Pomogáts Béla: Kettős kötődésben

Hová tartoznak a kisebbségi magyar irodalmak?
Annak, aki arra keres választ, hogy a kisebbségi magyar irodalmak miként kap-tak helyet és minősítést a második világháborút követő két évtizedben a magyar-országi irodalmi tudat mérlegén, bizony csalódottan kell megállapítania, hogy a nemzeti kohézió és szolidaritás erkölcsi ereje a kívánatosnál, de még a lehetségesnél is jóval gyengébben működött. Mintha annak a várakozásnak, együttérzésnek és elkötelezettségnek, amely a Trianont követő két évtizedben oly bátorítólag hatott az elszakított magyarságra és ennek kultúrájára, egyszeriben vége szakadt volna. Az irodalmi élet magyarországi fórumain alig találunk olyan írásokat, amelyek a felvidéki, az erdélyi, a vajdasági és a kárpátaljai magyar irodalmak iránt megnyilvánuló érdeklődést és elkötelezettséget tanúsítanák. Akad néhány írás, például Benedek Marcell és Lukácsy Sándor, később Czine Mihály tolla nyomán, amely kísérletet tett arra, hogy az erdélyi magyar irodalomra valamiképpen felhívja a figyelmet, a többi kisebbségi magyar irodalom mindazonáltal alig keltett némi érdeklődést, jellemző dolog, hogy a szlovákiai magyar irodalomról, nem véletlenül Balogh Edgár tolla nyomán, gyakrabban emlékezett meg az erdélyi magyar sajtó, mint a magyarországi, a vajdasági magyar irodalom (néhány Bori Imre munkás-ságát bíráló írást leszámítva) pedig szinte észrevétlen maradt.

Így azután valóságos szellemi „forradalomnak” tetszett az a gesztus, amellyel 1968 kora nyarán a Magyar Írók Szövetsége hozzáfogott a szomszédos országok magyar irodalmainak vizsgálatához, és a már régóta szükséges magyar–magyar kapcsolatok kialakításához. Erre a gesztusra, de szívesebben beszélnék irodalom- és nemzetpolitikai jelentőségű vállalkozásról, az 1968-as esztendő közép-európai ese-ményei adtak alkalmat. Csehszlovákiában teljes erővel kezdtek kibontakozni a „prágai tavasznak” azok az eseményei és az a szellemisége, amelyek az ott élő ma-gyarság számára is megnyitották a nemzeti identitás helyreállításának lehetőségeit, Romániában egyféle bel- és művelődéspolitikai liberalizáció volt tapasztalható, amely természetesen azt a stratégiát szolgálta, amely révén a Ceausescu által irányított diktatúra meg kívánta erősíteni a maga pozícióit, részben az országon belül, részben a nyugati világban (amelynek gazdasági támogatására szorult), Jugosz-láviában pedig ezek az esztendők jelentették a „titoizmus” virágkorát: az ország jelentékeny gazdasági, diplomáciai és kulturális sikereket könyvelhetett el, s érezhető módon javultak Budapest és Belgrád kapcsolatai is. Ekkor ejtette hatalmába a közép-európai értelmiséget, de a nyugati intelligenciát is, az „emberarcú szocializmus” illúziója, amely azután augusztus végén, a „prágai tavasz” elfojtása után igen gyorsan foszlányaira szakadt.

Ezekben a napokban (pontosan 1968. március végén-április elején) született meg Fábry Zoltán A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága című írói vallomása, amely a korábbi nagyszerű történelmi beszámolóhoz, az 1946-ban készült A vádlott megszólal című íráshoz hasonlóan, most már annak mintegy „ellenpárjaként” adott számot a felvidéki magyarság megpróbáltatásairól, egyszersmind megszólaltatta ennek a nehéz próbákon átjutott nemzeti közösségnek a reményeit és kifejezésre juttatta emberi méltóságát és önérzetét.

„Mi – olvasom Fábry írását – nem kérünk, mi nem követelünk. Mi vagyunk! És létünknél többek vagyunk. Nekünk itt történelmi szerep jutott: a mércéé, a regu-látoré, a mementóé. Olcsó dolog lenne ezt a mércét egyszerűen kidobni vagy átmázolni, a mementót – a lelkiismeretet – elhallgattatni. Tőlünk szabadulni: a valóságtól és az emberségtől való elfordulást, a felelőtlenséget jelenti. Egyszer már megpróbálták. Ha másodszor is megkísérlik, önmagukat leplezik le visszamenően, mert e bűn neve: fasizmus, mely nem más, mint a kizárólagosság és tekintetnélküliség sovinizmusa.”

