Jakab István – A jelzős szerkezetek összevonásának törvényszerűségei
(Székfoglaló előadás a Kazinczy Ferenc Társaságban)
Elöljáróban annyit, hogy elsősorban magyartanárnak éreztem mindig ma-gam, s csupán másodsorban kutató nyelvésznek. Rendszerint akkor vállaltam az utóbbi szerepet, amikor azért nem értettek meg egyetemi hallgatóim valamilyen nyelvi jelenséget, mert a nyelvészeti szakirodalom hiányosan vagy helytelenül fej-tette ki a szóban forgó témát. Ilyenkor kénytelen voltam „átvedleni” kutató nyel-vésszé, hogy érthetővé tegyem számukra a tananyagot.
A címben jelzett témáról szóló írásom 1972-ben jelent meg A jelzős szer-kezetek redukciójának szószerkezeti vizsgálata címmel a Magyar Nyelvőrben (1972/1.). Még a hatvanas években tapasztaltam ugyanis, mennyi problémát okoz a jelzős szerkezetek összevonása folytán létrejött, egy szóból álló mondatrészek mondattani és szófaji funkciójának megértetése, megtanítása. Nemcsak az egyszerű mondatokban találkozhatunk ezzel a problémával, hanem az alárendelő összetett mondatokban is, amelyeknek főmondatában csak egyetlen utalószóra redukálódik a jelzős szerkezet, s a megváltozott szintaktikai szerepű utalószó alapján határozzuk meg a változás folyamán tartalmilag érintetlenül maradt mellékmondat mondattani szerepét. (Sajnos, itt most csak az egyszerű mondatokban végbemenő összevonásokkal foglalkozhatunk, a könnyebb érthetőség kedvéért a lehető legegyszerűbb példákon mutatva be a jelenséget a háromfajta – a minőségjelzős, mennyiségjelzős és birtokos jelzős – szerkezetben.)
Nyelvhasználatunkban naponta számos jelzős szerkezet fordul elő. Mint tudjuk, ezek – az esetleges névelőktől eltekintve – két szóból állnak: a jelzett szóból és a jelzőből. Szó- és írásbeli megnyilatkozásaink azonban nem volnának sti-lisztikailag kifogástalanok, ha minden jelzős szerkezetet mindig a maga egészében beszerkesztenénk mondatainkba: sok volna a szóismétlés, sok szót használnánk feleslegesen mind az egyéni közlésekben, mind pedig a társas nyelvi érintkezésekben. Márpedig a tömörség is követelménye a jó stílusnak. Nyelvünk mai fejlettségi fokán megvan a lehetőség arra, hogy a jelzős szerkezetek közül egyiket-másikat a belőlük redukálható névszói alakkal helyettesítsük. Például ha a barátommal beszélgetve amiatt panaszkodom, hogy nem találok nekem tetsző szürke öltönyt a boltokban, akkor ő – ha jó a stílusérzéke – nem úgy fog erre reagálni, hogy ő pedig barna öltönyt nem talál, hanem úgy, hogy barnát nem tud venni. Ha azt közlöm valakivel, hogy két órára tették azt az értekezletet, amelyen mindkettőnknek részt kell vennünk, nyilván így figyelmeztetem a pontosságra: kettőre legyen ott, nem ismétlem meg a két órára szerkezetet. Ha azt halljuk valakitől, kölcsönkérte a barátjának az autóját, jobb, ha azzal intjük óvatosságra: a barátjáéra jobban kell vigyáznia, mint a sajátjára; nincs szükség a barátjának az autójára birtokos jelzős szerkezetre. Már maga a tény, hogy ezek a jelzős szerkezetek egyetlen szóvá vonhatók össze, arról tanúskodik, hogy nyelvhasználatunkban kialakult az ökonómiára való törekvés; az a tény pedig, hogy nyelvi rendszerünk úgy alakult, lehetőség nyíljon erre, azt mutatja: ez a rendszer rugalmas, alakítható, hiszen itt is egy szóra lehetett redukálni egy két szóból álló szerkezetet (szintagmát). Tudnunk kell azonban, hogy a redukálhatóságnak is megvan a maga feltétele: akkor hagyható el a jelzős szerkezet alaptagja, ha jelentése a beszédelőzményből vagy a beszédhely-zetből odaérthető a közlésbe, tehát hozzátapadhat volt jelzőjééhez, toldalékait meg a mondat szerkesztője hozzákapcsolja volt jelzői alárendelt tagjának alakjához.
