Gál Sándor – Jégzajlás láza

                       „A test tudata elvész,
                        és csak a tér tudata marad.”
                                               (H. Spenzer)
        egyre kevesebben
        a még láthatón innen
        és nem is önmagunkért
        hanem mert miénk a  v o l t
        ami megtörtént önmagában
        és láthatatlanná törött
        űri törmelékké
        és hiába volt a szándék
        megőrizni a szél
        és az idő emlékeit
        üres tenyerünk felett
        versek haldokolnak
        és napébredés idején
        az egykor elgondoltról
        nincs dallam se már

        íme a megírhatatlan lét
        anyagiasult
        látomásával szememben
        a belém költözött halál
        leírható szövege
                               egy kóros
        szövetminta és a kések
        fényküllői egy  m á s i k  t é r b e n

        süvöltő havazás förgetege
        a benti síkon
        és az ömlő vér röghalmai
        az ébredés után
        cafataira szabdalt maradék
        a fájdalom torz látomásai
         a belső jégzajlás láza
        nem a didergés hanem a tűz
        az égő test
        tektonikus küzdelme

        mivégre  mivégre

        néhány józan pillanat
        a múlt mintha tükörben
        de mögötte semmi fény
        csupán a fájdalom
        robajló görcsei

        aztán az időtlen béke
        a nem tudás
        az alva lét végtelenje

        éjszaka
        ampulla-nesz
        szétfolyik a bódulat
        távoli fények
        ablakkeret
        vagy út  – út nélkül
        elfogyok elfagyok

        az ismétlődések
        ólom-lánca
        ott
        ugyanúgy és ugyanaz
        majd később
        a fölemelkedés pillanata
        hogy létezik más horizont
        hajszálnyi világosság
        az óceán mögött
        és nincs kérdés
        csak elfogadás