Polgár Anikó – A fordítástörténet-írás dilemmái

A műfordítás történetének írásakor az irodalomtörténet írójához hasonló dilemmákkal találjuk szembe magunkat, ám a célelvűség gondolata ezúttal még sokkal inkább kísért.
Az irodalomtörténetek írói gyakran vonnak párhuzamot a szer-ves lények növekedése és a művészetek alakulása közt, s az eredet, növekedés, virágzás és hanyatlás metaforáival jellemzik az egyes műveket és korszakokat, melyeket valamely fejlődés szakaszainak tartanak.1 Az evolúciós szemlélet a műfordítás történeti távlatokba való helyezésében többnyire erőteljesebben van jelen, hiszen általában a mai, ideálisnak tartott fordításeszmény szolgál viszonyítási alapként. Ám míg a fejlődéselvű irodalomtörténet-írással szemben, mely a felvilágosodásnak, a romantikának, a szellemtörténetnek és a marxista gondolkodásnak egyaránt sajátja, az utóbbi időben egyre több ellenvetés merült fel, s az alternatív irodalomtörténetek megírására is egyre több kísérlet születik, a műfordítás-történet esetében ez a fajta gondolkodás általában nem is tudatosul. Tény, hogy a költői műfordítások történetét sok tekintetben hasonló módszerekkel kell megírni, mint magának a költészetnek a történetét, hiszen eredeti és műfordítás között (különösen a régebbi korszakok esetében) többnyire nem lehet éles határt húzni. Az irodalmi művekkel kapcsolatban szerencsére ritkábban merülnek fel olyan fejlődéselvű összehasonlítások, melyek szerint például Tasso meghaladta volna Homéroszt vagy Shakespeare Aiszkhüloszt, a műfordítások, különösen ugyanazon műnek az újra-fordításai kapcsán azonban a fordítók saját fordításuk szükségességét általában a korábbi fordítások elavulásával magyarázzák. A fordításelméleti írások írói is gyakran abból az előfeltevésből indulnak ki, hogy az ő fordítási elveik meghaladták a korábbiakat, ezáltal tehát a fordítások elemzéséhez vagy az új fordítások készítéséhez biztosabb, korszerűbb módszert kínálnak. A fordítástörténet esetében azonban ugyanúgy megvannak a fejlődéselvű gondolkodás buktatói, mint az irodalomtörténetében.

