Fábry Zol­tán – „Ide­je már bi­zony”

Be­te­gen, fél­gőz­zel nem tu­dom az in­du­lás pil­la­na­tá­ra mon­da­ni­va­ló­im úgy ös­­sze­ál­lí­ta­ni, ahogy a hely­zet igé­nye meg­kö­ve­te­li, de épp ez te­szi le­he­tő­vé, hogy az ün­ne­pi kö­szön­tő szó­vi­rá­gai he­lyett azt mond­jam el, ami szür­kébb, re­á­li­sabb és szük­sé­ge­sebb: e fo­lyó­irat lé­té­nek és nem­lét­ének ham­le­ti mo­no­lóg­ját.

Ami­kor elő­ször kap­tam hírt e lap in­du­lá­sá­ról, azon­mód és ki­véd­he­tet­le­nül az el­ké­sett­ség ér­ze­te és tu­da­ta lo­pa­ko­dott be­lém, és még va­la­mi: egy Ady-stró­fa as­­szo­ci­á­ci­ós kísérőzenéje:
„In­dul­tok? jó, ide­je már bi­zony,
(Tar­tok ve­le­tek, vál­tig, hol­tig, per­sze)
Bí­zom egy ki­csit és még­se bí­zom…”

Nagy do­log­ról van szó, nagy el­ké­sett­ség­ről: negy­ven év mu­lasz­tá­sát kell pó­tol­ni, be­hoz­ni, meg­szün­tet­ni. Kis do­log: egy fo­lyó­irat, mely­nek lé­te vagy nem­lé­te negy­ven év ne­héz­sé­ge­it tük­rö­zi. Ma­gá­nak a lap­nak ügye is éve­kig va­jú­dott: a ne­héz­sé­gek, az aka­dá­lyok ele­ve el­ren­delt kény­sze­rű­sé­gek még ma is. Egy fo­lyó­irat­ról van szó, mely itt va­ló­já­ban so­ha­sem volt. Iro­da­lom, az iro­da­lom fo­lyó­ira­ta nél­kül: a leg­tel­je­sebb le­he­tet­len­ség. Most elő­ször ölt va­ló­sá­got a le­he­tő­ség és el­in­dul va­la­mi, és máris fel­ze­nél az Ady-strófa as­­szo­ci­á­ci­ós kö­szön­tő­je és – re­zig­ná­ci­ó­ja.

Hány in­du­lást él­tem meg ed­dig? Men­­nyi volt és mi­lyen volt? In­dul­tak, in­dul­tunk és meg­re­ked­tünk. Men­­nyi in­du­lás, men­­nyi le­tö­rés! Vé­gig egy lap sem bír­ta, 5–6 év a ma­xi­mum. In­dul­tunk és már­is be­lénk foj­tot­ták a szót. In­dul­tunk és le­csap­tuk a tol­lat: megcsalattunk. In­dul­tunk és már­is meg­tor­pan­tunk: ki­nek, mi­nek? Kö­zöny min­dig volt, és ár­gus, fi­gye­lő sze­mek is és le­csa­pó so­rom­pók: til­tó vég­zé­sek. Volt úgy, hogy a lap meg sem in­dul­ha­tott, a kér­vény ad acta vagy egye­ne­sen pa­pír­ko­sár­ba ke­rült. Volt fo­lyó­irat, amely el­ső és egyet­len szá­má­ban az őszin­te­ség ci­niz­mu­sá­val hal­dok­ló­ként kö­szön­töt­te a nyá­jas ol­va­sót: „Morituri te salutant!”

