A Prágai Tavasz és 1968 Európában
1968 tavasza új fejezetet nyitott a politika és a kultúra, de a mindennapok történetében is. Nem túlzás azt mondani, 1968 megváltoztatta a világot. Megváltoztatta Kelet-Közép-Európában, ahol a demagóg, dogmatikus politika kereteit feszegette, s megváltoztatta, furcsa módon, Nyugat-Európa jóléti államaiban is.
Nyugat-Európában – bármennyire is hihetetlen talán ma már – a háború utáni nemzedékek számára Che Guevara és Mao Ce-tung jelentette a követendő utat, még akkor is, ha a Francia-országot megrázó diáklázadás, a „párizsi tavaszi események” 1968 márciusában (egyebek mellett!) a szexuális szabadságért vívott harccal kezdődtek. Az 1967-es választásokon megerősödött francia baloldal, a kommunista párt sem volt képes a mozgalom élére állni. Megrendült De Gaulle tábornok hatalma, s a társadalmi feszültségek a júniusi választások után sem enyhültek. A diáklázadásnak ugyan nem volt jövője, de – Gilles Lipovetsky szociológus szerint – „megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetőségeit”. A diáklázadások célja volt: felrázni a társadalmat. A példa az idő tájt Nyugat-Európában, elsősorban Németországban (főleg Hamburgban) is követésre méltónak bizonyult.
* Gondolt-e, gondolhatott-e a világ arra, hogy a párizsi diákok lázadása (esetleg más kiadásban!) Közép-Európa számára is követendő példa, ösztönzés lehet?
GÁL SÁNDOR: – Sajnos a „világ” soha nem gondolkodott. Legfeljebb aktuális nyomorában lerombolt ezt-azt. A kérdésben említett Párizsban ez elég gyakran megtörtént. Alapos és nagyon szellemes munkájában – A francia forradalom történe-tében – Carlyle például rengeteg használható gondolatot írt le, de ma már a nevét sem igen ismeri a maradék emberiség. Egyébként szerencséje volt, mert természetes halállal halt meg, nem úgy, mint gondolkodó embertársainak java része, akik éppen gondolataik következményeként végezték máglyán, akasztófán, esetleg felnégyelték, vagy simán lefejezték őket.
Mindez pedig abból következik – következett —, hogy a hatalom birtoklása, megtartása, esetenként annak megszerzése erő és erőszak kérdése volt – az ma is —, és nem a g o n d o l a t é. A gondolat és a gondolkodó ember pedig a hatalom számára minden korban folyamatos veszedelmet jelentett. És ebben a világi és egyházi diktatúrák az általunk ismert időszeletben – úgy 4-5 ezer évre visszamenőleg – mélységesen egyetértettek, és egyetértenek ma is, minden humanista kinyilatkoztatások ellenére. Lehet, hogy ez az emberiség legnagyobb tragédiája – az egyik oldalon. Másfelől közelítve pedig a legnagyobb sikernek is mondhatnám, hiszen ezen a szerencsétlen bolygón mégis csak az ember lett a legeredményesebb ragadozó. És innentől számítva az ember története és történelme már nem társadalmi, se nem politikai kérdés, hanem genetikai. A kőbalta és például a kalasnyikov között a különbség nem etikai, hanem műszaki. Ebből pedig az következik, hogy nincs semmi lényegi eltérés a párizsi diákcsinnadratta és a hatvannyolcas prágai fellángolás rőzselobogása között.
CSÁKY PÁL: – Fontosnak tartom, hogy foglalkozzunk a történelmi időszakok elemzésével, ám a magam részéről nagyon óvatos vagyok az ügyben, sikerül-e minden részletében feltárni az összefüggéseket, illetve a történések mozgatórugóit. 1848 történéseinek komolyabb irodalma van, mégsem állíthatjuk, hogy az akkori európai történések mindegyikére választ tudunk adni. A „szabadságvírus” ugyanis néha minden magyarázat nélkül megjelenik, s befolyásolja az emberek gondolkodását.
A huszadik század hatvanas évei a mediális kor kezdeti időszakát jelentik, itt a globális-mediális hatások sokkal erőteljesebben érvényesültek, mint 120 évvel azelőtt. S nemcsak az úgymond szabad világban: még a volt Szovjetunióban is, bár itt értelemszerűen kevésbé erőteljesen.
Mindezt tudatosítva 1968 történéseit talán három szinten lenne szükséges elemeznünk: világ, illetve európai szinten, csehszlovákiai szinten, amelyből nem hagyható ki a volt szocialista blokk szempontjainak elemzése sem, illetve szlovákiai magyar szinten.
Világszinten – és nyugat-európai szinten – azt kell látnunk, hogy a hidegháború elutasításaként a háború után született generációk tagjai között megjelent egy szubkultúra, amely komoly újdonságokkal jött elő a zenében, az irodalomban, a gondolkodásformákban, s ez valóban megteremtette egy forradalom alapjait. Ne feledjük, hogy Amerika belesodródott a vietnami háborúba, amely tény jelentős lelkiismereti válságot is jelentett főleg a sorköteles fiataloknak, s ez az elutasításhullám hatással volt nemcsak Nyugat-Európára, hanem az egész világra is. Ez a folyamat egészében véve pozitív volt és nagyot lendített a világtörténelmen, ám – és most jön a paradoxon – katasztrófát jelentett volna, ha világszinten győzedelmeskedik. Magyarán: mi lett volna, ha Brezsnyev világgyőzelmet arat? Ma már azt is tudjuk ugyanis, hogy az addigra megerősödött Szovjetunió ezt a folyamatot mesterien kihasználta a demokratikus világ meggyöngítésére. Mára a kutatók feltárták, hogy sok nyugat-európai megmozdulás mögött a KGB állt, s a generális cél egyértelműen az volt, hogy a demokráciák belső egyensúlyát kikezdjék.
Persze, mint ahogy nem létezik százszázalékos diktatúra, nem létezhet száz-százalékos konspiráció sem. Ma már azt tudjuk, hogy a hatvanas-hetvenes években számos munkás- és diáklázadás is lezajlott, főleg a volt Szovjetunió ázsiai területein, amely összecsapásoknak komoly számú halálos áldozatai is voltak. A „vírus” tehát nem állt meg a határoknál, és nemcsak egy irányban – a demokratikus társadalmakkal szemben – működött, hanem a diktatúrákkal is szembefordult, bár ott értelemszerűen nagyságrendekkel alacsonyabb szinten fejtette ki hatását. A csehszlovákiai történéseket is egyértelműen ebbe az alkategóriába sorolhatjuk. A másik visszahatás sem méltó az elfeledésre: a hatvanas-hetvenes évek fordulójának válsága, mint katarzis – és a volt Szovjetunió részéről mint működő fellazítási ideológiai trükk késztette a Kremlet arra, hogy kitalálják az ún. helsinki folyamatot, amely végül is ellenük fordult, a civil szféra és az alternatív struktúrák megerősödését hozta a volt szocialista táborban is, s ez végül is a szocialisztikus diktatúrák fellazulásához vezetett.
