Nézelődés az ablakból – Jegy­zet Ozsvald Ár­pád versfordításaihoz

Szerző: Tóth Lász­ló / Né­ze­lő­dés az ab­lak­ból. A vers­cím Michal Èerník cseh köl­tőé. De – kö­tet­cím­mé emel­ve – tö­ké­le­te­sen fe­di azt az al­ko­tói szán­dé­kot és al­ka­tot, mely Ozsvald Ár­pád mű­for­dí­tói élet­mű­ve mö­gött áll. A mű­for­dí­tás­ra ál­ta­lá­ban rá­il­lik a fen­ti alap­hely­zet: mint­egy ki­te­kint­ve ön­ma­gunk­ból, szem­ügy­re ves­­szük em­be­ri-tár­gyi kör­nye­ze­tün­ket, mint­egy ki­te­kint­ve nem­ze­ti iro­dal­munk­ból, kul­tú­ránk­ból, szem­be­sü­lünk mind­az­zal a szel­le­mi kör­nye­zet­tel, amit sze­münk-ér­tel­münk be­fog­hat, il­let­ve be­fog­ni ké­pes.

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után meg­le­he­tős ké­sés­sel in­du­ló (cseh)szlo-vákiai ma­gyar iro­da­lom­ban a tá­jé­ko­zó­dás­nak ez a ter­mé­sze­tes em­be­ri igé­nye a ma­ga tör­té­ne­ti kor­lá­to­zott­sá­gá­ban is már meg­le­he­tő­sen ko­rán, úgy­szól­ván a kez­det kez­de­tén meg­fi­gyel­he­tő, amely azu­tán 1958-ban Tő­zsér Ár­pád „anyánk ké­pén a vi­lág a rá­ma”-me­ta­fo­rá­já­ban már prog­ram­sze­rű­en is meg­fo­gal­ma­zó­dott (cá­fol­va azo­kat a rá­fo­gá­so­kat is, me­lyek e nem­ze­ti­sé­gi li­te­ra­tú­ra ma­gá­ba zár­kó­zott­sá­gát, ma­gá­ba zárt­sá­gát igye­kez­tek a kö­zel­múlt­ban bi­zony­gat­ni).

Ozsvald Ár­pá­dot a szem­lé­lő­dés, a né­ze­lő­dés mint al­ko­tói mód­szer, mint al­ka­ti meg­ha­tá­ro­zott­ság kü­lö­nös­kép­pen jel­lem­zi. An­nak el­le­né­re, hogy nem volt par excellence mű­for­dí­tó, az át­ül­te­ten­dő szö­ve­gek­ben ál­ta­lá­ban nem el­sőd­le­ge­sen vers­for­dí­tói-mű­faj­tech­ni­kai fel­ada­to­kat lá­tott, ha­nem le­he­tő­sé­ge­ket sa­ját vi­lá­ga ki­tel­je­sí­té­sé­re, olyan fo­gó­dzó­kat s esz­kö­zö­ket, me­lyek ön­épít­ke­zé­sét se­gí­tet­ték, s köl­tői moz­gás­te­rét nö­vel­ték meg. Ál­ta­lá­ban azok­ban az ide­gen szö­ve­gek­ben érez­te ott­hon ma­gát a leg­in­kább, me­lyek­nek al­ko­tó­it mind al­ka­ti­lag, mind po­é­ti­ka­i­lag ma­gá­hoz kö­zel­ál­ló­nak tud­ta, akik­nek egy-egy ver­sét úgy­mond ma­ga is ír­hat­ta vol­na, s egy-egy opu­suk – az ő tol­má­cso­lá­sá­ban – tö­ké­le­te­sen be­le­il­lett ab­ba a lí­rai corpusba, me­lyet mun­kás­sá­gá­nak fél év­szá­za­da alatt lét­re­ho­zott. Vers­for­dí­tá­sa­it így nem el­ső­sor­ban nem­ze­ti kul­tú­rá­ja, il­let­ve – szű­keb­ben néz­ve – nem­ze­ti­sé­gi kö­zös­sé­ge szem­ha­tá­rá­nak tá­gí­tá­sa mo­ti­vál­ta, azok sok­kal in­kább olyan Ozsvald-versekként ér­tel­mez­he­tők, ame­lyek­hez má­sok tol­lát, ih­le­té­sét, sze­mét, ta­pasz­ta­la­ti vi­lá­gát hasz­nál­ta. Az ál­ta­la le­for­dí­tott szö­ve­gek te­hát nem el­ső­sor­ban azok egyik kul­tú­rá­ból, nyelv­ből a má­sik­ba transz­po­ná­lá­sát je­len­tik, ha­nem olyan tex­tu­so­kat ke­re­sett, il­let­ve vál­lalt for­dí­tás­ra, me­lyek egy­be­vág­tak sa­ját köl­tői el­kép­ze­lé­se­i­vel is.