A jelzős szerkezet összevonása nyelvünk ismerőinek nyelvhasználatában automatizáltan történik. Sőt annyira automatizált módon, reflexszerűen megy ez végbe, hogy sokan még a nyelvileg képzettebbek közül sem tudják, hogy nyelvtani tekintetben mi is zajlik le ilyenkor. Ezért éreztem szükségesnek a múlt század hatvanas éveiben, hogy alaposabban megvizsgáljam ezt a kérdést egyetemi hallgatóim jobb tájékoztatása végett. Vizsgáljuk hát meg a háromfajta jelzős szerkezetet most is az alaposabb tájékozódás végett.
A Piros almát ettem mondatban ezt a minőségjelzős szerkezetet találjuk: piros almát. A szerkezet jelzett szava az almát, ennek minőségjelzője a piros. Ha az almát jelzett szót a beszédelőzményből vagy a beszédhelyzetből odaértjük: elhagyjuk, s a mondat ilyen formát vesz fel: Pirosat ettem. A jelzős szerkezet tehát egyetlen szóra (pirosat) redukálódott. Ebben a hallgatók (tanulók) még mindig benne érzik a minősítő (tulajdonságjelölő) értelmet, s hajlamosak arra, hogy jel-zőnek minősítsék ezt az új szerkezettagot.
Hasonló a probléma a következő esetben is. A Három személyre terített mondat mennyiségjelzős szerkezetének (három személyre) összevonása után a Háromra terített változatnak háromra tagjában még mindig mennyiségjelzőt látnak, éreznek némelyek.
Még erősebben jelentkezik ez a probléma A szomszédnak a kerékpárját használom mondat birtokos jelzős szerkezetének (a szomszédnak a kerékpárját) összevonása után. Ennek a mondatnak: A szomszédét használom – szomszédét szóalakjában valóban erősen érződik a birtokviszony (benne is van, belesűrítve), ezért nagyon sokan birtokos jelzőnek fogják fel az új alakulást (noha jelző csak ott van, ahol jelzett szó is van; itt pedig egyetlenegy szót vizsgálunk már).
Ha az itt ismertetett problémára a nyelvtankönyvekből akarunk magyarázatot kapni, az egész nyelvtant át kell tanulmányoznunk. A nyelvtanok ugyanis csak rész-leteiben és érintőlegesen foglalkoznak ezzel a kérdéssel. A kérdés jelentéstani vonatkozására a jelentéstanban találunk tájékoztatást a jelentésátvitellel foglalkozó részben. A nevek szószerkezetbeli összefüggésének alapján végbemenő jelentésátvitel során jelentéstapadás jön létre: a jelzős szerkezetek jelzett szavának jelentése a jelzőéhez tapadhat (vö. tokaji, feketét, negyedikre stb.). A szófajtanban gyakran említik a nyelvtanok a szófaji átcsapást (alkalmi, állandósult), többek kö-zött a melléknevek és számnevek alkalmi főnévi használatát. S ha egyáltalán magya-rázzák ezt a jelenséget, akkor általában a jelentéstapadás szolgál rá magya-rázatul. A szóalaktanban szó esik arról is, hogy bizonyos főnévi toldalékok mellék- és számnevekhez is járulhatnak ez utóbbiak alkalmi főnévi használata esetén. A mondattan foglalkozik az egyes mondatrészek szófajiságával is, s itt is hangsúlyozzuk, hogy főnévi szófajú mondatrészek szerepét mellék- és számnevek is betölt-hetik ún. alkalmi főnévi szerepben (A barna tetszik nekem: alany; Kettőt vett: tárgy stb.). Sőt a kérdőszók között is ott találjuk az ilyen alakulásokra alkalmazhatókat (milyet, mennyit, mifélére, mennyivel stb.). A jelenség általános magyarázatául itt is – akárcsak másutt – a jelentéstapadás szolgál: az elmaradt jelzett szó jelentése az eredetileg jelzői szerepet betöltött szóéhoz tapad. A pirosat tehát tárgy, mert hozzátapadt az almát tárgyi szerepű szó jelentése is, a háromra határozó, mert belesű-rítettük a személyre határozó értelmét is, a szomszédét szintén tárgy, mert a ke-rék-párját tárgy jelentése is benne van. De hogy mindez hogyan, milyen módon megy végbe, azzal nem foglalkoznak a nyelvtanok. Talán az akadémiai nyelvtan mond a legtöbbet, amikor így „határozza meg” a jelenséget: „Ilyenkor ugyanis a melléknévi vagy számnévi szófajú szó alkalomszerűen egész jelzős szerkezet helyett fordul elő” (MMNyR II, 347).
