A rokonok sátántangót járnak (Grecsó Krisztián Tánciskola című kötetéről)

Könyvről könyvre – Szerző: Szalay Zoltán
Grecsó Krisztián Tánciskola című regényének mesélőjét egy szép gömbölyű, büszke pocakkal bíró, kiélt arcú, borvirágos orrú úriembernek képzelném, aki épp végzett egy kiadós tányér pacallal, kortyol utána egy félhörpintésnyi szilvóriumot, majd nagyot szusszanva hátradől, hogy meginduljon belőle a meseáradat: klasz-szikus anekdotázónak tehát.

 Ez a megközelítés persze durván leegyszerűsítő, s nem helytálló, ha figyelembe vesszük, hogy a regény egyik alapkonfliktusa éppen két teljesen eltérő hang vetélkedésén alapszik (ahogy erre a fülszöveg is felhívja a figyelmünket, a regény többek között egy dilemma regénye). Az egyik hang, az egyik vonulat minden tekintetben igazodik a regény színteréhez, a hatalmas, tágas, beláthatatlan Alföldhöz a maga kényelmes, hosszan indázó, messzire nyúló mondataival. Ez a vonulat a regény negatív főszereplőjének, Szalma Lajosnak, a „sátán tánctanárának” vagy ahogy a leggyakrabban emlegetik a regényben: a „nagy karmesternek” a vonulata. A másik hang a fiatal, önmagát és jövőjét kereső-alakítgató jogászgyakornok, Voith József hangja, amely tele van zaklatottsággal, malíciával, szarkazmussal. A regény olvasása közben azonban hamar rádöbbenünk, hogy a szerző erőssége inkább az előbbi hang megformálásában rejlik, s Szalma Lajos, akármennyire is negatív és visszataszító jellemű, mégis sokkal érdekesebb, mint a tulajdonképpeni főszereplő, Voith József. A tanítvány mindvégig megmarad a mester árnyékában.

A szerző már a címben jelzi, hogy nevelődési regényre készüljünk: Tánc-iskola, ahol a tánc (az elcsépelt metafora itt aligha megkerülhető) maga az élet. A zene és a tánc motívumai gyakran visszatérnek a regényben, méghozzá általában kulcsfontosságú helyeken: rögtön a kezdésnél, amikor Szalma Lajos kezében a permetező zenegéppé változik, a feketevárosi mulatságban, amikor Jocó tanúja lesz apja táncának a cigány lánnyal, aki végül is az ő (Jocó) sorsában is döntő szerepet játszik, illetve a regény legvégén, amikor Jocó és a mozgássérült Judit a templomba tartva táncra perdülnek a jeges utcán. A cím emellett utalás lehet Krasznahorkai László Sátántangójára, amely szintén az alföldi vigasztalanságot ábrázolja (a két, merőben eltérő jellegű és fajsúlyú regény közti párhuzamok azonban ennyiben ki is merülnek).

A történet Voith József (a szövegben szinte mindenütt Jocóként szerepel, ezzel is hangsúlyozandó zöldfülűségét), a frissen végzett, huszonnégy éves jogász meglehetősen mozgalmas fél évét meséli el, a nyár végétől kezdve karácsonyig, amibe belefér a szüzességének elvesztése, új munkahelyére való belépés, futó kalandok, apja felettébb groteszk halála, találkozása a Sátánnal, illetve az igaz sze-relem (?) megtalálása. Ez első hallásra nyilván elég soknak tűnik, s ezt a benyomást nem csillapítja a regény terjengőssége és a számos, kacskaringós kitérő sem: a szer-ző annyi mindent akart belezsúfolni ebbe a regénybe, amennyit annak szerkezete nem vagy csak alig bír el; s akkor még nem beszéltünk arról a rengeteg (és gyakran felesleges, öncélú) irodalmi és mitológiai utalásról, amelyekkel a szöveg tovább terhelődik.