Ha vé­gig­gon­do­lom e negy­ven évet és vé­gig­fu­tom a lap­cí­me­ket – Va­gyunk, Tűz, Új Szó, Mi­ner­va, Új Mun­ka, Ma­gyar Írás, Az Út, A Ma, Új Élet, Új szem­le, Tát­ra, Ma­gyar Al­bum, Fák­lya, A Hét –, meg kell lát­nom, hogy Szlo­vá­ki­á­ban ma­gyar iro­dal­mi fo­lyó­irat – e meg­ha­tá­ro­zás tény­le­ges ér­tel­mé­ben – ez ide­ig még nem is volt. Eb­ből a tény­ből lo­gi­ku­san egy kö­vet­kez­te­tés adó­dik: a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom lé­té­nek problématikus vol­ta. Szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom: a név, a fo­ga­lom má­ig is há­zi­lag ke­zelt ered­mény és va­ló­ság csu­pán. Nincs sze­re­pe, nincs ki­út­ja, nincs vissz­hang­ja, nyug­tá­ja, iga­zo­ló pe­csét­je. A szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom a nagy pró­bák és ne­héz­sé­gek, az aka­rá­sok és gát­lá­sok hal­ma­za volt min­dig, má­ig! Soh­se tud­ta ma­gát meg­mu­tat­ni, hogy lát­va lás­sák és mond­va mond­has­sák. Az ok: ere­den­dő hely­ze­ti adott­ság. Hely­ze­té­ből, adott­sá­gá­ból ki­in­du­lón már ele­ve hát­tér­be szo­rult. Ha­gyo­má­nya, min­tá­ja, tá­ma­sza, ro­ko­na nem volt. Er­dély csu­pa tra­dí­ció: iro­dal­ma egy ki­pró­bált, önbiztos alap­ra épül­he­tett. Itt vi­szont Dé­vény­től Nagyszőllősig is­me­ret­len X-ek pró­bál­koz­tak egy­ség­gé ös­­sze­áll­ni. Ko­má­rom és Kas­sa egy sík­ra ke­rül­tek, a pro­vin­ci­a­liz­mus és urbanitás egy­mást tük­röz­ve szó­lal­ha­tott meg csu­pán.

A ki­csi­nyes­ség és tör­pü­lés ve­szé­lye, a kí­sér­tő kön­­nyí­tés le­he­tő­sé­ge kez­det­től fenn­állt. Itt csak ug­ra­ni le­he­tett, ha úgy tet­szik, me­ne­kül­ni: más­ba, töb­be, na­gyob­ba. A szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság ezért lett és le­he­tett ön­ma­gá­nál több. Az új esz­me­áram­lat­ok csak ezen a nyi­tot­tabb, lég­hu­za­tos térfelen okoz­hat­tak fej­fá­jást, esz­mé­lést és idéz­het­tek elő – vál­to­zást. Sen­kik vol­tunk, a sem­mi­ből kel­lett min­dent elő­te­rem­te­ni és elölről kezd­ve már­is óri­á­so­kat utá­noz­ni: pró­bál­ga­tá­sa­ink alap­mo­tí­vu­ma egy­re in­kább Eu­ró­pa lett, a vi­lág­há­bo­rú­ban meg­ta­lált hu­má­num és a szo­ci­a­liz­mus. Mi let­tünk az em­ber­ség, a nép, a sze­gény­nem­zet, az in­ter­na­ci­o­na­liz­mus kor- és tér­be­li el­kö­te­le­zett­jei. Kez­de­ti adott­sá­gunk, mely a ha­gyo­mány-vo­na­lon a leg­sze­ren­csét­le­nebb volt, szin­te pre­desz­ti­nál­tan lö­kött min­ket erőn­ket meg­ha­la­dó kö­te­le­zett­ség­vál­la­lá­sok­ra. De mond­tuk és áll­tuk a sa­rat: fel­kap­tuk a szót, a kor­pa­ran­csot és ad­tuk to­vább. Tisz­tünk, tes­tünk, lel­künk, vé­rünk és ára­munk így lett a vox humana, az em­ber­ség hang­ja és sza­va. Köz­ve­tí­tők­nek tud­tuk ma­gun­kat: az em­be­ri­sé­gi áram­kör ré­szé­nek, híd­osz­lop­nak, híd­ívek­nek, híd­épí­tők­nek. Sen­ki ná­lunk őszin­téb­ben, vál­lal­tab­ban, hi­te­le­sebb mu­száj­ból ezt nem csi­nál­ta. Cso­dá­nak tud­tuk ma­gun­kat és a vé­gén ki­sült, hogy csak cso­da­bo­ga­rak vol­tunk. Aka­ra­tunk, tet­tünk ma­xi­má­lis ki­len­gé­sé­re mi­ni­má­lis vissz­hang fe­lelt, de sok­szor csak bot­fü­lű­ség és né­ma­ság.