De hogy mi mindennek kell történnie ahhoz, hogy melléknévi vagy számnévi szófajú szó szófajt váltva – főnévi értékben – egy egész jelzős szerkezet helyett fordulhasson elő, arról ez a nyelvtan sem tesz említést. A Magyar grammatikában (2000) nyilván az 1972-ben megjelent cikkem alapján használja ugyan Balogh Judit a „jelzős szerkezetek redukciója” kifejezést az -é birtokjel leírásában, de magának a redukciónak a leírását ebben az aránylag új műben sem találtam. Írnak tehát a nyelvtanok a jelentéstapadásról, szófaji átcsapásról, a mondatrészi funkció megváltozásáról és az új funkciónak megfelelő viszonyrag felvételéről, de ezeket a jelenségeket külön-külön, egymástól elszigetelten tárgyalják. Igaz ugyan, hogy nyelvtanaink a megszokott módon, vagyis részterületek szerint: jelentéstan, szófajtan, alaktan, mondattan sorrendben írják le a nyelvi jelenségeket, a jelzős szer-kezetek szószerkezettani szempontú vizsgálata pedig komplex vizsgálatokat igényel, melynek során együtt érvényesülnek ezek a szempontok, de ha előfordul – márpedig előfordul! – nyelvünkben komplex vizsgálatot igénylő jelenség is, mégiscsak meg kellene találnunk a helyet annak az érdembeli vizsgálatához is. Témánk alaposabb leírásának nyelvtani helye talán a mondattanhoz kapcsolt szó-szerkezettan (a szintagmákkal foglalkozó fejezet) lehetne. Ezt a jelenséget ugyanis csak akkor érthetjük meg igazán, ha szószerkezeti helyzetből kiindulva s egyidejűleg vizsgáljuk jelentéstani, szófajtani, alaktani és mondattani szempontból a végbemenő változást.
Az első példamondatunkat (Piros almát ettem) így bonthatjuk szószer-kezettagokra:
(én) àß ettem
á
almát
á
piros
A jelzős szerkezet odaérthető jelzett szavának elhagyása után (Pirosat ettem) a szószerkezeti sémát így írhatjuk fel:
(én) àß ettem
á
pirosat
A második példamondat (Három személyre terített) szószerkezeti sémája:
(ő) àß terített
á
személyre (határozó)
á
három (határozó)
A jelzős szerkezet odaérthető jelzett szavának elhagyása után (Háromra terített) a séma:
(ő) àß terített
á
háromra
Konkrét változások:
Az első mondatban a volt minőségjelző (piros) egy szinttel feljebb került pirosat formában, vagyis alkalmi főnévi szóként -t tárgyraggal kiegészülve átvette az alaptag tárgyi szerepét.
A második mondatban a volt mennyiségjelző (három) egy szinttel feljebb ke-rült háromra alakban, azaz alkalmi főnévként határozóraggal kiegészülve átvette az alaptag határozói szerepét.
Általánosítható szabály:
Ha a minőség- vagy mennyiségjelzős szószerkezet alaptagját odaértés miatt kihagyjuk a mondatból, a volt jelzői tag (determináns) alkalmilag átveszi az egész jelzős szószerkezet jelentését, a volt alaptag szófaji értékét, toldalékait és mondat-részi szerepét.
A birtokos jelzős szerkezet összevonása némileg eltér az előbbi szerke-zetekétől.
A szomszédnak a kerékpárját használom mondat szószerkezeti sémája:
(én) àß használom
á
a kerékpárját
á
a szomszédnak
Az odaérthető jelzett szó elhagyása után a mondat (A szomszédét használom) sémája ez lesz:
(én) àß használom
á
a szomszédét
Konkrét változások:
A volt birtokos jelző egy szinttel feljebb került, de szomszédét formában. A szomszéd szó ugyanis a -nak (birtokos jelzői viszonyrag) nélküli alakjához felvette az -é birtokjelet, amely a kihagyott birtokszó (kerékpárja) jelentését toldotta hozzá a volt birtokos jelzőéhez. A birtokjel után felvette a volt alaptag viszonyragját, a -t tárgyragot, és átvette a volt alaptagnak a mondattani (tárgyi) szerepét is.
