Grendel Lajos – Ma­gyar lí­ra és epi­ka a 20. szá­zad­ban (24)

Ju­hász Fe­renc  (1928)
Ma­ra­di­ság és ere­de­ti­ség vi­szo­nya még Nagy Lász­ló­é­nál is éle­seb­ben ve­tő­dik föl Ju­hász Fe­renc mű­vei kap­csán, az el(be)fogadásnak és el­uta­sí­tá­sá­nak még szél­ső­sé­ge­sebb vég­le­tei kö­zött, mint Nagy Lász­ló ese­té­ben. A hat­va­nas évek­ben a Ju­hász Fe­renc köl­té­sze­tét ért tá­ma­dá­sok fő­ként po­li­ti­kai-ide­o­ló­gi­ai in­dít­ta­tá­súk vol­tak (szub­jek­ti­viz­mus, de­ka­den­cia stb.), má­sok ma azt ne­hez­mé­nye­zik, hogy Ju­hász Fe­renc a het­ve­nes s a nyolc­va­nas évek­ben egy­sze­ri­ben a ha­ta­lom, úgy­mond „ke­gyelt” köl­tő­je lett.

Az öt­ve­nes évek kö­ze­pe óta vis­­sza­té­rő vád Ju­hás­­szal szem­ben bi­o­ló­gi­ai ir­ra­ci­o­na­liz­mu­sa, koz­mi­kus misz­ti­ká­ja, az öko­nó­mia tel­jes hi­á­nya, lí­rá­já­nak parttalansága(24). A köl­té­sze­té­nek ért­he­tet­len­sé­gé­ről és ol­vas­ha­tat­lan­sá­gá­ról szó­ló bí­rá­ló meg­jegy­zé­sek­re pe­dig kár is szót vesz­te­get­ni: ezek­ből a szem­re­há­nyás­ok­ból bő­ven ki­ju­tott a ma­ga ko­rá­ban Ady­nak, Kas­sák­nak és má­sok­nak is. A leg­utób­bi évek­ben, év­ti­zed­ben vi­szont köl­té­szet­esz­mé­nyé­nek anak­ro­niz­mu­sa a bí­rá­lat tár­gya. „A tel­jes­ség ro­man­ti­kus esz­mé­nye Ju­hász Fe­renc ver­se­i­ben egy­re in­kább olyan üres sé­má­vá vál­to­zik, amel­­lyel szem­ben az egyes mű­vek­nek sem­mit  sem kell bi­zo­nyí­ta­ni­uk, sőt a mű egy­sze­ri­sé­ge min­den al­ka­lom­mal le is lep­le­zi a szub­jek­ti­vi­tás vég­te­len ki­ter­jesz­té­sé­nek ön­ké­nyes­sé­gét […] A 90-es évek kri­ti­ká­i­ban több al­ka­lom­mal meg­fo­gal­ma­zó­dott a kér­dés, van-e bár­mi e foly­to­nos ki­ter­jesz­té­sen, a to­ta­li­tás esz­mé­jén kí­vül, amit Ju­hász Fe­renc ver­se­i­ben az ol­va­só­nak meg kell értenie.”(25) Ezek­kel a fenn­tar­tá­sok­kal kap­cso­lat­ban az a prob­lé­ma ve­tő­dik fel, hogy nem dif­fe­ren­ci­ál­nak az élet­mű kü­lön­bö­ző pe­ri­ó­du­sai és a fon­tos vagy ke­vés­bé si­ke­rült mű­vek kö­zött, ha­nem az élet­mű­vet egyet­len mo­no­li­ti­kus tömb­nek te­kin­tik, amely­nek en­nél­fog­va nin­cse­nek hegy­csú­csai és völ­gyei, ha­nem az egész mint­ha egyet­len la­pály (vagy fenn­sík?) len­ne. Ju­hász Fe­renc köl­té­sze­té­nek tel­je­sebb be­fo­ga­dá­sát alig­ha­nem az is ne­he­zí­ti, hogy Szentkuthy Mik­lós vagy Ha­tár Győ­ző min­den­fé­le sza­bályt és elő­ze­tes esz­té­ti­kai el­vá­rást fel­rú­gó élet­mű­vé­hez ha­son­ló­an, Ju­hász Fe­ren­cé is kép­te­len meg­fe­lel­ni az ép­pen kur­rens el­mé­le­ti-esz­té­ti­kai dokt­rí­nák­nak.

