Angyal Sándor – A szivárvány színei

Éppen előbújtak a nap első sugarai, amikor a fiú kilépett a lépcsőház ajtaján és elindult a járdán. Még nem tudta, hogy merre is megy, egyre csak azon járt az esze, hogy most mennyire boldog és mennyire szerencsésnek mondhatja magát. Szinte sugárzott az örömtől és alig várta, hogy megoszthassa a legjobb barátaival az elmúlt éjszaka élményeit. Úgy érezte, hogy repülni tudna a boldogságtól, hogy ez volt élete legeslegjobb éjszakája, és olyan nincs, hogy ezt bármilyen más éjszaka felülmúlja.

Ahogy sétált, észre sem vette, hogy milyen hűvös van még így hajnaltájt. Nem fázott, sőt, egyáltalán nem is gondolt arra, hogy milyen idő van. Minden megszűnt körülötte létezni, és nem is jelenhetett meg más a szeme előtt, csak az az isteni barna szemű lány, akivel az egész éjszakát együtt töltötte. Szerelmes lett egyetlen pillantásra és nem tudta kiverni a fejéből.     
Lassan gyülekeztek a piacon az emberek, az árusok kirakodtak az árujukkal és a fiú arra gondolt, hogy vesz a lánynak egy szép csokor virágot. El is indult a piac irányába és azon gondolkodott, hogy vajon milyen virágot is szeret szíve választottja. Lehet, hogy nem is szereti a virágokat? – futott át hirtelen az agyán a gondolat, de abban a pillanatban el is vetette. Méghogy egy ilyen gyönyörű és kedves teremtés ne szeresse a mindenféle színben pompázó és illatos csokrokat, szinte lehetetlen. Any-nyira illik az egyéniségéhez, hogy az már szinte nem is igaz. Nem volt a fiúnál olyan nagyon sok pénz, de úgy határozott, hogy azt mindet, ami van, azt virágokra fogja költeni, majd fogja magát és elindul, hogy felébressze a kedvesét, betakargassa az illatos és színes növények egész hadával.

Oda is állt egy nagyon kedvesnek tűnő idős néni standja elé és a virágokat nézegette. Észre sem vette, hogy a néni már többször is megkérdezte tőle, mit sze-retne, de ő nem reagált rá, így hát az asszonyság kénytelen volt odamenni hozzá és a karját megragadva újra feltenni a kérdést. A fiú olyannyira megrémült az érintéstől, hogy majdhogynem elordította magát a nagy riadalomban. Fel sem tűnt neki, hogy a gondolatai még mindig a lányon jártak és nem tudott tőlük szabadulni egyetlen pillanatra sem. A képe ott lebegett a szeme előtt teljes életnagyságban. Amikor a néni ismét megkérdezte tőle, hogy végül is mit szeretne, csak akkor jutott eszébe, mit is keres a virágok között. Közölte a barátságos idős hölggyel, hogy mennyi pénze van és hogy minden egyes fillérért virágot szeretne venni valakinek, akit nagyon szeret. A hölgy gondolkodott egy picit, majd elkezdett járni a keze és egy olyan hatalmas és gyönyörű színekben pompázó csokrot nyomott a fiú kezébe, hogy annak még a szája is tátva maradt a csodálkozástól. El is indult, hogy minél hamarabb boldoggá tegye a nőt, akiről érezte, ő lesz élete nagy szerelme és mellette fogja leélni az egész életét. Már a piac kijáratánál volt, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy elfelejtett fizetni. Visz-szafordult és látta, hogy a néni mosolyogva néz rá a standjától. Gyors léptekkel visz-szament hozzá és nem győzött bocsánatot kérni, hogy olyan hirtelen távozott és sza-badkozott, hogy nem akart ő lopni, de hát az egy olyan dolog, hogy… és mondta volna tovább, de ekkor a néni csak ennyit szólt mosolyogva: – Tudom, fiam, a szerelem elveszi az ember eszét! A fiú nem is tudta, hogy erre most válaszolnia kell-e vagy csak bólogatni, de csak annyit tett, hogy elmosolyogta magát, majd megköszönte a csokrot és elindult a kijárat felé.

A léptei egyre csak gyorsultak és a torkában dobogott a szíve. Egyre csak azon gondolkodott, hogy mennyire fog örülni szíve hölgye ennek a hatalmas csokornak, majd a nyakába ugrik és soha nem engedi őt el.