Célelvűség és korszakolás

A fejlődéselvű gondolkodás tipikus példája Devecseri Gábor elmélete, aki szerint durván két korszakra lehet felosztani minden nemzet fordításirodalmát: az első korszakban a forrásként szolgáló alkotás csak megnemesíti a hatására megszülető műveket, annak csak valamely szépségét sikerül áthozni, a második kor-szakban viszont a fordító már a maga egészében tudja azt a „saját nyelvén is létre igézni”2. Devecseri tehát hisz a fordítástörténeti fejlődésben, s ezt egy következetesen végiggondolt átültetés-metaforával is érzékelteti: szerinte az ágak beoltásától jutunk el a teljes átültetésig, amihez már a fordításirodalomnak vagy a nyelvnek a kezdeti próbálgatásokon alapuló edzettsége szükséges.
A leírásából nem egyértelmű, hogy pontosan mikortól kezdődik a második korszak, ám Devecseri fordításról alkotott nézetei alapján feltételezhetjük, hogy saját korát tartja a fordítástörténeti fejlődés csúcsának. Devecseri fejlődéselvű elgondolása a három fordítási fázist megkülönböztető Goethéjével3 rokon, s feltételezhető, hogy a Devecseri-elmélet létrejöttét Goethének a  West-östlicher Divanhoz írt megjegyzéseiben kifejtett nézetei (1819) közvetlenül is befolyásolták. Goethe szerint az első fázisban a fordítás megismerteti velünk az idegen kultúrát, s erre a célra az egyszerű prózai fordítás (schlicht-prosaische) a legjobb. Devecseri első korszakának párja lehetne a Goethe által másodiknak tartott fázis, melyet ő pa-rodisztikusnak (parodistische) nevez, s melyben a fordító az idegen művet a helyette elkészített pótléka révén teszi magáévá, az idegen szavakat saját szájához igazítja: minden egyes idegen gyümölcs helyébe olyan pótlékot kíván, ami az ő saját földjén termett: „er fordert durchaus für jede fremde Frucht ein Surrogat das auf seinem eignen Grund und Boden gewachsen sey”.4 A harmadik fázist Goethe a legmagasabb rendűnek és végsőnek (der höchste und letzte) nevezi. Ebben a kor-szakban szerinte a fordítás arra törekszik, hogy az eredetivel azonosat alkosson: nem az a szándéka, hogy helyettesítse azt valamivel, hanem hogy a helyébe lépjen („wo man die Uebersetzung dem Original identisch machen möchte, so dass eins nicht anstatt des andern, sondern an der Stelle des andern gelten solle”5). Ez a faj-ta fordítás, ahogy Goethe hangsúlyozza, ellenállásba ütközik, hiszen többé-kevésbé feladja nemzete eredetiségét, s ehhez a sokaság ízlését előbb hozzá kell szoktatni. Ez történik a Devecseri által másodiknak tartott fordítástörténeti korszakban is, amikor a fordító már a maga egészében hozza át az idegen művet. Nem a fordítóknak kell Devecseri szerint a befogadók igényeit figyelembe venniük, hanem az olvasóknak kell elmélyedniük az idegen szellemben, mintegy éretté kell válniuk az újfajta fordítások befogadására: a fordító felmenti ugyan olvasóját „az idegen nyelv megtanulása alól, de nem mentheti föl az idegen szellembe való elmélyedéstől”.6 Devecserinél azonban nincs szó olyan körkörösségről, mint Goethénél: Goethe rendszerében ugyanis a harmadik korszak azért számít végsőnek (die letzte), mert az első korszakhoz, a szó szerinti fordításhoz (der Interlinear-Version) közelít, s ezzel a kör bezárul („und so ist denn zuletzt der ganze Zirkel abgeschlossen”7). Devecseri lineáris, a kezdetlegestől az érettebb, kifejlettebb felé haladó korszakolásával szemben tehát Goethe rendszere körkörösségével egyúttal meg is kérdőjelezi a fordítástörténeti fejlődés meglétét.
A fordítások szerzői által alkalmazott módszerek, a pretextushoz való viszo-nyulások artikulációi általában nem időhöz kötöttek, ezért a Goethe rendszeréhez hasonló, ám nem időbeli egymásutániságot, hanem egymásmellettiséget feltételező triászok nem a fordítás történeti jellegére reflektálnak. Georg Steiner a 17. századtól mutatja ki ezeknek a triászoknak a meglétét, John Dryden, Johann Wolfgang Goethe és Roman Jakobson rendszerét ismertetve8. Ezek a triászok azonban nem-csak általános rendszereket fogalmaznak meg, hanem azoknak a korszakoknak a jellegzetességeit is magukon viselik, amelyekben születtek.
Ha a fordítástörténet fejlődésjellegét el is vetjük, az még nem kell, hogy magát a történetiséget is megszüntesse. A fordítástörténeti folyamat egyes állomásait bemutató áttekintésnek azonban nem abból kell kiindulnia, hogy a későbbi kor-szakok továbbfejlesztették, tehát meghaladták a korábbiakat. A fordítástörténetben, akárcsak az irodalom vagy a művészetek történetében, bizonyos stílusirányzatok váltják egymást, ezért beszélhetünk a középkor, a reneszánsz, a barokk, a rokokó, a felvilágosodás, a klasszicizmus, a romantika vagy a modernizmus fordításszemléletéről. Természetesen – ahogy erre az orosz romantika műfordításairól írt köny-vében Girivenko is figyelmeztet9 – óvatosnak kell lennünk az irodalmi-művészeti stíluskategóriáknak a fordítástörténetbe való átvitelével, hiszen ezeknek a stílus-irányzatoknak általában nem lehet egységes szemléletet tulajdonítani (nincs például egy bizonyos romantikus fordítási módszer), s az egyes korszakokat a maguk komp-lexitásában kell vizsgálni. A korszakok a művészetek történetében is, akárcsak a tudománytörténetben folyamatosan váltják egymást, s az új irányzat mindig kiépíti a maga  intézményrendszerét10: az új paradigma akkor tud átfogóan érvényre jutni, ha a kiadók, a mecénások, a fordítások megrendelői, az iskolák, az egyetemek vagy az uralkodó ideológia támogatja. Ha egy új fordítástörténeti paradigma kizárólagos-ságra tör, gyakran a fejlődéselvű gondolkodás jegyében a maga felsőbbrendűségét hirdeti. Különösen erőteljesen mutatkozik ez meg a 20. századi magyar műfordítás-történetben az ún. rekonstruktív paradigma esetében. Ez azonban nem szabad, hogy megtévessze a deskriptív módszerrel dolgozó fordításkutatót. A különböző paradigmák váltakozásainak megfigyelése, jellemző jegyeinek leírása közben nem szabad a fejlődéselvűség csapdájába esni. Például az a kijelentés, hogy a fordításról való gondolkodás a felvilágosodás korában gyökeresen megváltozott, nem szabad, hogy magában rejtse azt az előfeltevést, hogy a korábbi, a barokk fordításszemléletnél jobb lett, vagy azt valamilyen téren meghaladta. Egy-egy fordításon persze több stílusirányzat hatása is megmutatkozhat. A felvilágosodást megelőző korszakok helyzete azért specifikus, mert ezekben a korszakokban világ-irodalmi viszonylatban is kevés, kimondottan a műfordítással foglalkozó elméleti írás születik, magyar viszonylatban pedig ezek az írások gyakorlatilag hiányoznak, hiszen az első fordításelméleti tanulmányt Batsányi János írta 1788-ban. A középkortól a felvilágosodásig terjedő időszak fordításszemléletét, a korabeli fordításterminológiát csu-pán a szerzői elő- vagy utószavakból, a fordítók-másolók elejtett megjegyzéseiből, a fordítások megjelenési-hagyományozódási körülményeiből tudjuk rekonstruálni. Ezért kaphat kiemeltebb szerepet a reneszánsz, a barokk és a klasszicista fordítás-szemlélet vizsgálatakor maguknak a műveknek a pretextussal való összehasonlítása és a fordítói módszerek kimutatása.

