Köbölkúti Varga József – Meglepetés karácsonyra

To­tó csi­kor­gó hi­deg­ben órák hos­­szat téb­lá­bolt az ut­cán a ki­ra­ka­tok előtt. Kedv­tel­ve né­ze­get­te a pi­ros ru­hás mi­ku­lá­sok kö­rül vib­rá­ló szí­nes lám­pa­fü­zé­re­ket, a ze­né­lő órá­kat meg a hor­kan­tó kro­ko­di­lo­kat. Má­sutt megint mű­anyag­ból ké­szült ke­nyér- és kifliimitációkat pil­lan­tott meg, ame­lyek olyan élet­hű­en bar­ná­ra sül­tek, hogy ked­ve lett vol­na be­lé­jük ha­rap­ni.
Gyor­san el­moz­dult a jég­vi­rág­ok­kal tűz­delt ki­ra­ka­tok elől, és be­huny­ta a sze­mét.
Lel­ki sze­mei előtt cso­dá­la­tos ka­rá­cso­nyi je­le­ne­tek vib­rál­tak. A  fel­ci­co­má­zott luc­fe­nyőn át­lát­szó, szín­pom­pás üveg­göm­bök, amint a csak­nem ér­zé­kel­he­tet­len lég­hu­zat­ban meg-meg­leb­ben­nek, mi­köz­ben ámu­ló gye­re­kek vi­son­ga­nak a  dí­szes fe­nyő­fa lát­tán, ame­lyen ezüst­pa­pír­ba gön­gyölt, gyu­fa­szá­lon ló­gó di­ók him­bá­lóz­nak, sza­lon­cuk­rok, ökölnagyságú al­mák, aján­dék­cso­mag­ok, ami­ket csak a va­cso­ra után sza­bad fel­bon­ta­ni…
Könny szö­kött a sze­mé­be.
Má­ra mind­ez csak em­lék ma­radt. Szü­lei meg­hal­tak, de nem is tud­ja, me­lyik te­me­tő­ben nyug­sza­nak. Ami­kor any­ját te­met­ték, au­tó­bal­ese­te után ép­pen az in­ten­zív osz­tá­lyon fe­küdt, ap­ja ha­lá­la­kor pe­dig ké­tol­da­li tü­dő­gyul­la­dás­sal ke­zel­ték a temmeri kór­ház­ban. Ami­kor az­tán mind­két­szer gyógy­ul­tan tá­vo­zott, már sem­mi ked­ve sem volt fel­ke­res­ni szü­lei sír­ját a te­me­tő­ben.
Egyet­len öc­­cse sza­kács va­la­hol, de ami­ó­ta el­ment ha­zul­ról, az­óta nem adott élet­jelt ma­gá­ról. Ő meg nem fog­ja emi­att hir­de­té­sek­kel ost­ro­mol­ni a szer­kesz­tő­sé­ge­ket.
– Ha nem je­lent­ke­zik, hát ne je­lent­kez­zék! Ne­kem nem fog hi­á­nyoz­ni… Pe­dig sze­gény anyánk nem így ne­velt bennünket… – mo­rog­ja né­ha­nap­ján, s olyan­kor láz­csil­la­pí­tó­ként jó­ko­rát húz a vasízű csap­ból.
Mert To­tó, im­már ki­lá­tás­ta­la­nul, al­bér­let­ben ten­gő­dött a Cér­na ut­ca 92 alag­so­rá­ban. Amíg élt Mar­git né­ni, a jó­sá­gos für­ge öreg­as­­szony, mind­ös­­sze öt­száz ko­ro­ná­ért ad­ta ki ne­ki a szo­bát, an­­nyi­ra meg­sze­ret­te. To­tó en­nek fe­jé­ben mun­ka után szí­ve­sen ka­pál­ga­tott a négyár­nyi ker­tecs­ké­ben. Más­kor meg  eg­rest és ri­biz­lit sze­dett, ba­bot csé­pelt, gon­doz­ta az el­te­re­bé­lye­se­dett ró­zsa­bok­ro­kat.
Négy nap­pal ez­előtt azon­ban a jó­sá­gos Mar­git né­ni hir­te­len meg­halt.
