Horea Garbea tárcái

Lordok és bojárok
Két civilizáció között a legszembetűnőbb különbség a társadalom csúcsát képviselők szűk körében mutatkozik meg. A legalján, a kétkezi munkások között nincs lényegi különbség, csak az, ahogyan odafent gondolkodnak róluk, és ahogyan felülről irányítják őket.

A nyugati arisztokrácia és a mi bojárságunk között az a különbség, hogy náluk a nemesi cím öröklődött. Angliában a grófi cím, a mai napig nemzedékről nemzedékre száll, olyan családok is vannak, amelyek már a 45-ik nemzedékig jutottak. Egy herceg elveszíthette kastélyát a lóversenyen, vagyonát a kártyán, akár a fejét is vehették, fia mindenképp herceg maradt. Nálunk a bojári kaftán és a gyűrű, nem volt természetes úton örökölhető. Az országbírónak vagy a fegyverhordozó fiának magának kellett boldogulnia. Mert majdnem a nulláról indult. Az uralkodónak természetesen kényelmesebb volt. A „tisztségviselők körforgásának” elvét gyakorolta, amikor hatalomra került, egyáltalán nem zavarta, hogy a kiválasztottak előző generációja szerény helyet foglalt el a nemesi névjegyzékben. A klasszikus mondás szerint: „a parasztokból, hamísítatlan bojárokat faragott”. Lehet, érdem szerint is. De sokkal valószínűbb, hogy a kapott ajándékok alapján.

Most gondoljuk csak el: milyen értékes lehetett egy paraszt, amikor hirtelen a fejedelmi tanácsban találta magát, első generációs lévén esetlenül, tele gátlásokkal, nehezteléssel. A régebbi nemesek pedig a felkapaszkodottaknak járó megvetéssel tekintettek rá, újabb ellenséges érzületeket keltve. Ebből fakadtak az összeesküvések, megbuktatások, végzetes politikai ügyetlenségek és a társadalmi ranglétra csúcsát jellemző egység hiánya. Ezzel ellentétben a lord, aki annak született, kiskorától úgy is viselkedett. Tudott bánni a rangjával és az evőeszközzel. A Lordok Házába kerülve, egyenrangú személyek vették körül, így legnagyobb természetességgel illeszkedett be. A király száműzhette, elkobozhatta a vagyonát, de címétől nem foszthatta meg soha. Innen ered az utódot megillető törődés, a kiváló neveltetés, amely által haladt minden előre, a maga rendje-módja szerint
Nálunk a dolog fordítva működött. A szerencsés és merész bitangok elvehették a törvényes fiak helyét, és még annál is többet. A körülményektől függően. A dolog ismétlődött minden uralkodó idejében, a nemesi méltóság minden szintjén, úgyhogy a társadalom krémjét többnyire felkapaszkodottak alkották. Következmé-nyeit közvetlenül érezhetjük, viseljük a mai napig.
A „természetes jog” nem minden esetben mérvadó, de a jelenlegi elit valóban gyanús. Jellemző, hogy apokrif vallomások szerint, az ’50-es években egészséges és mezítlábas származásuk révén felkapaszkodott írók, „Nagyságod”-nak szólították egymást. A hagyományt ismerve, számukra természetesnek tűnt, hogy „valódi nemesekké” legyenek, az új Uralkodó aláírásával ellátott, friss nemeslevél által. Ez aztán „minőségi ugrás!” A következmények mondhatni ismertek. A kellemetlen és rossz beidegződések a mai napig felfedezhetőek.

Nosztalgia, avagy „Gicã Hagi komplexus”

Nagy ribilliót okozott nemrégiben, hogy az egyik kommunizmus után sóvárgó tévéadó nyomására, a futballsztárt, Gicã Hagit meggyőzték, térjen vissza egy utolsó meccsre. Nem is akárkivel, hanem jól figyelj, épp Magyarországgal, aki tudjuk jól, mit akar stb. Mindent egybevetve, nekem úgy tűnik, egyes honfitársaim a meccset Preda Buzescu és a Tatár Kán közötti párbajhoz hasonlóan képzelik el: aki megnyeri, Isten őrizz, az visz mindent.

A nemzeti válogatott szurkolója, és Hagi csodálója vagyok. ’83-ban, amikor 18 évesen a Sportul-nál játszott, én is kijártam a meccsekre, hogy láthassam. Hihetetlenül szerelte le ellenfeleit a labdáról, és csodálatos átadásokat láthattunk tőle. A többi 21 játékos vakond seregnek tűnt a gepárd mellett. Nagyon sze-retném, ha nem válna nevetség tárgyává, nem óriási csalódást okozva vonulna be végül a történelembe, ami egyáltalán nem kizárt ebben a sportban, hiszen a labda kerek.