A fi­a­tal Ju­hász Fe­renc él­mény­vi­lá­ga Nagy Lász­ló­é­val ro­kon, nem­kü­lön­ben té­ma­vá­lasz­tá­sa (fa­lu, sze­gény­ség stb.) vagy vers­po­é­ti­ká­ja. Le­egy­sze­rű­sí­tett vi­lág­kép, tisz­ta, egy­sze­rű és át­te­kint­he­tő ér­zés­vi­lág. Köl­té­sze­tét épp­úgy nem érin­tet­ték meg a mo­dern kor „mér­gei”, ahogy Nagy Lász­ló­ét és a töb­bi ve­le egy ivá­sú, fa­lu­ról szár­ma­zó fi­a­tal köl­tő­ét sem. „Lo­bo­gónk Pe­tő­fi!” – hir­det­te a kom­mu­nis­ta iro­da­lom­po­li­ti­ka, s a fi­a­tal Ju­hász Fe­renc lí­rá­ja egy da­ra­big mint­ha csak il­luszt­rá­ci­ó­ja lett vol­na en­nek a jel­szó­nak.
Apám vért köp és mo­so­lyog,
nem is­me­ri a bá­na­tot,
tü­de­jét kő­por et­te meg.
Anyám akár az őszi al­ko­nyok.