A legfőbb hozadéka az egész folyamatnak azonban az volt, amire Geremek is pongyolán utal. A tézis így hangzik: amíg 1956 megmutatta, hogy egy diktatúra sem tökéletes és igenis sérülékeny, addig 1968 azt mutatta meg, hogy megreformálhatatlan. Politológiailag ez azért pontatlan, mert összekeveri a baloldali, hagyományosan szociál-demokrata modellt a kommunisztikus diktatúrával. ’68 reformértelmisége ugyanis arra gondolt, hogy létezhet olyan baloldali indíttatású társadalmi modell, amely engedélyezi a piacgazdaság elemeit, a korlátozott szólásszabadságot – valami olyasmit, mint amivel most Kínában kísérleteznek. Úgy gondolom, hogy ez naivitás, főleg az európai társadal-makban. Előbb-utóbb ugyanis a gondolkodási szint feszegetni kezdi a tabutémákat – lásd Magyarországon 1956-ban, vagy 1989-ben mindenütt: engedélyezik-e a többpárt-rendszert, a valódi szólásszabadságot, szent-e a tulajdonjog, legyen szó akár magán-, akár közösségi tulajdonról, és főleg: leváltható-e az aktuális hatalom, ha az emberek elégedetlenek vele. Ezzel kellett szembesülnie Európa keleti felének megkésve, 1989-ben, de néhány év után ez vár Kínára is. A nem naiv, pontos tézis tehát így hangzik: a diktatúra megreformálhatatlan. Ez vezetett el tehát oda, hogy a nyolcvanas évek első felében Moszkvában, a világ legerősebb atomhatalmában magatehetetlen öregecskék tologatták egymást a sír felé. S amikor jött két dinamikus egyéniség – Gorbacsov és Jelcin –, akik a nyolcvanas évek végén mindketten hittek a létező szocializmus megrefor-málhatóságában, eme igyekezetükben megbuktak. Nem maradt más számukra, mint megszüntetni a Szovjetuniót, amely egyébként gazdaságilag is csődbe ment.
Csehszlovákia ebben a világjátszmában szerény, de szimpatikus szerepet játszott. Megpróbált egy új utat megvalósítani, kérdés, hogy ez működőképes lett volna-e. Emlékezzünk csak: 68-ban is megjelentek az addig lefojtott témák, megjelent a durva magyarellenes nacionalizmus és megjelent a többpártiság igénye is. Persze, mindezek az alatt a pár hónap alatt nem igazán erősödtek fel, de ki tudja, mi történt volna két-három év múlva. A folyamatnak törvényszerűen el kellet jutnia 1989-ig, s csak idő kérdése volt, a keménykalaposok mikor avatkoznak be erővel (ne feledjük el a Gorbacsov elleni puccsot sem a kilencvenes évek legelejéről). Ezen a ponton engedtessék meg nekem egy szerénytelen személyes vonatkozás: minden tiszteletem azoké, akik az adott korban a lehetőségek határain belül a tisztességesebb alternatívákat próbálják megvalósítani. Ezért írtam másfél évvel ezelőtt erről a korról egy könyvet Harmatos reggelek álmai címen, amelyet épp ezeknek az embereknek az emlékének szeretném szentelni.
Nézzük tehát a számunkra oly fontos csehszlovákiai magyar vonalat is. Azt hiszem, egészében véve fontos és vállalható, hogy az akkori értelmiség jobbjai megpróbálták a lehetőségek határain belül közösségi érdekeinket érvényesíteni, s belekapcsolódni a reformfolyamatokba. Az is törvényszerű, hogy meg kellett vívniuk harcaikat a külső és belső ellenfeleikkel, s függetlenül a későbbi időszak esetleges hordalékaitól, ’68-as kiállásuk tiszteletet érdemel. Szerintem – aki akkor gyerek voltam –, ’68 legnagyobb hozadéka a szlovákiai magyar közösség szempontjából az, hogy ekkor körvonalazódott a második világháború óta először az autonóm politizálás és önszerveződés igénye. Meggyőződésem, hogy a Csemadok akkori vezetőinek tevékenysége nagyon pozitívan értékelendő, a Csemadok akkor egy univerzális politikai-társadalmi platformmá nőtte ki magát – amely gondolati sémával később, a kilencvenes évek elején komoly gondjaink voltak. Ez akkor is fontos, ha a hetvenes-nyolcvanas években ezt lefagyasztották. A Jogvédő Bizottság tevékenysége csakúgy, mint az oktatásügyi tervezett változásokkal kapcsolatos tiltakozó akciók a bizonyítékai ennek – s az a tény is, hogy Szlovákiában az első nem kommunista politikai szerveződés az 1989. november 18-án létrejött Független Magyar Kezdeményezés volt. A szlovákiai magyar politika elmúlt 18 év alatt megvalósult – jobbára pozitív és vállalható – története itt gyökerezik.
Egy eleme azonban van az akkori magyar történetnek, amelynek az akkori időkben, egy kádári Magyarországgal a hátunk mögött lehetett némi létjogosultsága, ám az idő azóta bebizonyította, hogy zsákutcáról volt szó. 1968 ugyanis azt is behozta a szlovákiai magyar gondolkodásba, hogy akkor kezdtünk mentálisan leszakadni az egységes magyar glóbuszról. 1968-ig az itt élő magyarok túlnyomó többsége az összmagyarság részének tartotta magát, fél szemmel Budapestre figyelt, s egyfajta összetartozás szálait melengette a lelkében. ’68-ban ez megtört, köszönve bizonyos fokig a Varsói Szerződés vezetése profi voltának is. A magyar katonákat – 1938-tól eltérően – akkor általában nem fogadták örömmel, a szlovákiai magyar lakosság nagyban azonosult a dubčeki Csehszlovákiával. Talán a remény tette ezt, hiszen az akkori elit tárgyalt a Csemadok vezetőivel, a magyarok ráéreztek arra, hogy a cseh reformvonal élhetőbb társadalmat kínálhat nekik. A magyar szellemi glóbuszról való leválás lehetősége azonban nagyon veszélyes: szlovákiai magyar nemzet nincs, nem volt és nem lesz. Csak a nyolcvanas évek második felében sikerült kiigazítanunk gondolkodásunkban ezt a torzulást, s eme kiigazításban jelentős szerepe van politikai szinten néhai Antall Józsefnek, spirituális szinten Illyés Gyulának és követőinek.
ÚJVÁRY LÁSZLÓ: – Előfordul, hogy visszalapozok történelemkönyvekben, s párhuzamot vonok az eseményekben. Ha nem keresem, akkor is hasonlóságot találok 1848–49, 1956, 1968 stb. történései között. Csak Európát tanulmányozva: elkezdődik valami egy térségben és láncszerűen egymásra épülve folytatódik újabb és újabb országban. Így volt ez a 19. század közepén, a 20. században úgyszintén. Egyértelmű az ma már, hogy a szabadság érzetéért a népek, nemzetek, de az egyének is szüntelenül kifejezik jogos követeléseiket. Évszázadokkal ezelőtt a fegyveres megmozdulások jellemezték inkább, majd okulva a véres veszteségekből, az utolsó évtizedekben az enyhébb kimenetelű megmozdulások voltak a jellemzőek. Valószínű, hogy az 1956-os katasztrofális eseményeknek és a következményeinek is köszönhetően lett enyhébb lefolyású Csehszlovákiában az 1968-as Prágai Tavasz. Még ha 1956 után némi enyhülés tapasztalható is volt, lényegében a szovjet csapatok beavatkozása folytán a forradalom eredménytelenül végződött. Nálunk is kevesen hitték, hogy a követelések egyértelmű változást eredményeznek, de abban bízott a társadalom, hogy a rendszer emberarcúvá reformálható. ’68 augusztusa bebizonyította, hogy ezt az utat sem engedték, mert nem volt ilyen meg olyan szocializmus, csak egy rendszer volt, amelyet Moszkvából engedélyeztek és irányítottak. Ezért jött a fegyveres beavatkozás.