A hatvannyolcas esztendő – nem csak Szlovákiában, de Erdélyben és természetesen Magyarországon is – a nagy remények (és rövidesen a nagy csalódások) időszaka volt. A magyar irodalmi életben igen jelentékeny viták zajlottak ebben az időben, olyan kérdésekről, amelyeknek tisztázása már hosszú idők óta esedékes volt, így 1968-ban igen élénk eszmecsere zajlott le a művészetek úgynevezett „párt-irányításáról”, ez a vita enyhíteni kívánta azt a feltétel nélküli kiszolgáltatottságot, amelyet a művészeteknek kellett elszenvedniök a számos esetben teljesen műveletlen és hozzá nem értő pártfunkcionáriusok gyámkodása miatt, ugyancsak jelentősége volt annak az 1967–1968-ban lezajlott vitának, amelyet az irodalom úgymond, „közérthetőségéről” rendeztek, ez a vita természetesen az irodalmi mo-dernítás lehetőségeit mérte fel, vagy annak az ugyancsak 1967–1968-ban rendezett vitának, amely az abszurd és a groteszk fogalmaink tisztázását vállalta magára, és ennyiben szintén az irodalmi modernitás értelme és lehetősége körül zajlott. Tulajdonképpen ezeknek a tisztázó eszmecseréknek a körébe tartozott a határokon élő magyar irodalmakról kialakult polémia is, talán azzal a lényeges különbséggel, hogy ezúttal nemcsak szűkebb értelemben felfogható „irodalmi vitáról”, hanem elsőrendűen „nemzetpolitikai” kérdések megvitatásáról volt szó. A hatá-rokon túl kifejlődött kisebbségi magyar irodalmak ügye ugyanis természetes módon érintette azt a kérdéskört, amely a trianoni széttagoltságban élő nemzeti közösség és kultúra mibenlétének és a lehetséges szellemi egység helyreállításának a problémáit ölelte fel.

Az úgynevezett „kettős kötődés” vitára a Magyar Írószövetség székházában került sor 1968. május 10-én. A vitát az írószövetség vezetése, tehát Darvas József elnök és Dobozy Imre főtitkár kezdeményezte: mindkettőjöket súlyos felelősség terhelte amiatt a kiszolgáltattság miatt, amelybe irodalmi életünk jutott az ötvenhatos forradalom leverése után, ugyanakkor ők is (különösen Darvas) érezték annak a felelősségét, hogy az írószövetségnek végül is mondania kell valamit a határokon túl élő és mindinkább a maguk feladataira találó magyar irodalmakról, és ki kell fejeznie valamiképpen a nemzeti kultúra (és ennek révén a nemzet) lényegi egy-ségének a gondolatát. A magyar társadalom ekkor ugyanis már kezdte felemelni fejét az 1956-ot követő bénultságból, a magyar irodalmi életben ismét azoknak az íróknak, a többi között Illyés Gyulának, Németh Lászlónak, Veres Péternek, Kodolányi Jánosnak, Déry Tibornak, Nagy Lászlónak, Juhász Ferencnek a megnyi-latkozásai adtak irányt és tartalmat, akiket egy évtizeddel korábban jóformán elhallgattatott a kádárista restauráció, és (kétségtelenül ennek is szerepe volt) új kap-csolatok jöttek létre a magyarországi és a kisebbségi magyar irodalmak prominensei között.