Ül­nek a pa­don, öre­gek,
két hul­ló vad­ró­zsa­szi­rom.
Szi­por­ká­zó fé­nyes­ség­ben
Ül­dö­gél­nek, mint egy csil­la­gon.
(Öre­gek)
A kom­mu­nis­ta for­du­la­tot kö­ve­tő­en Ju­hász Fe­renc pá­lyá­ja me­re­de­ken ívelt föl­fe­lé, vér­lá­zí­tó­an fi­a­ta­lon Kos­suth-díj­jal ju­tal­maz­ták, s úgy tűn­he­tett, nem­csak párt­hű­sé­gé­nek, ha­nem te­het­sé­gé­nek kö­szön­he­tő­en is, az el­né­mí­tott vagy fél­re­ál­lí­tott te­het­sé­ges fi­a­ta­lok el­le­né­ben ő lesz az a po­zi­tív pél­da, aki min­den­ben meg­fe­lel a kom­mu­nis­ta iro­da­lom­po­li­ti­ka ide­o­ló­gi­ai kí­vá­nal­ma­i­nak.  A Sántha csa­lád  (1950) és az Apám (1950) c. epo­sza eze­ket a vá­ra­ko­zá­so­kat an­­nyi­ban alá­tá­masz­tot­ta, hogy köl­tő­jük iga­zol­ta, ké­pes nagy ívű mű­vek al­ko­tá­sá­ra is, ép­pen olya­nok­ra, ami­lye­ne­ket az iro­da­lom­po­li­ti­ka a fi­a­tal te­het­sé­gek­től el­várt. A fi­a­tal Ju­hász Fe­renc na­iv­sá­gát és lel­kes op­ti­miz­mu­sát fel­ró­ni ma, fő­ként az élet­mű ma­gas­la­ta­i­nak is­me­re­té­ben, nem vol­na ele­gáns do­log. Ju­hász Fe­renc­nél a bó­dí­tó op­ti­miz­must na­gyon ha­mar kö­vet­te a más­na­pos ki­jó­za­no­dás. Mai szem­mel néz­ve mind­két eposz in­kább csak kor­do­ku­men­tum­nak tű­nik, mint­sem kor­sza­kos mű­nek, ami­lyen­nek a meg­je­le­né­se ide­jén so­kan lát­tat­ni pró­bál­ták; az élet­mű egé­sze fe­lől néz­ve azon­ban még­sem el­ha­nya­gol­ha­tó al­ko­tá­sok. A két ko­rai eposz nyel­vé­ben ugyan­is ér­le­lő­dik már a ha­tal­ma­san ára­dó, erő­tel­je­sen vi­zu­á­lis, ös­­sze­té­veszt­he­tet­len Ju­hász Ferenc-i stí­lus. Mint ezek­ben a so­rok­ban, pél­dá­ul:
La­poc­ká­tól a csí­pő­ig
Ró­zsa­szí­nű seb­hely-páf­rány,
Fe­ke­te fog­so­rú fé­sű
Nőtt a hor­pa­dás ha­tá­rán.
Ó, iszo­nyú fog­sor-nyo­mok,
Ó, el­met­szett tol­lú bor­dák,
Mint fo­gat­lan száj az a hát,
Mint egy láp­ba-sül­­lyedt or­szág!
Fél­tü­de­jű vi­asz-vi­rág,
Két­él­tű ős. Ült, mint akit
Kro­ko­di­lus ha­ra­pott át:
Ra­ga­do­zó-Ma­gyar­or­szág!
Kro­ko­di­lus-Ma­gyar­or­szág!
Té­koz­ló or­szág. Ju­hász Fe­renc köl­té­sze­té­ben az Apá­mat kö­ve­tő­en már ér­le­lő­dött a for­du­lat, amely­nek el­ső lát­vá­nyos ered­mé­nye a Temp­lom Bul­gá­ri­á­ban c. hos­­szú­vers, amely me­men­tó és gyász­be­széd a tö­rö­kök ál­tal a 19. szá­zad vé­gén le­mé­szá­rolt bol­gár fa­lu la­ko­sa­i­ért. Ju­hász Fe­renc köl­té­sze­té­nek ho­ri­zont­ja a múlt, a tör­té­ne­lem fe­lé nyí­lik ki, vers­po­é­ti­ká­ja a sza­bad vers és az avant­gárd ma­ga­biz­tos bir­tok­ba vé­te­lé­ről ta­nús­ko­dik, va­gyis egy­re nyil­ván­va­lóbb el­tá­vo­lo­dás­ról a né­pi for­mák és a 19. szá­za­di ver­ses epi­ka tra­dí­ci­ó­i­tól, nyel­vé­ben pe­dig a lát­vány és lá­to­má­sos­ság tér­hó­dí­tá­sá­ról.
Ó, föl­per­zselt fal­vak, lán­go­ló vis­kók,
Kar­dok­ba dön­tött szűzek, már­vány-as­­szony­tes­tek,
Rom­busz-ala­kú dár­da-se­bek­től ék­te­le­ní­tet­tek,
be­mocs­kolt li­li­o­mok,
lucs­kos szil­va­ként csil­lo­gó ki­szúrt sze­mek
Úgy vonúltok már egy ké­sőb­bi szá­zad gyer­me­ke előtt,
mint csil­lá­ma­i­val a vég­te­len tej­út.
S most itt cson­tok, csi­go­lyák, ko­po­nyák ha­lom­ban,
szent em­lé­kez­te­tő és tanúlság
e kő­vé iszo­nyo­dott temp­lom­ban előt­tem.
Még to­vább megy, még ra­di­ká­li­sabb szem­lé­le­ti és nyel­vi for­du­la­tot hajt vég­re A té­koz­ló or­szág (1954) c. eposz­ban, amely az öt­ve­nes évek ma­gyar lí­rá­já­nak, Weöres hos­­szú­ver­sei és Pi­linsz­ky Apok­rif­je mel­lett, leg­ki­emel­ke­dőbb tel­je­sít­mé­nye. A rö­vid éle­tű el­ső Nagy Im­re-kor­mány ide­jén szá­mos, a ha­ta­lom ál­tal ke­gyelt köl­tő és író fo­gott ön­vizs­gá­lat­ba, ám kö­zü­lük Ju­hász Fe­renc az egyet­len, aki­nél ez az ön­vizs­gá­lat köl­té­sze­té­nek alap­ja­i­ig ha­tol, va­gyis nem­csak a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus ide­o­ló­gi­á­ját ve­ti el, ha­nem azo­kat a for­mai és nyel­vi kli­sé­ket is, ame­lyek­ben a se­ma­ti­kus ver­sek re­a­li­zá­lód­tak.
A té­koz­ló or­szág té­má­ja a Dó­zsa-fé­le pa­raszt­lá­za­dás fö­lött ér­zett mély fáj­da­lom – egy ha­tal­mas, vé­get ér­ni nem aka­ró je­re­mi­á­da. Az eposz nar­rá­to­ra egy is­me­ret­len ván­dor köl­tő, aki a bu­kás je­len­ ide­jé­ből, mint­egy kró­ni­kás­ként, fel­idé­zi a pa­raszt­fel­ke­lés né­hány fon­to­sabb epi­zód­ját, s apo­ka­lip­ti­kus ké­pek­ben a bu­kást kö­ve­tő pusz­tu­lás lát­vá­nyát. Ma­ga az eposz azon­ban mes­­sze meg­ha­lad­ja a kró­ni­ka­mon­dás szab­ta ke­re­te­ket. Epo­szá­ban Ju­hász Fe­renc a tör­té­nel­mi ese­ményt koz­mi­kus táv­lat­ból né­zi, más­fe­lől a ko­ra­be­li ol­va­só jog­gal lát­hat­ta be­le a na­gyon is föl­di, na­gyon is e vi­lá­gi Rá­ko­si-kor­szak bur­kolt el­uta­sí­tá­sát is. De hogy ez az eposz en­nél jó­val töb­bet mond, üze­ne­te en­nél egye­te­me­sebb, bi­zo­nyít­hat­ja az a tény is, hogy míg má­ra az ak­tu­a­li­zált ol­va­sa­ta jócs­kán el­hal­vá­nyult, ma­ga a szö­veg mit sem ve­szí­tett meg­döb­ben­tő mű­vé­szi ere­jé­ből.
Meg­halt? És mi, kik et­tük hú­sát, élünk to­vább örök iszony­ban?
Mert et­tem én is, elárúlva hi­tét, s tes­té­nek min­den fa­lat­ja
ége­ti szer­ve­im, s meg­üli szí­ve­met ko­pá­ran, mint a lá­va ki­hűlt hab­ja.
Nél­kü­le él­he­tünk? Az áru­lás nem osz­lik el a lé­lek­ben és gyo­mor­ban.