To­tó ugyan na­po­kig nem lát­ta, de hát egy öreg­as­­szony­nak egyéb­ként is ilyen hi­deg­ben meg hó­esés­ben nem volt ta­ná­csos az ut­cá­ra men­nie.
Be­vá­sá­rol­ni a lá­nya járt, amo­lyan ki­smin­kelt nagy­sá­ga, aki To­tó­ra min­dig csak féloldalról le­sett, mint aki rü­hel­li a nem­kí­vá­na­tos al­bér­lőt. Na­pon­ta hét­kor fel­ber­re­gett  a csen­gő, s Jarmila már hoz­ta is az élel­mi­szer­üz­let­ből a ro­po­gós kif­lit meg a te­jet.
Ha meg­lát­ta To­tót, leg­több­ször nem is kö­szönt vis­­sza. To­tó bir­ka­tü­rel­me azon­ban még­is meg­hoz­ta ket­tő­jük éle­té­ben azt a  for­du­la­tot, hogy idő­vel már Jarmila alig hall­ha­tó­an, de még­is el­fo­gad­ta a  kö­szö­né­sét, bár köz­ben sze­mé­vel in­kább a  szom­széd drót­ke­rí­tés­ét pász­táz­ta.
Azon a  reg­ge­len Jarmilánál nem volt be­vá­sár­ló­sza­tyor, s nem is egye­dül, ha­nem a fér­jé­vel jött, aki szőr­me­ka­lap­ja alól fé­lén­ken pis­lo­gott a vi­lág­ba. Nya­kát be­húz­ta a bun­da gal­lér­jai kö­zé, ke­zét pe­dig a zse­bé­be sül­­lyesz­tet­te.
– Verdós úr, vol­na egy kis ide­je? Sze­ret­nénk ma­gá­val be­szél­ni… –  mond­ta a hölgy.
To­tó szin­te meg­me­re­ve­dett. Ed­dig so­ha, most meg ilyen sür­gős?
– Nagy­sá­gos as­­szo­nyom, akár azon­nal… –  To­tó ak­kor már lét­szám­fö­lös­leg mi­att ki­ma­radt a vegyiüzem la­bo­ra­tó­ri­u­má­ból. – Ke­rül­je­nek beljebb!… Kis he­lyen sok jó em­ber el­fér…
Jarmila szemmel láthatólag za­var­ban volt.
– Az az ér­zé­sem, hogy túl­sá­go­san nem örül majd a ta­lál­ko­zás­nak… –  Jarmila ön­telt­sé­ge egy­szer­re fa­gyos­sá vál­toz­tat­ta kö­rü­löt­tük a levegőt.
– En­gem Ön már sem­mi­vel sem tud meg­lep­ni.
Az as­­szony meg a  fér­je most a  fa­gyos idő elől szí­ve­sen me­ne­kült a  tá­gas elő­szo­bá­ba. Jarmila ki­kap­csol­ta bun­dá­ja kap­csa­it, s köz­ben hi­ány­ta­la­nul elő­bugy­­gyan­tak telt ido­mai. Ne­ki­dőlt a fe­hér­re má­zolt ro­zo­ga asz­tal­nak.
– Verdós úr, saj­nos el kell önt szo­mo­rí­ta­nom. Édes­anyám négy nap­pal ez­előtt elhalálozott…
To­tó meg­ra­gad­ta az as­­szony fi­no­man ere­zett ke­zét, és mo­hón meg­csó­kol­ta.
– Őszin­te rész­vé­tem, Jarka as­­szony!
A fér­fi­nak is ke­zet nyúj­tott.
– De hát nem is ezért jöt­tünk… –  csi­gáz­ta fel az ér­dek­lő­dést a to­por­gó hölgy. –  Sok­kal in­kább azért, mert édes­anyám ha­lá­la után ha­ma­ro­san sze­ret­nénk el­ad­ni ezt a csa­lá­di há­zat. Az ér­dek­lő­dők so­ka­sá­ga kény­sze­rít ben­nün­ket… – tet­te még hoz­zá men­te­ge­tő­zé­sül.