De a sport iránti rajongás „Hagi visszatérésének ügyében” eltörpül a románok megsemmisítő bűne mellett, amely ezzel az alkalommal is megmutatkozik. Levesz a lábunkról a nosztalgia. Mindent megtennénk azért, hogy egy di-csőséges pillanatot újraélesszünk, ugyanazon körülmények között, ugyanazon sze-replőkkel. Ahelyett, hogy kívánnánk és elősegítenénk egy új Hagi megjelenését, mi a régit akarjuk, amíg az utolsó csepp erejéből telik, a lehetetlenig.

Ahelyett, hogy új értékeket, tehetségeket nevelnénk, hinnénk bennük, ragaszkodnánk hozzájuk, mi állandóan a múltba kapaszkodunk. Egyetlen más országban sem ilyen hosszantartó egy művész vagy sportoló pályafutása. Ugyanazt az énekest kérik fel 90 éves korában is, énekelje el még egyszer azt a kuplét, ami any-nyira tetszett nekünk 50 évvel ezelőtt. Ha ő már nem él, korabeli felvétel tűnik fel a képernyőn. Majdhogynem illetlen dolog: nem hagyják nyugodni.
Hagi, tisztességgel visszavonult. A sajtó és a rajongók, javíthatatlan és ártalmas nosztalgiázók, arra kényszerítik most, hogy visszatérjen. Mindig visszasírják azt, aki elmegy. „Ó milyen jó is volt Stolojan!” Iliescut, 70 évesen és 6 év hatalom után is sajnálják, a népszerűségi mutatója emelkedőben van. Ahelyett, hogy találnánk, nevelnénk, kitalálnánk egy új futballistát, egy új ripacs zsenit, új elnököt, ragaszkodunk a régiekhez, kérve kérvén Gicã Petrescut, Gicã Hagit és nemzetünk oly sok Gicã-jét, térjen vissza „ahhoz” a dalhoz, amelyet szerettünk.
Ez ennek a népnek legsúlyosabb komplexusa, és remélem, nem tartanak sza-badszájúnak, ha azt mondom, éppen ezért nem győzzük le most sem a magyarokat. Pedig nekik még egy negyed Hagijuk sincs.

A kormány ellenében!

„Az elveszett levél” című drámában, Joiþica nagysága elhatározza, hogy harcolni fog a kormány ellen, annak érdekében, hogy Caþavencu felkerüljön a képviselők listájára, és helyreállítsa a tisztességét. Az eltökélt hölgy személyes érdekből hoz súlyos döntést. Amikor Caþavencu már nem árthat neki, Joiþica sem harcol tovább a kormánnyal.
Így van ez a színdarabokban, így van az életben is. Amikor a „mieink” jönnek, vége a harcnak, kezdődnek a kinevezések. A listán igen hamar meghúzzák a vonalat: negyvenből csak tizennégy-tizenötnek jut hely, a pénzalap többi része kell a jövedelempótlásokra.
Csúnya szokás, siralmas megoldás. Ha egyesek mégis alkalmazzák, azoknak nem az íróknak, a művészeknek kellene lenniük. Mit és mennyit adhat egy demok-ratikus kormány a művésznek? A kommunizmus idején egyes művészek legalább drágán adták el magukat. De manapság? Látszólagos előnyök, szégyenletes állások. A haszonra áhítozó kormánypárti művész, a semmivel marad.

Meggyőződésből lenni kormánypártinak még kínosabb. Az író küzdhet egy eszméért, felfogásért, de nem egy „csapatért”. Különben nem vizionárius, csak egy-szerű „szurkoló”. Még egy csoportosulásért, vagy az általuk képviselt programért is csak addig küzdhetsz, mint alkotó értelmiségi, amíg az adott csoportosulás ellenzékben van. Amint hatalomra kerül, nagy valószínűséggel kompromisszumokat, szövetségeket fog kötni, taktikai megfontolásból engedni fog bizonyos befolyásoknak. Egy, a saját szerepéhez hű művész, csupán eszméket és stratégiákat támogat-hat. „Taktikákat” vagy „technikákat” soha.
Ha a művész kilép az utópiából, tintanyalóvá és könyöklővé alacsonyítja magát. Leghamarabb azok tiszteletét veszíti el, akiket hatalomra kerülésük után sem szűnik meg támogatni. Éppen ezért, az igazi művésznek, Joiþica nagyságával ellentétben, állandóan és kizárólag a kormány ellen kell harcolnia. Bármilyen kormány legyen is az.

