bámészkodásra. A munkabíró férfiak a háborúban voltak, az asszonyoknak kellett helyettük elvégezni a munka nehezét is. Volt ahol most csépelték a gabonát. Összetorlódott a tennivaló. Még szerencse, hogy kedvezett az időjárás, nem esett az eső, nem akadályozta a munkát.
– Pedig az apja, szegény, rendes ember volt – mondta az egyik asszony. – Tisztességes, jó gazdaember.
– Ha élne, kitekerné a fiatalúr nyakát.
– Ha élne… De nem él.
– Ő akart urat nevelni a fiából.
– Én azt hallottam, az anyja akarta… Hogy ő vitte az iskolába…
– Jó iskolába vitte!
A Kiss portáról a kisbíró jött az emberek felé. Megállt előttük, és elkiáltotta magát:
– A parancsnok úr elrendeli, hogy mindenki menjen a dolgára. Nincs itt semmi látnivaló…
Volt, aki hallgatott a kisbíróra, és elballagott a dolgára, volt akit a kíváncsiság még marasztott.
– Biztosan fölakasztják – mondta valaki a kocsmában.
– Nem is érdemel mást…
Csikófaszút reggel kapta el Béla és Jacsó a két Szegi gyerek segítségével. Éppen az üzletbe ment volna, keresztül a szérűskerten. A nagy, mafla Csikófaszút ledöntötték, kezét-lábát megkötözték, bevonszolták Jacsóéknál a szín alá, ráfektették a zöld csalamádéhalomra, amely a teheneknek volt bekészítve. Amikor átment Jacsóékhoz, a négy fiú ott álldogált Csikófaszú felett, aki ijedten pillogott fogvatartóira.
Eddig még soha semmi bajuk nem volt egymással, más utcába tartozó volt, mások voltak a társai, utcabeli gyerekek, nem járt verebészni, galambászni Jacsóék felé, és amazok sem az ő utcájukba. Pillogott és hallgatott, s azt sem érezte ijedtségében, hogy csuklóját a kötél felhorzsolta.
– Miért kötöztétek meg Csikófaszút?
– Fölakasztjuk – közölte Béla kurtán.
– Hova?
– Oda ni, a szedejfája, a danajdomb fölé – sejpítette Jacsó.
A ganajdomb mellett terebélyes szederfa állt, nyaranta gyakran ültek az ágain és lakomároztak a feketére érett gyümölcséből.
A csalamádén Csikófaszú az iménti beszéd hallatán mocorogni kezdett. Félt, s már érezte a szorító fájdalmat a csuklója felett. Béla rendelkezett. A két Szegi gyereket vasvilláért küldte, Jacsót pedig kötélért.
– Miért kell felakasztani Csikófaszút?
– Csak – mondta Béla. – Mert ő a Kiss úr. Kiss urat pedig fölakasztják, mert agyonütötte az anyját…
– Csikófaszúnak már nincs is anyja…
– Az nem számít… Na, lódulj haza, mert téged is betemetlek a ganajba.
A gyerek ijedten pislogott hol Csikófaszúra, hol Bélára, akit soha se látott ilyennek. Nem értette, miért haragszik ilyen kegyetlenül Csikófaszúra, s főleg azt nem, hogy miért kell őt fölakasztani. Hogy Kiss urat fölakasztják, az rendjén való, de azt játszani, hogy Csikófaszú a Kiss úr, az már nem is játék. A két Szegi gyerek ezalatt nagyokat szusszanva mélyítette a ganajrakás közepén a majdani sírt. Jacsó pedig ült a szederfa trágyadomb fölé hajló ágán, s mivel megfelelő kötelet nem talált, egy vastag ökörláncot erősített az egyik levágott ágcsonkra nagy szorgalmatossággal.
Annak ellenére, hogy Béla elzavarta, csak a kapuig ment, s ott megállt. Nekidőlt a megfeketedett kapuoszlopnak és nézte, hogy a ganajrakás körül sürögnek a többiek. Ment volna ő is közéjük, húzta a kíváncsiság, de ugyanakkor valami lökte is el onnan, valami félelemféle, mert érezte, hogy ami ott készül, más minden játéknál, amit eddig együtt játszottak. Mégis: a kíváncsiság és a félelem kettőssége marasztotta, se vissza-, se elmenni nem tudott. Jacsó közben fölerősítette a fára az ökörláncot, amelynek lelógó ága a két Szegi gyerek feje fölött kalimpált, s látta, hogy Béla Csikófaszút rángatja a ganajrakás felé. A nagydarab, melák gyerek se védekezni, se kiabálni nem mert, csak halkan nyöszörgött félelmében. Hanem ekkor kinyílt a verőcke, s a verőckében ott állt a gömbölyűre hízott Csekes sógor, szájában az elmaradhatatlan pipa, s kezében egy vadonatúj ostor, amit az imént vásárolt Marcsa boltostól.
– Hát ti mit csináltok? – böffent a kapuban álló gyerekre.