Az írószövetségi vitára némi előkészítés után került sor (a vitán, mint fiatal irodalmkritikus, úgy emlékszem, Béládi Miklós és Czine Mihály kezdemé-nyezésére és Darvas József jóváhagyásával magam is jelen voltam, ezért részben személyes benyomásaimra és emlékeimre is támaszkodom). Darvas vitaindító bevezetője a következőket jelentette be: „Ez a kérdés, a határon túli magyar irodalom kérdése, hosszú időn keresztül az úgynevezett »kényes kérdések« között volt. Mi magunk is egy kicsit túlságosan kényes kérdésnek kezeltük. Ami késik, az nem múlik. Azt hi-szem, egy csomó kérdéssel kell itt komolyan szembenézni: mi a határontúli magyar irodalomról elvileg azt valljuk, hogy az a magyar irodalom elidegeníthetetlenül szerves része; sajátos módon, természetesen, ezek az irodalmak egy más irodalmiság keretében nőttek fel. Az elmúlt huszonhárom év alatt is egy másik ország keretei között, az ott alakuló valóságból alkottak. Ennek az irodalomnak a munkása, egy más állam, de szocialista állam polgárai. Természetesnek tartjuk, hogy ez az irodalom a romániai irodalomnak is része, a csehszlovák irodalomnak is része – de ugyanígy része a magyar irodalomnak is. Nemcsak az ottani valóságból táplálkozik, de táplálkozik a magyar irodalom múltjából, hagyomá-nyaiból; táplálkozik – sok helyen nem tud eléggé – a jelenlegi magyar irodalomból is. A felelősség ezekért az irodalmakért közös: a mi felelősségünk is, és a testvér, szocialista országok felelőssége is. Én azt hiszem, ez tisztességes elvi álláspont. Gyakorlatilag ennek az elvi álláspontnak a következtetéseit kellene közös erővel összerakni.”

Darvas megnyitóját Illés Lajosnak, az írószövetség kritikai szakosztálya tit-kárának beszámolója követte, ebben az imént idézett Fábry Zoltán-tanulmányra (A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága) hivatkozott, majd a Csehszlovákiai Kommunista Párt 1968-as „akció-programjára” és a prágai kormány programnyilatkozatára hivatkozva arról beszélt, hogy a kisebbségi magyar irodalmak kettős elhelyezése és kettős kötődése, vagyis egyfelől az egyetemes magyar nemzeti kultúrában, másfelől az irodalmaknak társadalmi és politikai keretet adó állam kultúrájában történő elhelyezése megoldást adhat a határokon túl kialakult magyar irodalmak identitásának kérdéseire.

„A kettős kötöttség figyelembevétele – érvelt az előadó –, mindkét oldal sza-bad érvényesülésének lehetővé tétele egyetemes forradalmi érdek, és tegyük hozzá: az, hogy valaki nemzetiségének megfelelően, szabadon élhessen bárhol, elemi emberi jog. Szomszéd országainkban éppen e kettős kötöttség következtében, a nemzeti lét ott kialakult feltételei közepette, különböző formában, az elmúlt évszázadban magyar irodalmak alakultak és fejlődtek ki. Ma már a magyar irodalom nem azonos egy ország irodalmával – rajtunk kívül még négy baráti testvérországban van magyar irodalom. Különböző fejlettségi szinten, de írói bázissal, intézményekkel, irodalmi és kritikai élettel.”

Az előadó mindezek után a következőket jelentette ki: „Az elmúlt évtizedekben különböző koncepciók alakultak ki arról, hogy vajon a szomszéd országok ma-gyar irodalmai magyar irodalmak-e, és egyáltalán hova tartoznak. Baráti országokban történetileg is, jelenleg is erről eltérő álláspontok keletkeztek, melyek hatottak és hatnak az irodalmi kapcsolatok praktikus alakulására. Úgy vélem, a baráti országokban élő magyarok kettős kötöttségéből következik, hogy az ottani magyar irodalomnak vannak a hazaitól eltérő, sajátos vonásai. Például az ország valósága ihleti, a közvetlen társadalmi környezet; kifejeződik benne a magyar nemzetiség sorsa és ez országonként eltérő. Különösen Romániában, ahol évszázados múlttal, irodalmi örökséggel rendelkezik az ottani magyar irodalom, sőt olyan hagyományokkal is, amelyek a mi irodalmunkra termékenyítően hatottak és hatnak ma is. De más szomszéd irodalomban, Csehszlovákiában vagy Jugoszláviában is tudunk ilyen hagyományokról.”