Romgol

Pár nappal ezelőtt, a 66-os trolival utazva az Obor irányából a központ felé, idegennek éreztem magam. A jármű félig üres volt. Hátul néhány férfi és egy nő, műanyag zsákokkal megpakolva, cigányul beszéltek, élénken gesztikulálva. Nem értettem semmit. Elöl nem kevesebb, mint hat ázsiai fiatal, valószínűleg kínaiak, saját nyelvükön beszélgettek, látható módon az „Európa” üzletházból jöttek, amelyet nyugodtan lehetne nevezni „Ázsiának” is. Végül, mellettem, egy török pár duruzsolt egymásnak kedvesen, dallamos, de számomra érthetetlen török nyelven.

Lám, gondoltam magamban, a mi koszos városunk is kezd hasonlítani, legalább a kozmopolitizmus tekintetében, Párizshoz és Londonhoz. Soknyelvű met-ropolisz.
Az egyetemességre való törekvés, jellemző a románokra is, és nem a legműveletlenebbekre, amikor írásban és szóban „romgolul” nyilvánulnak meg. Ekképp nevezek egy furcsa nyelvet, amely a belváros felől terjed a külvárosi negyedek felé, valamint a televízióból a nézők felé. Szabályai egyszerűek. A romgol megőrizte a román nyelvtani szerkezeteket, de a főnevek nagyrészét az amerikai angolból veszi. Főleg az informatikai és gazdasági szaknyelvből származóknak, nem használják a román megfelelőjét, bár létezik: floppy, leasing, crash, chips. Esetenként, románosra pallérozzák: chips-chipsuri-chipsurilor. Olyan kifejezések, amelyeknek meglenne a román megfelelője, mégis angolul használatosak: workshop és nem műhely, car-wash és nem autómosó, ass-hole és nem…, de menjünk tovább. Azokat a szavakat, amelyek nem angol eredetűek, főleg latin nyelvűek, az angol kiejtési szabályok szerint ejtik. Így járt a C.V. (curriculum vitae, amit szi-vi-nek ejtenek), a sui-generis, penis. A román káromkodások helyét is átvették, az egy-szavas, angol nyelvűek.
Én a legkevésbé sem vagyok ódivatú. Mégis, azt hiszem, a romgol használatának rejtett lélektani jelentése van: uniformizálják a nyelvet, olyan személyek érdekében, akik képtelenek anyanyelvüket helyesen és választékosan használni. Ők azok, akik „lecsípik” a végződéseket és hangsúlyokat beszéd vagy írás közben, nehogy butának tűnjenek azokkal szemben, akik helyesen használják a nyelvet. A romgol egy orwelli „új nyelv”, a hitványság és erkölcsi romlás hullámával önkényesen érkezőké, az „átmenet” útján.

Nosztalgia

Általában, amikor azt hallani, hogy vannak, akik nosztalgiával gondolnak a kommunista rendszerre, a jelenlévők rosszallóan összerázkódnak, mi több, teljesen megdöbbennek. Érthetetlen dolog! Mit lehet sajnálni? Eltekintve a kommunizmus nagyhatalmú, de kevés számú egykori haszonélvezőjétől, akik iskola, ész és érdem hiányában is elérhettek mindent, amire vágytak, a többiek mit sirathatnának? A hideget, a mindenható propagandát, az éhezést, a sorban állást? Normálisnak tűnik az effajta nosztalgia miatti döbbenet.
Mégis, valahogy mélyebben, leplezettebben, mondhatnám úgy is, hogy finomabban, sokkal többen fájlalják a totalitarizmust – és nemcsak tudatlanok. Megvédte őket. Sokkal könnyebb volt szidni a propagandát, amivel minden újság tele volt, mint ma egyébbel pótolni. Egyszerűbb volt lázadozni, hogy nem azt közölhetsz, amit szeretnél, mint ma bármit is közölni. Kényelmesebb volt azon bosszankodni, hogy lehetetlen hozzáférni az információhoz, mint ma informálódni.

