Luisa Castro – Fe­nék­be rú­gás

Olyan fur­csa volt az egész…. / Sen­ki az­előtt nem rú­gott fe­nék­be.
Lo­la 1990-ben azon a na­pon halt meg, ami­kor ép­pen Por­tu­gá­li­á­ból jöt­tem ha­za ko­csi­val. Nem ez volt az el­ső utam Por­tu­gá­li­á­ba. Ko­ráb­ban már jár­tam ott egy santiagoi ba­rá­tom­mal, de ak­kor vo­nat­tal men­tünk.

 Em­lék­szem, azt mond­tam ne­ki a vas­úti ko­csi fül­ké­jé­ben „Ne­kem fon­tos a lel­ki kö­te­lék.” Fo­gal­mam sincs, mi­ről be­szél­get­tünk, ami­kor ez elő­jött. Rög­tön el is fo­gott a szé­gyen­ér­zés, mert tud­tam, hogy ezt nem kel­lett vol­na mon­da­ni. Ha az­zal a bi­zo­nyos ba­rá­tom­mal vol­tam, sok­szor meg­esett, hogy nem meg­fe­le­lő sza­va­kat hasz­nál­tam, mert szó­kin­cse rend­kí­vül kor­lá­tolt volt, és na­gyon rend­sze­re­zett. A lel­ki kö­te­lék ki­fe­je­zés nem tet­szett ne­ki, mint azt rög­tön sej­tet­tem. „Lel­ki kötelék… ez szin­te val­lá­sos tar­tal­mú, túl­zot­tan fenn­költ ki­fe­je­zés,” mond­ta. „Mond­juk in­kább: ba­rát­sá­gok, is­me­ret­sé­gek.” Igen bos­­szan­tó volt a mo­do­ra. Foly­ton bí­rál­ta bár­mi csú­szott is ki a szá­mon, így nem le­het be­szél­get­ni. In­kább el­hall­gat­tam.

So­sem vol­tam vá­lo­ga­tós a sza­vak­kal. Úgy hasz­ná­lom őket, ahogy ked­vem tart­ja.

Az­nap, ami­kor Lo­la meg­halt, szin­tén Por­tu­gá­li­á­ból ha­za­fe­lé tar­tot­tam, de a sa­ját ko­csim­ban, Juannal a mel­let­tem le­vő ülé­sen. Hall­ga­tá­sa­ink ret­ten­tő hos­­szú­ak tud­tak len­ni. És ijesz­tő­ek. Juan csend­ben tu­dott ma­rad­ni istentudja men­­nyi ide­ig. Va­la­mi föl­dön­tú­li öröm mo­so­lya le­be­gett foly­ton az ar­cán, ami oly­kor tel­je­sen ki­ké­szí­tett. Min­dig ko­pott fe­hér mun­ka­nad­rá­got vi­selt és az ös­­szes ott­ho­ni bú­to­rát ő ké­szí­tet­te fá­ból. Ne­kem is ké­szí­tett a há­rom­ezer­nyi köny­vem szá­má­ra egy könyvesszekrényt fe­nyő­fá­ból. Lát­tam őt egy­szer szor­go­san dol­goz­ni a szek­ré­nyen és meg­kér­dez­tem, mit csi­nál. A köny­ve­im úgy há­rom hó­na­pig vol­tak a pol­co­kon, és csak ak­kor egyet­lenegy­szer lát­tam Juant fel­bő­szül­ni, ami­kor ész­re­vet­te, hogy a köny­ve­i­met megint a ré­gi do­bo­zok­ba do­bá­lom. De előt­te még el­men­tünk együtt Por­tu­gá­li­á­ba.
Ami­kor át­lép­tünk a ha­tá­ron és meg­ér­kez­tünk Verínbe, ak­kor tud­tam meg anyám­tól.

„Rossz hí­rem van,” mond­ta.