Osz­lop­tar­tók vol­tunk: a leg­fe­szül­tebb, a leg­ex­po­nál­tabb pon­ton, a kö­zé­pen. De a híd két vé­ge a le­ve­gő­ben ló­gott: a va­ló ér­dem­ben soh­se vál­lalt min­ket. Lég­üres tér­be ke­rül­ve, ka­ri­a­ti­dák­ká me­re­ved­tünk. Mos­to­ha sors ez min­den­kép­pen. Mos­to­ha­gye­re­kek vol­tunk és ma­rad­tunk – ha­tá­ron in­nen és ha­tá­ron túl egy­for­mán – mos­to­ha­gye­re­kek, kik soh­se érez­tek el­is­me­rést, nyug­tát, iga­zo­lást, me­le­get.

Ki­sebb­ség vol­tunk és azok ma­rad­tunk min­dig és min­den­képp, és így sen­ki sem cso­dál­koz­hat, ha ki­véd­he­tet­le­nül és vé­gig, má­ig, egy ala­csony­ren­dű­sé­gi ér­zet szo­rult be­lénk. Ezt kell ben­nünk meg­szün­tet­ni és be­lő­lünk ki­kü­szö­böl­ni. Előbb eb­ből a hi­ány­ér­zet­ből kell ki­gyógy­ul­ni, hogy to­vább­me­hes­sünk. Ezt ma itt, en­nél az in­du­lás­nál nyo­ma­té­ko­san le kell szö­gez­ni, mert ez meg­ma­gya­ráz min­dent: a túl­kom­pen­zált­sá­got csak­úgy, mint a gát­lást, az ápo­ro­dott­sá­got épp úgy, mint a re­zig­nált­sá­got. A prob­le­ma­ti­ka egé­szé­hez egy­for­mán hoz­zá­tar­to­zik a fel-fel­tö­rő buz­du­lás és a vissz­hang­ta­lan­ság­ból ere­dő, ezt nyo­mon kö­ve­tő el­er­nye­dés.

Mi­ért nincs el­ha­tá­ro­zó, dön­tő ered­mé­nyek­kel ki­ál­ló, ön­ma­gát mu­ta­tó, lát­ta­tó ma­gyar iro­da­lom Szlo­vá­ki­á­ban? Mi­ért nem volt, nem le­he­tett iga­zi iro­dal­mi fo­lyó­irat? En­nek ön­ma­gunk elég­te­len­sé­gén, tor­zó vol­tán kí­vül, úgy gon­do­lom az örö­kös mos­to­ha­gye­reksors az oka. Egész éle­tünk­ben nem is­mer­tük a na­pos ol­dalt, a vál­to­zá­sok hi­deg, lég­hu­za­tos poszt­já­ra ál­lít­va, épp a meg­lá­tás, a meg­ér­tés me­le­ge hi­ány­zott a leg­job­ban. Va­la­hogy min­dig a fel­vál­tat­lan posz­ton ál­lók sze­re­pe ju­tott ki ne­künk. Fél­váll­ról ke­zelt ada­lék, el­fe­lej­tett füg­ge­lék vol­tunk és let­tünk, ha úgy tet­szik: te­her­té­tel. Mind­két ol­da­lon – ha­tá­ron in­nen és ha­tá­ron túl – szám­adás­ok­ba és kö­zöny­be kal­ku­lál­tan: le­írt va­gyon­té­tel. Az egy­szer ci­ni­ku­san in­to­nált Morituri te salutant pó­zos hang­vé­te­le nem is volt olyan vé­let­len el­írás…