To­tó­ban meg­hűlt a vér. Jarmila as­­szony köz­ben lát­szó­lag meg­nyu­go­dott, s me­re­ven, tág­ra nyílt szem­mel né­zett a pisz­kos­szür­ke füg­gö­nyön ke­resz­tül az ap­rócs­ka kert­be. Meg­vár­ta, míg az al­bér­lő fel­fog­ja az ese­mé­nyek me­ne­tét.
– Ma de­cem­ber 17-e van – mond­ta ki­mér­ten.
A fér­je csak bó­lo­ga­tott, mint az ólom­ka­to­na.
– Igen, as­­szo­nyom, zúz­ma­rás té­li nap – is­mé­tel­te a mon­da­tot né­mi­képp mó­do­sít­va To­tó.
    – Fel­vet­tem a  kap­cso­la­tot az ér­dek­lő­dő cég­gel… Sze­ret­né­nek mi­ha­ma­rabb be­köl­töz­ni a  ház­ba… Az új esz­ten­dő el­ső nap­ja­i­ban meg­kez­de­nék a  szá­mí­tó­gé­pek és te­le­fax­ok sze­re­lé­sét…
– Ér­tem… –  mond­ta le­han­go­ló­an To­tó. – Ez te­hát azt je­len­ti, hogy az év vé­gé­ig hagy­jam el az al­bér­le­tet?
Jarmila as­­szony ös­­sze­fog­ta keb­lén a sö­tét­bar­na, ősz szá­lak­kal dí­szí­tett bun­dát. Be­bur­ko­ló­zott bun­dá­já­ba, mint­ha már sen­ki­hez sem len­ne több sza­va. Kény­sze­re­det­ten ke­zet nyúj­tott, az­tán ki­dül­lesz­tett mel­lel sar­kon for­dult, és el­ment, nyo­má­ban a szőr­me­ka­lap­ját szo­ron­ga­tó férj­jel.
Verdós To­tó le­ros­kadt a nyi­kor­gó dí­vány­ra.
– Ho­vá men­jek ilyen far­kas­or­dí­tó hi­deg­ben? Mi lesz a ka­rá­csony­fám­mal? Sze­ren­cse, hogy nem vá­sá­rol­tam sza­lon­cuk­rot meg dí­sze­ket… – ké­szí­tett né­mi szám­ve­tést. – A fát leg­fel­jebb el­aján­dé­ko­zom.
Ki­ment a ház elé, s a luc­fe­nyőt a ke­rí­tés­nek tá­masz­tot­ta. Ne­ki már úgy­is meg­volt a ma­ga ke­se­rű ka­rá­cso­nya… Hát­ha má­sé szebb lesz…
Né­hány perc múl­va ci­gány­gye­re­kek lo­pa­kod­tak a ház elé, s a fe­nyőt vé­gig­hur­col­ták az ut­cán.
To­tó az ab­lak mel­let­ti be­szö­gel­lés­ből elő­húz­ta ütött-ko­pott bő­rönd­jét, és seb­té­ben be­le­rak­ta né­hány fe­hér­ne­mű­jét. Öl­tö­nyét meg a két ka­bá­tot az el­nyűtt nad­rág­gal együtt fó­li­á­ba csa­var­ta, és spár­gá­val ös­­sze­kö­töt­te. Az­tán unot­tan vis­­sza­dob­ta az ócs­ka szek­rény­be, s megint le­hup­pant a dí­vány­ra. A hol­mi­ja te­hát már szál­lí­tás­ra kész. Vé­gül még a kö­vet­ke­ző lé­pést kell vé­gig­gon­dol­nia: va­jon hol ta­lál majd a kör­nyé­ken ilyen ol­csó al­bér­le­tet, mint a Mar­git né­nié volt…
– Jarmilának akár oda is ad­hat­nám a kul­csot… Ta­lán te­le­fo­nál­hat­nék ne­ki… Kár, hogy csak az eme­le­ten van te­le­fon… Mar­git né­ni bár­mi­kor meg­en­ged­te… –  mo­tyog­ta ma­ga elé.
