Körzőütem – Kockázatos értelem – Demény Péter esszéje

Hász Róbert portréja (Fotó: Petőfi Kulturális Ügynökség)

Múltkor az értelmet ígértem, de aztán zavarni kezdett, hogy nem beszéltem még a kiegyezésről. Fábián Marcell ugyanis, mint már írtam, annak évében született. Miért fontos ez? Nem történelmileg, hanem a szereplő fejlődése szempontjából kérdezem.

Azt hiszem, leginkább azért, mert a kiegyezés jó vízválasztó, vagy tán újabb ürügy arra, hogy a nacionalisták kifejtsék dermesztően nevetséges nézeteiket, és ezzel jellemezzék a korszakot.

„Ódry papa számára a kiegyezés sem történt meg. Csak egy értéktelen fecni volt, amit egy Deák Ferenc nevezetű áruló írt alá. A császár születésnapján még a spalettákat is behúzta az ablakokra, hogy kizárja a házból a városszerte vonulgató katonazenekar csinnadrattáját.

– Én nem bíznék meg benne – figyelmeztette egy alkalommal Marcellt, Milorád alparancsnokra utalva. – Honnan akasztotta le ez a Heindlhoffer? Egy Bécsbe szakadt szerb kereskedő fiát?

– Csak egy finánc volt a vámhivatalnál. – Állítja ő. A te helyedben én vigyáznék vele. A szerbek egyformán gyűlölik az osztrákokat és a magyarokat, csak az utóbbiakat egy kicsit jobban. Mert mi itt élünk velük. Minden szerb, aki magyar hivatalokban karriert megy, bécsi ügynök. Én a te helyedben óvatos lennék vele. Ha a helyzet úgy hozza, gondolkodás nélkül a hátadba döfi a kést!” (FMPTN, 137.)

Gyönyörűen együtt van minden: az összeesküvés-elmélet, a benne levő tántoríthatatlan hit, és a szerbek iránti gyűlölet. Meg az osztrákok iránti, hiszen Ferenc Józsefet a legnagyobb jóindulattal sem lehet szerbnek nevezni. Fábián Marcell apósa a mindenkori kisebbségiek jól körülhatárolható típusát képviseli: gyanakvó és szűk látókörű, provinciális ember. Éppen ezért annyira élethű, hogy élethűbb már nem is lehetne.

Minden olvasó tudja, hogy az a jó regény, amelyikben kíváncsiak leszünk a viszonyokra, érdekes viszonyok pedig ott alakulnak, ahol hiteles figurák érintkeznek egymással. Ódry papa nem túlságosan bonyolult lélek, de olyan konkrét, mint az asztal sarka – ezért volt érdemes bevenni a „fábiánmarcellek” pinakotékájába. Meg azért is, amit már többször idéztem máshol E. M. Forstertől: egy regénynek lapos alakokra is szüksége van, hiszen egyrészt nem lehet mindenkit egyformán összetetten ábrázolni, másrészt az összetett alakoknak és a történetnek egyaránt támasztékra, háttérre van szüksége. Ennek a háttérnek prominens alakja Ódry papa.

A kiegyezés tehát azért fontos, mert az egyik számára életének egy jelentős fordulata, a másik számára viszont kétségbevonhatatlan tény: nem kérdőjelezzük meg, amibe beleszülettünk. De talán a mélyben azért is, mert egy detektív nem lehet más, mint a kiegyezés képviselője, legalábbis általános értelemben: mindenkit meg kell értenie, a gyilkost is, nemcsak az áldozatot, a némává lett halottat is, az eleve néma körülményeket és tárgyakat. Mint a jó fordító, a detektív is sokkal többet ért, mint amennyi elé tárul – ha csak azt érti meg, nem is detektív.

Nem véletlen, hogy mindig Marcell az, akit nem elégít ki a puszta látvány, az, ami ott maradt a helyszínen, neki mindig több kell, az ő igazsága bonyolultabb. Ez aztán a kollégáit és a feletteseit egyaránt csodálatra és idegességre készteti: elismerik, hogy ő a legokosabb a környéken, de bosszantja őket a folyamatos akadékoskodása.

Minden detektív olyan eseteket vonz magához, amilyen ő. Sherlock Holmes és Poirot eseteiben mindig az értelem csillog a gőg fényében: a kis szürke agysejtek nem akárkinek adatnak meg, s nem akárki tudja őket használni. Maigret azt vizsgálja, hogyan viselkedik az ember, mint a feledhetetlen Maigret és a bolond öregasszony-ban vagy a Maigret és a padon üldögélő ember-ben: a tárgyak elmozdulása, illetve egy boldogtalan házasság a rejtély oka.

Fábián Marcell a két fő eset között helyezkedik el. Számára az ész: probléma. Maigret nem sokat okoskodik: egyszerűen figyel, és megpróbálja kitalálni, az emberek miért cselekednek úgy, ahogy. Nála nincs is értelemadó nagyjelenet, mi több, a lebukásnak már csak törvényi értelme van. Marcell eljut a végig, nem szaval szürke agysejtekről, de képes meglátni azt, ami nincs rendben – mai szóval úgy mondanánk, problémaérzékeny. Hogyan lett öngyilkos Falcione Áron, ha minden arra vall, hogy nem lett az? Hogy lehet véletlen, hogy hirtelen mindenki vitustáncban tör ki, és ez viszi a halálba? Ki göngyölítené fel az álkémkedés ügyét, ha nem Fábián Marcell?

Igen, a trilógia minden darabja arról szól, ha innen nézzük, hogy a detektív számára minden probléma: mint Ortega y Gasset mondja, „a dolgok önmagukban nem elégségesek. Következésképpen a dolgok csak akkor azok, amik, ha az entellektüel számára léteznek.” A gyilkosság akkor nyeri el végleges formáját, amikor Fábián Marcell minden mozaikdarabkát összeszedett és összeállította a teljes puzzle-t. Ekkorra mindenkiről minden kiderül, azaz tulajdonképpen az derül ki, hogy semmi és senki sem olyan, mint amilyennek látszott, és bár az áldozatok valóban áldozatok, a haláluk nem úgy történt, ahogy a nyomok feltüntették.

A detektív: rendrakó ember. És ehhez a rendrakáshoz értelem kell, következetesség és alázat. Amikor Bánáti csendőrkapitány kijelenti: „Figyeljen rám: nekem maga kell, és nem az a félbolond alezredes vagy a szerb főnöke meg a segghülye bokszoló társa! Már elnézést! Azt akarom, hogy maga kérdezzen ki, és ne ők!” (FMPTN, 32.), akkor egyrészt helyesen méri fel, hogy Marcell mindent megért, másrészt fogalma sincs, hogy a megértés folyamatára ő maga, Bánáti is rámegy. Az értelem: veszélyes.

Majdnem megint ígértem valamit, de most már óvakodom tőle.

Demény Péter esszésorozatának korábbi részeit itt olvashatják!

Demény Péter (1972, Kolozsvár)

Író, költő, fordító, a Matca Literară című bukaresti folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Forog bennem (esszék, Komp-Press, Kolozsvár, 2023). Portréját Ema Cojocaru készítette.