Ezt követve Czine Mihály a romániai, E. Fehér Pál a csehszlovákiai, Kovács Kálmán a jugoszláviai, végül Sándor László a kárpátaljai magyar irodalom helyzetéről, fontosabb alkotó egyéniségeiről és intézményeiről, illetve a velük kialakított magyarországi kapcsolatokról adott képet, minden esetben megvilágítva az irodalmi kapcsolatok kialakításában tapasztalt nehézségeket. Természetesen nem lehet közömbös és érdektelen a referátumok szerzőinek személye és munkássága. Czine Mihály már akkor is az erdélyi irodalom általánosan elismert szakértője volt, akinek éppen tudósi következetessége és bátorsága következtében kellett súlyos méltánytalanságokat elszenvednie (az 1945 utáni magyar irodalom történetének akadémiai kézikönyve számára készített fejezetét az erdélyi irodalomról nem engedték megjelentetni a kézikönyv szövegének a pártközpont által kijelölt cenzorai). E. Fehér Pálnak pozsonyi családi gyökerei voltak, általában szakszerűen, jóllehet nagyon is „pártos” szemlélettel ítélte meg a szlovákiai magyar irodalmat, közeli kapcsolatai voltak a szovjet politikai intézményrendszerrel, és a „prágai tavasz” augusztusi elfojtása idején katonai egyenruhában vett részt a megszállás művele-teiben. Kovács Kálmán a debreceni egyetem tudós tanára volt, Gyulai Pál kritikai tevékenységéről írt alapos monográfiát, és a hatvanas években az újvidéki egyetem magyar tanszékének vendégtanáraként vállalt küldetést. Sándor László a két világháború között a kolozsvári Korunk csehszlovákiai kiadóhivatalában, 1945 után a kárpátaljai könyvkiadóban, majd a területi rádióban dolgozott, 1962-ben költözött Budapestre, könyvkiadóknál, majd a szovjet kultúrát népszerűsítő Gorkij Könyvtárban tevékenykedett.

Az írószövetségi ankét részletesebb ismertetése igen hosszadalmas volna, ezért most csak Czine Mihály és E. Fehér Pál előadására hivatkozom. Czine igen hitelesen beszélt arról, hogy milyen személyes indítékok nyomán kezdett foglalkozni az erdélyi irodalommal, és hogy miért gondolta úgy, miszerint az 1945 utáni korszak tanulmányozása egyelőre megoldhatatlan feladatot jelent. „1945-nél megálltam. Úgy láttam, hogy nemigen lehet jó reménnyel folytatni sok ok miatt. Olyan dolgok sötétlettek fel – ezek már a külső állapotokból következők voltak – mint Szabédinak a halála, amiről a magyar sajtóban sehol nem jelent meg semmi; az egyetem beolvasztása, amit nálunk nemigen volt illedelmes dolog tudomásul venni; a »Gondos atyafiság« egyre süllyedő vonala – az első kötet ragyogó volt, a második gyöngébb, a harmadik már gyönge; Sütő évről évre ismétlődő hallgatása; 30 kilométeres körzet a látogatók számára; a Korunk vonalának az összeszűkülése, amiről megint nem nagyon tudtunk tudomást venni, mert nem akartunk. Ezt kiegészítette, hogy itthon még nemigen közölték az olyan írásokat, amelyek a szomszédos országok irodalmát legalább erkölcsileg érezték jelentősnek és nagynak, pedig akkor már elkezdődött valami kedvező mozgás Romániában, a romániai magyar irodalomban is.”

A szlovákiai magyar irodalomról, mint láttuk, E. Fehér Pál beszélt, ennek során elismeréssel szólott ennek az irodalomnak az akkori értékeiről, például Fábry Zoltán munkásságáról vagy Dobos László Földönfutók című regényéről, ugyan-akkor (jogosan) azt is megemlítette, hogy a magyarországi sajtó rendre szó nélkül hagyja a szlovákiai magyar irodalom eredményeit, például Dobos László regényéről (akkor még) sem a Népszabadság, sem az irodalmi folyóiratok: a Kortárs, az Új Írás és az Élet és Irodalom nem közölt ismertetést. A beszámoló érdeméül kell betudnunk, hogy szóvá tette a kedvezőtlen fejleményeket is, így azt, hogy a Szlovák Írószövetség évek óta következetesen megakadályozza Fábry állami díjjal való kitüntetését. Ugyancsak szóvá tette az akkori szlovák sajtóban olvasható magyarellenes nacionalista írásokat: „Ma nem egy olyan cikk olvasható a szlovák irodalmi és kulturális lapok hasábjain, amelyek a legszélsőségesebb nacionalizmus hangján voltaképpen igazolni akarják az 1945–1948 közötti időket. Itt több nevet és cikket, tanulmányt lehetne és kellene is említeni; ez már olyan kérdés, amelyik nem szlovák vagy magyar ügy – ez voltaképpen Közép-Európa ügye és persze azoknak az ügye, akiknek a bőre forog kockán.”