Jómagam az augusztusi éjszakát Eperjesen töltöttem, másnap még Szinnára is elautóztam, onnan vissza állandóan háborús hangulatú orosz géppuskás harckocsik, tankok között, majd mikor Nagykürtösre értem, a város fölötti hegyoldalban megláttam a magyar hadsereg békésnek tűnő, kifényesített tankjait, megnyugvással tettem föl a kérdést: jó ez nekünk, itt élő magyaroknak?
DUBA GYULA: – A kérdést felvezető szöveg egyik mondata: 1968 megvál-toztatta a világot! Ebből indulok ki, mert az állítás igaz: valóban megváltoztatta. Azt kell nézni: milyen értelemben? A hatalomról és erőszakról való gondolkodás értelmében változtatta meg. A párizsi diáklázadások mellett ne feledkezzünk meg az amerikai beatnemzedékről (Ginsberg – Üvöltés), az angol „dühös fiatalokról”, de különösen arról, hogy a „Prágai Tavasz” folyamata is korábban kezdődött, szinte ötvenhat után a hatvanas évek legelejével, az egyre erősödő reformgondolkozással. Ennek jellemző vonásai viszont, hogy míg a nyugati országokban a „lázadások” mintegy spontán életérzésből, fiatalos szenvedélytől fűtötten jelentkeztek, társadal-munkban az uralkodó ideológián belül, a hatalmi rendszer keretei között, mintegy reformmozgalomként jött létre ez a gondolkodásmód. Ezt fontosnak tartom. Arra (is) utalhat, hogy a mozgalmak híre – léte bizonyos kölcsönhatásban lehetett egymással. A nyugati mozgalmak szellemisége és a róluk szóló információk, ha korlátozottan is, eljutottak hozzánk, míg a nálunk folyó reformtörekvések és azok irodalmi-művészi lecsapódása – Kafka-konferencia kifelé is hathatott. Közös vonásuk, hogy értelem jegyében az az értelmetlen hatalmi arrogancia ellen tiltakoznak! Párizsban De Gaulle megcsontosodó rendszere, Amerikában a vietnami háború, Angliában a liberalizmusért a konzervativizmus ellenében, nálunk a rendszer politikai szűklátókörűsége és megkövesedett formái ellen. Mintha központi fogalmuk a korlátozott szabadság reformját célozná. Nagyvonalúan s némileg emelkedetten azt mondhatnánk, hogy az 1968-as év mozgalmai voltak az értelmiség első – s talán az utolsó – lázadása az elnyomás ellen!
KISS JÓZSEF: – Aligha. Már azért sem, mert tájainkon akkortájt a diákoknak nem voltak olyasfajta gondjaik, amelyek a nanterrei egyetem hallgatótit az ottani viszonyok roppant konzervativizmusa elleni tiltakozásra késztették. Az egyetemi negyed internátusának lakói szabadabb bejárását követeltek a lányok és fiúk szobájába. Robert Merle – aki maga is oktatott az egyetemen – Az üvegfal mögött című regényében ugyancsak érzékletesen ábrázolva mutatta be e konzervatív „zárvány” életének egy napját. Az író szelíd iróniával nyújtott képet arról, hogy mennyire járat-lanok voltak a szigorú internátusi szabályok betartására kényszerített diáklányok a szerelmi életben. Nálunk a légyottokat lehetővé tette a látogatási órák liberális szabá-lyozása, ami annak szigorúan megkövetelt betartásával együtt is a nanterrei álla-potokkal szemben szinte szabadosságnak számíthatott. De a lényegre térve. Az ottani diákoknak a szexuális szabadság korlátai és az elavult oktatási rendszer elleni lázadását a fogyasztói társadalom hirtelen jött, ellentmondásos kihívásaihoz való alkalmazkodási zavarai idézték elő. Miközben nyugaton tombolt a szexuális forradalom, a francia középosztály sarjai 19. századi állapotok elfogadására kényszerültek. S persze a robba-násban ott voltak a szociális viszonyok pardoxonai is. Merle élethűen közelhozva, hogyan törnek-zúznak a jómódú családból származó fiúk és lányok, egy ilyen mozzanat érzékeltetését is fontosnak tartotta: „Nézte, ahogy a munkások a kátrányt kenik a teraszon. Milyen lehetőségük van ezeknek vagy gyermekeiknek, hogy egyszer irodalmi tanulmányokkal foglakozhassanak. Mégha nem is számítom az anyagi nehézségeket. Semmi, semmi…” A diáklázadások Európán végigsöpörve túllépték magukat e szocá-lis rétegek édekei diktálta, a hatalom számára még elfogadható kereteket. S ennek már meglett a társadalmi kihatása. Igazából ezt nem a franciaországi munkásoknak a béremelés és egyéb szociális vívmányokért tüntető sztrákhulláma idézte elő.
Csehszlovákiban a Prágai Tavasz közvetlen indítéka a legfelsőbb pátrvezetésen belüli válság volt, amibe messzemenően belejátszott a cseh és szlovák nemzet közötti egyenlőtlen államjogi viszonynak az Antonín Novotný pártfőtitkár és köztársasági elnök magatartásához kapcsolódó fenntartása. A dubčeki vezetés hatalomra jutása után nyújtott hatalmas társadalmi támogatás magával hozta a rendszer demokratizálásának követelése nyomán egyre jobban elmélyülő társadalmi-politikai reformfolyamatot, mely szinte villámgyorsan eljutott a rendszer kereteit feszegető stádiumba.
S ekkor a hatalom, mind nyugaton, mind Keleten lépni kényszerült. 1968 nyarán Prágában a nyugatnémet fiatalok képviselői találkoztak a Károly Egyetem radikális hallgatóival, s megállapodtak, hogy platformjuk közös, egalitárius, az állami hatalmat, egyáltalán az egész hatalmi gépezetet lebontó szocialista köztársaságnak a megte-remtése, amelyben a polgárok önmaguk veszik kezükbe sorsuk irányítását. S ekkor a hatalom mind Nyugaton, mind Keleten közbeavatkozott. Igaz, nyugaton csak a diákság követeléseivel szemben, Csehszlovákiában viszont tankokkal az egész társadalom ellen. A mai tanulság talán a visszarendeződés eltérő módjában rejlik. Nyugaton az egykori lázadókból önmagukkal s a rendszerrel elégedett polgárok lettek, akiket nem-igen érdekel a politikai hovatartozás. Keleten viszont az értelmiség színe-java több mint két évtizedre a társadalom perifériájára szorult. S a rendszerváltás után a politikai helyezkedés vált ismét meghatározóvá. Mert nyugaton a kapitalista társadalom szabályozott keretei között szerzett tőke segíti a politikai pozíciók megszerzését. Nálunk viszont a politikai kötődéstől függ a meggazdagodás.
