Széthulló idő és felbomló én (Farkas Péter Nyolc perc című kötetéről)

Szalay Zoltán írása – Farkas Péter Nyolc perc című regényének váza meglehetősen megtévesztő: mintha az öregségről szóló szimpla történet lenne, egy öreg házaspár testi és lelki hanyatlásának krónikája. A szövegnek valóban két valódi szereplője van mindössze, egy öregasszony és egy öregember, s valóban nyomon követhetjük leépülésük stációit, a szöveg azonban mégsem kizárólag az öregség feltárása, hanem sokkal több annál.  Amellett, hogy a pusztulás atmoszférája minden egyes sorában érezhető, a hajlott korú házaspár világán keresztül elsősorban egy különleges nyelvtan struktúrájába nyerhetünk betekintést, egy tökéletesre csiszolt, a lehető legérzékenyebb regényszöveg által.

Elsőként talán Mészöly Miklós Film című regénye ugorhat be az alapszituációról: ott is egy öreg pár útjait követhetjük nyomon, egy hasonlóan szenvtelen és kíméletlenül pontos szöveg által. Annak a szövegnek azonban merőben más célja volt, mint Farkas Péter regényének. A Nyolc perc narrátora nem operatőrként figyeli szereplőinek ténykedését, ahogy Mészöly (s a francia Robbe-Grillet azokban a szövegeiben, melyek feltehetően a Filmet is ihlették), ő a szereplők szemével méri fel sajátságos világukat. Így sem juthatunk azonban túl közel ehhez a világhoz, épp csak egy-egy röpke pillanatra érthetjük meg egy-egy szilánkját: egyrészt, mert a szerző mértékletesen adagol, másrészt pedig, mert az öreg házaspár egy alig meg-közelíthetően egzotikus másvilágban éli mindennapjait.

Nem sokat tudhatunk meg a két öregről, valamicskét talán az öregemberről, aki még testileg és szellemileg is frissebb párjánál, valaha elismert biológus volt, s még vénségére is be-bevillan elsötétülő tudatába egy-egy latin név. Az öregasszony már gondozásra szorul, az öregember mosdatja, ápolja, s egyedül ő érti a megnyilvánulásait. Olykor megjelenik két „ismeretlen nő” a lakásukban, akikről többet a szöveg nem árul el, mi azonban sejthetjük, hogy valószínűleg a házaspár gyerekei; ők elviselik a jelenlétüket, de általában hidegen hagyják őket. Az „ismeretlen látogatók” és az öreg házaspár két külön dimenzióban élnek, amelyek között nincs vagy alig van átjárás: ezt vélhetően csak az öregember érti, ám nincs szándékában beavatni az „igazságba” a látogatókat. Az öregember tudja csak, hogy az öregasszony tud még kommunikálni, de nem az „ő grammatikájuk szerint” (21.). Az öregeknek sajátos nyelvi szabályaik vannak, nyelvük általában nem áll többől primitív jeleknél, egyszavas mondatoknál vagy gyermeki gügyögésnél, közlendőjük azonban egymás között teljesen érthető és világos. Az öreg házaspár lépésről lépésre halad egy új, ismeretlen, ám számukra egyáltalán nem barátságtalan lét felé, egy kétszemélyes világ felé, amelybe rajtuk kívül más nem férhet be.

A regény szerkezete tulajdonképpen követi az öreg házaspár tudatának, s elsősorban időérzékelésének változásait. Az idő elvesztése, és ebből kifolyólag a személyiség elvesztése ennek a változásnak a két fókuszpontja. „És ahogy az idő elvesztette folytonosságát, és csak hermetikusan zárt pillanatok sorozatából állt, ugyanígy valószínűtlen sokaságban felaprózódott az a személy is, akit az öreg-asszony egyes szám első személlyel jelölt” (57.). Az öregasszony tudatából ennek megfelelően eltűnt a lineáris időszerkezet, a „nagy elbeszélés” epikussága, s csak a töredezett pillanatokból álló időszilánkok halmaza maradt. Ezt a töredezettséget követi a regény szerkezete is, amin szintén hiába kérnénk számon az epikus jelleget: a rövid jelenetek, általában banális hétköznapi epizódok az öregek életéből, a lineáris követhetőség igénye nélkül sorakoznak egymás után. Hogy a végére mégis kirajzolódik valamiféle egységes kép, „történet”, az nyilván az olvasó „hibája”. Az egyes szakaszok nem követnek ugyanis semmiféle ívet, nem jutunk el valahonnan valahová, a hanyatlás a szöveg legelején nem jelentősebb, mint az utolsó szakaszban.

