Monológok áradása – Egressy Zoltán Most érsz mellé című kötetéről

Könyvről könyvre – Szalay Zoltán írása
Hány hang beszél egyszerre egy íróban? Egressy Zoltán mintha nem tenne mást Most érsz mellé című novelláskötetében, mint hogy szabadjára ereszti a benne (mármint a szerző fejében) beszélő rengeteg különféle hangot, hogy azok a maguk zajos szertelenségével, parttalan disszonanciájával kialakítsák a saját világukat.

Ezek a hangok aztán összevissza csatangolnak, keresztezik egymást, zúgnak, suttognak, áradnak, majd visszahúzódnak, egymásba karolnak, hogy aztán újra eltaszítsák egy-mást. Egressy Zoltán úgy bocsátja elénk ezeket a vadóc hangokat, akár egy porondmester a maga cirkuszi állatseregletét; a kötet olvasása közben pedig nemegyszer előtérbe kerül a kérdés, felül bír-e kerekedni a porondmester/idomár ezeken az öntörvényű teremtményeken? Másrészt pedig: valóban minden esetben önálló, egyszeri és megismételhetetlen hangról van szó, avagy a tizenhét szöveg közül egyesek egymás nem túl jól álcázott klónjai? Harmadrészt: valóban szükség volna-e rá, hogy az egyes hangok, az egyes történetek végül úgy álljanak össze a látszólag anarchikus kavargásból, hogy ezzel a Nádas Péter-i Párhuzamos történetek szer-kezete kisprózai megfelelőjének megalkotására tett kísérlettel találjuk magunkat szemközt? Nem biztos, hogy ezekre a kérdésekre a kötet elolvasása után maradéktalan választ kapunk, inkább erős kétely marad meg bennünk, amely akár a szöve-gek olvasása nyomán támadt lelkesedésünket is lelohaszthatja. Egressy Zoltán, az elismert drámaíró első kisprózakötetével mintha túl nagyot akart volna markolni, s közben túl keveset fogott.
A történetek főhősei szinte kivétel nélkül tanácstalan bolyongásra indult, kissé őrült figurák, rendszerint szakításon vannak túl, reménytelenül szerelmesek, s céltalanul kóborolnak, bele a nagyvilágba, hogy Budapesten, Baszkföldön, Párizsban vagy Brüsszelben, teljesen mindegy. Tulajdonképpen sehol sem érzik magukat otthon, inkább csak vágyódnak valahova, maguk sem tudják, hova: ez az örökös, kielégíthetetlen vágyódás a novellák főhőseire egyöntetűen jellemző. A professzor az erdőben őgyelegve találkozik egy angyallal, az ékszerész egy hajnali sétán fut össze saját végzetével, a Most örülök neked c. novella főhőse a brüsszeli kocsmákat járva akad össze a sátánnal, a záró szöveg elbeszélője pedig egy céltalan, mámoros autóút során botlik bele ismerőse rejtélyes szerelmébe. Titokzatos találkozások, sorsok meglepő összefonódásai: egy idő után azonban éppen az volna a meglepő, ha egyes sorsok nem fonódnának össze. A kötet közepe táján ismétlődni kezdenek a szereplők és a történetek, fel-felbukkannak és megmagyaráztatnak egyes korábbi jelenetek, értesülünk a szereplők további sorsáról, illetve végzetük körülményeiről. (Egressy novellistaként is kedveli a tragédiát: nem egy szövegnek van tragikus kifutása, végzetes eredménye, ami bizony helyenként túlsúlyossá teszi a novellákat.) A szövegek ilyetén egybefűzése azt az érzést kelti, mintha a szerző csupán a füzérbe szervezés céljából illesztene be egyes jeleneteket, elemeket korábbi szövegekből; ezek a betétek erőltetettek és funkciótlanok: egységes szövegtér nem nagyon alakul ki, megvan ugyan a szereplők nagyjából behatárolható köre, az események azonban nem szerveződnek egységbe, még annyira sem, mint például Nádas Péter nagyregényében (ezzel ezt a nem túl találó analógiát nem is használnám tovább). Lesz is novellafüzér tehát az írásokból, meg nem is.
A kötet fülszövege jelzi, a szerző novellistaként is megőrzött egyet s mást drámaírói „arzenáljából”. A legszembetűnőbb talán a monologizálás jelenléte a kötetben: a szövegek szinte kivétel nélkül monológok, mindegy, hogy egyes szám első vagy harmadik személyben íródtak. A monológjelleg nagyon erős, mintha tényleg színpadra születtek volna a szövegek. S nemkülönben egyedi még a narrációs technika, amelyben általában megszólító és megszólított szerepel. A monologizáló narrátor egy láthatatlan valakihez címzi szavait, akit aztán a szöveg végén rendszerint eltesz láb alól. (Mellékesen jegyzem meg: a novellák szereplőinek karakterét tekintve a Történetek esernyő nélkül helyett akár a Húsevő növények monológjai alcímet is kaphatta volna a kötet.)