Bár a kommunista rendszer anyagi nehézséget okozott a lusta agyak és tollak számára, akaratlanul, vagy talán szándékosan, mégis spirituális kényelmet biztosított. Nagyon is megfelelt – bár nem ismerték el, sem akkor, sem most, – lázadozni, hogy akadályozzák abban a tevékenységben, amihez nem is értettek.
Ilyen szemszögből vizsgálódva meglepődnénk azon, hogy akikről a leg-kevésbé is feltételezhető, azok gondolnak nosztalgiával a kommunista egyeduralomra. Egyesek saját maguknak sem vallják be, de néha úgy viselkednek, mint akik nagyon fájlalják a múltat. A színházigazgatók azt szeretnék – mint annak idején –, ne legyenek nézetkülönbségek az általuk választott darab körül, és legyen tilos a többféle vélemény, ami adott esetben bántó is lehet. Sok író visszasírja a régi irodalmi lapokat, biztos állami támogatással és a végtelenségig felduzzasztott személyzettel, mindenféle technikát nélkülöző szerkesztőségi irodákkal, ahol szundikálhattak kedvükre. Nem tenném tűzbe a kezem a nemzeti tévé tekintetében sem, hogy ne lennének olyan emberek, akik sajnálják a régi monopóliumot!
Ezért aztán, egy szélsőséges pártnak – mely nyíltan vállal egy emberibb arcú diktatúrát, ami nem több egy álarcnál – jócskán megnőtt a népszerűsége. Azt hirde-ti: „legyen rend”! Vagyis a parancsra való engedelmesség. A kultúra területén is van éppen elég hívük, akik meglepődnek a nosztalgikus érzületen, de akik a szavazófülkében… ki tudja?
Egyetlen ok a derűlátásra: a nosztalgia emészti a szervezetet, ezáltal hajla-mossá tesz az alkoholizmusra. Biztos vagyok benne, hogy két-három éven belül sok nosztalgikustól megszabadulunk, a legbiztosabb úton távoznak majd a kultúra porondjáról.

A Toyota mosolya

„Az én időmben” a középiskolában a román irodalmat 9. és 10. osztályban Dosofteitől Paul Everac-ig „tanultuk”. Azok, akik feljebb léptek egy lépcsőt, 11.-ben mindent kezdtek elölről, a Meºterul Manole-tól a ’60-as generációig. Ezért kétszer „tanultuk” kortárs költészetből a „Hirosima mosolya” című költeményt. Első alkalommal 10. osztályban. Aztán 12.-ben volt egy kitűnő tanárnőnk, ő ajánlotta ugyanazon költőnek más verseit is, például a „Hannibál” címűt, azzal a megjegyzéssel, hogy az jobb vers.

„Hannibál” tekintetében véleménykülönbség támadt, amelyet a tanárnő és a tankönyv (úgy emlékszem, Nicolae Manolescu volt a szerzője) segítségével megnyugtatóan tisztáztunk. Nekem úgy tűnt, hogy a vers – amelyre néhányan talán még emlékeznek – sajnálatot fejez ki amiatt, hogy Hannibál nem hódította meg Rómát, és nem azt, amit a tankönyv szuggerált, az elégtételt, hogy a rómaiakat nem győzte le egy nagyravágyó barbár.
Az utolsó sor kétértelmű: „És nem győztek…” Káröröm vagy sajnálat? A vers varázsa kétértelműségében rejlik.
Az én véleményem, amihez ma is ragaszkodom az, ha ennyire aggasztotta volna Róma sorsa, nem írt volna Hirosimáról. Az amerikaiak nem voltak holmi Hannibálok. Éppen fordítva, a japánok támadtak, de elefántok hiányában, kamikazékat küldtek az amerikaiak ellen. Válaszképpen az amerikaiak lecsaptak rájuk, akár a rómaiak Karthágóra.
Ami engem abban a zsenge középiskolás korban meghökkentett, hogy a Hi-rosima mosolyának szerzője, bár minden kétséget kizáróan baloldali humanista volt, igencsak elnézően bánt a japánokkal. De hát az ő szemszögéből a japánok csak „imperialisták”, vérszomjas harcosok lehettek volna, akik nem adták meg magukat még a bomba után sem.
Az érdekes az, hogy a hidegháború kellős közepén taktikai meggondolásból írt költemény együtt érzett a japánokkal. Ezzel egy időben a kevésbé tehetséges, de hatékony amerikaiak, éppen tőkét fecskendeztek Japánba, segítve a fejlődésüket. Az viszont igaz, ők nem írtak költeményeket. Mi, akik „A hirosimai gyermekek kará”-t tanultuk az iskolában, soha nem láttunk dollárt, csak a televízióban. „A lyukas dollár” westernből kiindulva, azt gondoltuk, hogy az egy ezüstpénz. Mennyire tájékozatlanok voltak a rómaiak, hogy miután Karthágót lerombolták, nem fektettek be az újjáépítésébe.
Ebből a szemszögből vizsgálódva nem tudom eldönteni, hogy általában kiket illet együttérzés: azokat, akikre az amerikaiak bombát dobnak, vagy azokat, akiket számba sem vesznek. Minden esetre, amikor a Daciámat vezetem, és látok egy Toyotát, úgy tűnik, mintha széles és kárörvendő mosolyában Hirosima mosolya köszönne vissza.