A szerző elképesztő alapossággal építi fel az öreg házaspár alternatív világát. Már a regény legelső mondata megkapó képet fest erről a bizonyos világról: „Az öregasszony hüvelyk- és mutatóujja közé csíptetett egy darabka vajat, szeme elé emelte, és csodálkozva bámulta.” Ahogy az öregasszony rácsodálkozik a vajdarabkára, abban már annak a „gyermeki” őszinteségnek a megnyilvánulását láthatjuk, amit talán úgy jellemezhetünk, hogy az értelem visszavonuló diktatúrája helyét az újrafelfedezett szív könnyed szabadsága foglalja el. Ezt jelzi az is például, hogy az öregember elvesztette már ugyan érdeklődését a könyvek iránt, ha azonban mégis képes odafigyelni az olvasott szövegre, nem annyira az agyában, „sokkal inkább a szívében” bomlik ki egy-egy mondat értelme.

Kétféle „arca” van ennek a folyamatnak, az idő és a személyiség felapró-zódásának. Az egyik különlegesen érzékennyé teszi az öregeket, mindenre rácso-dálkozóvá, mindennek örvendezővé (lásd pl. az öregember befosását leíró jelenetet), a másik oldala a dolognak valamiféle elállatiasodás, amire a szerző több helyen is konkrétan rámutat. A legnyíltabban abban a jelenetben, ahol az öregember álmát vizsgálja: kutyaként viselkedik álmában, s végül „a saját vonítására ébredt” (27.); illetve az öregasszony tévénézési szokásait taglalva: csak az állatokat bemutató filmeket hajlandó nézni, s közben önkéntelenül utánozza a képernyőn látott állatok mozgását: „A hajlékonyságot, a mozgás összeszedettségét, az egyensúly-érzéket mintha egy másik, jóval fiatalabb és eltérő felépítésű testtől kölcsönözte volna” (94.). Ez az elállatiasodás nyilván a tudat leépülésének és a test feletti uralom elvesztésének végső stádiuma; nem jelent azonban borzalmas véget: az öregember azon morfondírozik, mit válaszolna az öregasszony, ha megkérdeznék, milyen állatként születne a legszívesebben újjá. „Mert abban bizonyos, hogy ember már nem akar lenni” (94.).

A halál, a halálra való készülődés érezhető az alvás motívumának minduntalan felbukkanásában: szinte nincs olyan szövegszakasz, ahol valamelyik szereplő vagy akár mindketten, ne merülnének álomba. Az ébrenlét inkább már csak afféle kirándulás az életbe: a halál „megszokása” folyik az egyre hosszabb, egyre mélyebb alvások folyamán. Mindeközben még fel-felbukkan valami az életből: egy elcseppenő spermacsepp, egy régi ismerős levele, ezek a dolgok azonban az öregember számára már idegenek: egy másik világ kopottas emlékei. Egyetlen dolog miatt kell csak fenntartania a kapcsolatot ezzel a másik világgal: a nyelv maradéka az, ami összekapcsolja az öregasszonnyal: „csak úgy és csak addig tarthatja meg az öreg-asszonyt, amíg meg tudja szólítani, meg tudja nevezni” (96.). Ebből a szempontból a Nyolc perc olyan, akár egy kalandregény és egyúttal szerelmi történet: a tét, meg tudja-e tartani az öregember az öregasszony nevét a tudatában, s ezzel meg tudja-e őrizni kapcsolatukat, ami egyedül életben tartja még őket? (Ez a megközelítés az olvasót Darvasi László Stern úr című novellájára emlékeztetheti, amelyben a tudós Stern úr elkezdi elfelejteni a szavakat, s hogy megőrizzen egy-egy kifejezést a tudatában, fennhangon kiabálja a nyílt utcán, hogy brokkoli, vagy hogy kutyapicsa. „Valaki ellopja a nyelvemet”, állapítja meg a titokzatos betegségben szenvedő Stern úr; ugyanezt mondhatná a Nyolc perc két örege, ha képesek lennének még átlátni a folyamat egészét.) Vagy felül lehet-e emelkedni a nyelv korlátján, s nem bomlik-e szét minden, „a vér, a lélegzet vagy a sejtek”, de ugyanúgy a szerelem is, a névtelenségben? Nemcsak az öregség a szerző témája, hanem a mindennapos felejtés, a szavak, a nevek pusztulása és ennek a pusztulásnak a felmérhetetlen tétje. A regény tehát az öregség allegóriáján keresztül közelíti meg a nyelv és a név elveszítésének problémáját, s a test, ami olyan fontos szerepet játszik az öreg házaspár „halál-játékában”, a leépülő test az allegóriában tulajdonképpen maga a szétforgácsolódó nyelv.

Farkas Péter Nyolc perc című regénye mindenképpen merész vállalkozásnak tekinthető: kevés hasonló erejű, hasonlóképpen megrendítő szöveg született az utóbbi két év magyar prózájában, ami ilyen mélyreható elemzésnek vetné alá a testet és a tudatot egyaránt, a pusztulás szemszögéből. A szöveg kíméletlen és precíz vizsgálata a darabjaira hulló időnek, és benne a darabjaira hulló énnek: úgy döntöget tabukat, hogy közben nem lépi át a jó ízlés határait, s a humanizmus dogmáin és közhelyein túllépve alkot megrázó erejű képet az elmúlás valóságáról.

(Magvető, Budapest, 2007. 112 oldal)