To­tó köz­ben meg­ágya­zott. Két­szer is el­si­mí­tot­ta a duny­ha rán­ca­it, a csücs­ke­it pon­to­san ös­­sze­iga­zí­tot­ta, a fej­pár­nát ki­po­rol­ta, pi­zsa­má­ját pe­dig a ra­di­á­to­ra tet­te… Gyor­san tüs­tén­ked­ni kez­dett.
– Elég volt a szo­mor­ko­dás­ból! Tett­re fel! – mond­ta az­tán fenn­han­gon, s té­li­ka­bát­ját a vál­lá­ra ka­nya­rí­tot­ta.
Vil­la­mos­sal dö­cö­gött be a vá­ros­ba.
Órá­kig rót­ta az ut­cá­kat, hogy el­fe­led­kez­zen nyo­masz­tó gond­ja­i­ról. Egyet­len is­me­rős­sel sem ta­lál­ko­zott, mint­ha va­la­men­­nyi­en el­búj­tak vol­na a me­leg ká­vé­há­zak­ba, vá­sár­csar­nok­ok­ba. Még azt sem tu­da­to­sí­tot­ta, hogy a  le­he­le­te oda­fa­gyott a ka­bát­já­hoz, s mint­egy te­mér­dek ősz haj­szál me­re­de­zett a mel­lén.
Meg­állt egy szo­kat­la­nul éles fén­­nyel meg­vi­lá­gí­tott ki­ra­kat előtt. Mi­vel a  fény in­kább az ut­ca elő­te­ré­re esett, a ki­ra­kat lé­nye­gé­ben fél­ho­mály­ban ma­radt. Any­­nyit azon­ban ész­re­vett, hogy ap­ró üveg­pol­co­kon könyv­alak­za­tok lát­sza­nak nagy­ke­res­ke­del­mi ára­ik­kal együtt.
Benn nyü­zsög­tek az em­be­rek.
To­tó rög­vest a köny­ves­bolt­ba per­dült. A hos­­szú asz­ta­lo­kon köny­vek sor­jáz­tak. A for­gó­pol­co­kon klas­­szi­ku­sok és kor­tár­sak jól meg­fér­tek egy­más­sal.
To­tó so­ha­sem ment ha­tá­ro­zott szán­dék­kal a köny­ves­bolt­ba. Ami­ó­ta mun­ka­nél­kü­li se­gé­lyen ten­gő­dött, rit­kán volt nála pénz­tár­ca. Pa­pír­pénz­ből mos­tan­ság ke­vés akadt, az ap­ró­pénzt meg kön­­nyen be­csa­var­ta zseb­ken­dő­jé­be, hogy ne zö­rög­jön fö­lös­le­ge­sen. Ne­hogy a zör­gő han­gok fel­kelt­sék a zse­be­sek fi­gyel­mét!
Tud­ta, men­­nyi pén­ze van, ezért nem akart ka­lan­dok­ba bo­csát­koz­ni. Vé­gig­pász­táz­ta a le­szál­lí­tott árú köny­ve­ket, ame­lyek még ne­vet­sé­ges ös­­sze­gért sem kel­tek el. Pe­dig akad­tak köz­tük vi­lág­hí­res­sé­gek mű­vei is.
Ta­lán-ta­lán meg­koc­káz­tat­hat­na egy százko­ro­nás köny­vet. Ma­xi­má­li­san száz­hú­szért. Vi­szont le­szál­lí­tott áron már ket­tőt is kap­hat­na en­­nyi pén­zért. Csak­hogy ezek ke­vés­bé vol­tak von­zó­ak. Fel­éb­redt ben­ne va­la­mi­fé­le ér­ték­íté­let… Va­la­mi­kor ott­hon, az ebéd­lő­ben, glé­dá­ban áll­tak az üveg­fa­lú szek­rény mö­gött a kü­lön­fé­le so­ro­za­tok, s ami­kor apa a pa­ra­gra­fu­sok min­den­na­pi vé­ge­lát­ha­tat­lan ren­ge­te­ge után pi­he­nés­ként le­emel­te a polc­ról va­la­me­lyik ked­ven­cét, bi­zony a csa­lád is kí­ván­csi volt az író­ra. Mert­hogy a sze­mé­lye meg­ha­tá­roz­ta apa az­na­pi han­gu­la­tát. S mi, gye­re­kek, min­dig jó han­gu­lat­ban sze­ret­tük vol­na lát­ni apát…
Vas­kos köny­vet la­poz­ga­tott. Bár­so­nyo­san hű­vös táb­lá­ja át­jár­ta egész ben­ső­jét. Szél­se­be­sen vé­gig­la­poz­ta a bor­dá­zott pa­pí­ron ké­szült többszáz ol­da­las ki­ad­ványt. Be­le-be­le­ol­va­sott; az öt­szá­za­dik ol­dal ös­­sze­gyűrt lap­ját te­nye­ré­vel ki­va­sal­ta, meg­vizs­gál­ta a víz­je­le­ket, s né­ha pár mon­da­tot is el­ol­va­sott.
