Tóth Elemér versei

Szép bék­lyók­ban
Fé­lek ma­gam­tól, fé­lek tő­led,
fut­nék hoz­zád, fut­nék elő­led.

Em­lé­kek so­ra – oda-vis­­sza –
a vé­re­det s vé­re­met is­­sza.

Csa­tá­kat ví­vunk. Szá­zat? Ez­ret?
Csak aki lán­golt, meg az vesz­het.

Mert ha­za­fe­lé visz az út már,
de meg-meg­ál­lunk még. Ha­zud­nál,

ha le­ta­gad­nád – évek alatt,
vág­tá­zó vá­gyunk men­­nyit sza­ladt…

Em­lé­kei e sze­re­tés­nek
ben­nem lo­bog­nak, ben­nem ég­nek.

Ér­zé­sek so­ra. Lám a ker­tünk
bor­zon­ga­tó­an si­vár. Mer­tünk

du­haj csa­tá­kat vív­ni, él­ni,
csak most ta­nu­lunk fáz­ni, fél­ni.

Ér­zé­sek so­ra. Vágy­va-vá­gyott
vég­te­len­be nyí­ló vi­lá­gok.

Mi­kor lel­ked­nek nincs ha­tá­ra,
mint­ha az idő fej­re áll­na.

Mint­ha hir­det­né: Min­den vé­ges!
Az őzek far­ka­so­kat tép­nek.

Mint­ha a per­cek vad gyö­nyör­rel
forr­ná­nak ös­­sze az öröm­mel

el­rin­ga­tó har­mó­ni­á­ban,
egy­mást kö­tö­ző hi­deg vágy­ban.

Meg­áradt lé­lek­kel csa­tá­zunk,
égig rob­ban, emel a lá­zunk.

Ra­gyo­gás ez! Nél­kü­led min­den
szín­te­len, si­vár vol­na. Hidd el!

Gyö­nyö­rű őrü­let… Ma­radj még!
Rab­sá­gom­ban utá­nad hal­nék.

Mert úgy emel­tél fel sza­bad­nak,
szép bék­lyó­i­dat mind rám rak­tad.

Vér­ző ég alatt

Az Is­ten ár­nyé­ka ta­kar,
a fel­hők most csat­to­gó szár­nyak.
Vil­lám lo­bog, s a menny­dör­gés
resz­ket­ni ta­nít­ja a fá­kat.

A szél üvölt. Erő­sza­kos
ke­ze az ab­la­kun­kat ráz­za.
Te­mes­sen el a sö­tét­ség?!
Szí­ved­nek csu­pán ez a vá­gya?

Bújj mel­lém! Ha­lál an­gya­la
kö­szö­rüli tűz­fé­nyes kard­ját.
Só­ha­ja hi­deg. Nem ér­zed?
A kí­no­kat ma in­gyen ad­ják.

Tedd a szí­vem­re te­nye­red.
Fe­jünk fö­lött a vész ha­rá­kol.
Vo­ní­tó, go­nosz, fe­ke­te…
Szo­ríts, védj meg a rossz ha­lál­tól.

Re­pe­de­ző dör­gés su­han
föl-föl a té­pett, ron­gyos égig.
Az­tán meg­pat­tan va­la­mi:
su­hog az eső – az ég vér­zik.

Öreg­ség

Öreg­ség les rád min­den ut­ca­sar­kon;
a fáj­da­lom a csont­ja­id­ba épül.
Szí­ved­ben a csönd szün­te­le­nül mé­lyül.
Nem ér­de­kel a vi­lág. Már ha­rag­szol

a sok ap­rócs­ka, vi­dám ka­ca­gás­ra,
ahol az élet lány­mo­solyt vi­hán­col.
Só­haj­to­zol csak, mert min­den­től fá­zol;
félsz, hogy az öröm még re­ád ta­lál­na.

Ma­gá­nyod: vér­cse! Ön­hú­so­dat té­ped.
Kí­ván­csi­sá­god el­hord­ta az idő,
s egy­re las­sab­ban áram­lik a vé­red.

Nin­csen va­rázs­lat. Ne hidd, hogy még ki­nő
a szár­nyad. Resz­ket, lám ben­ned a lé­lek.
S a reny­he na­pok hull­nak rád mint a kő.