Tő­zsér Ár­pád – Hipertext à la Cselényi Lász­ló

Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2008
Cselényi van egypupu, van kétpupu, sőt több… Cselényi Lász­lót, a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom örök nyugtalanját úgy tű­nik, már éle­te vé­gé­ig kí­sér­ni fog­ja az Es­ter­házy Pé­ter rá­ra­gasz­tot­ta klas­­szi­kus sor, to­vább nö­vel­ve kö­rü­löt­te a nyug­ta­lan­sá­got és ho­mályt, hogy ho­gyan is van ez azok­kal a pú­pok­kal.

A ta­lá­nyos sor egyik ma­gya­rá­za­ta a kö­vet­ke­ző kö­rül­mény le­het­ne: ha az internet ke­re­ső­jé­be be­üt­jük a „Cselényi” ne­vet, ak­kor a gép meg­szám­lál­ha­tat­la­nul sok Cselényit dob ki, s a sok­ból – a mi Cselényink mel­lett – leg­alább még há­rom je­len­tős köl­tő vagy író, s a há­rom­ból egy rá­adá­sul Lász­ló is. S ép­pen ez az egy ta­lán az Esterházy-emlegette má­so­dik púp: ez az az író-ren­de­ző, aki mi­kor úgy húsz éve Ko­lozs­vár­ról Bu­da­pest­re és a Du­na Tv-­be te­le­pült, a po­zso­nyi Cselényinek va­ló­szí­nű­leg úgy hi­ány­zott, mint púp a há­tá­ra. Az­óta ugyan­is ő el­vesz­ni lát­szik a sok egyéb Cselényi kö­zött. Az idő­be­li egy­be­esés per­sze le­het vé­let­len is, mint ahogy az is meg­le­het, hogy a mi Cselényink eb­ben az idő­ben tu­laj­don­kép­pen csak vis­­sza­me­ne­kült a ne­vé­ből, a rá­kér­ge­se­dett sze­mé­lyi­sé­gé­ből, az avant­gárd köl­tő vá­lasz­tott maszk­já­ból, az al­ko­tó köl­tő meg­ta­lált egyet­len hang­já­ból a nem-al­ko­tó, a nem-író köl­tő  Valéry-emlegette szám­ta­lan le­he­tő­sé­gé­be, a le­be­gés­be, a nem-al­ko­tás gőg­jé­be.

Ko­moly­ra for­dít­va a szót: az eb­ben az esz­ten­dő­ben het­ve­ne­dik évét be­töl­tött Cselényi Lász­ló 1989 óta nem írt és nem je­len­te­tett meg új ver­set (gya­kor­la­ti­lag az 1989-ben meg­je­lent Ki­egé­szí­té­sek Hérakleitoszhoz c. kö­te­te az utol­só, új ver­se­ket tar­tal­ma­zó mű­ve), de az az­óta el­telt húsz év­ben szin­te az egész élet­mű­vét új­ra­ír­ta, hogy má­ra a lát­szó­la­gos el­tű­nés­ből úgy­szól­ván új esz­té­ti­kai mi­nő­sé­gek­ben tér­jen vis­­sza. Köz­ben, a jel­zett idő­szak Cselényit öve­ző mé­diacsend­jé­ben ugyan­is a köl­tő lét­re­ho­zott egy olyan ma­xi­má­li­san kép­lé­keny, tet­sző­le­ge­sen az ol­va­sói kon­dí­ci­ók sze­rint for­mál­ha­tó köl­tői szö­veg­struk­tú­rát, ame­lyet a kri­ti­ku­sok ed­dig fő­leg az aleatória (a vé­let­len­nek és imp­ro­vi­zá­ci­ó­nak nagy te­ret en­ge­dő zenei-szerkesztői elv) ol­da­lá­ról pró­bál­tak meg­kö­ze­lí­te­ni, de e for­ma vég­le­tes nyi­tott­sá­gát bi­zo­nyí­tan­dó, al­kal­maz­ha­tunk rá akár egy jó­val újabb szö­veg­ér­tel­me­zé­si mód­szert, az ún. hipertext-elméletet is.

Az utób­bi har­minc év­ben, el­ső­sor­ban Fran­ci­a­or­szág­ban ki­fej­lő­dött szöveggenetikai tu­do­mány­nak ez az ága a „gon­do­lat­nak az írás­ba me­re­ví­tés ál­ta­li el­tor­zu­lá­sa el­le­né­ben hat” s az interneten hal­ma­zok­ban hoz­zá­fér­he­tő do­ku­men­tu­mok szervezőelvééhez ha­son­ló­an úgy ha­tá­roz­ha­tó meg, mint a „szö­veg- vagy in­for­má­ció­töm­bök nonszekvenciális szer­ve­ző­dé­se” (vö.: Laurent Jenny: Hipertext és te­rem­tés, Par­ti­tú­ra, 2007/1). 