Nagyon gyakran az action gratuite, a motiválatlan, indokolatlan cselekvés áll a főhősök tetteinek hátterében. Váratlan, a kontextusba egyáltalán nem illő mondatok hangzanak el, melyeknek az elbeszélő különös jelentőséget tulajdonít: „Tudja-e, hogy csak a jáspis szó kezdődik jás-sal?” – 177., „Nekem a gigantizmus a hobbim” – 132., 187. stb., miközben általában az, aki kimondja a mondatot, maga sem érti, miért mondta ki. Ez a motiválatlanság azonban nem nélkülöz mindenfajta rendszert: felsejlik valamiféle általános determináltság, melynek legfőbb letéteményese talán a Most örülök neked című novella ördöge. A bűn határoz meg mindent a maga megfoghatatlan valóságosságában, elhomályosítva, vagy talán: a saját bűvkörébe vonva még a szerelmet is. „A bűn lényege a szabad akarat helytelen állásfoglalása”, tűnődik a nyitó novella professzora; a novellákban azonban mintha nyoma sem lenne a szabad akaratnak: az eseményeket önkényes, kiismerhetetlen hatalmak befolyásolják. Ebben a légkörben pedig nem lehet meglepődni azon, hogy a kis virágáruslány sorozatgyilkos, vagy hogy a nosztalgiázó szerelmes örök álomba ringatja magát egykori kedvesével együtt…
Mégis, action gratuite és a bűn mindent átható jelenléte ide vagy oda, Eg-ressy olykor túl merész, túl messzire megy, sőt: túlságosan hatásvadász. Mintha az action gratuite-et alibinek használná, hogy semmiképp ne lehessen számon kérni a novella „értelmes” befejezését. A frappánsnak szánt csattanók nemegyszer az összecsapottság látszatát keltik. Ilyen eset például, amikor a Csak míg olvasom narrátora, aki (egy, körülbelül a pesti szlengben „szoliszökevénynek” nevezett kategóriából való hölgyemény) miután oldalakon keresztül áradozik az „írócsávó” szövegeinek olvasása közben rátörő furcsa mámorról, az utolsó bekezdést így indítja: „Felkeltem, odamentem Tibikéhez, leszoptam.” (76.) Túl gyenge poén ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy nyolcoldalas novellát. Felróható még a szerzőnek, hogy gyakran mintha csak az előírt terjedelmet kívánná kitölteni, a monológok érzelgős közhelyekbe fulladnak, az olvasó belesüpped a kínos dagályosságba. Jól szemlélteti a filléres lányregényekbe illő pongyolaságot a Jössz, mint az élet c. szövegnek azon része, amelyből a kötet címe is kiemeltetett: „Meglátod őt – észrevettem, mikor, azt is, hogyan – nem torpansz meg, ő az ezüstszürke kandeláber előtt áll, az Óra-Ék-szer bolt előtt, ott éri a sokk, neked mintha enyhülne a picit megfeszült arcod, a szemed enyhül, a tekinteted, nem lassítasz, biztos te is gondoltál rá, milyen lesz, ha találkoztok, egyáltalán, hogy hol fogtok és mikor, a szerelmed, meghaltatok egy-másnak már, vagy mégsem, ezt senki sem tudja, most érsz mellé, nézitek egymást, te is nézed, most kell megállnod vagy nem megállnod, ezek tizedmásodpercek, mindenen múlhat minden… (…)” (99.) Azt hiszem, különösebb kommentár nem szükséges, ez a részlet kellően mutatja a szerző szembetűnő fegyelmezetlenségét.
Számos hiányossága mellett a Most érsz mellé nem élvezhetetlen, rossz könyv, hiányosságai leginkább csiszolatlanságában rejlenek, s ez a csiszolatlansága, felületessége elhomályosítja az egyébként nagyon markáns, meggyőző elemeit: Egressy egyértelműen mestere a végzetes sorsfordulatok hétköznapi díszletek között való ábrázolásának, mélyére képes hatolni a saját mellébeszélésének hínárjában fuldokló, zátonyra futott lelkek gyötrelmeinek, ahogy azt már a Portugálban bemutatta. A Most érsz mellé novelláiban nagyobb merítéssel akart dolgozni, s az eredmény valahogy felemásra sikerült. Talán azért is fájnak annyira ennek a kötetnek a kisebb-nagyobb hibái, mert úgy egészében nagyon is szerethető és értékes mű lehetne.
(Egressy Zoltán: Most érsz mellé. Történetek esernyő nélkül. Kalligram, Pozsony, 2009.)