A lány arra ébredt, hogy a nap sugarai kellemesen cirógatják a bőrét és édes illatú langyos szellő bújik be a nyitott ablakon. Hatalmasat nyújtózott, majd lerúgta magáról a takarót és beviharzott a fürdőszobába. Eszméletlenül boldognak érezte magát és szinte repülni lett volna kedve a gyönyörtől ami átjárta az egész testét. Gyorsan megmosakodott, fogat mosott és zenét kapcsolt. Végigtáncolt a lakáson többször is és egyre csak mosolygott, sőt néha még hangosan fel is kacagott. Nem nagyon értette, mi van vele, csak annyit tudott, hogy ilyet még soha életében nem tapasztalt. Mintha minden szép lenne és színes. Minden illatos és szemet gyö-nyörködtető. Vizet tett a tűzhelyre, hogy teát főzzön magának. Nem volt éhes, bár tudta, valamit ennie kéne, hogy legyen valami a gyomrában. Körülnézett a konyhában és még mindig táncolva és mosolyogva konstatálta, nincs otthon egy szem kifli vagy kenyér sem. Nagy szerencséjére nem lakott messze az üzlettől, így hát úgy döntött, hogy páratlan jó kedvét másoknak is látniuk kell. Beszökdécselt a szo-bájába és ledobálta magáról az alvóruháját, majd megállt a szekrény előtt és hosszú percek után eldöntve, mit is vegyen magára, szivárványszínekbe öltözött. Hóna alá csapta a táskáját, beledobta a pénztárcát, majd cipőt húzott és nekiindult a napsütésnek. A lépcsőkön szökdécselve egyre csak az járt a fejében, hogy ez volt élete legszebb éjszakája, és semmi nincs, ami boldogságának az útjába állhatna.
Végre kilépett a lépcsőház ajtaján és elindult az élelmiszerüzlet felé. Ahogy szedte a lábait, hirtelen észrevette, hogy vágott virágokon lépdel és arra gondolt, ki lehetett az az eszelős, aki egy hatalmas csokor virágot szétdobál a járdán. De mindez nem nagyon érdekelte, mert eszméletlenül boldog volt és sugárzott az örömtől, így hát szökkenő mozdulatokkal haladt az üzlet felé. A kóbor macskák minden mozdulatát megfeszülve figyelték.                                        

Te is zsákban végzed

Mikor a férj hazaért, a barátja kocsiját látta a ház előtt. Valamivel hamarabb érkezett a munkából, és csodálkozott is, hogy mit keres náluk a cimborája, mikor estére beszéltek meg találkozót. A feljáróra parkolt az autóval, megragadta aktatáskáját és kiszállt. Lassan elindult a ház felé, miközben az ismerős autót nézte.
Halkan nyitott ajtót és a konyhába ment. Furcsa hangokra lett figyelmes az emelet irányából. Letette a táskát az asztalra és óvatos léptekkel indult el a lépcsőn felfelé.
Ahogy a hálószoba felé közeledett, egyre erősebbé vált benne a gyanú, hogy a felesége megcsalja őt. Az ajtó előtt állva azon morfondírozott, benyisson-e. Nem volt erős akaratú ember, elég határozatlan személyiség hírében állt. Végül elhatározta magát és benyitott a szobába, de az ajtó nem nyílt ki. A hangok odabent elhalkultak.
A férfi fogta magát, leszaladt a nappaliba, elővette revolverét egy kis fa- dobozból. Zavarodottságában és elkeseredettségében saját magát lőtte fejbe.
Nem sokkal később nejlonzsákban vitték el a hullaszállítók.
A szomszédok szerint két éve zavarodott meg, mikor munkából hazaérve vérbe fagyva találta meztelen feleségét a hálószobában.

Szőke fürtök

Nekem is volt ám egyszer egy kis húgom. Szerettem őt. Nagyon is, de sajnos magával vitte az a fene nagy kórság, ami az országban pusztított akkoriban. Apa nem törődött vele. Ő fiút akart. Mert a lányok kényesek – mondogatta mindig. Soha nem értettem meg őt. Anya szerette a kislányt, ő volt a szeme fénye. De anya is meghalt. Még a Flóra előtt. Megsirattuk. Mindannyian hiányoltuk, de talán Flórának hiányzott a legjobban. Egy egész álló hétig sírt, aztán abbahagyta. Teljesen ki-száradt. Hárman maradtunk. Flóra 3 éves volt, ő még nem nagyon értette, mi is az a halál. Csak azt tudta, hogy anya elment tőlünk örökre és nem jön vissza. Nem szólalt meg soha többé. Hiába szólongattam. A temetés után olyan volt, mint aki meghalt „ott belül”. Apa mondta is, hogy hagyjam, ez is pont olyan kényes, mint az anyja volt. Flóra egész álló nap csak ült és a babáival játszott. Nem beszélt, nem ne-vetett és nem is sírt soha többé. Sokszor megnéztem, mit csinál, nincs-e szüksége valamire, de ő csak ült egy helyben és a babáival játszott. Volt egy babája, amit az anyutól kapott a harmadik szülinapjára. Vele nem játszott. A baba csak úgy állt a szekrénye tetején és őt nézte. Nem akart vele játszani. Csak nézte. Volt, hogy órákig képes volt bámulni a babát.
    Este én fürdettem, mert apu azt mondta, őt nem érdekli és leült meccset nézni. A kávéját iszogatta és cigizett. Sokat cigizett.
    Megfürdettem Flórát. Olyan volt, mint egy élőhalott. Nem mozdult az arca. Akár egy szobor, mindig olyan komor és semmitmondó. Apa kiabált, hogy vigyek neki sört. Kimentem a konyhába sörért, majd bevittem apának. Mentem, hogy lefektessem Flórát, de nem volt ott, ahol hagytam. Nem kellett soká keresnem. Anya szobájában volt. Ott állt anya képe előtt. Őt nézte. Odaléptem hozzá és kérdeztem, hogy mi a baj.
          – Anya visszajön, ugye? – kérdezte megszeppenve. Most valahogy más volt az arca. Szomorú volt, nagyon szomorú. Nagyon megijedtem, és hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak.
        – Nem, anya örökre elment – nyögtem ki végül.
        – Anya visszajön, ugye? – kérdezte újra.
     Ez volt az az alkalom, amikor utoljára hallottam azt az édes kis hangját. A negyedik szülinapja után nem sokkal meghalt.