Végül is meg lehet állapítani, hogy az írószövetségi vita általánosságban az elvszerű tisztázás jegyében próbálta bemutatni a kisebbségi körülmények között tevékenykedő magyar irodalmakat és a velük történő kapcsolatfelvétel nehézségeit. Darvas József már idézett bevezetője a „közös felelősség” (vagyis a magyarországi és a szomszédországi politika közös felelősségének) elvét rögzítette, és ennek a követelménynek az érvényesítése révén különböztette meg a szomszédos országokban tapasztalható kisebbségpolitikai és kulturális politikai kurzusokat. „A mi álláspontunk ez (tudniillik a közös felelősség elvének érvényesítése) – a jugoszlávoknál elég természetesen fogadják, talán a csehszlovákiai folyamatok is abba az irányba haladnak, hogy ott is természetessé válik ennek az elvi álláspontnak a vállalása. A legnehezebb a románokkal: ők ezt a közös felelősséget a be nem avatkozás elve alapján elutasítják. Ez nem jelenti azt, hogy feladjuk az elvi álláspontunkat.”

Persze azt ő is jól tudta, hogy a „kettős felelősség” elvének érvényre juttatása nem lesz könnyű feladat. Az eszmecsere lezárása során mondotta a következőket: „Nagyon bonyolult dologról van szó. A múltkor elmondtam, hogy kint voltam Romániában és ott az Írószövetség elnökével, Zaharia Stancuval beszéltem erről a problémáról. Meg kell mondanom, nagyon nyílt és nagyon őszinte beszélgetés volt. Különböző konkrét javaslatokat tettem; az elvi javaslat az volt, amit itt megfogalmaztunk: közös felelősség ezért az irodalomért, kettős kötöttség, stb. stb. Ő lényegében – és nem a maga fejétől – finoman, különböző érvelésekkel, majdnem minden konkrét javaslatomat, egyelőre legalábbis, elutasította. Nagyon keveset fogadott el belőle, úgyhogy a végén már odáig ment a vita, hogy föltettem neki a kérdést: nem tartja-e furcsának azt, hogy amikről mi beszélgettünk és amikről kiderült, hogy egyelőre legalábbis nem megy, az a két világháború között a fasiszta Horthy-Magyarország és a királyi Románia között egészen természetes volt?… Hát legyen szabad a két ország íróinak a közeledése! Minden fakszni nélkül ülhessenek föl a vonatra és utazhassanak el! A két világháború között ez egészen természetes volt. Ha egy erdélyi magyar író úgy érzi, hogy helyesebb itt kiadni a könyvét – ahogyan Tamásinak megjelentek a könyvei és azután megjelentek ott is –, az legyen természetes! Legyen természetes az, hogy mi odamegyünk és irodalmi esteket tartunk magyarlakta városokban, mint ahogyan a románlakta területeken ők is tartanak. És egy csomó javaslatot mondtam még, a végén ő azt mondta, hogy hát történelmileg úgy alakult a dolog, hogy nemzeti keretek között épül a szocializmus, ilyen gondunk nemcsak nekünk, magyaroknak van, hanem nekik, románoknak is, mert a Szovjetunióban például én nem tudom, hány román nyelvű ember él, akiket moldovánoknak neveznek, de azoknak a nyelve román, és mi lenne akkor, hogyha ők otthon Romániában ezt a kérdést fölvetnék?… Én azt mondtam neki, hogy én egy-szerűen nem tudom elhinni, Stancu elvtárs, hogy magát, mint a Román Írók Szövetségének elnökét ne izgatná az, hogy mi van ezekkel a moldovánokkal? Erre nem mondott semmit, én mondtam, hogy itt az irodalomnak és az íróknak megvan egy olyan jófajta felelőtlenségi lehetőségük, hogy fogalmazzanak meg kérdéseket józanul és okosan, amiket a politikának előbb-utóbb úgyis meg kell fogalmazni és napirendre kell tűzni.”

A kialakult vitában még többen vettek részt, így Szalatnai Rezső, aki felhívta a figyelmet arra, hogy az Országos Széchényi Könyvtár „nem gyűjti az ország határain kívül megjelent újságokat, folyóiratokat, könyveket”, majd szóvá tette azt is, hogy foglalkozni kellene a nyugati világban (az emigrációban) megjelenő magyar irodalommal is. Kornis Pál (a Kiadói Főigazgatóság vezetője) a határokon túl megjelenő magyar kiadványok magyarországi kereskedelmi forgalmáról számolt be. Végül Illés Lajos és Dobozy Imre összegezte az eszmecsere tanulságait. Az előbbi a következőket jelentette ki: „A vitában sokoldalúan rámutattak arra, hogy a kettős kötöttség alapján számos közös vonás a szomszéd országok nemzeti irodalmaival is rokonítja őket. De ugyanakkor az általános vonások alapján az egyetemes magyar irodalom szerves, elidegeníthetetlen részei, munkásai, művelői; a szomszéd országok állampolgárai magyar írók. A vita elemezte a határon túli irodalmak e kettős kötöttségéből következő tartalmi vonásokat, eltéréseket, közös elemeket. E világos elvi álláspont alapján magatartásunkban, szemléletünkben a közös gondnak, tudatosságnak és felelősségnek kell érvényesülnie.”