A szabadságvágy nyugaton és keleten más-más indíttatású volt. Cseh-szlovákiában 1968 januárjában amolyan „palotaforradalom” kezdődött Antonín Novotný köztársasági elnök és pártvezér diktatórikus politikája ellen, mégpedig az Alexander Dubček megfogalmazta „emberarcú szocializmus” igézetében. Lengyel-országban 1968-ban az „értelmiség” lázadt anélkül, hogy a többi társadalmi réteg támogatta volna. A Szolidartásnak itt csak 1980-ban sikerült csatát nyernie. Magyarország az 1956-os forradalom és megtorlások után a „puha diktatúra” éveit élte és az új gazdasági mechanizmus lehetőségeivel barátkozott. Az előzmények mögött, persze ott találjuk az 1953-as lengyelországi válságot, s az 1956-ban eltiport magyar forradalmat is. És a „megosztott” világ realitásait, melyet Bronislaw Geremek lengyel történész úgy jellemzett: „1968-ban az emberek még hittek abban, hogy a szocializmus megreformálható”.
* 1968 Prágai Tavasza után, ha nehezen is, de Szlovákiában is megmozdult a világ. Az 1945 utáni üldözés, meghurcoltatás, kitelepítés és lakosságcsere, egyszóval: a nagy félelmek évei után ezekben a hónapokban hihetetlen bátorsággal magára talált a kisebbségi magyarság is, hogy a jog asztalánál kivívja a helyét. Negyven év múltán, amikor a régi kínok/gyötrelmek már felejtődnek, s a rendszerváltást követően egy új életforma lehetőségei, az Európai Unió képviselte „emberarcú kapitalizmus” igényei, elvárásai szerint próbáljuk rendezni az életünket, mi a tanulsága – Ön szerint! – ezeknek az éveknek?
GÁL SÁNDOR: – Azt hiszem, az egykori „nagy félelmek” helyét a „kis félel-mek” láthatatlan, ám döbbenetesen sűrű szövésű mikrohálója borítja be. A politika, a gazdaság, a kultúra stb. látszatszabadsága mára lényegében felszámolta azt a maradék nemzetiségi immunrendszerünket, amely korábban – éppen a „nagy félelmekkel” szemben – a szlovákiai magyarságot még képes volt egységként megtartani. A beneši feldarabolási stratégia ma is él, sőt virul, alkotmányos rangra emelve, s ebből egyértelműen következik, hogy mi ma sem vagyunk egyenrangú állampolgárai sem Szlovákiának, sem az Európai Uniónak. Aki erről másként vélekedik, emlékezzék arra, hogy ma is érvényben van a Kassai Kormányprogram, de megidézhetem a másik oldalról például 2005. december ötödikét is…
CSÁKY PÁL: – Az Európai Unió jövője szerintem nagyrészt nyitott, ugyanis egy történelmi kísérletről van szó. Ez a világtörténelem első olyan államok fölötti kezdeménye, amely nem birodalom. Nincs hadserege, nincsenek egyéb hatalmi szervei – az önkéntessége, a közös érdekek tudatosításán és a józan ész szabályainak betartásán alapul. Én azért támogatom az EU eszméjét, mert sokkal jobb békében élni egymással, mint háborúzni. Kérdéses azonban, hogy egy ilyen laza demokratikus filozófiára épült szerkezet kiállja-e majd a történelem próbáját. Gondoljunk csak a srebrenicai vérengzésekre vagy a volt Jugoszlávia területén megvalósult polgárháborúra. Gondoljunk arra, hogy mondjuk a holland kék sisakosok ott álltak és nézték az egészet. Európa elpuhult, az igazság az, nincs jövőképe, s a volt Jugoszlávia területén is a 20. századi alapparadigmának kellett megvalósulnia: jönnie kellett az amerikai hadseregnek és megállítani az embertelen vérengzést.
Azt is látni kell, hogy az európai társadalom ma a világ leginkább jóléti társadalma. A világon sehol nem élnek az emberek olyan jól, mint Európában, s Európa polgárai sem éltek még ilyen jól tömegesen a történelem folyamán. A kérdés az, merre vezet Európa útja a jövőben, hiszen elöregedőben és kulturális szempontból visszaesőben van. A globalizált viszonyok azt eredményezik, hogy egyre gyorsabban jönnek fel a világ egyéb társadalmai – Kína, az Egyesült Államok, az arab világ, India, s mit tud egyáltalán megőrizni Európa a jelenlegi fejlettségéből. A jelenlegi elpuhult módszereivel a jelek szerint egyre kevesebbet (a kételkedőket arra kérem, legyenek szívesek megnézni, hány terméken található egy átlagüzletben pl. a Made is China felirat). Száz év múlva Európa képe teljesen átrajzolódhat, beleértve a jelenlegi határokat is.
ÚJVÁRY LÁSZLÓ: – Augusztus előtt érdekesen alakult a cseh–szlovák viszony. A szlovákok megfogalmazták elképzeléseiket az egyenjogúság elvei alapján. A sok nézeteltérés és kemény vitákból eredően a mi magyar nemzetrészünk is egyenrangú államalkotóként és egyenlő állampolgárként elvárta a neki kijáró jogait és követelte méltó helyét a várható demokráciában. Elege volt a másodrendű polgárrá degradáltságból. Elvárásokat és törvényességeket fogalmazott meg, és különféle tanácskozásokon terjesztette elő az illetékes szerveknek. Mert ekkorra már a szlovák–magyar viszony is érdekesen alakult. Az érdekes szót azért használom, mert a szlovákság harcolt a maga jogaiért a cseh intézményrendszerben, velünk kapcsolatban ugyanakkor nem akarták méltányolni ugyenezt. Pedig mi csak az igazságunkat, az életünket, a jövőnket kerestük. Az itt élő más nemzetiségű ember az ország eseményeit nemcsak polgárként élte (éli) át, hanem magyarként (cseh, ruszin, német, romaként) is, és felteszi a kérdést: jó ez nekünk?
DUBA GYULA: – A 20. század tanulsága, hogy az emberek-emberiség „együtt-gondolkodásához” hiteles eszmék szükségesek. Adott történelmi helyzetünkben a társadalom „emberarcúsága” olyan eszmény lehetett, amely szükségesnek és követendőnek bizonyult, s olyannak tűnt fel, amiben lehetett hinni! Ebben a kérdés másik felére adható válasz is benne van. Az EU kínálta új szervezettség, az egységes Európa létformája politikai-gazdasági-hatalmi tervekre, célokra épül. Ahhoz képest, mennyi kulturális – nemzeti és etnikai –, emberi különbözőséget kellene integrálnia, az eszmei harmonizálása és morális kidolgozottsága és indokoltsága szegényesnek tűnik fel. Gazdasági méretei impozánsak, hatalmi konstrukciója törvényszerű, ám a szellemi igazságai és történelmi szükségszerűségének indoklása hiányzik. Mintha az eszmék alkonyának a korát élnénk! Pedig éppen a fokozódó hitetlenség és szkepticizmus tenné szükségessé őket, legalábbis támpontok, fogózók lehetnének, amennyiben az emberiség még képes bizakodni és hittel tekinteni jövőjére!