Meg­áll­tunk egy ét­te­rem­nél, hogy fel­hív­juk anyá­mat. So­ha sen­ki­től nem hal­lot­tam még eze­ket a sza­va­kat. Még csak eszem­be sem ju­tott meg­kér­dez­ni tő­le, mit je­len­te­nek ezek, mit akar ve­lük mon­da­ni. Áll­tam és vár­tam a töb­bi­re. Csak mert oly­kor nem tet­sze­nek ne­künk a sza­vak, azért még meg kell hall­gat­nunk őket. Ba­rát­nőm, Lo­la, egy busz­bal­eset­ben halt meg, út­ban ha­za­fe­lé egy fran­cia­or­szá­gi ki­rán­du­lás­ról. Ezt tud­tam meg ké­sőbb, ezt kel­lett vé­gig­hall­gat­nom. Anyám mond­ta el, aki tud­ta, mit je­lent a lel­ki kö­te­lék, bár so­se hasz­nál­ta ezt a ki­fe­je­zést.

Lo­la nem volt csa­lád­tag, még­is együtt vol­tunk, ami­ó­ta az esze­met tu­dom. Két évig la­kó­tár­sak is vol­tunk. Egy­szer az ortigueirai fesz­ti­vál ide­jén na­po­kig a há­zá­ban ma­rad­tam. A ház­ból együtt sé­tál­gat­tunk le na­pon­ta a bal ­ol­da­li lép­cső­so­ron az ün­nep­ség­re. Egy dél­után, ahogy a mó­ló fe­lé bal­lag­tunk, az ut­ca tel­je­sen üres volt. Per­sze min­den­ki oda­ha­za pi­hent. Va­la­mi ké­tes kül­se­jű hip­pi jött szem­be ve­lünk fel­fe­lé. Ki­csi­nek lát­szó­dott lent a tá­vol­ban, mo­soly­gott ránk és egy­re kö­ze­le­dett. Lo­la azt mond­ta, „Én át­me­gyek a túl­ol­dal­ra.” ő min­dig na­gyon óva­tos volt, ná­la kö­rül­te­kin­tőbb em­bert so­sem is­mer­tem. Ne­kem vi­szont nem tet­szik, ha az utam­ba áll­nak. És amúgy is volt elég hely ket­tőnk­nek a lép­csőn, a hip­pi­nek is, meg ne­kem is. Lo­la már a má­sik ol­da­lon sé­tált, ami­kor a fér­fi és én egy­más mel­lé ér­tünk, s egy­más sze­mé­be néz­tünk. Kö­zel­ről néz­ve, va­ló­szí­nű­leg sem­mi­je nem volt, csak a ru­há­ja, amit vi­selt. Ám­de be­lül ab­ban az öl­tö­zék­ben egy ki­szá­mít­ha­tat­lan fi­gu­ra sé­tál­ga­tott, aki­ről so­sem tud­ni, mi­re le­het ké­pes. Már a mo­so­lyá­ból lát­tam, va­la­mi tör­tén­ni fog. Ke­gye­le­mért kö­nyö­rög­ve néz­tem a sze­mé­be. Ahogy egy­más mel­lé ér­tünk, ak­ko­rát rú­gott a fe­ne­kem­be, hogy az­tán csak nagy sokára bír­tam meg­ér­kez­ni a domb lá­bá­hoz. Meg­ré­mül­tem. Lo­la a jobb­ ol­da­li lép­cső­kön el­foj­tott egy mo­solyt. Mind­ket­ten foly­tat­tuk a sé­tát le­fe­lé, és azon töp­reng­tünk, fus­sunk-e. De mind­ket­ten úgy dön­töt­tünk, hogy nem fo­gunk el­ro­han­ni. Az ef­fé­le em­be­rek pont ar­ra vár­nak, hogy el­fuss, hogy az­tán ro­han­has­sa­nak utá­nad. De mi nem fu­tot­tunk el, s ő nem kö­ve­tett ben­nün­ket. A fe­ne­kem­be rú­gás, úgy lát­szik, ki­elé­gí­tet­te. Csak sé­tált to­vább, mint­ha mi sem tör­tént vol­na.

