Gyüre Lajos: Mózesra várva
Nekünk tán nincs is Mózesünk,
pusztánk sincsen hova mennénk,
fürj sincs, és a manna is másnak hullik.
Hol vagy, Mózes, hogy vinnél tovább,
hol az ígélret földje várna ránk,
vezetnél bölcsen, apró kis sebeinkre
akadna cicfarok vagy pókháló,
mérgező tüskéket látva kerültetnéd
néped, talpunk ne égetné a forró homok.
De lásd,
tengerünk sincs, hol utat nyitnál
nekünk! Hol vagy hát? Meddig várjunk?
Hagyd a hegyek csúcsait, a kőtáblákat
Kinek faragod, ha már nem leszünk?
ha már nem parancsra, de magunk is
folyóba öljük fiaink, magzatunk,
és elfogyunk lassan, mint a hold
vagy pisla gyertyaszál, jöjj, mert
az időnek ára van, s a veszteségünk
percről percre nő.
Jöjj, és
gyékénykosarunkhoz vizet fakassz,
hogy megmárthassuk a nemlétezőket,
a meg nem születőket, a meg nem érkezőket
rejtegetjük lucullusi lakomákba, palota-
erdőkbe, angyalcsinálók bozótjába,
Taigetos szakadékaiba, ölebek fürdővizébe,
ölelésébe.
Abortusz-tengerekből
kiáltozik a jövőnk, pusztítóbb Mohácsnál,
Temesvárnál, Doberdónál, Don-kanyarnál!
Ötvenhat jajkiáltásainál!
Jöjj, és törd össze csábos bálványainkat,
mutasd, merre nyílik a tenger előttünk,
megvan-e még az ígéret földje:
Kánaán?
Vagy csak tűnő délibáb játszott velünk
kóklerek, szemfényvesztők, csepűrágók módján?
Merre keressünk új országot, jobb hazát,
hol a fáraó kegyesebb, mint Egyiptom urai,
nem tépi ki nyelvünk,
s csecsszopó fiainkkal nem eteti folyóink halait,
sokasodni hagy, ezrekre menőn, pótolni
Alpok magasába nyúló veszteségeink.
Sietve jöjj,
hagyd hátra a hegyek szikár csúcsait,
hozd magaddal a kőtáblák szigorát,
és sújts le taglóddal,
zúzd porrá az új aranyborjakat!