Dobozy Imre zárószavában pedig már az irodalomtörténeti, illetve kritikai gondozásbavétel feladataira is utalt. „Azt hiszem, világos – jelentette ki –, hogy két, időben egyszerre végrehajtandó feladat áll előttünk a határon túli magyar irodalmakkal kapcsolatban. Az egyik ezeknek az irodalmaknak a két világháború, illetve a felszabadulás utáni irodalomtörténeti, kritikai gondozásba vétele, felmérése; a másik a mostani, élő, határon túli magyar irodalmak állandó kritikai gondozása. Nem lehet elválasztani a kettőt, ez egyszerre törlesztendő adósság, azzal együtt, hogy ennek az adósságnak a törlesztésére már történtek eddig bizonyos lépések.” Az írószövetségi eszmecsere ezzel tulajdonképpen hasznosnak mutatkozott, más kérdés, hogy még sok időnek kellett eltelnie addig, amíg az iméntiekben megjelölt tennivalók teljesítésére sor kerülhetett.

Az írószövetségi eszmecseréről jegyzőkönyv készült, ez azonban máig sem került nyilvánosságra (az írószövetség archívumában található). A vita iránt mindazonáltal igen széles körben nyilvánult meg érdeklődés, ennek kívánt megfelelni az Élet és Irodalom 1968. május 18-i számában közreadott Kettős kötődés – kettős felelősség című beszámoló, majd Lengyel Péternek ugyancsak ebben a lapban közre-adott Gyakorlati felelősség című írása, ez utóbbi az ankéton szóba hozott javaslatokat is összegezte: „Az elhangzottakból a legérdekesebb javaslatok ezek voltak: Nyíljon mód az írók személyes kapcsolatainak elmélyítésére, az állandó író-olvasó találkozókra a külföldi magyar írók és itthoni olvasóik között. Egyetemeink magyar tanszékei biztosítsanak bizonyos óraszámot ezeknek az irodalmaknak. Létesítsenek díjat, amelyet minden évben egy-egy külföldön megjelent magyar mű kapna. A mindvégig igaz felelősségérzettől áthatott vita minden hozzászólása ahhoz a tanulsághoz vezetett: a bonyolult és hosszú távú munkában a legközelebbi és legkézzelfoghatóbb feladat a kritikái és a sajtóé. Első dolgunk a megismerés-megismertetés legyen. A vita végső tanulságaként az Írószövetség megbízta Kritikai Szakosztályát: záros határidőn belül dolgozzon ki tervet arra, hogy mik a legközelebbi teendőik az egyes hivatalos szerveknek, a sajtónak, a tömegkommunikációs eszközöknek, a szomszéd országok magyar irodalmának megismertetésében. Így biztosíthatjuk, hogy ez a két vita valóban csak kezdet; egy eredményes folyamat elindítója legyen.”

Hasonló következtetésekre jutott az Élet és Irodalomban közölt korábbi beszámoló is. „Lapjainknak – olvasom – mind kritikák, mind közlések formájában többet kell foglalkozni ez irodalmak alkotóival, az irodalompolitikának pedig feladata, hogy számukra magyarországi közönséget neveljen. A megbeszélést az elnöklő Darvas József zárta le. Hangsúlyozva: mindent meg kell tennünk azért, hogy az a természetes kapcsolat, amelyre mi is, a szomszéd országok magyar írói is egyformán vágyunk, megvalósuljon. Baráti, szocialista rendszerű országokról van szó; így, ha más-más mértékben is, vannak lehetőségeink. Közvetlen felhívással fordult az irodalmi sajtóhoz: tegyen az eddiginél többet ezért az ügyért. Megállapította, hogy a felkért előadók sokszínű, lelkiismeretébresztő képet adtak; várakozáson felüli, izgalmas meglepetésekkel szolgáltak. A vita szükségességét és fontosságát legékesszólóbban az a tény bizonyítja, hogy a jelenlevők úgy döntöttek: még a nyár beállta előtt újabb vitaestet szentelnek a témának, a most elhangzott beszámolók anyaga alapján – melyet az Írószövetség minden tagjához eljuttatnak, hogy mód nyíljon az elmélyült vitára.”