De ha va­la­ha így fe­nék­be rúg­nak, az so­sem tel­je­sen vá­rat­lan. Bár­mi­lyen fur­csán is hang­zik, ha va­la­ki fe­nék­be bil­lent, az min­dig elő­re jel­zi, hogy mit fog ten­ni. Tán meg­ol­dás át­men­ni a má­sik ol­dal­ra? Ki tud­ja, ki tud­ná meg­mon­da­ni, mi fog tör­tén­ni, ha meg­pró­bál­juk ki­ke­rül­ni a ki­ke­rül­he­tet­len dol­go­kat? Én nem na­gyon lá­tom elő­re őket, de az ál­lat, amely ben­nünk la­ko­zik, ösz­tön­sze­rű­en meg­ér­zi, ő tud­ja, mi fog tör­tén­ni, mi­e­lőtt meg­tör­té­nik. Va­jon mi lett vol­na, ha mind­ket­ten át­me­gyünk a má­sik ol­dal­ra? Ne­kem he­lye­sebb­nek tűnt nem kö­vet­ni Lo­lát, de nem is bí­rál­tam őt azért, mert ott ha­gyott és meg­úsz­ta. Ami pe­dig a fe­nék­be rú­gást il­le­ti, nem hi­szem, hogy bár­min is vál­toz­ta­tott, együtt ma­rad­tunk és nem vesz­tünk ös­­sze mi­at­ta. Ha ak­kor együtt sé­tál­tunk vol­na to­vább a hip­pi ol­da­lán mint bé­ke­sze­re­tő pá­ros, ta­lán szem­te­len pro­vo­ká­ci­ó­nak lát­ta vol­na. In­kább két­fe­lé vál­tunk. Ne­kem tény­leg így tűnt he­lyes­nek, én az egyik ol­da­lon, Lo­la a má­si­kon, le­gyen, ami­nek len­nie kell, leg­alább ki­sebb lesz a kár. Sem­le­ge­sí­te­ni egy rossz­in­du­la­tú em­ber okoz­ta bajt ne­héz. A rossz­in­du­lat csak a ked­ve­ző al­ka­lom­ra vár, hogy meg­mu­tas­sa ma­gát tel­jes pom­pá­já­ban. És csak egyet­len ap­ró meg­fe­le­lő al­ka­lom kell ne­ki.

Négy év­vel ké­sőbb, ami­kor anyám el­mond­ta ne­kem, hogy Lo­la meg­halt, Verínben öm­le­ni kez­dett az eső, s az au­tó­pá­lya mel­let­ti ét­te­rem ne­kem a po­kol­nak tűnt. Egy hely­nek, ahon­nan nincs ki­út. El­in­dul­tunk Juannal a ko­csi­ban, fo­gal­mam sincs, mer­re, ta­lán az én la­ká­som fe­lé, de nem mond­hat­nám, hogy el­ön­tött a szo­mo­rú­ság. Amit érez­tem, nem a szo­mo­rú­ság volt. A szo­mo­rú­ság­nak idő kell, amíg las­san be­le­te­lep­szik az em­ber ben­ső­jé­be. A szo­mo­rú­ság hos­­szú, mint egy au­tó­pá­lya köz­le­ke­dé­si lám­pák és ze­ne nél­kül va­la­ki­vel az ol­da­la­don, aki nem be­szél.  Va­la­mi men­­nyei lény, akit nem tudsz sze­ret­ni, vagy va­la­mi szörny, akit bál­vá­nyo­zol, és aki meg­kér, ma­gya­rázd el ne­ki, mit je­lent a lel­ki kö­te­lék, csak­hogy ő nem ér­ti, ne­ki sem­mit nem je­lent, mert ez a ki­fe­je­zés túl mély, szin­te val­lá­sos di­men­zi­ó­jú, és az­zal, hogy ki­ej­ted a szá­don, ta­lán ala­cso­nyabb ren­dű­nek tart, vagy ép­pen­ség­gel majd ko­mo­lyan vesz mi­at­ta. Ki tud­ja? Van­nak dol­gok, ami­ket nem le­het elő­re tud­ni.

Gálik Ivett for­dí­tá­sa