Ilyen ér­te­lem­ben je­len kö­te­tünk – mely egy­ben 2003-ban el­hunyt köl­tőnk­nek a dunaszerdahelyi NAP Ki­adó­nál az el­múlt esz­ten­dő­ben Az idő ha­lá­la cím­mel in­dí­tott há­rom­kö­te­tes élet­mű-vá­lo­ga­tá­sa má­so­dik kö­te­te is –, a pil­la­nat­nyi­lag fel­lel­he­tő csak­nem va­la­men­­nyi vers­for­dí­tá­sát tar­tal­ma­zó Né­ze­lő­dés az ab­lak­ból egyút­tal szer­ves ki­egé­szí­té­se (foly­ta­tá­sa) a ver­se­it tar­tal­ma­zó, Ki­űze­tés a Pa­ra­di­csom­ból cí­mű ta­va­lyi kö­te­té­nek is. Mos­ta­ni kö­te­té­nek ja­va ré­sze ugyan­is fő­leg a ver­sei fe­lől ma­gya­ráz­ha­tó a leg­pon­to­sab­ban, il­let­ve on­nan kö­ze­lít­he­tő meg a leg­in­kább, ami for­dít­va is ér­vé­nyes: vers­for­dí­tá­sai lí­rá­já­nak jó né­hány alap­ve­tő mo­tí­vu­mát is nyo­ma­té­ko­sít­ják, ver­se­it is se­gí­te­nek ér­tel­mez­ni. Min­de­nek­előtt mind a ver­sei, mind a vers­for­dí­tá­sai ugyan­azt a ke­ser­ve­sen meg­küz­dött ma­gán­mi­to­ló­gi­át épí­tik, mely­nek az idő, az időt­len­ség, a ter­mé­sze­ti kör­nye­zet, a gyer­mek­kor, az anya­kép, a táj­él­mény ad­ják az alap­pil­lé­re­it. De po­é­ti­ka­i­lag, vers­tech­ni­ka­i­lag is ugyan­az a (né­hány) vers­tí­pus pre­zen­tá­ló­dik itt, mint ame­lye­ket köl­tőnk lí­rai élet­mű­ve kép­vi­sel (ami újabb pél­dá­ja le­het an­nak, hogy for­dí­tás köz­ben Ozsvald nem el­ső­sor­ban sa­ját köl­tői vi­lá­gá­nak és esz­kö­ze­i­nek ho­ri­zon­tá­lis ki­tá­gí­tá­sá­ra, mint in­kább az al­ka­tá­nak leg­meg­fe­le­lőbb vers­le­he­tő­sé­gek el­mé­lyí­té­sé­re, ma­gá­é­vá élé­sé­re tö­re­ke­dett). Lí­rá­já­nak ed­di­gi ér­tel­me­zői ih­let­in­dí­tó köl­tő-ro­ko­na­it, vers­min­tá­it ke­res­ve ki­je­löl­ték köl­té­sze­té­nek töb­bé-ke­vés­bé el­fo­gad­ha­tó for­rás­vi­dék­ét, de ed­dig – ta­lán Koncsol Lász­ló ki­vé­te­lé­vel – nem­igen mu­ta­tott rá sen­ki ar­ra a mély alkati-szemléleti-lelki ro­kon­ság­ra, amely a ná­la öt esz­ten­dő­vel idő­sebb, de a pá­lyá­ját nyil­vá­no­san ná­la