KISS JÓZSEF: – Meg vagyok győződve, hogy a tanulság elsősorban az illúziók csábításának elkerülésében és beidegződéseinek leküzdésében rejlik. Emlékezzünk csak vissza, hogy a rendszerváltást követő hetek eufóriájában mennyire hatalmába kerítette a szlovákiai magyarság döntő többségét az az érzés, hogy helyzete már szinte önmagától, az ellenzéki mozgalmak által megfogalmazott követeléseket teljesítve alakul majd. S amikor jöttek az első kellemetlen élmények, a közhangulatban, sőt a közgon-dolkodásban sem jelent meg, hogy itt valami visszaköszön, afféle fonákjaként, a múltból. Hisz 1948 februárja után színre lépett az állampolgári jogait visszanyert ma-gyarságon belül egy olyan nemzedék, amelyre szinte meghatározóan kihatottak a korabeli politika hamis ámításai. Ez a nemzedék a nyugdíjkor határára érve továbbra is (újabb, az ötvenes évekbeli helyzethez azért sokban hasonlító politikai viszonyok között szocializálódott korosztályokkal kiegészülve) a csehszlovákiai magyarság sajátos körülményei között derékhadnak érezhette magát. Mert hisz Bertold Brechtet kissé szabadon értelmezve a népet nem lehet kicserélni, amint azt az akkor fellépő egyes fiatalabb korcsoprtok képviselői képzelték. Ez a helyzet viszont közösségi és önszembesülést kívánt, ami nagyrészt elmaradt, s talán idevezethető vissza, hogy jó ideig nem mutatkozott érdeklődés az 1948 utáni időszak és az 1968-as fejlemények kortörténeti eszközökkel való feldolgozása iránt. A szlovákiai magyarság ön- és múltképe – minden figyelemre méltó történelmi feldolgozás ellenére is – érzelmi indíttatású és szubjektivista emlékekre épül. Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás utáni föderális parlamentben minden nehézség nélkül sikerült érvényteleníteni az 1968 októberében jóváhagyott, a nemzetiségekről szóló alkotmánytörvényt, annak máig is hiányzó elemével együtt. A kisebbségi lét kiteljesedésének intézményes biztosítékai, az önigazgatás lehetőségei mindmáig messze elmaradnak az akkor megfogalmazott jogi keretekhez képest. Ennek kimondása azonban eléggé szemérmes fogadtatással talál-kozik. A szlovákiai magyar közgondolkodásból hiányzik a történelmi folyamatoknak tágabb időkeretekbe ágyazódó értelmezése, mely együtt jár a múlttal szembeni elhatá-rolódás, de ugyanakkor a folytonosság és a „megőrizve meghaladás” látásmódjának érvényesítésével.
A magyar kisebbségi közegben egyre érezhetőbbé válik a politikai generáció-váltás igénye. A tét e téren sem lebecsülendő. Ha minden zökkenő és visszahúzó kísérlet ellenére is elfoglalja helyét egy új nemzedék, számolni kell a velük szembeni, a történelmi folyamatok alakulásából adódó objektív elvárásokkal: vajon sikerül-e kialakítaniuk és keresztülvinniük egy olyan politikai és társadalmi programot, melyben egyaránt benne van a jelen aktuális szükségleteiből kiinduló múltba tekintés és a jövőbe mutató problémaérzékenység.
Idestova két évtizede, hogy egy demokratikus rendszer keretei között, újabban (2004 januárjától!) az Európai Unió tagországának polgáraiként, új kihívások közepette a szlovákiai magyarságnak szinte naponta kell megvívnia a maga harcát jogaiért, igazáért, és a jövőért… Nemegyszer valahogy úgy vagyunk, mint a Nobel-díjas Czeslav Milosz (Rabul ejtett értelem című) esszékötetének bölcs, öreg galíciai zsidója, aki így összegezte tapasztalatait: „Ha valakinek 55%-ban igaza van,… az derék dolog és nincs mit vitázni rajta. Ha pedig valakinek 60%-ban igaza van, csodálatos, örüljön a szerencséjének és adjon hálát Istennek. De mit mondhatunk arról, akinek 75%-ban van igaza? A bölcsek azt mondják, az ilyesmi már gyanús. Hát még a 100%-os igazság? Aki azt állítja, hogy neki 100%-ban igaza van, az fanatikus, csirkefogó, és gonosztevő a legveszélyesebb fajtából.”
* Vajon mi lehet a mértékegysége a kisebbségben élő magyarság mai igaz-ságainak, s egyáltalán: milyenek a kilátásaink „egy közös álom”, vélt vagy valós elvárásaink megfogalmazására és megvalósítására?
GÁL SÁNDOR: – Én nagyon ritkán szoktam álmodni. De van egy évtizedek óta visszatérő álmom. Ebben valakik, arctalan ismeretlenek, üldöznek, nem tudom, miért. Menekülök előlük felfelé egy lépcsősoron, de egyszer csak elfogynak előlem a lépcsők. És ekkor zuhanni kezdek valami ismeretlen térben…
Ugyan milyen kilátásai lehetnek az egyénnek és a közösségnek egy ilyen ismeretlen térben való zuhanásban?!…
CSÁKY PÁL: – Fábry sóhaja: Jövőnk: Európa – ma is érvényes, bár a megvál-tozott viszonyok szerint az eredetitől eltérő dimenzióban. Magyarán: ha Európa talál megoldást a problémáira és képes lesz jövőképet alkotni a maga számára, akkor van esélyünk – ugyanis egy ilyen modellben nekünk is helyünk van, ám nem mint izolált közösségnek, hanem mint a magyar nemzetközösség részének. Ehhez az szükséges, hogy fenn tudjuk tartani közösségi jellemzőinket is, akarjunk megmaradni és akarjunk önálló jövőképet is magunknak.
ÚJVÁRY LÁSZLÓ: – A történelemben 20-30 évenként mindig kisebb-nagyobb események, változások történnek. Nálunk is 1968-at követően 1989 következett. Mérföldkő. Gyökeres változás. Immár két évtizede új fejezet. Magyar vagyok euró-paiként Szlovákiában, uniós állampolgár. Ez az identitásom, melynek alapja: a tolerált-ság, nyitottság, kulturáltság. Szent István óta népem törekedett a kölcsönösségre, a másság tiszteletére és elismerésére, a toleranciára. Szeretnék én is nyitott lenni, szeretném, ha ez a nemzetrész, melynek tagja vagyok, európai hagyomány szerint élne, alkotna, ha kell, versenyezne. Remélem, hogy az új generációnk versenyképes lesz, megállja a helyét itthon, a határon túl délre és a nagyvilágban is. A kulturáltságról csak azt óhajtom, hogy az én kis népem kultúrája ismert és elismert legyen itthon és külföldön. Így lesz ez jó nekünk.