Általánosítható szabály:
Ha a birtokos jelzős szerkezet alaptagját odaértés miatt kihagyjuk a mondatból, a volt birtokos jelzői tag (determináns) átveszi az egész jelzős szerkezet jelentését oly módon, hogy -nak, -nek viszonyrag nélküli alakjához -é (több birtok esetén -éi) birtokjelet vesz fel a kihagyott birtokszó (birtokos személyjeles alaptag) jelentésére utaló toldalékként, és e jellel (jelegyüttessel) ellátott alakjához felveszi a volt alaptag viszonyragját, s átveszi mondatrészi szerepét is (szófajváltás itt nem történik, mert a birtokos jelző és a jelzett szava is főnév).
Az itt látott és tapasztalt vázlatos vizsgálatok is kétségbevonhatatlanul bizonyítják, hogy az összevonás során keletkezett változás komplex, több szempontú vizsgálatot igényel. Nem elég csupán egy szempontból nézve magyarázni a lényegét. Sem a szokásos jelentéstani magyarázat (jelentéstapadás) nem ad valóságos képet róla, sem a szintén gyakori alaktani-mondattani, vagyis az, hogy az egy-kori alaptagtól átvett viszonyrag alapján mutassunk rá az új alakulás mondattani szerepére.
Egykori vizsgálataim eredményeit kedvezően fogadták annak idején a magyar-országi nyelvészek is: azonnali közlési lehetőséget biztosítottak erről szóló cikkemnek a Magyar Nyelvőrben 1972-ben. Csak az a sajnálatos, hogy a magyar nyelvtankönyvekbe – legalábbis tudomásom szerint – máig sem került be ennek a vizsgálatnak az eredménye. Adja Isten, hogy Önök még találkozhassanak ott vele!
Ezek az eredmények azonban további lépésekre ösztönöztek engem: világossá tették, hogy leíró nyelvtanunk bizonyos régebbi megállapításait felül kell vizsgálni. Elérkezettnek láttam az időt annak bizonyítására is, hogy az ún. értelmező jelző valójában nem jelző, sőt nem is alárendelt, hanem mellérendelt szószer-kezettag, vagyis a magyarázó szószerkezettagoknak a nyelvtanból szándékosan ki-szorított válfaja; a neve: kifejtő magyarázó – vagy azonosító – szerkezettag; mindkét név használatos. (A magyarázó összetett mondatok között is található ilyen fajta; a szószerkezettagok közül azonban ezt néhány évtizeddel ezelőtt kihagyták, illetve áttették a jelzők közé, s átminősítették értelmező jelzőnek.) E szószerkezettag mellérendelt jellegét sok más okon kívül az is bizonyítja, hogy kötőszós kapcso-lódás esetén csak mellérendelő kötőszóval kapcsolódik a kifejtett vagy azonosított taghoz: László, vagyis a barátom; Mátyás, azaz a király; stb. A Magyar Nyelvőr 1977/1. számában bizonyítottam igazamat. Heves támadás ért Károly Sándor részéről. Ő arra számított, hogy a vele egyetértők felsorakoznak mögötte (célzott is erre írásában), de cikkére csak egyetlen válasz érkezett: éntőlem. Utána tudomásom szerint senki nem szólt hozzá a kérdéshez. A felvetődött problémának talán salamo-ni, de megnyugtató – s nyilván ideiglenes – megoldása az lett, hogy a Magyar grammatikában, a 2000-ben megjelent nyelvtanban Balogh Judit az ún. értelmezőnek mind az alárendelő (jelzői), mind pedig a mellérendelő (kifejtő magyarázó szer-kezettagi) felfogását feldolgozta és bemutatta. Ezzel a kérdéssel terjedelmessége miatt itt nem foglalkozhatunk, de egy, a birtokos jelzős szerkezet redukciójával, illetve a birtokjellel kapcsolatos kérdést még megemlítenék, hogy lássuk: nyelvtudományunk szervezés szempontjából nem áll mindig a helyzet magaslatán.