Ju­hász Fe­renc új­sze­rű vers­be­szé­dé­nek há­rom fon­tos ka­rak­ter­je­gyét eme­li ki Bod­nár György, a köl­tő élet­mű­vé­nek ta­lán leg­ava­tot­tabb is­me­rő­je. Ezek: „a köl­tői jel­zés fel­cse­ré­lé­se a ter­mé­szet­tu­do­má­nyi ih­le­té­sű rész­le­tes meg­je­le­ní­tés­sel”. „A mik­ro­szko­pi­ku­san rész­le­te­ző lá­tás le­író ké­pet tük­röz, de a le­írt mik­ro­vi­lág olyan szo­kat­lan és is­me­ret­len, hogy ví­zi­ó­nak tet­szik.” To­váb­bá, hogy „A té­koz­ló or­szág iga­zi stí­lus meg­ha­tá­ro­zó­ja az önál­ló­sult köl­tői kép.”(26)

A té­koz­ló or­szág mér­föld­kő Ju­hász Fe­renc pá­lyá­ján, a ben­ne meg­te­rem­tett ára­dó (bí­rá­lói sze­rint bur­ján­zó), lá­to­má­sos stí­lus meg­ha­tá­roz­za a köl­tő vers­be­szé­dét nem­csak a kö­vet­ke­ző évek­ben, ha­nem év­ti­ze­dek­ben is. Nem­kü­lön­ben koz­mi­kus lét­szem­lé­le­te, a vi­lág mik­ro- és mak­ro­koz­mo­szá­nak egy­be­ját­szá­sa. „…nem a bel­ső fo­lya­ma­tok ered­mé­nyét köz­li, ha­nem ma­gát a folyamatot” –  ír­ja Bod­nár György(27). S alig­ha­nem ez a kö­rül­mény a ma­gya­rá­za­ta a Ju­hász Fe­renc köl­té­sze­te kö­rü­li fél­re­ér­té­sek­nek (s itt nem el­ső­sor­ban a po­li­ti­kai-ide­o­ló­gi­ai ter­mé­sze­tű gán­csos­ko­dás­ra gon­do­lok). Ez a köl­té­sze­ti stra­té­gia nem kö­ze­lít­he­tő meg sem a kép­vi­se­le­ti lí­ra, sem a folk­lór, de az el­vont tár­gyi­as­ság esz­té­ti­ká­ja fe­lől sem. Ami­kor Né­meth Lász­ló Szentkuthy Prae-jét mél­tat­va ar­ról be­szél,  hogy ben­ne az író a for­má­val vi­as­ko­dik, ak­kor ez rész­ben el­mond­ha­tó Ju­hász Fe­renc­nek A té­koz­ló or­szá­got kö­ve­tő lí­rá­já­ról is. Mert A té­koz­ló or­szág in­kább csak kez­det, el­ru­gasz­ko­dá­si pont eb­ben a lí­rá­ban, ahon­nan azon­ban nin­csen vis­­sza­út, hi­á­ba kö­nyö­rög a köl­tő ma­ga is „kö­zép­szer­ért”.

Hall­gasd meg vég­re pa­na­szom:
e ter­het én már nem birom.
Ben­nem a min­den­ség de­lel,
az űr csönd­jé­vel és fé­nyi­vel.

És én már úgy ér­zem ma­gam,
mint anya, a bol­dog­ta­lan,
hisz szül­ni ré­gen jo­ga van:
mag­za­tá­nak már fo­ga van!