Gond­ter­hel­ten he­lyez­te vis­­sza a polc­ra a töb­bi könyv kö­zé. Sze­mé­vel még so­ká­ig si­mo­gat­ta. Té­to­vá­zá­sá­ra az el­áru­sí­tó­lány is fel­fi­gyelt a pult mö­gött.
– Gyö­nyö­rű vá­szon­kö­tés… Nyu­godt szív­vel ajánl­ha­tom… Nem bán­ja meg. Ki­csit drá­ga, de hát az ér­té­kes köny­vért szí­ve­sen fi­ze­tünk na­gyobb árat. Vagy nem úgy gon­dol­ja? – To­tó­nak az ide­ge­i­re ment a mé­zes­má­zos be­széd. Ilyen­kor be­szél a pénz­ről, ami­kor ezt a köny­vet szí­ve­sen el­csen­né… S ta­lán most még fo­ko­zot­tab­ban fog­ja fi­gyel­ni…
– Kö­szö­nöm az út­ba­iga­zí­tást – pró­bál­ta le­ráz­ni ma­gá­ról az el­áru­sí­tó­lányt.
Rossz­ked­vű­en el­for­dult a köny­ves­polc­tól. Új­sá­gok­ban, idő­sza­ki ki­ad­vány­ok­ban ke­res­gélt, s né­ze­get­te a  tar­ta­lom­jegy­zé­ke­ket. Be­le­ol­va­sott né­hány ta­nul­mány­ba is, de el­ső­sor­ban a könyv­is­mer­te­té­sek ér­de­kel­ték. Itt van pél­dá­ul ez az esz­­szé a nyolc­van­har­ma­dik ol­da­lon: a  ha­lál­ról ér­te­ke­zik. Mi­cso­da mor­bi­di­tás! Sok­kal in­kább va­la­mi szív­de­rí­tő ese­mény­ről ol­va­sott vol­na: sze­re­lem­ről, ká­vé­há­zi cse­ve­gé­sek­ről…
Vis­­sza­ment az előbb must­rált pult­hoz. Nem tud­ta le­ven­ni sze­mét a fel­tű­nő­en bí­bor­szín vá­szon­kö­tés­ről. Le­kap­ta a pult­ról, és mű­anyag szaty­rá­ba sül­­lyesz­tet­te. A ki­já­rat fe­lé hú­zó­dott, hogy mi­e­lőbb az ut­cán te­rem­hes­sen. Az el­áru­sí­tó­lány azon­ban az ön­mű­kö­dő aj­tó elé állt.
– Ön még nem fi­ze­tett.
– Hon­nét ve­szi ezt, höl­gyem?
– Ké­rem a fi­ze­té­si blok­kot – mond­ta el­lent­mon­dást nem tű­rő han­gon az el­áru­sí­tó­lány.
To­tó lát­szó­lag ke­res­gél­ni kezd­te az áru­cé­du­lát.
– Ta­lán el­vesz­tet­tem vol­na? – mond­ta vé­gül, mi­u­tán ki­for­gat­ta va­la­men­­nyi zse­bét.
– Ne ad­ja az ár­tat­lant! Sze­re­tett vol­na meg­lóg­ni… Is­mer­jük az ilyen jó­ma­da­ra­kat. Pén­zük nincs, de a szép köny­vet sze­re­tik… Gye­rünk a pénz­tár­hoz!
To­tó ár­tat­lan bir­ka­kép­pel a pénz­tár­hoz ván­szor­gott.
