Bodnár Éva versei

Várlak

Fáradt aranyba burkolt az alkonyat,
lágy esti szellő simogat.
Ülök a kerti padon, s hallgatom,
hogy kúszik az árnyék a falon.

Ahogy fakulnak lassan a színek,

nyugalmat, békét hoz az est.

Szürkül a táj. Millió csillag

apró lámpásként ragyog.

Kerek arccal mosolyog a Hold:

Boldog vagyok.

Csupasz karomat kendőmmel eltakarom.

Nyugalom száll meg ott kinn, a padon.

Valaki lassan közelít felém… Nem mozdulok.

Szememben esti fény és csillagok lángja ragyog.

Ránk lát a Hold, s Te kezedet nyújtod felém.

Az esti fény – mind semmiség

a lánghoz képest, ami bennünk ég!

Mérleg(el) a lélek

    Adjatok jó szót,

    ölelést.

    Szívből fakadó

    kedvet, nevetést.

    Kérjetek reményt,

    biztatást.

    Béklyóból könnyű

    szabadulást.

    Adjatok mindent,

    amit lehet,

    nőjjön az égig

    a szeretet.

    Kérjetek hitet

    és erőt,

    barátot, társat,

    segítőt.

    Adjatok céllá nőtt

    álmokat,

    adjátok, hogy valóra

    váljanak.

    Kérjetek vigaszt,

    bármi is fájjon:

    tenyérnyi helyet egy

    baráti vállon…

    Adjatok hálát

    az életért.

    Többé ne sírjatok

    a semmiért!

    Áldást kérjetek,

    hogy az élet

    már ne hozzon

    keserűséget.

    Szeretetet adjatok

    főleg,

    legyen önfeledt játék,

    hogy éltek.

    Adjatok, kérjetek.

    Angyalok, segítsetek!

    Kérjetek, adjatok…

    Magam is Angyal vagyok???

Önmagam gyóntatója…

Amikor túlcsordul az a bizonyos pohár,

és semmi, semmi sem a régi már…

Fájdalomként élem meg a perceket.

Akkor kérek egy csöpp szeretetet.

Odafigyelést – bármit, mi emberi:

Segítsetek a kínruhát levedleni!

Amikor már önmagamtól is csak rettegek,

és semmi sincs, amin nevethetek,

mert bezárul az ajtó – kívül reked a fény.

Nem jön segítség, eltűnik a remény.

Fojtogat, kínoz, mardos a bűntudat,

dühömben szűkölve bántok meg másokat.

Milyen ember vagyok? Kérdezem szüntelen,

de a válasz közömbös, személytelen.

Nem vagyok ember, csak gyarló porhüvely,

ki itt a Földön mindenért felel. Mindenért,

amit tesz, alkot, leír, vagy kimond…

Így vagyok Ember – vagy inkább Bolond?

Ó, ha tudnám, mit miért teszek?!

Vezessetek hát, segítő kezek,

hogy önmagamban keressem a fényt!

Eldobva minden ártó véleményt.

A keserűség szobrát összezúzva,

mégiscsak Ember tudjak lenni újra!