De nem jön meg a fáj­da­lom
és ful­dok­lik és nyög na­gyon,
s ben­ne szak­állt ereszt­ve nő
hom­lo­ká­ig a cse­cse­mő.
(Kö­nyör­gés kö­zép­szer­ért egy éposz írá­sa köz­ben)

De ez a vers már a köl­tő kö­vet­ke­ző kö­te­té­ből, A vi­rá­gok hatalmából (1955) va­ló, amely szá­mos más em­lé­ke­ze­tes ver­set is tar­tal­maz (Rezi bor­dal; A ha­lot­tak éposza; Krisz­tus lépesméze stb.) „Ben­nem a min­den­ség de­lel” – ír­ja, s en­nél pon­to­sab­ban ta­lán nem is ha­tá­roz­hat­ná meg köl­tői he­lyét, sze­re­pét, at­ti­tűd­jét. Rí­mel ez a sor Jó­zsef At­ti­la hí­res so­rá­ra „a min­den­ség­gel mérd ma­gad”-ra, de el­tér is at­tól, hi­szen ná­la a min­den­ség nem kí­vül, ha­nem be­lül van. Va­gyis új­fent: nem az ered­mény, ha­nem a fo­lya­mat! Ju­hász Fe­renc lí­rá­ja et­től kezd­ve a vers ke­let­ke­zé­sét is ma­gá­ban fog­lal­ja, ahogy Szentkuthy Prae-je is a Prae ke­let­ke­zé­sét. Ta­lán ez a leg­fon­to­sabb is­mér­ve Ju­hász Fe­renc köl­té­sze­ti for­ra­dal­má­nak, ez vál­tot­ta ki az ér­tet­len­ke­dést lí­rá­ja kö­rül. Em­ber­te­len­nek is ne­vez­ték ezt a lí­rát, ami sza­lon­köl­tők sznob nya­fo­gá­sá­nak tűn­het leg­in­kább, hi­szen Ju­hász Fe­renc­nél a mak­ro- és mik­ro­koz­mosz met­szés­pont­já­ban ép­pen hogy az em­ber áll. S min­dig szem­közt az em­be­ri lét nagy 20. szá­za­di ki­hí­vá­sa­i­val: az el­ide­ge­ne­dés­sel, dehumanizálódással, az em­bert lé­té­ben fe­nye­ge­tő ci­vi­li­zá­ci­ós ka­tak­liz­mák­kal, az atom­há­bo­rú ré­mé­vel stb. (A Szent Tűz­özön re­géi, 1970). „Az eposz­ban te­hát nem a mű­for­ma vonz­za, ha­nem a tel­jes vi­lág­kép kifejezése.”(28)

Harc a fe­hér bá­rán­­nyal. Az 1956-os for­ra­da­lom le­ve­ré­sét kö­ve­tő­en, Nagy Lász­ló­hoz ha­son­ló­an, Ju­hász Fe­renc is hos­­szú idő­re el­hall­ga­tott, hogy az­tán 1965-ben ő is elő­ruk­kol­jon az év­ti­zed egyik leg­na­gyobb ha­tá­sú ver­ses­kö­te­té­vel (Harc a fe­hér bá­rán­­nyal), mely­ben, Kul­csár Sza­bó Er­nőt idéz­ve, „a nyel­vi ma­ga­tar­tás­sá lett bel­ső drá­ma­i­ság­gal hoz­ta meg az 1945 utá­ni ma­gyar lí­ra egyik leg­je­len­té­ke­nyebb fordulatát”.(29) Eb­ben a kö­tet­ben ol­vas­ha­tó a tíz év­vel ko­ráb­ban, Bar­tók Bé­la ha­lá­lá­nak ti­ze­dik év­for­du­ló­já­ra írt hos­­szú­ver­se, A szar­vas­sá vál­to­zott fiú ki­ál­to­zá­sa a tit­kok ka­pu­já­ból, ame­lyet a köl­tő a Cantata pro­fa­na iro­dal­mi pár­da­rab­já­nak szánt. Ez a ro­mán nép­bal­la­dá­ra épü­lő, pár­be­szé­des, po­li­fon szö­veg, az ar­cha­i­kus és mo­dern vi­lág szem­be­ál­lí­tá­sá­val, a ki­sza­ka­dás/el­sza­ka­dás drá­má­ját be­szé­li el, egy örök tör­té­net 20. szá­za­di vál­to­za­tát te­remt­ve meg. Hi­á­ba az édes­anya kö­nyör­gő-hí­vó sza­va, a gye­rek­kor el­ve­szett éde­né­be nem le­het­sé­ges a vis­­sza­té­rés, bár­men­­nyi­re fáj­dal­mas is ezt tu­do­má­sul ven­ni.