Mind­ez így ta­lán túl bo­nyo­lult és el­vont, de mind­járt ért­he­tőbb­nek tű­nik, ha ide­idé­zem a köl­tő 1989 utá­ni el­ső kö­te­té­nek a cí­mét. Az 1990-ben meg­je­lent Meg­írat­lan köl­te­mény c. kö­tet mint­egy be­ve­ze­ti az utá­na kö­vet­ke­ző át­irat­ok, vál­to­za­tok vég­te­len hos­­szú­nak tű­nő so­rát, s a cí­me azt  jel­zi, hogy a köl­tőt pon­to­san úgy, ahogy a hipertextek ku­ta­tó­it, már két év­ti­zed­del ez­előtt a be­fe­je­zett köl­te­mény előt­ti „pisz­ko­za­tok” köl­té­sze­te, az ún. szövegelőttes (az avant-texte) po­é­zi­se ér­de­kel­te, az­az az ő írói ak­ti­vi­tá­sá­nak a fel­mu­ta­tá­sá­hoz hi­á­ba ke­res­nénk a kész mű­ve­ket, az ő szö­ve­ge­i­nek az el­sőd­le­ges je­len­té­se az írás­fo­lya­mat, a szö­veg­szer­ve­zés di­na­mi­ká­já­nak a meg­nyil­vá­ní­tá­sa.

S le­het­ne ezt a gon­do­lat­sort to­vább foly­tat­ni úgy, hogy a fej­te­ge­té­sünk vé­gül ma­gá­ba fog­lal­ná a köl­tő­nek a jel­zett vál­tás után meg­je­lent tíz-egy­né­hány, s csu­pa vál­to­za­tot, ha úgy tet­szik: avant-texte-et tar­tal­ma­zó kö­te­tét is, s köz­ben ki­mu­tat­nánk, hogy mind­eh­hez a ki­fe­je­ző anya­got a szer­ző­nek az a ko­ráb­bi, avant­gárd kor­sza­ka ál­lí­tot­ta elő, amely­nek ars po­e­ti­cá­ját Rim­baud nyo­mán ta­lán úgy fo­gal­maz­hat­nák meg, hogy a Szó: az va­la­mi más, do­ku­men­tál­va ez­zel Balassa Pé­ter­nek azt az egy­ko­ri ki­je­len­té­sét is, hogy a poszt­mo­dern tkp. min­de­nét az avant­gárd­nak kö­szön­he­ti, de mind­ez na­gyon mes­­sze ve­zet­ne, s eh­hez ez­út­tal, ahogy mon­da­ni szok­ták: va­ló­ban se he­lyünk, se időnk.

Ehe­lyett meg kell elé­ged­nünk az­zal, hogy ki­je­lent­jük: Cselényi Lász­ló al­ko­tó nyug­ta­lan­sá­ga az időn­kén­ti más lát­sza­tok, el­len­ke­ző su­gal­la­tok el­le­né­re is hosz­­szú év­ti­ze­dek óta ál­lan­dó­an és egyen­le­tes in­ten­zi­tás­sal je­len van az iro­dal­munk­ban, s hogy vég­le­tes nyi­tott­sá­ga mi­att szin­te min­den kor rep­re­zen­ta­tív tu­dá­sa, mű­velt­sé­gi anya­ga, élet­ér­zé­se meg­ta­lál­ha­tó és meg­szó­lal­tat­ha­tó ben­ne, s hogy élet­mű­ve 2008-ban úgy is ol­vas­ha­tó, mint olyan hipertext, olyan „kiber-nagytörténet”, amely­ben a köl­té­szet im­már va­la­mi­fé­le „be­re­keszt­he­tet­len textualizáció”, s végsősoron a gon­dol­ko­dás lé­nye­gé­re, a linearitás el­le­né­ben az as­­szo­ci­a­ti­vi­tás­ra, a be­fo­ga­dó ol­va­só he­lyett a kre­a­tív ol­va­só­ra apel­lál.
S ezek után én Cselényi Lász­ló­nak a meg­ér­de­melt Posonium Életműdíjához csak gra­tu­lál­ni tu­dok.