Az anekdotázó mesélés mikszáthi eredetét tükrözi Jocó szülővárosának a ne-ve: Feketeváros. Bár a név nem nevezhető kifejezetten szellemesnek, a mikszáthi utalást vehetjük a nagy mesélő szelleme előtti tisztelgésnek. A másik városnév talán még kevésbé frappáns: Tótváros (Békéscsaba megfelelője), ahova Jocó jogászgyakornokként kerül, s ahol megkezdődik nagybátyja és mentora, Szalma Lajos általi „pátyolgatása”. Szalma Lajosé a regény legpontosabban, leghitelesebben és legerősebben megrajzolt figurája: az alföldi, „világ végi” városba száműzött „életművész”, nőcsábász, élvhajhász és botcsinálta filozófus, torna- és földrajztanár, akinek minden nő megvolt a városban, fiatal lánykák rajongják körül, bármit elintéz, bárkit behálóz, „harmadik szemével” tájékozódik, és hétvégi házában komplett droglabort rendezett be. Az ő eszmefuttatásaiban éli ki igazán a szerző mesélő haj-lamát, mint a második és a hatodik fejezet elején, amikor a városokról („A városoknak nemcsak lelkük van, mint a korpás szakállú szakértők mondják, de testük is, fölfedezni, megízlelni, megsimogatni való fizikumuk” – 37.) vagy a tájakról („Biharban a táj árnyalatokkal más, éppen úgy különbözik a Viharsarok alföldjétől, mint a kunsági, homokos, ligetes rónák, vagy a szatmári erdős lankák, makkal, disz-nókkal és Kárpátaljára sodort álmokkal” – 148.) elmélkedik. Ezek miatt a kiváló, élvezhető, valóban „ízes” részletek miatt (jóllehet máskor Szalma Lajos meglehetősen ízetlen és közhelyes szónoklatokra ragadtatja el magát) sajnálatos, hogy a szerző végül az életművész nagybácsiból egy az egyben ördögöt csinál, aki végig a háttérben igazgatja a szálakat, s még Jocó „igaz szerelmét” is előre betervezi. Ha nem lenne ez az „ördögi” párhuzam, habozás nélkül kijelenthetnénk, hogy Szalma Lajos az utóbbi évek magyar prózájának legemlékezetesebb figurái közé tartozik.
Sokkal kevésbé élvezhető az „igazi” főhős, Voith József alias Jocó hangja, amely a szerző minden ellentétes irányú igyekezete ellenére sem sikerült igazán rokonszenvesre. Jocó kiábrándult, tépelődő, sekélyes figura, akinek egy, a Szex és New York nézésével eltöltött esténél nincs szüksége többre az elégedettséghez. Mondhatnánk, hogy a szerző Jocóban az ingerszegény környezetből származó, fantáziátlan és szerencsétlen álértelmiségi figuráját kívánta megformázni, csakhogy ez a bizonyos formázás maga sem bővelkedik fantáziában: Jocó gyermekkorát meglehetősen könnyen elintézi a szerző azzal, hogy ducisága miatt nem szerették sem általános iskolás, sem gimnazista korában, s ez alig változott az egyetem alatt, ahol az utolsó félévben is csak egy szégyenlős bölcsészlánnyal való csókolózásig jutott el. Kissé leegyszerűsítve: a kérdés az, megérdemel-e vajon egy ilyen unalmas Jocó-féle lúzer egy háromszáz oldalas regényt? Viselkedése, a regény legvégén véghezvitt bizarr kalandját leszámítva, amikor is szenteste hívatlanul beállít a mozgássérült Judithoz, hogy szerelmet valljon neki (a jelenet hollywoodiasságát a szerző egy csomó gusztustalansággal, részeg ájultságban való fetrengéssel, durva szexszel, szalonképtelen cinizmussal igyekszik ellensúlyozni, amivel végül átesik a ló túloldalára), alig több gyenge közhelyek sorozatánál, ami által tulajdonképpen a regény is sok helyütt közhelyessé válik.
Ez a két alaphang adja tehát a fő konfliktust és egyben a dilemmát: Jocónak választania kell, nagybátyját követi-e vagy új útra tér? A választásra végül, ahogy már említettük: hollywoodiasan, karácsony éjszaka kerül sor, s egy tompa heppienddel zárul a történet.

A két alaphangban azonban sok a közös vonás, s a „háttérben munkálkodó” alapelbeszélőben Szalma Lajos és Jocó tulajdonképpen egyesülnek (mármint narra-tív szinten). Ez az elbeszélő szereti a terjengős leírásokat, nem veti meg a régimódi, kedélyes, vidékies stílust („A búzát learatták, gépi boglyák voltak mindenütt, akár-ha a Jóisten szétszórta volna aranyszínű gyűszűit” – 11.), ahogy a klasszikus sze-mélyleírásokat sem („Gondozatlan, ritka haja volt, termete magas, de a komája még hórihorgasabb volt” – 42.): a Tánciskola nyelve tehát alapvetően realista. Nyer-sen realista ugyanakkor maga a történet is; jóllehet egyes kritikusok az ún. mágikus realizmussal is kapcsolatba hozták már, a szövegben igazából sehol nem jelenik meg a „csoda” mint olyan. Látomások, groteszk események vannak, de ezek inkább csak mámoros állapotban lepik meg a szereplőket. A regény sokkal inkább a szociográfia műfaja felé kacsingat, amennyiben igyekszik minél pontosabb (és kíméletlenül lesújtó) leírását adni az alföldi elmaradottságnak és földhözragadtságnak: s ezen a téren Grecsó Krisztián valóban nagyon erős. Aki tehát arra kíváncsi, hogy fest a magyar Alföld nyolcvan évvel az Úri muri és a Rokonok után, nem fog csalódni a Tánciskolában (eláruljuk: nem sokkal vidámabban). Aki azonban a móriczi prózával egyenértékű alkotást vár, annak kevesebbel kell beérnie. Grecsó szemlátomást „nagy művet” akart letenni az asztalra: mintha egy ilyesféle célki-tűzésből fakadó kényszer (vagy talán valamiféle, a posztmodern irányába teendő gesztus?) miatt zsúfolta volna tele a szöveget súlyos irodalmi utalásokkal, egy túlhangsúlyozott ördögepizóddal, túlburjánzó (és túlmagyarázott) mitologikus párhuzamrendszerrel. Pedig ha valami megmarad a regényből az olvasó számára, nem ezek az erőltetett (és javarészt sikerületlen) irodalmi fogások (mert nem igazán működnek a szövegben), hanem a szerző helyenként elejtett frappáns mondatai, mint például: „Jocó kesernyés ízt érzett a szájában, unalmában azon tűnődött, vajon lehet-e a lélek büdös, létezik-e, hogy lélekszaga van, gyötört lélekszaga, a szájszag mintájára, hogy bepállottak benne a mosdatlan érzések” (40.), vagy: „A napok lebegtek, mint zsírszagú körfolyosón a száradó mackónadrág” (93.). Ezekkel a mondatokkal állnak szemben az olyan túlírt modorosságok, mint pl.: „Talán ez a hiba is végzetes lesz, ki tudja, mikor fonja körbe a következmények nyálkás matériája, mert olyan foltok, sebek, és gyógyulatlan hegek maradtak, hogy lehetetlen tovább” (272.). Az arányérzék nem működik tehát állandóan egyforma hatásfokon a szerzőnél, így a Tánciskola remekműnek aligha tartható, könnyen feledhető olvasmánynak azonban szintúgy nem.
(Grecsó Krisztián: Tánciskola. Magvető, Budapest, 2008. 304 oldal)