Anyám, édes­anyám, nem me­he­tek vis­­sza,
száz se­bem ki­forr szín­aran­­nyal,
na­pon­ta le­ro­gyok, száz go­lyó szügyemben,
na­pon­ta föl­ke­lek, száz­szor tel­je­seb­ben,
na­pon­ta meg­ha­lok há­rom-mil­li­árd­szor
szar­vam min­den he­gye ket­tős-tal­pú vas-vil­lany­osz­lop,
szar­vam min­den ága ma­gas­fe­szült­sé­gű-áram­ve­ze­ték,
sze­mem nagy ke­res­ke­del­mi ha­jók ki­kö­tő­je, ere­im fe­ke­te ká­be­lek,
fo­ga­im vas-hi­dak, szí­vem­ben taj­ték­za­nak a szörn­­nyel hem­zse­gő ten­ge­rek
min­den csi­go­lyám nyüzs­gő nagy-vá­ros, füs­töl­gő kő­bár­ka a lé­pem,
min­den sej­tem nagy gyár, ato­mom nap­rend­szer,
he­re­go­lyó­im a nap-hold, a tej­út ge­rinc­ve­lőm,
az űr min­den pont­ja tes­tem egy-egy ré­sze,
ga­lak­ti­ka-für­tök agyam egy sej­té­se.

Eb­ben a rö­vid rész­let­ben a Ju­hász Ferenc-i vers­nyel­vet mint­egy a for­má­ló­dá­sa fo­lya­ma­tá­ban fi­gyel­het­jük meg. Ne­ve­ze­te­sen, ho­gyan tá­gít­ja-nö­ve­li  egye­te­mes­sé, az em­be­ri­ség, a vi­lág­min­den­ség mí­to­szá­vá az ősi bal­la­dai alap­tör­té­ne­tet, a ki­sza­ka­dást vis­­sza­for­dít­ha­tat­lan tör­té­nés­sé. A drá­mát nem el­me­sé­li, ha­nem ha­tal­mas lá­to­má­sok­kal mint­egy le­játs­­sza az ol­va­só előtt, az em­ber és a vi­lág­min­den­ség sors­drá­má­ját el­vá­laszt­ha­tat­lan egy­ség­gé for­raszt­ja ös­­sze, me­rít­ve az avant­gárd örök­sé­gé­ből is.

A kö­tet má­sik em­lé­ke­ze­tes, fon­tos hos­­szú­ver­se a Ba­bo­nák nap­ja, csütörtök: amikor a leg­ne­he­zebb. Az esős, ne­on­fény­ben úszó bu­da­pes­ti Ok­to­go­non ma­gá­nyo­san ácsor­gó köl­tő szám­ve­tést ké­szít sor­sá­val, el­szá­mol ma­gá­nyá­val. Az egy­más­ra tor­ló­dó kép­zu­ha­ta­go­kat hol rö­vid ki­je­len­tő mon­da­tok, hol ta­nács­ta­lan­ság­ról árul­ko­dó kér­dé­sek vagy a ma­gá­nyos lé­lek mé­lyé­ről fel­fa­ka­dó fel­ki­ál­tá­sok sza­kít­ják meg – s te­szik ily mó­don a köl­te­mény egé­szét zak­la­tot­tá, drá­ma­i­vá. A vers ön­val­lo­más is, lel­ki­is­me­ret-vizs­gá­lat is, a hát­tér­ben az 1956-os for­ra­da­lom tra­gé­di­á­já­ra uta­ló jel­zé­sek­kel. Va­jon mi­re utal­hat a ref­rén­sze­rű­en vis­­sza­té­rő „har­ma­dik napon”? A fel­tá­ma­dás­ra, mint Pi­linsz­kynél? Vagy in­kább a fel­tá­ma­dás el­ma­ra­dá­sá­ra? Hi­szen a ver­set, a né­mi­képp sem­le­ges ki­je­len­tő mon­dat­tal zá­ró köl­tő be­szé­dét új­ra meg új­ra át­jár­ja a szkep­szis.