Erre az elmélyült vitára végül is nem került sor, mint ahogy az előbbiekben szóba hozott újabb írószövetségi ankét is elmaradt. Mindennek elsőrendű oka az 1968-as csehszlovákiai liberalizáció erőszakos elfojtásában és a kelet-közép-európai országokban, mindenekelőtt Romániában megerősödött elzárkózási politikában és államnacionalizmusban keresendő. Ez az elzárkózás érzékelhető volt közvetlenül a budapesti vitát követő hónapokban is. A Magyarországgal szomszédos országok irodalmi intézményei ugyanis rendre arra kényszerültek, hogy valamilyen módon és mértékben különvéleményüket jelentsék be a budapesti eszmecseréről és ennek megállapításairól. Huszár Sándor, aki máskülönben természetesen híve volt a magyar irodalom nemzeti egységét szorgalmazó gondolkodásnak, az Utunk 1968. évi 31-es számában A felelősség oszthatatlan címmel a következőket szögezte le: „Mi, romániai magyar írók számos alkalommal kifejezésre juttattuk meggyőződésünket pártgyűléseken és Románia Szocialista Köztársaság Írószövetségében, amely szervnek mi is tagjai vagyunk. Álláspontunk tehát szilárd és világos: a romániai nemzetiségi irodalom kérdésében, miképpen a romániai közélet bármilyen más kérdésében is, a felelősség oszthatatlan, és arra csakis a Román Kommunista Párt és az ország népe tarthat igényt.” És ehhez még (a romániai rezsim álláspontjának megfelelően) a következőket fűzte hozzá: „Pártunk sosem zárkózott el attól, hogy a két ország és a többi szocialista ország népe és irodalma között szorosabb viszony, intenzívebb kapcsolat jöjjön létre. Meggyőződésünk viszont, hogy a kapcsolatok további javulásának legfőbb feltétele egymás munkájának és a be nem avatkozás elvének kölcsönös tiszteletben tartása.”

Hasonló elveket fogalmazott meg az az állásfoglalás, amelyet a marosvásár-helyi Igaz Szó két szerkesztőjének: Hajdu Győzőnek és Gálfalvi Zsoltnak a szöve-gezésében a folyóirat 1968. 7. számában közreadott Felelősség azonos eszmények szolgálatában című állásfoglalása képviselt. Ez a nyilatkozat utalt arra, hogy az erdélyi és a magyarországi irodalmat közös hagyományok kötik össze, ahogy a nyilatkozatban olvasható: „a romániai magyar irodalom (…) sajátos arcélű: sajátos hagyományai, nemzeti vonásai vannak. Sajátosságai közé tartozik az is, hogy benne a haladó hazai irodalmi örökség mellett tovább él az a hagyomány, melyet a testvéri Magyar Népköztársaság irodalma magáénak vall; azon a nyelven fejezi ki mondanivalóit, amelyen A Reményhez, az Egy gondolat bánt engemet, a Toldi, Az ember tragédiája, az Elbocsátó szép üzenet, A város peremén, A boldog ember, a Befejezetlen mondat, a Fáklyaláng sorai íródtak”. Ezt követve azonban a nyilatkozat elhatárolódott a Magyar Írók Szövetségének ankétján megfogalmazott nézetektől, midőn visszautasította az írószövetségi vitában kialakult és az Élet és Irodalomban ismertetett eredményeket: „Az Élet és Irodalom (…) beszámolói pontatlan, eléggé át nem gondolt fogalmazásokat is tartalmaznak. Erre vall az az érvelési mód, ahogyan, egyebek között, a romániai magyar irodalom fejlődéséért való felelősség kérdését kezelik. »A felelősség ezekért az irodalmakért közös: a szomszédainké és a miénk« – olvassuk az Élet és Irodalom közleményében. Nem világos előttünk: ki hogyan, milyen gondolat-rendszeren belül értelmezi az idézett sorokat. Annál világosabb azonban számunkra az, hogy a romániai magyar irodalom sorsáért reánk, a szocialista Románia magyar íróira, hazánk Írószövetségére hárul a felelősség. Ezt a felelősséget a társadalmi-történelmi fejlődés objektív szükségszerűségét felismerve, őszinte meggyőződésből vállaltuk, mintegy írói-emberi elkötelezettségünk kifejezéseként a román nép és az együtt élő nemzetiségek közös hazája iránt.”