DUBA GYULA: – Amikor a humánus értelemben vett eszméket hiányolom, arra is gondolok, hogy az érdekek csatájában és káoszában ezek villanthatnák fel az „igazság” fényét. A mai politikai-társadalmi közbeszédben arra figyelhetünk fel, hogy mégha jó értelműek is, mintegy öncélú szerkezetként elemzik az intézményrendszer mozgását, a politikát, és inkább csak a kompromisszumok lehetőségét célozzák meg, a megegyezést és kiegyenlítődést, tehát az egyensúly adottságát keresik. Értékrendre, morális szempontokra alig ügyelnek. Mintha ma az igazság fogalma már nem lenne érdekes, mintha már nem is létezne! Azt most ne vizsgáljuk, mi minden következik ebből. de ezt a hiányérzetemet említenem kell. Annál is inkább, mert magam – más lehetőségek mellett – éppen a kisebbségi gondolkodásnak szánnám az igazságkeresés feladatkörét! Ennek okán a kisebbségek jelentősége megnő, a számuk, mennyiségük is. Nemcsak nemzeti-etnikai értelemben, hanem vallási, érzelmi életbeli, valóságszemlé-letbeli és gazdasági – gazdagok szegények – viszonylatokban is. A dolgok természe-téből és a közösségek érzékeléséből következik, hogy a többség hatalmi fölénye, ereje folytán kevésbé érzékeny olyan – morális vagy jogi – problémákra, melyekhez a kisebbség sors- és létkérdéseként viszonyul. Reálisnak tartom, hogy a (magyar) kisebbségek helyi adottságaikból és történelmi tapasztalataikból kiindulva és önállóan gondolkodva teremtsenek meg olyan szellemi értékeket, együttélési törvényeket, korszerű közösségi „igazságokat”, amelyek a „közös álom” felé törekvő Európa számá-ra mérvadóak lehetnek. A kisebbségek regionális öntudatát és kapcsolatrendszerét, sajátos életérzését fontosnak tartom. Az új „európaiság” alapvonása aligha lehet a nemzetállami „érzéketlenség”, sokkal inkább a józan kisebbségi alkotóerő és munkabírás igazsága.
KISS JÓZSEF: – Az igazsákeresésnek van filozófiailag kimunkálható elvi-etikai alapja, de az a társadalmi-politikai folyamatokban realizálódik. Ezek résztvevőinek és alakítóinak, lett légyen szó egyénekről, avagy kisebb és nagyobb közösségekről, kinek-kinek megvan a maga saját igaza. A kisebbségekre megítélésem szerint fokokozottan érvényes az elv és megvalósulás közötti viszony, illetve a kölcsönhatás érzékeny kezelése. Ismeretes a sztálini szemléletnek és magatartásnak ezzel kapcsolatos, a „feketehumor” ihlette, a rövid és hosszú zakóujjhoz hasonlított jellemzése. Eszerint: ha a valóság eltért a megkövetelt elvektől, a zakót kellett megrövidíteni, természetesen a kezet is beleértve. Vagypedig az eltorzult gyakorlatot kellett elvi követelménnyé tenni, s aki ebbe nem fért bele, velük szemben ugyanaz érvénysült. Nos, a kisebbségi politi-kának a mai európai elvi alapjait, amelyek már eleve meglehetősen általános szabá-lyokkal párosulnak, a kormányzatok és politikai erők az egyes országokban önkényesen értelmezhetik. Az Európai Unióban a nemzetiségek problémáinak megítélése alárende-lődik a stabilitás követelményeinek. S nem úgy néz ki a helyzet, hogy e téren belátható időn belül lényeges változás következhetne be. Viszont az elvi alap mégis kínál némi kapaszkodókat, az Unióban az autonómia biztosítása is legitim követelésnek számít, ha az érintett szomszédos országok közötti megegyzésen alapul. Nos, úgy tűnik, hogy ez az „apróság” eléggé elsikkad az igazságkeresés számára megadatott mozgástéren, vagy akár úgyis mondhatjuk, hogy diplomáciai harcmezőn. A mértékegység kialakítása tehát megítélésem szerint nagyrészt a konszenzuskeresés, mégha megelégedettségre okot nem is nagyon adó – sikerén múlik. Ehhez aligha járulhat hozzá a kisbbségi közösségen és az anyaországon belüli politikai kötélhúzás. Igaz, a nemzeti érdekvédelembe is belevetülnek bizonyos pártpolitikai érdekek. De nem mindegy, miként és milyen mértékben. Ha sikerül elérni, hogy a kisebbségvédelem ne váljék politikai válsághoz vezető, belső konfliktusok részévé, sőt alkotó elemévé, az minden bizonnyal kihat előbb, vagy utóbb – ha még oly csekély mértékben is – a nacionalista viszályok gerjesztését eltűrő szomszéd országok európai megítélésére. Ehhez viszont arra van szükség, hogy a kisebbségpolitikai döntések és lépések ne politikusi és népszerűséghajhászó óhajokhoz igazodjanak, hanem azokba civil szerveződések is beleszólhassanak. A mi berkeinkben igencsak kelletlen fogadtatásra találnak az ilyen irányú felvetések és késztetések.
A mértékegység kialakítása sokban ezen – rajtunk múlik.
„Itt csak az eshet meg, ami megesik. S a gond éppen az, kinek hogyan lehetnél szolgája, hogy rab kedvteléseidnek szabadon örvendezhess a tágaska kalodán belül (…) Az Üveghegy aljában a nap tűzi az üres homokat… – Az alagút túlsó oldaláról mégis úgy szól az üzenet, hogy »eljön a reggel … jertek el újból!«” Kegyetlen igazságot fogalmazott meg Mészöly Miklós a „Volt egyszer egy Közép-Európa?” korabeli kérdésére válaszolva. „Közép-Európa jószerivel nem volt még, csak lehetne talán egykor, ha talpából kinőne a gyökér. Ami volt eddig, azután odakívánkozik a kérdőjel”– vallotta Mészöly. Még akkor is, ha „az 1526 emlékgyertyát” meggyújtották: „hun válaszul, hun vigasztalásul”.
* A globalizálódó és „nemzetállami” allűrökkel vívódó Európában mi lehet a vigaszunk? Gondjaink, életminőségeink változásai azt a kérdést is felvetik, lehet-e vagy sem a globalizációt és a kapitalizmust szeretni?