De ki­nek mo­tyo­gok, ki­nek be­szé­lek?
Kit ment meg a ha­lál­tól az ének?
Hi­szen én is­tent ne­vet­ve meg­ta­gad­tam,
tö­vis-ág­gal ver­tem ágyé­kát, s el­sza­lad­tam.
Lán­go­mat is­ten-nagy­ra csa­var­tam:
vi­lág-ro­va­rok per­zse­lőd­nek ben­ne hár­tyás nyá­la­zás­sal,
zöld könny-sis­ter­gés­sel, zöld bu­bo­ré­ko­lás­sal.
S most be­fon­ják fe­je­met
a pi­ros, kék, zöld vil­lany-gyö­ke­rek.
Vil­lany-em­ber le­om­ló li­la sza­kál­la rám fo­lyik,
mint csáp­nya­láb-kö­teg foj­to­gat, be­bo­rít.

Ju­hász Fe­renc apo­ka­lip­ti­kus lá­to­má­sai még­is mint­egy lá­tens op­po­zí­ci­ó­ban van­nak a 20. szá­zad nagy szkep­ti­ku­sa­i­nak vagy anar­chis­ta lá­za­dó­i­nak po­é­má­i­val, Eliot Átok­föld­jé­vel vagy Pound Cantóival, hogy a 20. szá­za­di vi­lág­lí­ra csu­pán két kor­pu­szá­ra utal­jak. Alig­ha van még egy köl­tő a vi­lág­iro­da­lom­ban, aki olyan tö­mé­nyen, olyan meg­szám­lál­ha­tat­lan men­­nyi­ség­ben zú­dí­ta­ná ol­va­só­i­ra apo­ka­lip­ti­kus lá­to­má­sa­it, amint azt Ju­hász Fe­renc te­szi. Szin­te be­te­me­ti ve­lük ol­va­só­it – ta­lán egy pon­ton az el­vi­sel­he­tő­ség és be­fo­gad­ha­tó­ság ha­tá­ra­it is túl­lép­ve. Ju­hász Fe­renc lí­rá­já­ban az el­ide­ge­ne­dés, az em­ber el­ve­szett­sé­ge még­sem olyan tel­jes, mint nagy nyu­gat-eu­ró­pai kor­tár­sa­i­nál és elő­de­i­nél. Ju­hász Fe­renc nagy lá­to­má­sai is a ka­taszt­ró­fa ár­nyé­ká­ban szü­let­nek, de a ka­taszt­ró­fa el­há­rít­ha­tó­sá­gá­nak re­mé­nyé­ben. No­ha a Ju­hász Fe­renc köl­té­sze­té­ben meg­je­le­nő em­be­ri sors­kép­let vi­gasz­ta­lan­nak tű­nik, a túl­élés, a Rossz le­győ­zé­sé­nek re­mé­nye az ő lí­rá­já­ban nem hal meg.

El­hall­ga­tás és meg­úju­lás. A ma­gyar lí­rá­ban a het­ve­nes évek ele­jén és de­re­kán be­kö­vet­ke­zett for­du­lat Ju­hász Fe­renc köl­té­sze­té­nek meg­íté­lé­sét ked­ve­zőt­le­nül érin­tet­te. A Ju­hász-re­cep­ci­ó­ban en­nek az év­ti­zed­nek a vé­gén és a nyolc­va­nas évek­ben fel­erő­söd­tek a kri­ti­kus han­gok. Mo­do­ros­sá­got, szem­lé­le­ti-tar­tal­mi ki­üre­se­dést ve­tet­tek a köl­tő sze­mé­re. Nem min­dig alap­ta­la­nul. Az al­ko­tói vál­ság tü­ne­té­nek te­kint­he­tő az a kö­rül­mény is, hogy a ko­ráb­ban oly ter­mé­keny köl­tő a het­ve­nes-nyolc­va­nas évek for­du­ló­ján hat év­re el­hall­ga­tott. Más­fe­lől, ke­vés ki­vé­tel­től el­te­kint­ve, a kri­ti­ku­sok fi­gyel­mét el­ke­rül­te, hogy, kü­lö­nö­sen a Ha­lott fe­ke­te­ri­gó (1985) c. kö­te­té­vel kez­dő­dő­en Ju­hász Fe­renc lí­rá­ja újabb len­dü­le­tet vett, s bár vers­be­szé­dé­nek ka­rak­te­ré­ben nem kö­vet­ke­zett be lé­nye­ges vál­to­zás, hang­ja, te­ma­ti­ká­ja sze­mé­lye­seb­bé és ben­ső­sé­ge­seb­bé vált.
Íme hát az Ördög-Vásár
Mint dög­hús­ra zöld légy rá­száll
S ott bozsog pán­cél-ku­pac­ban,
Zöld ri­biz­li-sze­mű nyáj­ban.