Hasonló módon reagáltak a budapesti vitára a jugoszláviai és a szlovákiai irodalmi fórumok is, mind a két kisebbségi magyar kultúrában érvényesíteni kellett azt a hivatalos nézetet, miszerint az ottani magyar irodalmakat nem lehet elhelyezni egy egységes magyar nemzeti irodalom átfogó keretei között. Ugyanakkor a három szomszédos ország magyar íróinak „hivatalos” állásfoglalásai között volt bizonyos különbség, mind Bányai János a vajdasági, mind Tőzsér Árpád a felvidéki magyar irodalom képviseletében azt hangsúlyozta, hogy a kisebbségi magyar irodalmak mindenekelőtt a maguk őslakos magyarsága iránt éreznek felelősséget és elköte-lezettséget. Tőzsér Árpád ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A magyar-országi szlovákok számára (akik kimutathatóan 200-250 évvel ezelőtt költöztek a mai Szlovákia északi részéből a magyar Alföldre) Szlovákia »anyaország«, de a szlo-vákiai magyarság számára, amely az 1918 utáni Magyarország területén soha nem élt, a mai Magyarország nem »anyaország«. Mi ennek a területnek vagyunk autochton népe, amelyen most élünk, itt alkotunk társadalmi és szellemi struktúrát, s ezért lehet irodalmunk »csehszlovákiai magyar irodalom«, s nem csak »Csehszlovákiában élő magyar írók irodalma«.”

A Bányai János, illetve a Tőzsér Árpád által kifejtett nézetek újszerűsége volt, hogy a kisebbségi magyar irodalmakat nem egy „kettős, hanem egy „hármas” vonatkozási rendszerben helyezték el, nevezetesen ezeknek az irodalmaknak az állami-társadalmi és anyanyelvi-történelmi dimenziói mellett felhívták a figyelmet a sajátos nemzetiségi hagyományokra, kötődésekre és feladatokra is – arra a kulturális identitásra, amelyet a kisebbségi létben élő magyar közösség határoz meg a nemzetiségi irodalmak számára. Valójában erről a „harmadik” kötődésről beszélt Ká-nyádi Sándor még korábban, egy 1967-ben Bécsben tartott előadásában, midőn a következőket fejtette ki: „Íme – költészetünk személyleírása. Neve: romániai magyar költészet. Állampolgársága: román. Nemzetisége – nyelve, hagyományai: magyar. (…) Szülőanyja és dajkája: Erdély szellemi öröksége, az a szellem, melynek védőszár-nyai alatt addig is több komoly magyar, román és szász kulturális kezdeményezés vált valóra, s hagyott századokra visszamenően emléket, értéket maga után.”

Az itt megjelenő „hármas” vonatkozási rendszer azután hosszú időn keresztül határozta meg a kisebbségi magyar irodalmak önismeretét és stratégiáját, és tulajdonképpen csak a nyolcvanas évek közepétől (közvetlenül a rendszerváltozások előtt) és természetesen a mind kiábrándírtóbb kisebbségi tapasztalatok következtében ment végbe egy újabb hangsúlyeltolódás. Ennek következtében megerősödött az a (különben) természetes meggyőződés, hogy jóllehet a kisebbségi magyar irodalmaknak egy adott állam intézményrendszerén és politikai kultúráján belül kell elhelyezkedniök, és természetesen hagyományaik, tapasztalataik, felelősségük elsőrendűen az adott kisebbségi magyar közösséghez köti őket, természetes alkotórészei az egyetemes (ha nem is egységes) magyar nemzeti irodalomnak. A magyar irodalom a maga nyolcszáz esztendős (a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom születésétől számított) története során mindig is a nemzeti élet elsőrendű tanúja, letéteményese és alakítója volt, és mindig szolgálni kívánta a nem egy alkalommal kényszerű módon megbontott nemzeti egység helyreállításának ügyét. A negyven esztendővel ezelőtt végbement eszmecserék is valójában ennek a szolgálatnak az elveit és mikéntjét próbálták megfogalmazni: úgy tetszik, a Magyar Írók Szövetségében rendezett eszmecsere legfontosabb mondanivalóit igazolta az idő.