Mivel most itt még nagyon frissen él bennünk a birtokos jelzős szerkezet összevonásának szabálya, a Magyar Nyelvőrben megjelent cikkeim közül azt ismertetném nagyvonalakban, amelyben a -é birtokjel szerepével foglalkoztam rész-letesebben (Mi az -é birtokjel szerepe? 1984/4.). Erre a lépésre részben a birtokos jelzős szerkezetek összevonásának szabálya, részben egy készülő s általam bírált nyelvtankönyvnek ez a megállapítása kényszerített: „… az -é birtokjel a birtokost fejezi ki” (sic!). Mivel az én felfogásom szerint a birtokost maga a szótő fejezi ki, amelyhez a jel járul, s ez a morféma esetleg csak erre a tényre mutat rá, ajánlottam a szabály helyesbítését oly módon, hogy az a jelnek a birtokjelölő szerepét hangsúlyozza. Vita kerekedett az ügyből, amelynek során magam is nagyon meglepődtem. Az irányadó nyelvtanok ugyanis mind szintén a birtokosjelölő szerepét hangsú-lyozták e jelnek: az -é birtokjel azt jelzi, hogy a szótőben megnevezett személy vagy dolog birtokosa valaminek vagy valakinek – kb. ez volt a jól-rosszul megfogalmazott szabályok tartalma. Még a pozsonyi bölcsészkar tankönyvében is így sze-repelt a szabály egy régebbi szövegemben: „Arra mutat rá, hogy a szótőben megnevezett személy, dolog stb. egy másik személynek, dolognak stb. (mint birtoknak) a birtokosa” (Jakab István–Kazimírné Pesthy Mária–Zeman László: A magyar nyelv leíró nyelvtana, SPN Bratislava, 1964; 154). Ezt a szabályt az irányadó nyelvtankönyvek szabályai alapján szerkesztettem annak idején. Sőt az egyik nyelvtan (Temesi–Rónai–Vargha: Anyanyelvünk) a birtokosjel névvel jelölte az -é jelet. De akadt olyan nyelvtan is (kettő), amely a birtokosjelölő funkció mellett a birtokra utaló szerepet is említette, inkább csak másodlagosként. Ebben az időben (1986) csak a Rácz Endre–Takács Etel Kis magyar nyelvtana tulajdonított a birtokjelnek csupán birtokjelölő szerepet („A birtokjel a birtokost kifejező szóhoz járul, és a birtokra mutat rá” – 1974, negyedik kiadás).
Talán nem véletlen, hogy a nyelvtanok a birtokjelnek nem az elsődleges sze-repét emelik ki. Ebben nyilván ludasak az állítmányi helyzetű birtokjeles szavak is. A legtöbb nyelvtanban ugyanis elsősorban ilyenek szerepelnek példaként. Pl. A könyv a barátomé mondatban valóban úgy érezzük, az -é jelnek az a szerepe, hogy jelezze: mint birtokoshoz a barátomhoz tartozik a könyv mint birtok. A birtok azonban olyan beszédelőzményből érthető oda, hogy benne szerepel a vizsgált mondatban alanyként. A jel így tartalmilag szinte üresnek tűnik fel, s a látszat szerint azt a szerepet tölti be, hogy a megnevezett birtokot (könyvet) a birtokoshoz (barátomhoz) kapcsolja. De vajon nem „érzéki csalódás” ez? Nem az egész mondatban kifejezett ítéletet minősítjük a birtokjel szerepének? Talán ebben az esetben sem állíthatjuk, hogy e jelnek a szerepe a birtoknak és a birtokosnak az összekapcsolására korlátozódik. Esetleg csak elhalványul az odaértett jelentése a konkrét szóval (könyv) jelölt alanyé mellett. Hiszen az állítmányi helyzetű birtokos jelzős szerkezet is összevonható. S itt éppen ez történt. Sőt erre jó okunk is volt, mert a birtokot megnevező szó benne szerepel az adott mondatban, csak éppen nem birtokos jelző birtokszavaként. De ez nem jelenti azt, hogy pl. nyomósítás esetén ne jelenhetne meg állítmányi szerepben is a birtokszó: A könyv a barátom könyve. Ha meg nem állítmányi szerepben áll a birtokjeles szó, hanem más mondatrészi funkciót tölt be, eszünkbe sem jut, hogy kétségbe vonjuk a birtokjelnek a birtokszót helyettesítő sze-repét. Pl. A házé (´a ház teteje´) összeomlott (alany); Az iskoláét (´az iskola költségvetését´) csökkentették (tárgy); A barátjáéra (´a barátja segítségére´) számít (határozó). Sőt akkor sem, ha állítmányi szerepben áll, de nem konkrét birtokot megnevező szóként fordul elő a mondatban, hanem esetleg csak névmás formájában: Ez a barátomé (´a barátom könyve´). Ilyenkor a beszédhelyzet lehet segítségünkre.