– Csikófaszút akasztják…
– Akasztják?
A gyerek bólintott, hogy igen.
– Szóval no… Azt mondod?
– Azt.
Erre Csekes sógor kivette a szájából a pipát, a zsebébe tette és megsuhogtatta az új ostort. Görbe lábaival, mintha karikázott volna, sebesen ment az udvar hátulja felé, s nemsokára hallani lehetett, ahogy suhog az ostor és csattan. Suhog, és csattan, suhog, csattan… S közben Csekes sógor szavai is csattogtak.
– A keserves istenteket rakásra, már akasztotok?! Már gyilkolni tanultok? No csak, lódulj vissza… Oda a sarokba…
És az ostor vékony szíja süvöltött, vágta a levegőt, s Béla mezítelen alsó lábszárát, hogy felrepedt a bőr. Aztán János fiát parancsolta le a fáról, s neki még keményebben mérte az aznapra való emlékeztetőt az új ostorral.
– A rohadt istenedet, aki megcsinált, hát erre tanítottalak? Mi?
– Idecsapám – nyűszítette sejpítve Jacsó –, idecsapám, de mitoj mi csat ijecsdettüt…
Újra süvített az ostor szíja, s újra csattant. Jacsó jajgatott, és hangosan bőgött. Csekes sógor mérge pedig ettől a jajgatástól mintha meghatványozódott volna.
– Nem elég a baj, a nyomorúság rajtunk, mi, hogy ti még külön nyomorúságot akasszatok ránk ráadásnak, az apád keservit, aki megcsinált… Akasztani, azt már tudnátok, szaros, kupcihér zsiványok…
Köpte a mérgét kifelé magából Csekes sógor, s az új ostorával minden lélegzetvétel után odacsapott a gyerekek közé. Jacsónak taknya-nyála összefolyt, s már jajgatni se tudott a fájdalomtól. Végül Csekes sógor fújt egy nagyot, eloldozta Csikófaszú csuklóján a kötelet, s – rúgván egyet rajta is – hazazavarta.
– Eriggy, te málé… Ekkora tahonya melák…
Csikófaszú fölállt, és ahogy a lába bírta, rohant ki az udvarból, mintha forró szurkot csaptak volna a seggire.
– Na – mondta ekkor Csekes sógor –, most pedig rendet tesztek. Betemetitek a ganajrakást, utána mindent a helyére visztek.
Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, bement az istállóba.
A két Szegi gyerek szó nélkül fogta a vasvillát, és sebesen hányta vissza a gödörbe a trágyát, hogy minél előbb eltűnhessenek Csekes sógorék udvarából. Örültek, hogy pár ostorcsapással megúszták ezt a délutánt. Csak Béla nem nyugodott bele a kudarcba.
– Ezt még visszafizetem – csikorgatta a fogát, s földagadt lábát simogatta tenyerével, amely sajgott és égett, és az ujjnyi vörös csíkok széle lassan kékülni kezdett.
Jacsó pedig leült a csalamádéra, ahol az imént még Csikófaszú hevert, s nyöszörgött.
– Ahécsencsédét…ahétcsencsédét…
Mihály kondás nagyot fújt a magyarökör szarvából készült tülökbe. Korán volt még, éppen csak pirkadt. A szüle a dudaszó hallatára kinyitotta az ólajtót, s a süldőt a verőcke felé terelte. Mihály kondás megállt, s mikor a süldő kibátorkodott az utcára, rácsattintott a karikás ostorával.
– Nete, ne – terelte a többi közé, majd köszönt a szülének. – Jó reggelt, szüle.
– Neked is, Mihály – viszonozta az öregasszony. – Mi hír a világban?
– Jönnek a ruszkik – közölte Mihály, s még hozzátette: – Szép a süldőjük.
– Az a dolga, hogy szép legyen.
A kondás erre nem tudott mit mondani. Elköszönt a szülétől, s ment a konda után tülkölve és ostorát durrogtatva. A szüle pedig becsukta a verőckét, majd az ólajtót, s közben a Mihály adta hírt rágogatta. Méghogy jönnek a ruszkik! Honnan? És minek? Mi a fekete fenét akarhatnak itt? Végül megfordult benne más gondolat is: jönnek, ha engedik őket. De nem engedik. Azért vitték be az embereket, hogy ne engedjék ide őket. Közben tüzet rakott a konyhában, vizet merített a teáskannába, s oda tette forralni. Közben az unokája bejött az istállóból. A ló elé vetett egy nyaláb szénát, mert már kapált és dobogott a vénség.
– Mihály azt mondta, hogy jönnek a ruszkik.
– A Mihály?
– Az – bólintott a szüle, s egy fehér vászonzacskóból szárított hársfavirágot tett a teafőzőbe. Nézte, ahogy a felbugyogó, bugyborékoló, párát vető vízben a hársfavirágok lassan alámerülnek, és nemsokára érezte, hogy a konyha megtelik hársvirágillattal.
