Tőzsér Árpád – Hipertext à la Cselényi László
Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2008
Cselényi van egypupu, van kétpupu, sőt több… Cselényi Lászlót, a szlovákiai magyar irodalom örök nyugtalanját úgy tűnik, már élete végéig kísérni fogja az Esterházy Péter ráragasztotta klasszikus sor, tovább növelve körülötte a nyugtalanságot és homályt, hogy hogyan is van ez azokkal a púpokkal.
A talányos sor egyik magyarázata a következő körülmény lehetne: ha az internet keresőjébe beütjük a „Cselényi” nevet, akkor a gép megszámlálhatatlanul sok Cselényit dob ki, s a sokból – a mi Cselényink mellett – legalább még három jelentős költő vagy író, s a háromból egy ráadásul László is. S éppen ez az egy talán az Esterházy-emlegette második púp: ez az az író-rendező, aki mikor úgy húsz éve Kolozsvárról Budapestre és a Duna Tv-be települt, a pozsonyi Cselényinek valószínűleg úgy hiányzott, mint púp a hátára. Azóta ugyanis ő elveszni látszik a sok egyéb Cselényi között. Az időbeli egybeesés persze lehet véletlen is, mint ahogy az is meglehet, hogy a mi Cselényink ebben az időben tulajdonképpen csak visszamenekült a nevéből, a rákérgesedett személyiségéből, az avantgárd költő választott maszkjából, az alkotó költő megtalált egyetlen hangjából a nem-alkotó, a nem-író költő Valéry-emlegette számtalan lehetőségébe, a lebegésbe, a nem-alkotás gőgjébe.
Komolyra fordítva a szót: az ebben az esztendőben hetvenedik évét betöltött Cselényi László 1989 óta nem írt és nem jelentetett meg új verset (gyakorlatilag az 1989-ben megjelent Kiegészítések Hérakleitoszhoz c. kötete az utolsó, új verseket tartalmazó műve), de az azóta eltelt húsz évben szinte az egész életművét újraírta, hogy mára a látszólagos eltűnésből úgyszólván új esztétikai minőségekben térjen vissza. Közben, a jelzett időszak Cselényit övező médiacsendjében ugyanis a költő létrehozott egy olyan maximálisan képlékeny, tetszőlegesen az olvasói kondíciók szerint formálható költői szövegstruktúrát, amelyet a kritikusok eddig főleg az aleatória (a véletlennek és improvizációnak nagy teret engedő zenei-szerkesztői elv) oldaláról próbáltak megközelíteni, de e forma végletes nyitottságát bizonyítandó, alkalmazhatunk rá akár egy jóval újabb szövegértelmezési módszert, az ún. hipertext-elméletet is.
Az utóbbi harminc évben, elsősorban Franciaországban kifejlődött szöveggenetikai tudománynak ez az ága a „gondolatnak az írásba merevítés általi eltorzulása ellenében hat” s az interneten halmazokban hozzáférhető dokumentumok szervezőelvééhez hasonlóan úgy határozható meg, mint a „szöveg- vagy információtömbök nonszekvenciális szerveződése” (vö.: Laurent Jenny: Hipertext és teremtés, Partitúra, 2007/1).
Mindez így talán túl bonyolult és elvont, de mindjárt érthetőbbnek tűnik, ha ideidézem a költő 1989 utáni első kötetének a címét. Az 1990-ben megjelent Megíratlan költemény c. kötet mintegy bevezeti az utána következő átiratok, változatok végtelen hosszúnak tűnő sorát, s a címe azt jelzi, hogy a költőt pontosan úgy, ahogy a hipertextek kutatóit, már két évtizeddel ezelőtt a befejezett költemény előtti „piszkozatok” költészete, az ún. szövegelőttes (az avant-texte) poézise érdekelte, azaz az ő írói aktivitásának a felmutatásához hiába keresnénk a kész műveket, az ő szövegeinek az elsődleges jelentése az írásfolyamat, a szövegszervezés dinamikájának a megnyilvánítása.
S lehetne ezt a gondolatsort tovább folytatni úgy, hogy a fejtegetésünk végül magába foglalná a költőnek a jelzett váltás után megjelent tíz-egynéhány, s csupa változatot, ha úgy tetszik: avant-texte-et tartalmazó kötetét is, s közben kimutatnánk, hogy mindehhez a kifejező anyagot a szerzőnek az a korábbi, avantgárd korszaka állította elő, amelynek ars poeticáját Rimbaud nyomán talán úgy fogalmazhatnák meg, hogy a Szó: az valami más, dokumentálva ezzel Balassa Péternek azt az egykori kijelentését is, hogy a posztmodern tkp. mindenét az avantgárdnak köszönheti, de mindez nagyon messze vezetne, s ehhez ezúttal, ahogy mondani szokták: valóban se helyünk, se időnk.
Ehelyett meg kell elégednünk azzal, hogy kijelentjük: Cselényi László alkotó nyugtalansága az időnkénti más látszatok, ellenkező sugallatok ellenére is hoszszú évtizedek óta állandóan és egyenletes intenzitással jelen van az irodalmunkban, s hogy végletes nyitottsága miatt szinte minden kor reprezentatív tudása, műveltségi anyaga, életérzése megtalálható és megszólaltatható benne, s hogy életműve 2008-ban úgy is olvasható, mint olyan hipertext, olyan „kiber-nagytörténet”, amelyben a költészet immár valamiféle „berekeszthetetlen textualizáció”, s végsősoron a gondolkodás lényegére, a linearitás ellenében az asszociativitásra, a befogadó olvasó helyett a kreatív olvasóra apellál.
S ezek után én Cselényi Lászlónak a megérdemelt Posonium Életműdíjához csak gratulálni tudok.