Szabályjavaslatomba a birtokjelnek mindkét szerepét belefoglaltam ugyan, de első helyre a birtokkifejező, birtokszót helyettesítő funkcióját tettem. Egyik meghatározás a valóságot veszi alapul, tehát konkrétabb, a másik a nyelvtani helyzetet, vagyis elvontabb.
Íme:
Az -é birtokjel egy főnévi értelmű szóhoz járulva, e szótőben megnevezett személynek vagy dolognak a beszédelőzmény vagy a beszédhelyzet folytán oda-értett birtokát fejezi ki, s ezáltal arra is rámutat, hogy a szótőben megnevezett személy vagy dolog az odaértett birtoknak birtokosa.
Az -é birtokjel a birtokost megjelölő szóhoz járulva, a beszédelőzmény vagy a beszédhelyzet folytán odaértett birtokszó jelentését kapcsolja szorosan a szótőéhez, így a birtokost megnevező szót – mint szóelem – birtokot kifejezővé is teszi.
Cikkem meglepetést keltett annak idején. Némely tankönyvszerző ugyanis csak ebből értesült arról, hogy a jel a neve ellenére (birtokjel) birtokosra utaló jel lett a szabály megfogalmazása szerint, tehát elsődleges szerepe – birtokra utaló, birtokszót helyettesítő funkciója – elsikkadt a szabály megfogalmazásakor. Így aztán bizonyos megnyugvással állapíthattam meg, hogy a Magyar grammatika címmel (2000-ben megjelent) új nyelvtanban, Balogh Judit feldolgozásában az -é toldalék a helyes birtokjel néven szerepel. Nem magáról a jelről, hanem a birtokjeles főnévről állapítja meg, hogy „utal a birtokosra is, a birtokra is”. Ezzel is egyetért-hetünk.
Mint egypár perccel ezelőtt tapasztalhatták, én sem kerültem meg a birtokjel kettős szerepének kérdését, amikor két szabályt fogalmaztam meg, különböző szempontok szerint szerkesztve őket. Mindkettőben a birtokkifejező, birtokra utaló szerepét hangsúlyoztam a birtokjelnek, hiszen a nevét is erről kapta. Ez a jel egy, a beszédelőzményből vagy a beszédhelyzetből a szövegünkbe érthető s emiatt kihagyott birtokszó helyett kerül közlésünkbe a volt birtokos jelzői szerepű szóhoz hozzá- vagy abba beleszerkesztve. Pl.: a szomszéd kerékpárjával eszközhatározói szerepű birtokos jelzős szerkezetet ezzel a birtokjeles, eszközhatározó-ragos főnévvel helyettesítjük: szomszédéval. Ebben tehát az -é birtokjel elsősorban a szomszéd kerékpárjával birtokos jelzős szerkezetnek a kerékpárja birtokszavára utal, azt helyettesíti, ezért a szomszédéval szóalak jelentése ez lesz: ´a szomszédnak a ke-rékpárjával´. Itt a birtokjel nyilvánvalóan a közlésből odaértés miatt kihagyott birtokszót helyettesíti, annak jelentését felidézve. Ez tehát az első szerepe.
De a szomszédéval szóalakba belekerült -é birtokjel másodlagosan – automatikusan, már a szóban való puszta megjelenésével – azt is jelzi, nyilvánvalóvá teszi, hogy az általa jelölt kerékpárnak a szomszéd, vagyis az előző szövegváltozatban még birtokos jelzői szerepű szóval jelölt személy a birtokosa. Kétségtelen tehát, hogy ennek a körülménynek a megteremtését elősegíti e jelnek a birtokost jelentő szóban való megjelenése, tehát a birtokjel másodlagos szerepeként elismerhetjük az -é-nek a birtokost jelölő szerepét is. Természetesen ez nem a jel lényegéből, funkciójából, hanem csak a helyzetéből adódó szerep: azzal magya-rázható, hogy e jel a birtokost jelentő szóban jelenik meg. Eleve abba szerkesztjük be, mert nyelvünkben ott van a helye. Az információnyújtás szempontjából azonban sokkal fontosabb funkciója e jelnek a birtokkifejezés, birtokra utalás. A birtokjel név megváltoztatása (birtokosjel-lé) tehát semmiképpen sem javasolható. E vonatkozásban természetesen az sem tekinthető mellékes körülménynek, hogy a birtokjel már régi neve ennek a toldaléknak: ezen vált ismertté.
———————
* Gratulálunk Jakab tanár úrnak a Kazinczy Társaság-beli tagságához.