ké­sőbb, csu­pán a sze­mé­lyi kul­tusz éve­i­nek le­csen­gé­se utá­na kez­dő szlo­vák köl­tő­vel, Milan Rúfusszal ös­­sze­kö­ti őt. Je­len kö­te­tünk mind­ezt nyil­ván­va­ló­vá te­szi, s a köl­tő egyik leg­ava­tot­tabb ma­gyar tol­má­cso­ló­ja­ként mu­tat­ja őt (Ozsvald for­dí­tói élet­mű­vén be­lül a Rúfus-átültetések nem­csak szám­sze­rű­leg van­nak túl­súly­ban, s nem­csak ilyen ér­te­lem­ben ül­tet­te át nyel­vünk­re va­la­men­­nyi for­dí­tó­ja kö­zül a leg­több ver­set a je­les szlo­vák po­é­tá­tól, ha­nem struk­tu­rá­li­san, mély­ré­te­ge­i­ben is ne­ki si­ke­rült leg­kö­ze­lebb ke­rül­nie hoz­zá). Ugyan­ez az al­ka­ti-po­é­ti­kai kö­zel­ség fi­gyel­he­tő meg a cseh Vilém Závada és Ozsvald kö­zött is. S még va­la­mi szem­be­tű­nő már el­ső pil­lan­tás­ra is – von­zó­dá­sa a szür­re­a­lis­ták­hoz: a szlo­vák nadrealizmushoz (amit itt Bunèák-, Žáry-, Fabry-, Reisel-átültetései pél­dáz­nak, il­let­ve a szlo­vák köl­té­szet­nek ah­hoz a fi­a­ta­labb vo­nu­la­tá­hoz [me­ta­fo­ra-is­ko­la]), amely – az egész szlo­vák vers­nyelv és vers­szem­lé­let meg­újí­tá­sá­val – nem kis mér­ték­ben az őál­ta­luk kép­vi­selt ha­gyo­mány­ra épült rá (Ján Stacho s a fi­a­ta­labb Mila Haugová ese­té­ben). Ozsvald Ár­pád vers­for­dí­tás-gyűj­te­mé­nyé­ben az árvai szár­ma­zá­sú Milan Rúfus és a bu­da­pes­ti szü­le­té­sű – má­ig két­kul­tú­rá­jú, ket­tős gyö­ke­rű – Mila Haugová rá­adá­sul mint­ha va­la­mi­kép­pen egy­más pan­dan­jai is len­né­nek: vég­ze­tes (föld­raj­zi-tör­té­nel­mi) táj­ba-ve­tett­sé­gé­vel az egyik, tra­gi­ku­san meg­élt test­be-zárt­sá­gá­val a má­sik, a tör­té­nel­mi-tár­sa­dal­mi meg­ha­tá­ro­zott­ság fes­té­sé­vel az egyik, a bi­o­ló­gi­ai de­ter­mi­nált­ság át­élé­sé­vel-meg­szen­ve­dé­sé­vel a má­sik, mi­köz­ben e kétfelőli meg­kö­ze­lí­tés­ből, in­dí­tás­ból is mind­ket­ten ugyan­ah­hoz a transz­cen­den­tá­lis va­ló­ság­hoz, ugyan­ah­hoz az időt­le­ní­tett lel­ki­ség­hez, szen­ve­dés­tör­té­net­hez jut­nak.

