Csáky Károly versei

Újkori latrok
                                   Aj­kunk­ra fa­gyasz­tot­tá­tok
                                   a dalt,
                                   de a múlt
                                   el nem múlt
                                   így sem,
                                   csu­pán meg­ke­mé­nye­dett,
                                   mint jég­csap­ok­ban a víz.

                                   Fe­le­lős­ség­re
                                   von­tak
                                   kérdéseink mi­att,
                                   s már-már az ál­mo­kat is
                                   be­sú­gat­ták,
                                   hogy perbe foghassnak is­mét.

                                   Most ma­gya­ráz­kod­nak megint,
                                   és ír­nak új cur­ri­cu­lum vitaet;   
                                   kö­pe­nyük to­vább for­gat­ha­tó,
                                   ám sor­sot már sen­ki sem vet rá,
                                   mert gaz­dá­ik ár­nyé­ká­ért
                                   sem sze­re­tik
                                   a ke­reszt­fát.
                                         
                            Fohász kérdéssel

                               Ó,
                               Uram,
                               mondd,
                               is­ten­ve­rés-e
                               a szen­ve­dés,
                               vagy szerete-
                               ted je­le
                               ez is,
                               pró­ba­té­tel
                               a ke­reszt tö­vé­ben,
                               ahol már csak néz­nek,
                               de nem lát­nak sem­mit
                               a ki­szá­radt, szo­mo­rú sze­mek,
                               s nem kön­­nye­zik kön­­nyet
                               fáj­da­lom­tól a
                               szem­gö­dör?

                               Láss meg en­gem, Atyám,
                               te­kints le
                               gyar­ló gyer­me­ked­re,
                               ki­nek fo­hászt
                               mon­da­na
                               aj­ka,
                               ám el­száll­tak
                               idő előtt a sza­vak,
                               és út­ban a lé­lek is.

                               Va­jon meg-
                               tér­het-e
                               hoz­zád meg-
                               kö­szön­ni a
                               meg-
                               bocsájtást
                               té­koz­ló?

        Újkori parancs

               S te­le kell ír­nom
                               igék­kel az eget,
                               mert vizs­gáz­tat­ja
                               té­koz­ló fi­át
                               az Is­ten.

                               S te­le kell ír­nom
                               fo­hás­­szal a csil­la­gok köz­ti
                               űrt,
                               hogy alá­száll­jon
                               a men­­nyei igaz­ság
                               e föld­re,
                               hol tes­tet öl­töt­tek
                               el­ve­te­mült lel­kek,
                               di­cső­ít­ve
                               föl­di királyok ha­tal­mát,
                               bűnt ter­mő pa­ra­di­cso­mo­kat
                               s pa­ra­di­csom­kert­ben épült
                               tró­no­kat.

                     Bűntudat

                                Fel­száll füs­tö­tök
                                ál­do­zat nél­kül
                                a ma­ga­tok­nak is tet­sző
                                mág­lyá­ról,
                                láng­ja az  eget
                                nyal-
                                dossa.

                                Itt meg
                                a ha­mu­ sza­ga
                                foj­to­gat,
                                min­de­nünk el-
                                égett,
                                csak a bűn ma­radt.

                                Me­gyünk kín­ja­ink­kal
                                ál­tal
                                a pok-
                                lok-
                                nak tor­ná­cán
                                szo­rong­ni
                                s vá­ra­koz­ni a
                                fel­ol­do­zás­ra.

        Sors­val­lo­más I.

                Pró­bá­ra tesz
                                na­pon­ta az Is­ten:
                                tán­col­tat bo­rot­va­élen,
                                tor­kom­ban szo­ron­gás­sal.
                                Bil­le­gek,
                                mint mér­leg nyel­ve
                                ser­pe­nyők közt:
                                egyik­ben
                                vélt örö­mök,
                                má­sik­ban
                                va­lós fáj­dal­mak.

                                Még
                                tü­re­lem­re int
                                a ke­reszt,
                                nem bug­­gyan
                                vér
                                a tö­vis­ko­ro­na alól.

                                Oly­kor
                                már ge­rinc­rop­pa­nást hal­la­ni,
                                s csak a lé­lek hal­ha­tat­lan­sá­ga
                                az egyet­len gyógy­ír:
                                utol­só vi­gasz
                                az
                                át-
                                vál­to­zás
                                előtt.                                 
 
              Vi­ta he­lyett
                            
                Te­rem­tesz ma­gad­nak
                                Is­ten-
                                ké­ket,
                                s elbizony-
                                talanítod
                                a pa­ra­di­csom­ból ki-
                                űze­tett em­bert.

                Én meg csak
                                az egyet­len Főbblényben bi­za­ko­dom,
                                ki meg­tes­te­sült és meg­tes­te­sí­tett
                                az idők kez­de­tén,
                                ki lett hit­nek ere­jé­ből, s
                ki ál­tal lőn a Min­den­ség,
                                ki vala,
                                 van
                                 és lesz mind-
                                 örök­ké,
                                 hi­á­ba sza­po­rí­tod hát
                                 ma­gad­ban
                                 a bal­ga uracs­ká­kat.

                    Ta­lány

                                 For­mál­nánk sa­ját ké­pünk­re a vi­lá­got,
                                 ma­gya­ráz­nánk új ká­no­nok sze­rint
                                 te­rem­té­sét e föld­nek.

                                 Pi­hen­nénk hat na­pon át,
                                 s hoz­nánk elő­re a he­te­di­ket,
                                 hogy szen­telt­vi­zet szór­junk ál­do­za­tunk­ra.

                                 Ne­künk már nem kel­le­ne ég­bolt,
                                 se hold- és nap­su­gár,
                                 egy­ma­gunk ra­gyog­nánk he­lyet­tük.

                                 Len­nénk kitűzdelt csil­la­gok,
                                 mik át­fagy­tak a tél­ből,
                                 s meg­áll­tak a jéghegyek fö­lött

                                 mú-
                                 ló
                                 ku­darc­nak.