GÁL SÁNDOR : – A gondolkodó ember számára – visszautalva az első kérdésre is – a globalizáció és a kapitalizmus is egyértelműen emberellenes. Ugyanis kizárja azokat az alapvető emberi értékeket, amelyek ember voltunk lényegét adták. Egyetlen értéket ismer el – a pénzt. Ez az a hatalom, amelyért naponta ezer és ezer emberéletet áldoznak fel szemrebbenés nélkül különböző „béketeremtő missziók” örve alatt. Túl azon pedig belátható időn belül – 100–200 év – az a bolygó, amelyen az emberi gondolat felragyogott és az emberi beszéd volt a természet teremtő csodája, a naprendszer óriási, néma szarkofágjává változik…
CSÁKY PÁL: – A globalizációt és a kapitalizmust lehet nem szeretni, attól az még létezik és működik. Inkább talán azon kellene elgondolkodnunk, tudunk-e élni az általa kínált előnyökkel. Tény, hogy a 21. század az eddigitől teljesen eltérő kihívások elé állít mindnyájunkat, aminek csak úgy tudunk megfelelni, ha megváltoztatjuk eddigi paradigmáinkat. Rugalmas, az információkkal élni tudó, cselekvőképes társadalommá kell válnunk, különben komoly problémáink lesznek. Közép-Európa is talán inkább csak volt, többé-kevésbé a volt Monarchia területe sorolható ide. A 20. században a közép-európai egymásrautaltság igénye nem működött, az itt lévő kis államok gyakran fordultak egymással szembe. Ennek igazi oka a trianoni békeszerződés igazságtalan, egyoldalú volta, amely újabb feszültségeket hintett el a térségben. A 21. századi integ-ráció talán fel tudja majd oldani ezeket a problémákat, ám ez csakis egy hosszabb folyamat része lehet.
ÚJVÁRY LÁSZLÓ: – Néhány év múlva kellő tapasztalat alapján megtudjuk majd válaszolni, most még nem ismerjük, abban reménykedünk, hogy csak jobb lehet, mint az előző, a régi. Végeredményben elmondhatjuk, hogy a magyar nemzet ezeréves történelmében inkább a nyugati életstílussal szimpatizált, a tudatos, tervszerű kapcsolatrendszerek kiépítése is ilyen irányú volt, tapasztaltuk ezt mind a társadalompolitikai, mind a művészetek szféráiban, sőt még a szokásrendszerek kialakításában és a technika, majd az iparosodás hatásában is. Szerencsére a magyar kultúra ragaszkodott a maga sajátosságához, még akkor is, ha a nyugati kultúrából is építkezett. Így volt ez jó nekünk.
DUBA GYULA: – Ami objektíven létezik és nem rajtunk múlik, azzal is együtt kell élni, még ha nem szeretjük is! Legfeljebb változtatni próbálunk rajta. Sok mindent nem szeretünk, ám szükségből – meg vagyunk vele! Ilyen helyzetben talán nem is vigaszra van szükségünk, hanem inkább reális gondolkozásra és tudatos belső erőforrásokra: önismeretre, történelmi érzékre, identitástudatra! S legfőképpen önmagunkhoz való hűségre! Bíznunk kell benne, hogy Európa – globalizálódás és nemzetállami „allúrök” ellenére – jó irányban halad, ennek pozitív vonásait már érezzük. De azt is tudjuk, hogy ez a fokozódó világversenyben létérdeke! S emellett morális és kulturális érdeke is, sőt kötelessége, földrészünk „szabadította” a világra a műszaki civilizációt, a tudomány és humanizmus minden áldását (és átkát), civilizációs értelemben tehát befolyásos jelenléte továbbra is indokolt lenne, akár dominanciája is! Másrészt, mint kisebbség, jótékonyságra, nagylelkű adományokra ne számítsunk, az emberiség a gyengébbekkel szemben, az államok kisebbségeik iránt továbbra sem lesznek indokolatlanul bőkezűek. A pozitív diszkriminációért is küzdeni kell. Az egységes Európa jövője, a jogérzék, igazságosság és méltányosság fejlődése mégis arra utal, hogy – bár magunknak kell ugyan! – megszerezhetjük azokat az értékeket, melyekre szükségünk lenne. Félmilliós nyelvközösségünk a Kárpát-medencei nemzeti jelenlétet is figyelembe véve komoly erő és jövőformáló tényező. Ennek okán nemcsak „megmaradásunk” követelményét kellene elvé és céllá tenni, hanem emellett öntudatos magyar életre is kellene az embereket tanítani! Történelmi és kulturális értékeink tudatosításával, nyelvi sajátosságunk és alkotásbeli eredményeink megfogalmazásával arra nevelni népünket, hogy érdemes magyarnak lenni akkor is, ha ezért külön gondjaink lehetnek és sajátos nehézségekkel kell megbirkóznunk! Az igazságkeresés alapja, ha az ember vállalja önmagát!
KISS JÓZSEF: – Sokszor elhangzott, de talán nem elégszer, hogy a globalizációt és a kapitalizmust nem szeretni vagy elvetni kell, hanem a benne rejlő, a társadalmi igények minél messzebbmenő kielégítését elősegítő lehetőségek kihasználására kell törekedni. A globalizációnak már könyvtárnyi elméleti irodalma van. Ezekre a művekre az egymással sokszor homlokegyenest ellenkező nézetek szinte követhetelen kavalkádja a jellemző. Ugyanakkor hiányoznak a politológiai-szociológiai, sőt újabban az egyre nagyobb teret kapó társadalomlélektani fogódzók. A mindennapok embere a globalizációnak csak a felszínét, az önnön helyzetét közvetlenül érintő hatásokat érzékeli. A globalizációról folyó értelmiségi vitákban elhangzó vélemények pedig sokszor olyan benyomást kelthetnek, mint az a közvélekedés, hogy a futballhoz mindenki ért. Miközben a globalizáció kihatásainak nyomon kísérése és társadalmi-politikai, a társadalmi összérdeket szogáló hatóerővé válása komoly szellemi erőfeszítéseket igényel. A globalizációs folyamatok sokszor napokon belül fordulnak önmaguk ellentétébe. Az időben történő gyors reagálás elmulasztása súlyos követ-kezményekkel járhat, csakúgy, ha a szellemi és a politikai elit a társadalmi szükség-letektől távol eső érdekeknek rendeli alá a felismerésekből adódó gyakorlati intézke-dések foganatosítását, élve a társadalom tájékozódási zavaraival. Félő, hogy – mert ennek egyre inkább mutatkoznak a jelei – megismétlődik az, ami a rendszerváltozáskor történt. A privatizáció kicsúszott a társadalmi (a piacgazdaság öntörvényűséget tiszteletben tartani akaró) ellenőrzés alól.
Kelet és Nyugat történelmi és politikai fejlődésében a kultúrtörténeti változásokat tekintve a nyolcvanas évek tájékán egyre hangsúlyosabb szerepet kapott Mitteleuropa, azaz Közép-Európa. A fogalom, persze jóval korábbi mint Kundera „Közép-Európa tragédiája” című elhíresült cikke (1984). Mészöly Miklós virtuális Közép-Európája (Volt egyszer egy Közép-Európa, 1989) a magyar történelem más-más pillanatait, mozzanatait idézte meg számunkra, s Jászi Oszkár közép-európai dossziéja is a fogalom „előéletét” bizonyítja. Szűcs Jenő már 1979-ben felvetette, vajon véletlen-e, hogy a „vasfüggöny” azt a vonalat követi, mely 1500 után megosztotta Európát. A kultúrtörténet tanúsága szerint „a régi római limes ma is felismerhető Európa morfológiai térképén”, következés-képpen a Kelet – Nyugat fogalomrendszerben Közép-Európának szinte predesztinált helye van. Vannak, akik (kulturális értelemben) a volt Habsburg Birodalom országait értik Közép-Európa alatt, mások szerint ide tartozik: Ausztria, Csehország, Lengyelország, Liechtenstein, Magyarország, Németország, Románia, Svájc, Szlovákia, Szlovénia. Egy szűkebb értelmezés szerint Közép-Európa: a Kelet- és Nyugat-Európa közé eső régiója. Ide sorolják Lengyelországot, Csehországot, Szlovákiát, Magyarországot, Szlovéniát és Horvátországot.