Minden­nek el­le­né­re – a fent em­lí­tett ok mi­att – Ozsvald al­kal­mi, il­let­ve a leg­több eset­ben al­ka­lom szül­te for­dí­tó volt. For­dí­tói élet­mű­ve ilyen ér­te­lem­ben nem nagy, men­­nyi­sé­gi­leg nem túl tes­tes köl­tői ouevr-jének is alat­ta ma­rad. Éle­té­ben önál­ló mű­for­dí­tás­kö­te­te nem je­lent meg, mind­ös­­sze egyik, Min­den­re em­lé­kez­ni kell… cí­mű, 1996-os ver­ses­kö­tet­ének zár­la­tát (Mű­for­dí­tás­ok) ál­lí­tot­ta ös­­sze a vers­for­dí­tá­sa­i­ból, mint­egy ez­zel is bi­zony­sá­gát ad­va an­nak, hogy men­­nyi­re egy volt szá­má­ra, men­­nyi­re ugyan­an­nak az opus­nak a két­fé­le meg­kö­ze­lí­té­sét, meg­tes­te­sü­lé­sét je­len­tet­te ne­ki a vers és a vers­for­dí­tás. S jel­lem­ző rá az is, hogy a Ma­dách Ki­adó egy idő­ben rend­sze­res­sé vált szlo­vák, il­let­ve cseh vers­for­dí­tás-ki­ad­vá­nya­i­nak is csak egyi­ké­ben-má­si­ká­ban ta­lál­juk őt a for­dí­tók kö­zött (Závada, Válek, Rúfus, Reisel, Žáry, Fabry), de leg­alább ugyan­en­­nyi­ben hi­á­ba ke­res­sük a ne­vét (Holan, Lenko, Bunèák, Mihálik, Kondrót), el­té­rő­en azok­tól, akik szin­te va­la­men­­nyi­ben meg­ta­lál­ha­tók. Meg­le­pő, hogy még a Mihálik-kötet ös­­sze­ál­lí­tó­já­nak is el­ke­rül­ték a fi­gyel­mét Ozsvald ih­le­tett Jób-fordításai, va­la­mint az is, hogy a táj­él­ményt (Csal­ló­köz-él­ményt) köl­té­sze­té­nek lé­nye­gi ele­mé­vé ava­tó, ám azt a nyelv­él­mén­­nyel, a nyel­vi já­té­kok­kal, for­mai meg­ol­dá­sok­kal öt­vö­ző Vojtech Kondróttól mi­lyen ke­vés ver­set for­dí­tott (mind­ös­­sze ket­tőt), va­gyis hogy men­­nyi­re nem tud­ta meg­lel­ni ma­gát az ő köl­té­sze­té­ben (jól­le­het könyv­tá­rá­ban meg­ta­lál­ha­tó volt a ma­gyar köl­té­szet, így Ozsvald lí­rá­ja ezen rend­kí­vül im­pul­zív for­dí­tó­já­nak né­hány szlo­vák nyel­vű kö­te­te is). Emel­lett a szlo­vák köl­té­szet egyik-má­sik szlo­vá­ki­ai ma­gyar, il­let­ve ma­gyar­or­szá­gi ki­adá­sú an­to­ló­gi­á­ja is át­vet­te még a vers­for­dí­tá­sa­it (Gyúj­tó­pont, XX. szá­za­di cseh és szlo­vák köl­té­szet, Cse­resz­nye­vi­rá­gok bal­la­dá­ja). ¼udmila Podjavorinská Ozsvald-fordította A kis bé­ka cí­mű kis me­sé­je le­po­rel­ló­ként je­lent meg 1964-ban, Josef Kainar Az arany­ha­jú ki­rály­kis­as­­szony cí­mű ver­ses báb­já­té­ká­nak for­dí­tá­sát köl­tőnk a Diliza szín­mű­ki­adó szá­má­ra ké­szí­tet­te 1969-ben. Az ugyan­csak cseh Ludmila Tesaøová Ró­zsa ki­rály­kis­as­­szony cí­mű ver­ses báb­já­té­ká­nak az Ozsvald-hagya-tékban meg­ta­lál­ha­tó for­dí­tás­kéz­ira­tát szin­tén fel­hasz­nál­tam gyűj­te­mé­nyünk ös­­sze­ál­lí­tá­sá­hoz. Eze­ket a gyer­mek­iro­dal­mi mű­ve­ket (Miroslav Válek két, il­let­ve Vojtech Mihálik egy gyer­mek­ver­sé­vel együtt a tá­jé­ko­zó­dás af­fé­le szín­folt­ja­i­ként ugyan­csak hoz­zá­so­rol­tam a Né­ze­lő­dés az ab­lak­ból anya­gá­hoz, ám az min­den­kép­pen meg­jegy­zen­dő ve­lük kap­cso­lat­ban, hogy a gyer­mek­iro­da­lom for­dí­tá­sa ugyan­úgy mar­gi­ná­lis je­len­ség­nek szá­mít az Ozsvald-oeuvre egé­szén be­lül, mint ál­ta­lá­ban a gyer­mek­iro­da­lom, il­let­ve a gyer­mek­vers ma­ga – ez utób­bi­ak a Ki­űze­tés a Pa­ra­di­csom­ból kö­tet Így mes­­szi­ről, ha nézed… cí­mű cik­lu­sát ad­ják). Eze­ket az Ozsvaldnál pe­ri­fe­ri­kus meg­nyi­lat­ko­zá­si for­má­kat azon­ban vé­gül is nem kü­lö­ní­tet­tem el önál­ló cik­lus­ba, an­nál is in­kább, mi­vel azok nem je­len­tet­ték al­ko­tói-mű­for­dí­tói tö­rek­vé­se­i­nek önál­ló­sult irá­nyát, ha­nem csu­pán vé­let­len­sze­rű eset­le­ges­ség­gel épül­nek be élet­mű­vé­be.