E na­pok­ban a pá­ri­zsi kultúrvédelmi kong­res­­szus jegy­ző­köny­ve­it la­poz­tam. 1938-ban ezen a fó­ru­mon Louis Aragon min­den­nél jel­lem­zőbb és meg­vi­lá­gí­tott szimp­tó­ma­ként üd­vöz­li azt a tényt, hogy „mi itt kö­rünk­ben üd­vö­zöl­het­jük Cseh­szlo­vá­ki­á­nak, en­nek a bá­tor de­mok­rá­ci­á­nak min­den nem­ze­ti­sé­gét: a cseh Nezvalt, a szlo­vák Ponièant, a né­met Egon Er­vin Kischet és a ma­gyar Forbáthot… Ez a pél­da Eu­ró­pa azon pont­ján, mely­re a kül­ső bru­ta­li­tás a leg­job­ban ne­he­ze­dik, nagy re­mén­­nyel tölt el min­ket a kul­tú­ra jö­vő­jét il­le­tő­en”. A kul­tú­ra jö­vő­jé­ről volt és van szó ma is. Mi­cso­da szug­gesz­tív ké­pet idéz fel Aragon gesz­tu­sa?! És mi­cso­da nosz­tal­gi­át! Előt­tünk a szem­be­szö­kő, min­den­ki­nek fel­tű­nő, lé­nye­get és va­lót egyen­lí­tő teg­na­pi nagy pél­da. Tu­dom az el­len­ve­tést: hisz ma mes­­szebb va­gyunk! A cseh, szlo­vák és ma­gyar írók egy kö­zös író­szö­vet­ség egy­for­ma jo­gú tag­jai. De ez csak kül­ső egye­zés, mely­ből hi­ány­zik a leg­fon­to­sabb: a bel­ső ko­hé­zió: az egy­más tény­le­ges tu­da­ta. Ha pe­dig az adek­vát tük­rö­zés még­is meg­van, ak­kor ez egy­ol­da­lú­an in­kább a mi ré­szünk plussza. Ré­gen nem vol­tak író­szö­vet­sé­gek, de meg­volt a bal­ol­da­li írók ben­ső kap­cso­la­ta. A Sar­ló Prá­gá­ban és Brnóban vi­tat­ko­zott, Olbracht tud­ta, hogy lé­te­zem, Fuèík tud­ta, hogy a ma­gyar ki­sebb­ség­gel baj van: lé­tün­ket, prob­lé­mán­kat meg­for­gat­ta a fe­jé­ben és ami­kor úgy adó­dott, a leg­al­kal­ma­sabb he­lyen és idő­ben – a Sar­ló kong­res­­szu­sán – vál­lal­ta azt a ma­ga leg­sa­já­tabb ügyé­vé.

Fel­vál­tat­la­nul, meg­lá­tat­la­nul ál­lunk őr­he­lyün­kön és még­is hű­ség­gel, mert a vox humana, a szo­ci­a­liz­mus mon­da­ni­va­ló­já­nak kö­te­lez­tük el ma­gun­kat. De ki tud ró­lunk ily ér­te­lem­ben és ily vi­szony­lat­ban? Ki tud nyug­tá­zót, te­hát lé­nye­ge­set mon­da­ni a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom egé­szé­ről, mond­juk – Prá­gá­ban? Hol fog­lal­ko­zik ve­le va­la­ki olyan lá­tón és lát­ta­tón, mint ahogy mi köz­ve­tít­jük a cseh és szlo­vák iro­da­lom egé­szét a ma­gya­rok fe­lé?!
„So­sem ma­gun­kért, min­dig má­sért
hir­det­tünk töb­bet, mint ma­gunk”
(Győry De­zső)