Prostitúció és dörzsöltség

A politika, mondják egyesek felsőbbrendű hozzáértéssel, a politika egy kurva. Az ember a politikát és az erotikát ösztönösen műveli. Szüksége van arra, hogy egyenlő mértékben kiélje politikai és szexuális vágyait. A politikus, aki elismeri, hogy a politika egy örömlány, esetleg annak a luxus változata, nélkülözheti egy nő jelenlétét. Ő a politika gyakorlásával egyszerre kielégítheti mindkét szükség-letét.

Azzal, hogy kurvának tartja, a felsőbbrendűségében is előzékeny politikus, valójában elismeri, hogy az egyéjszakás vagy egymandátumos élvezetének tárgya, holnap, esetleg négy év múlva, a kellőképpen megemelt összegért másnak a ke-gyeibe férkőzik.
De ha valóban így lenne! Ha a politikusok végre-valahára tudomásul vennék, hogy foglalkozásuk lényege abban áll, amit mondanak – a törvényhozó-végrehajtó hatalom berkeiben példaértékű rend uralkodna. Sajnos ez egyáltalán nem így van.
Nem, minisztereink és parlamenti képviselőink nem azzal a könnyedséggel válnak meg állásaiktól, mint reggelente partnernőjüktől, akit a dekoltázsukba tűzött pénzzel és enyhe fenékbe rúgással tessékelnek ki az ágyból. Fenyegetve érzik magukat, amikor más karján sétálva látják, aki ugyanazon az áron szerezte meg. Ők – szegények – az adófizető-választópolgárok szerencsétlenségére – vagyis a miénkre – igazi szerelmesekké válnak, kínos féltékenységi jelenetekkel és aljas viselkedéssel azon igyekezetükben, hogy impotenciájuk ellenére megtartsák ma-guknak a csábos Szeretőt.
Politikusainkból hiányzik a normális férfi higgadtsága, akit bár hajt a vére, természetesen viseli a nő árulását, és nem vár el többet, mint amiért fizetett. Abszurdum, amit ők elvárnak. Nekik a kurva ingyen kellene, aki szeresse és tisztelje is őket, és reggel főzze meg a kávéját.
Ezen abnormális felfogás következménye – amely a szakadék felé sodorja az országot –, hogy Romániában a titkárnői szerep felettébb nevetséges. Nálunk a politikus titkárnője gyakran szexuális tárgy is. Közpénzből fizetik, vagyis az általam és az önök által befizetett adóból, hogy megspórolják a politikusnak a kurvákra költendő összeget. És ő – a fent említett önteltségéből fakadóan – látszólag undorodik a munkájától. Kurvának titulálja. Pedig a mestersége megengedi, hogy élvezze, vagy legalább hiúságból úgy tegyen, mintha élvezné, hisz megteheti a mi pén-zünkön.

Valójában nem a politika a szajha. Nem is a politikus szegény titkárnője a költségvetési szajha, akinek minden álma, hogy magánosítsák. A minősített prostitúció, a Büntető Törvénykönyv meghatározása szerint, egy képviselő azon hajlandósága, hogy egyesek szavazatai által a Szenátusba jutva, mandátuma végezté-vel, másoknak adja el magát, ezáltal meghosszabbítva a baksist.
Valóban prostituált az, aki a kenyerét nemi együttlétekből szerzi meg. És milyen jellegű a viszonya a fentebb bemutatott politikusnak a párttal? Ideológiai? Gazdasági? Eszmei? Na, ne vicceljünk!
Nálunk nem a politika, hanem a politikus a szajha. Lényeges különbség. A miniszterek, képviselők, helyi elöljárók kísértetiesen hasonlítanak a ªtefan Furtunã utcában strichelő kislányokra. Akárcsak a politikus, a vérbeli szajha is, miután öt cigányképű három órán keresztül postázza, visszajön az utcára, és így szól a hugi-cáihoz: „hé, ezeket aztán jól kikészítettem”. Román politikai realizmus.

Balázs Boróka fordításai