Ezt a vé­let­len­sze­rű­sé­get ér­zé­kel­te­ti az ál­ta­la for­dí­tott köl­tők/ver­sek e kö­tet­be va­ló be­so­ro­lá­sá­nak – az egyes köl­tők szü­le­té­si év­szá­mát kö­ve­tő – rend­je is. Ez a meg­ol­dás azon­ban né­mi­kép­pen ar­ra is al­kal­mat adott, hogy se­gít­sé­gé­vel – ha még­oly el­na­gyol­tan is – bi­zo­nyos iro­da­lom-, il­let­ve tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti fo­lya­ma­tok, va­la­mint nem­ze­dé­ki-po­é­ti­kai jel­lem­zők is fel­raj­zo­lód­ja­nak az egyes köl­tői ar­cok, arc­vo­nás­ok, in­dít­ta­tá­sok mö­gé. Így bi­zo­nyos ér­te­lem­ben be­szé­des le­het az ol­va­só szá­má­ra az a tény is, hogy míg kö­te­tünk leg­idő­sebb köl­tői (Tesaøová, Podjavorinská) még a 19. szá­zad­ban kezd­ték pá­lyá­ju­kat, s egy klas­­szi­ku­san ér­tel­me­zett iro­da­lom­esz­ményt tes­te­sí­te­nek meg, leg­fi­a­ta­labb po­é­tá­ja – a még öt­ve­nen jócs­kán in­ne­ni, 1962-es szü­le­té­sű Adrijan Turan – az avant­gár­don tú­li, a poszt­mo­dern kép­vi­se­le­té­ben a ro­man­ti­ká­ba tűnt ver­nei hős: Grant ka­pi­tány gyer­me­ke­i­nek nem­ze­dé­ke he­lyett a kanti lét­ta­pasz­ta­la­to­kat meg­élt nem­ze­dé­kek kép­vi­se­le­té­ben lép föl Ozsvald Ár­pád vers­for­dí­tá­sai kö­zött.