A köl­tő teg­na­pi iga­za ma is a mi leg­vál­lal­tabb iga­zunk. De a köz­ve­tí­tő sze­rep egy­ol­da­lú min­den­kép­pen. És ezt a nyo­masz­tó ér­zést nem le­het kül­ső egyen­lí­té­sek­kel, sta­tisz­ti­kai el­len­ve­té­sek­kel szün­tet­ni. Eh­hez több kell: meg­ér­tés, meg­lá­tás. Ezt szom­jaz­zuk, ezt vár­juk. Ma csak­úgy, mint teg­nap. Pe­dig köz­ben sok min­den meg­vál­to­zott, csak a mi iro­dal­munk nem tud ki­tör­ni a kö­ré ke­rí­tett vissz­hang­ta­lan­ság­ból és megértetlenségből. Kell ez­után még mon­da­nom, mit je­lent, mit je­lent­het ne­künk ez a most in­du­ló fo­lyó­irat? Ami­kor a ma­gyar­or­szá­gi la­pok­ban az el­ső hí­rek je­len­tek meg a fo­lyó­irat­ról, a kom­men­tá­rok nyo­ma­té­ko­san hang­sú­lyoz­ták, hogy ez­zel egy le­he­tet­len hely­zet ér vé­get. A le­he­tet­len hely­zet fel­szá­mo­lá­sa a le­he­tő­sé­get je­len­ti. Vissz­hang­ta­la­nul él­tünk ed­dig. Most ki­lé­pünk be­lő­le. Ez per­sze egy­elő­re ke­vés. És ez a ke­vés fog tük­rö­ződ­ni az el­ső lép­tek­nél. A dön­tő ered­mény – a ki­tö­rés ön­ma­gunk­ból – nem má­ról hol­nap­ra fog meg­tör­tén­ni. De a mód ad­va van, az út ki van je­löl­ve, csak él­ni kell ve­le. Kap­junk utá­na két kéz­zel.

Két nem­ze­dék­nek nem volt kris­tá­lyo­sí­tó pont­ja: iro­dal­mi fo­lyó­ira­ta. Ha most van, ak­kor ez a ma­gyar fi­a­ta­lok el­ső­ szá­mú ügyé­vé lép elő. Az ő ke­zük­ben van – tol­la­ik he­gyén, író­gé­pe­ik bil­len­tyű­jén – a vox humana nép­ének mon­da­ni­va­ló­ja és jö­vő­je. Negy­ven év  ne­héz­sé­gét, sú­lyát, le­ta­gad­ha­tat­lan­sá­gát, kö­te­le­zett­sé­gét adom to­vább: az em­ber­ség ügyét és hang­ját, lé­té­nek leg­biz­to­sabb zá­lo­gát. Nincs ró­zsa­szí­nem, de­rű­köny­­nyí­té­sem, szó­vi­rá­gom. Az idők tel­jé­ben élünk új­ra. Az em­ber­te­len­ség ré­gi és új vál­fa­jai szin­te ki­pro­vo­kál­ják a hu­má­num tör­vé­nyét: az em­bert az em­ber­te­len­ség­ben.

Negy­ven éven át min­den ed­dig volt in­du­lá­sunk Ady­ból sar­jadt. Nemhi­á­ba mond­tuk és vál­lal­tuk min­dig meg­szen­telt ha­gyo­mány­ként sem­mi­ből kez­dő­dő éle­tünk ez ál­lan­dó ma­gyar örök­sé­gét. Em­ber­nek len­ni, em­ber­nek meg­ma­rad­ni az em­ber­te­len­ség­ben: na­gyobb, ne­he­zebb, kö­te­le­zőbb és meg­tar­tóbb pa­ro­lát sen­ki sem mond­hat, sen­ki sem ad­hat. Ma is, most is Ady szól: if­jak­hoz, utó­dok­hoz új­ra. Az in­du­lást nem vé­let­le­nül és nem öt­let­sze­rű­en kö­szönt­jük vé­le és ál­ta­la:

„De ho­vá, mer­re ten­ném és kik­be
Hi­tem, lel­kem és a nem várt jö­ven­dőt.
A Jö­ven­dőt, ki nem nyilik Hit­be,
Ha nem bonttok ki ékes ken­dőt
Ha nem bonttok ki ékes ken­dőt?
In­dul­tok? jó, ide­je már bi­zony,
De ken­dő­tök le­gyen ékes szép zász­ló.”

A vers cí­me: Le­vél if­jú társakhoz. És in­tel­me vál­to­zat­lan. Negy­ven év for­du­ló­ján ál­lunk: ken­dőnk, ken­dő­tök le­gyen és ma­rad­jon ékes szép zász­ló!
In­dul­junk! In­dul­ha­tunk!

(Iro­dal­mi Szem­le, 1958/1)