Az Új Európában, mely a régiók Európája akar lenni, lehet-e szerepe annak a Közép-Európának, mely Kundera szerint („átlépve a hidegháború politikai és gondolati határait”) magába foglalta a „keleti” (cseh, lengyel és magyar) területeket, továbbá a „nyugati” vidékeket (Ausztria és Olaszország egyes részeit) és részben az egykori Jugoszlávia tagországait (Horvátország, Szlovénia). Egyáltalán: hol van Közép-Európa?
* A több mint másfél évtized után jócskán átrajzolódott Kelet-Közép-Európa politikai térképe. Jogos tehát a kérdés, létezik-e olyan iránytű, mellyel eligazodunk ezen az új térképen?! S talán azt is megkérdezhetjük: mit várunk, mit várhatunk a jövőben az Európai Uniótól, s lehetünk-e (esetleg) úgy „világpolgárok”, hogy a közép-európai sorsközösséget is vállaljuk?
GÁL SÁNDOR: – Az előbbi kérdésre írt válaszból következik, hogy a jövőről – a magunkéról, és a világéról – miként vélekedek. Meglehet, az a „jövőkép” sokak számára abszurdnak tűnhet. De: a huszadik század második felében több ezer állat- és növényfajta tűnt el nyomtalanul, és észrevétlenül (?) bolygónk faunájából és flórájából. Csak a naiv és tájékozatlan, a globális frázisok között botorkáló emberek hihetik azt, hogy az emberi fajjal kivételt tesz a természet
CSÁKY PÁL: – Az Európai Unió mi vagyunk, Európa többi nemzetei nem fogják megoldani a mi problémáinkat. Ez a kelet-közép-európai népek értelmiségének a feladata. Nekünk magyarként kell új arcú európaiakká és európaiakként új arcú magyarokká válnunk. Ebben a népek közötti dialógusban érvényesítenünk kellene a magyar tapasztalatokat és a magyar szellemiséget is, az önfeladás és a mellébeszélések nem vezetnek sehová, csak az átgondolt érdekérvényesítés. Európában minden sikeres nemzet ezt teszi.
ÚJVÁRY LÁSZLÓ: – Meg kell védeni múltbeli értékeinket, ezekre alapozva kell megtalálni helyünket az új uniós helyzetben. Az egyetemes magyarságnak ez azért is sikerülhet, mert a politikai határok mégiscsak átértékelődtek, mondhatjuk, hogy szinte megszűntek (megszűnnek). Új közép-európai kapcsolatrendszer van kialakuló-ban, csak arra kell vigyázni, hogy egyenlő partneri viszonyban tiszteljük a több-nemzetiségű kultúrák sokszínűségét. Ezt előnynek és nem hátránynak kell kezelni itt, Szlovákiában is. Egyetemes, tényeken alapuló történelemtudományt kell alkalmazni az oktatásban, hogy a felnövekvő ifjúság a fejekben érezze, tudatosítsa a renderszerváltást, a pozitív gondolkodásmódot. Ezért kell célszerűbben foglalkozni a jövővel: meg kell teremteni a kulturáltabb emberi társadalmat, melyben nem lesz sem szociális, sem kulturális szakadék, nemzetiségi, faji, vallási és egyéb megkülönböztetés, így megelőzhetőek a 2-3 évtizedben esetlegesen megismétlődő konfliktushelyzetek. Hogy jó legyen mindannyiunknak…
DUBA GYULA: – Úgy tűnik fel, hogy Közép-Európa kevésbé meghatározható területi egységként, sokkal inkább történelmi sors és spirituális népi létélményként van, amelynek az alávetettség, az elnyomó hatalom elviselése a természete. A hatalom olyan változatokban szerepel történelmében, mint a középkori római – majd az oszmán birodalom, a Habsburg-ház uralkodása, a Harmadik Birodalom és a szovjet rendszer, s az alávetettség, a „hódoltság élménye” az uralkodó hatalom természetétől függött. Mintha Közép-Európa kis nemzetei folyamatosan „kisebbségi” állapotokban éltek volna. Ez persze metaforikus összevetés, de lényegében nem helytelen. Nem véletlen, hogy ezeknek a nemzeteknek a kultúrájára történelmük fokozottabban rányomja bélyegét, mint a nagy népekére, mintha valamiféle védekező magatartásra, kedvezőtlen körülmények közt végzett alkotómunkára kényszerítené őket. Szükség szülte érték ez, de nem haszontalan! Alighanem egyre hitelesebb feltétele annak, hogy „világpolgárok” legyünk, és a közép-európai „sorsközösséget”, s annak történelmi tanulságait érvényre juttassuk az új európai tudatban. Azok a célok, amelyeket Európa maga elé tűzött, nemcsak feltételezik, hanem megkövetelik a „közép-európaiság” tudomásulvételét és annak eszmei értékeit!
KISS JÓZSEF: – Persze, itt az a kérdés, hogy miként közeleledünk e fogalom, illetve egymáshoz való viszonyuk értelmezéséhez. A világpolgár jelzőnek és meghatá-rozásnak a kicsengése, főként a kisebbségi berkekben szinte azonos a kozmopolitizmussal. A világpolgárnak azonban van a kozmopolitizmussal szembeállítható vetülete is. A kozmoplita teljes mértékben elszakad mind szűkebb, mind tágabb közösségétől, magatartása nélkűlözi a felelősségvállalással együttjáró kötődéseket. A multinacionális vállalatok menedzservilágában szocializálódó világpolgár számára, akinek alkalmazkonia kell a sokfelé ágaó érdekek szembesüléséhez és megütközéséhez, adott a másság figyelembe vétele iránti készség is, s ez pozitív magatartási modelekkel szolgálhat. E problémakörnek megvan az elméleti-szakmai háttere, de a politológiai-szociológiai, sőt az újabban egyre inkább kibontakozó társadalompszichológiai elemzések és fejtegetések kevés fogódzót kínálnak a teoretikus megközelítések egyfajta élettanná, magatartási útmutatóvá váltásához. Mert éppen ezen a síkon kapcsolódik a tudat, illetve a tudatformálás fontosságának és kezelésének a szintjén a világpolgári attitűd a sorsközösség vállalásához és megéléséhez. S e viszony akkor válhat egymást gazdagító kölcsönhatássá, kiváltképp a kisebbségek számára, ha maga a sorsközösség képes felmutatni a tágabb dimenziókban érzékelhető értékeket. A magyarság legkiválóbb költői ennek fényes bizonyságát adták. Csakhogy meg kell találni az értékek politikai megjelenítésének adekvát módozatait és eszközeit. Nem elég azt képzelni, amit gyakran a szemünkre hánynak: azt hisszük, hogy a mi problémánk körül forog, ha nem is a világ, de egész Európa.
* Köszönöm az alapos és bölcs válaszokat!
Fónod Zoltán