Gyűj­te­mé­nyünk­be köl­tőnk csak­nem va­la­men­­nyi for­dí­tás­pub­li­ká­ci­ó­ját fel­vet­tük, a fo­lyó­irat­be­li­e­ket is (ki­vé­ve a sze­mé­lyi kul­tusz se­ma­ti­kus köl­té­sze­tét meg­je­le­ní­tő ke­vés ­szá­mú, fél­tu­cat­nyi­ra is alig rú­gó for­dí­tá­sát), s fel­hasz­nál­tuk hoz­zá a má­ig nem tel­je­sen fel­dol­go­zott kéz­ira­tos ha­gya­té­kát is (a Tesaøová-bábjátékon kí­vül egy Rúfus- és egy Kováè-verset is in­nen emel­tünk át). Ta­lán a fen­ti­ek­ből is ki­de­rült, hogy Ozsvald Ár­pád szin­te ki­zá­ró­lag szlo­vák és cseh nyelv­ből for­dí­tott. Ki­vé­telt csu­pán né­hány – ugyan­csak fo­lyó­irat­ban kö­zölt –  Jannisz Ritszosz-fordítása ké­pez, aki­nek köl­té­sze­tét mód­fe­lett kö­ze­li­nek érez(het)te ma­gá­hoz, s aki­nek for­dí­tá­sá­hoz va­ló­szí­nű­sít­he­tő­en a szlo­vá­kot hasz­nál­ta köz­ve­tí­tő nyelv­ként (1962-ben je­lent meg, s a kö­vet­ke­ző esz­ten­dő­ben ke­rült Ozsvald könyv­tá­rá­ba a Vla­di­mír Reisel-fordította szlo­vák Ritszosz-kötet, a Nebola to hra, amely mel­lett két ma­gyar nyel­vű Ritszosz-kiadást is tar­tal­maz köl­tőnk tár­gyi ha­gya­té­ka). S ki­vé­tel­nek szá­mí­ta­nak Ozsvald cseh­szlo­vá­ki­ai uk­rán köl­tők­től szár­ma­zó vers­for­dí­tá­sai is, ame­lye­ket A Kár­pá­tok éne­ke cí­mű, a Ma­dách Ki­adó­nál meg­je­lent 1988-as kö­tet szá­má­ra ké­szí­tett nyers­for­dí­tás­ok alap­ján. (Ez is ma­gya­ráz­za, hogy mi­köz­ben a Ritszosz-verseket fi­gyel­men kí­vül hagy­tam a Né­ze­lő­dés az ab­lak­ból ös­­sze­ál­lí­tá­sá­nál, a Hajný-, Slepec- és Né­meth-át­ül­te­té­se­ket fel­vet­tem a gyűj­te­mé­nyünk­be.) S amit még fel­tét­le­nül meg kell em­lí­te­nünk Ozsvald Ár­pád hang­sú­lyo­zot­tan nem nagy ki­ter­je­dé­sű for­dí­tói élet­mű­vé­nek tag­la­lá­sa­kor, az két vé­kony pró­za­for­dí­tá­sa: Petr Skarlant ne­mes ve­re­tű re­gény­pró­zá­ja, a Gyö­nyö­rök ko­ra, il­let­ve In­na Veselá–Jiøí Veselý akár új ki­adást is meg­ér­dem­lő is­me­ret­ter­jesz­tő kö­te­te, sakk­re­gé­nye: a Sakksuli (tud­va­le­vő­en hob­bi szin­ten Ozsvald Ár­pád is szen­ve­dé­lyes sakk­já­té­kos volt).

„Bo­csás­sa­tok meg az em­ber­nek ha az em­ber­hez akar hasonlítani…” – mond­ja kö­te­tünk­ben Ozsvald Ár­pád ma­gyar sza­va­i­val Ru­dolf Fabry szlo­vák köl­tő. S amit a po­é­ta itt né­mi pa­te­ti­kus fel­ütés­sel meg­fo­gal­ma­zott, az for­dí­tó­ját egész éle­té­re s egész élet­mű­vé­re – így for­dí­tói ouevr-jére – vo­nat­ko­zó­an jel­le­mez­te: az em­ber­hez akart ha­son­lí­ta­ni, az­az em­ber tu­dott len­ni s ma­rad­ni ál­ta­luk egész éle­té­ben. A vi­lá­got von­va rá­ma­ként any­ja, szü­lő­föld­je ké­pé­re, a vi­lág­gal vé­ve kö­rül élet­adó gyö­ke­re­it, né­ze­lő­dé­sé­vel vé­gül – a be­ve­ze­tőm­ben mon­dot­tak el­le­né­re – kö­zös­sé­ge, nem­ze­te szem­ha­tá­rá­nak tá­gu­lá­sá­hoz is hoz­zá tu­dott já­rul­ni.

* Utó­szó Ozsvald Ár­pád vers­for­dí­tá­sa­i­nak a dunaszerdahelyi NAP Ki­adó­nál meg­je­le­nő Né­ze­lő­dés az ab­lak­ból cí­mű kö­te­té­hez