Sze­gény va­gyok. Így is le­het
Nem adom el a lel­ke­met
Nem adom el az ár­nya­mat
Csak ár­nyam­mal va­gyok sza­bad

Mert árny nél­kül a fény sin­csen.
Árny­ta­lan fény csak az Is­ten
Úgy va­gyok csak a lét láng­ja
Ha lét­re hull lé­tem ár­nya
(A Köl­tő és a Sá­tán)

A Fe­ke­te saskirály (1988), A tíz­mil­li­árd éves szív (1989), a Vi­lág­tűz (1994), a Pu­pil­lák (1995), a Pi­pa­csok a po­kol fö­lött (1996) c. kö­te­tek a meg­úju­ló ju­há­szi lí­rá­nak to­váb­bi fon­tos ál­lo­má­sai. A rend­szer­vál­tást kö­ve­tő év­ti­zed­ben, nem kis mér­ték­ben az iro­dal­mi élet­ben dú­ló bel­há­bo­rú kö­vet­kez­mé­nye­ként, a Ju­hász Fe­renc lí­rá­ja irán­ti fi­gye­lem  meg­csap­pant, a nem­rég még ün­ne­pelt köl­tő Vaj­da János-i ma­gány­ba szo­rult. „…az a köl­tői lá­tás­mód, amely to­vább­ra is élet­igen­lés és ké­tely két-osztatú rend­sze­ré­ben ér­tel­me­zi a vi­lá­got, az ez­red­év­hez kö­ze­led­vén ke­vés­bé kí­nál re­le­váns mű­vé­szi vá­la­szo­kat a kor meg­vál­to­zott kérdéseire” – ír­ta iro­da­lom­tör­té­ne-t­ében Kul­csár Sza­bó Ernő(30). A ki­vá­ló iro­da­lom­tör­té­nész íté­le­té­vel nyil­ván le­het és ta­lán szük­sé­ges is vi­tat­koz­ni, hi­szen az iga­zán je­len­tős, az em­be­ri lét nagy kér­dé­se­it nagy mű­vé­szi erő­vel ki­fe­je­ző mű­vek so­sem kor- és időfüggőek. Már­pe­dig Ju­hász Fe­renc­nek a rend­szer­vál­tás után írott mű­vei kö­zött is akad nem ke­vés ilyen mű. Nyil­ván­va­ló, hogy a Ju­hász Ferenc-i lí­ra­szem­lé­let in­kább tar­to­zik a ma­gyar köl­té­szet kö­zel­múlt­já­hoz, mint je­le­né­hez, amint azt Bedecs Lász­ló a leg­újabb Ju­hász-kö­tet­ről (Pa­csir­ta a szív­ben, 2008) írt kri­ti­ká­já­ban le­szö­ge­zi. Ám el­fo­gult­ság­ra, egy­ol­da­lú­ság­ra és szűk­lá­tó­kö­rű­ség­re val­la­na, ha nem ven­nénk ész­re, amit né­hány sor­ral ez­után ek­kép­pen fo­gal­maz meg a fi­a­tal iro­da­lom­kri­ti­kus: „De […] be­lép­he­tünk egy va­ló­ban va­rázs­la­tos nyel­vi és köl­tői vi­lág­ba, mely ha­son­la­ta­it a nö­vény­vi­lág mikrorezdüléseiből és a csil­la­gok éle­té­ből egy­szer­re ve­szi, mely egyet­len mon­da­ton be­lül ké­pes át­szel­ni a vi­lág­egye­te­met, avagy fel­for­gat­ni a ma­gyar nyelv szótárait.”(31)

Jegy­ze­tek

24. Id.: Fü­löp Lász­ló: Élő köl­té­szet. Bp. 1976. 277. o.
25. Gintli Ti­bor–Schein Gá­bor: Az iro­da­lom rö­vid tör­té­ne­te. Pécs. 2007. 553–554. o.
26. Bod­nár György: Tör­vény­ke­re­sők. Bp. 1976. 592–593. o.
27. I.m. 594. o.
28. Bod­nár György: I.m. 619. o.
29. Kul­csár Sza­bó Er­nő: A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te 1945–1991. Bp. 1994. 67. o.
30. I.m. 67. o.
31. Bedecs Lász­ló: Ga­lak­ti­ka-dör­gés. Élet és Iro­da­lom. Bp. 2008. 23. sz.