A pénz­tá­ros for­gat­ta a köny­vet, la­po­zott ben­ne, de nem ta­lál­ta az árát.
– Megkérhetném?… – szólt egy hir­te­len­sző­ke kék ­ru­hás fi­lig­rán as­­szony­ság.
To­tó fél­ájul­tan kö­vet­te.
Az­tán be­zá­rult mö­göt­te a tá­gas, de még­is túl­zsú­folt iro­da.
A hir­te­len­sző­ke úgy mu­tat­ko­zott be, mint a  köny­ves­bolt ve­ze­tő­je. Hát­rább, az író­asz­tal fény­kör­ében, az asz­ta­li lám­pa gyér fé­nyé­nél ap­rócs­ka ala­kot pil­lan­tott meg, aki uj­já­val für­gén fut­ko­sott va­la­mi­fé­le hos­­szú pa­pír­lap fö­lé ha­jol­va.
Most az ár­nyék meg­moz­dult, és im­boly­gá­sa la­pí­tott kí­sér­te­tet raj­zolt a glé­dá­ba ra­kott könyv­cso­ma­gok­ra. Si­pí­tó han­gon kö­ze­le­dett fe­lé­jük, arány­ta­la­nul nagy ke­re­tű szem­üve­get ló­bál­va a ke­zé­ben.
– Mi­re ve­te­me­dett, fi­a­tal­em­ber, mi­re ve­te­me­dett…
– El­is­me­rem… – mo­tyog­ta To­tó.
– A gaz­da­sá­gi tör­vény­könyv száz­hu­szon­har­ma­dik pa­ra­gra­fu­sá­nak a, b, c, d pont­ja sze­rint jog­ta­lan el­tu­laj­do­ní­tás­nak, te­hát lo­pás­nak mi­nő­sül min­den tény­le­ges cse­le­ke­det, vagy ar­ra irá­nyu­ló tö­rek­vés, amely a ma­gán­va­gyon, a vál­la­lat, üzem, gyár, in­téz­mény stb. va­gyo­ná­nak meg­rö­vi­dí­té­sé­re irá­nyul – idéz­te az ár­nyék a  jog­sza­bályt szá­raz, re­cse­gő han­gon.
– Tu­da­tá­ban va­gyok, hogy vé­tet­tem a tíz­pa­ran­cso­lat ha­to­dik pont­ja el­len – mond­ta ko­moly­kod­va To­tó.
Az ár­nyék cso­szo­gá­sa hall­ha­tób­bá vált.
– Ta­lán hi­ány­zik a re­per­to­ár­já­ból a ki­fo­gá­solt kö­tet? Eset­leg ka­rá­cso­nyi aján­dék­ként… Va­la­mi is­me­rő­sé­nek kí­ván­ta? – szólt a re­cse­gő hang, s a szem­üveg szá­rá­val kö­rö­ket írt a le­ve­gő­be.
– Csa­lá­dunk köny­ves­pol­cán ott dí­sze­leg­nek a Frank­lin, a Tevan meg a Terra ki­adó kö­te­tei. De ez a  bí­bor­szín vá­szon­kö­tés még­is min­den­nél gyö­nyö­rűbb… – Föl­dön­tú­li mo­so­lya meg­igéz­te mind a sző­ke, kék ­ru­hás filigráns as­­szony­sá­got, mind az egy­re meg­fog­ha­tat­la­nabb em­ber­két.
– Egyszóval el­bű­völ­te önt a  bo­rí­tás… Te­hát bi­zo­nyos tu­dat­alat­ti erő köz­re­mű­kö­dé­sé­vel egy sa­ját­sá­gos hip­no­ti­kus hely­zet állt elő, amely meg­erő­sza­kol­ta önt, és kö­zöm­bös­sé tet­te a vi­lág dol­gai iránt… – okos­ko­dott az ár­nyék, s  igye­ke­zett a mély­lé­lek­tan rej­tel­me­it la­i­ku­san meg­ma­gya­ráz­ni.
Totó felfortyant.