Virrasztanak Retkeséknél.
Virrasztják Gézát.
A fiatal Retkesné fekete selyemkendővel borította be a falitükröt.
Az öreg Retkesné, Géza anyja az első szobában az asztalra borulva nyögdécsel, siratja egyetlen fiát, fehér kendővel törli könnyeit, kínjában fel-feljajdul, hátraveti magát, hogy belereccsen a széktámla. „Teremtő Isten, én teremtő Istenem! Mennyi a bűnünk, hogy így büntetsz?! Hogy ilyen gyászba döntesz?!… Gézám! Én drága magzatom, szép szorgalmas fiam! Még el se temethetünk! Még a sírodat se tudjuk, merre van. Teremtő Isten! Mit vétettem ellened, hogy még imádkozni sem engedsz a sírja fölött?! Még egy árva virágot se tehetünk a koporsójára. Jaj, édes gyermekem! Lesz-é nyugvásod az idegen földben?! Jaj, hogy nem mehettem helyetted én a másvilágra…”
Reccsen a szék az öregasszony alatt.
A fiatal özvegy hangtalanul ül a padon, kiszáradt torokkal, s bár hallja anyósa szavait, nem érti, mit mond. És azt sem érti, hogy Géza nincs. Nem érti, hogy mától kezdve özvegy.
Hadiözvegy.
Kiszáradásra ítélt, fekete sorvadásra ítélt asszony.
Mától kezdve nincs hangos szó, se nevetés. Még csak óvatos mosoly sincsen. Nincs többé fehér blúz, virágos szoknya – csak, ami fekete, az viselhető, csak, ami gyász, az mutatható.
Pedig még nem élt huszonnégy évet sem.
Huszonnégytől a halálig – mennyi idő még a szenvedésre, gyászra, a magányra?! Mennyi idő még asszonyi valójának eltakarására, tisztaságának és tisztességének megőrzésére?!
Hogy erre senki se kötelezheti, az fel se merül benne.
Az íratlan törvények erősebben kötik az írottaknál. S aki ezeket megszegi, akár mehet is a Dunának.
A cemendéknek nincs helyük a gyülekezet sátorában.
Virrasztanak Retkeséknél.
Jönnek a szomszédok, jönnek a rokonok, az ismerősök.
Jön a feketeség befelé a nyitott ajtón, jönnek a jajok, az imádságok, jön a vigasztaló szó, az életben maradottak egyetlen segítsége.
A két asszony között egyre sűrűbb a gyász, a feketeség, a jajszó. Mert már nem csak Gézát siratják. Siratják újra azokat is, akiket korábban már eltemettek szívükben: Józsit, Imrét, Ferencet, Bélát… Külön gyászolva mindegyiket, külön-külön megsiratva újra és újra. Mert így könnyebb elviselni, mert így megoszlik a fájdalom.
Az idős Retkes a gyászhír érkezte után – mert a kukoricaföldre készült – kifogta a kocsi elől a lovakat, bekötötte az istállóba, s azóta nem mutatkozott. Háborút járt férfi volt, sebet is kapott tizenhétben, tudta, mi volt, s azt is, hogy most mi van. Mintha bensőjében láng gyulladt volna, amely kiégette belőle a jövendőt, a jövendő minden reménységét. Lett, mint a fa, amelynek gyökerét metszették: tápláló nedvek híján kiszárad. Bár áll még, de nem él, nem hoz virágot, s nem terem gyümölcsöt, és ha nem napok vagy hetek, de hónapok, évek múltával kidönti a szél. Leroskadván azt a végső és tragikus felismerést viszi az elmúlásba magával, hogy egyetlen csemetéjében sem él tovább – elpusztul utódok nélkül.
Érhet-e valaha kegyetlenebb csapás férfit ennél?!
Mert ha eredendően magtalan lett volna vagy meddő az asszony! Azt, megnyugodva Isten akaratában, türelemmel el lehet viselni. De ha már adott gyermeket, s engedte, hogy derék emberré fölneveljék, akkor most miért vette el?!
Az öreg Retkes soha nem káromolta az Istent, mert hitte, hogy amit elrendelt, az jó és bölcs elrendelés, s most mégis perben állt a Mindenhatóval, mert ösztönei hiténél is erősebbek voltak, s fájdalma mélyebb volt, mint az istentől származó vigasz és kegyelem reménye.
Az első szobából kihallatszott a gyász, az öreg ember hallotta az elcsukló jajokat: fekete hollókként keringtek felette, meg-meglibbenve az istálló homályában. Aztán, mert vagy csitult a jajgatás, vagy a füle szokott hozzá, s a belső forróság is elzsibbasztotta, fölállt, s mint minden este, mikor utoljára nézett be az istállóba, fogta a vasvillát, s egy villányi szénát dobott a jászol feletti saroglyába éjszakai eledelül a lovaknak.
––––––-
* Az első részt az Irodalmi Szemle 2006. decemberi számában közöltük.