– Kérem, mindez csupán belemagyarázás… – mondta haragosan. – Azért loptam, hogy csukjanak le! Mit kell itt fölöslegesen lelkizni… Egyszerűen nincs hová mennem, érti? És a nya­ka­mon a tél… Ez az a tu­laj­don­kép­pe­ni hip­no­ti­kus hely­zet…
Az ár­nyék vis­­sza­hú­zó­dott az író­asz­tal gyér fény­kö­ré­be. Nem ült le, csu­pán meg­tá­masz­ko­dott a hát­tér asz­tal­sze­rű szi­lu­ett­jé­ben.
A kék ­ru­hás as­­szony­ság hát­ra­szólt:
– Az oko­zott kár ér­té­ke nem éri el az ezer ko­ro­nát.
Az ár­nyék gú­nyo­san meg­je­gyez­te: – Ha leg­alább töb­bet lo­pott vol­na el… Ezer ko­ro­nán alul mind­ös­­sze pénz­bün­te­tés­re ítélhetjük… Haj­lan­dó-e a bün­te­tést azon­nal ki­fi­zet­ni? Vagy in­kább csek­ken kívánja?…
To­tó far­mer­nad­rág­ja zse­bé­ből elő­vet­te zseb­ken­dő­jé­be gyö­mö­szölt ap­ró­pén-z­ét.
– Itt az ös­­szes pén­zem meg egy öt­ve­nes… – mond­ta szé­gyen­kez­ve. – Az egész vá­ros­ban nincs egy va­la­mi­re­va­ló sze­gény­kony­ha sem… Azért sze­ret­nék be­vo­nul­ni a rács mö­gé, hogy leg­alább jól­lak­has­sam… Hogy kel­lő­en meg­töm­hes­sem a gyomrom… Ké­rem, se­gít­se­nek rajtam!… Mert én is tel­jes éle­tet sze­ret­nék él­ni.
– Fi­a­tal­em­ber, azon­nal hagy­ja el a köny­ves­bol­tot, mert má­sod­szor már ko­mo­lyabb­ra for­dít­juk a szót… – fi­gyel­mez­tet­te si­pí­tó hang­ján az ár­nyék. – A rend­őr­ség ugyan­is nem vá­lo­gat az eszközökben… Kö­ve­te­lem, hogy tá­vo­lít­sák el in­nen ezt a csi­bészt! – ful­la­do­zott, ke­zé­vel ha­do­ná­szott, szem­üve­ge szá­rá­val se­be­sen kö­rö­zött az ár­nyék.
To­tót ki­ló­dí­tot­ták az ut­cá­ra.
Bús­ko­mor kép­pel át­vá­gott a Nem­ze­ti Szín­ház előt­ti tá­gas tér­sé­gen, s be­tért az át­el­len­ben le­vő fe­ren­ce­sek temp­lo­má­ba, és le­ült az utol­só pad­ba. Üres volt a temp­lom, s a szen­tek szob­ra­it csak gyér fé­nyek vi­lá­gí­tot­ták meg. Vissz­hang kí­sér­te a per­sely­be ej­tett pénz­da­rab­ját.
Ma­gá­ba ros­kadt, és erő­sen ráz­ta a zo­ko­gás.
– Még lop­ni sem tu­dok úgy, hogy le­csuk­ja­nak. Ügyet­len fi­gu­ra… Én va­gyok a föld leg­nyo­mo­rul­tabb te­rem­té­se… Is­te­nem, kö­nyö­rülj bű­nös lelkemen!… – És buz­gón sor­jáz­ta a mi­atyán­kot, üd­vöz­lé­gyet meg a hi­szek­egyet.
Mi­u­tán ki­sír­ta ma­gát, az imák­tól jó­té­ko­nyan el­lá­gyult, a pénz­ado­mány ré­vén pe­dig lel­ki­leg né­mi­képp megkönnyebbült… Az­tán ha­tá­ro­zott lép­tek­kel el­hagy­ta a ki­halt temp­lo­mot.
Kinn mé­lyet szí­vott a fa­gyos le­ve­gő­ből, mint­ha bor­zasz­tó­an ter­hes do­log­tól sza­ba­dult vol­na meg.
– Két hét alatt még sok min­den tör­tén­het… Jarmilának csak szil­vesz­ter­kor adom oda a kul­csot.