 A hatástörténet és fordítástörténet összefüggései

A német hermeneutika nyomán az önmagába zárt műalkotás eszményének elavulásából következően a műről a hatásra (Wirkung), illetve a befogadásra (Rezeption) helyeződött át a hangsúly, s a hatás kutatása elválaszthatatlan a fordí-tástól.11 Mivel a hatástörténet (Wirkungsgeschichte) tulajdonképpen értelmezéstör-ténet is12, nem szabad, hogy a hatástörténeti kutatás kizárólag az adatok begyűjtésére és tálalására korlátozódjon. A műfordítás az újraértelmezésnek csupán egyik módszere, s rokon fogalmaitól, az átköltéstől, az átdolgozástól, a parafrázistól, az imitációtól gyakran – főleg a régi műfordítások esetében – nem könnyű elválasztani. Az olasz Giambattista Marino (1569–1625) szerint a művészettel három lehetséges célból szokott foglalkozni az ember: vagy fordítás, vagy utánzás, vagy fosztogatás végett.13 A fordításon Marino nem szó szerinti áttételt ért, hanem egyfajta körülíró módszert, amely megváltoztatja a felvett tárgy körülményeit, s a történést is átalakítja, ám az eredeti érzelmi tartalmat megőrzi. Feltehetőleg Marinótól függetlenül, de ugyanezzel a módszerrel dolgozik Gyöngyösi István is, akinek fordítói gyakorlatában (akárcsak Marinóéban) a szó szerinti fordítás módszere fel sem merül. Az utánzás (imitáció) híres mesterek nyomdokainak követését jelenti Marinónál, s természetes jelenség, hiszen az antik és modern költők is ezt tették. A fosztogatás sem negatív fogalom számára, hiszen szerinte minden értelmes író a maga hasznára fordítja, ami jót talált.
Az angol John Dryden (1631–1700) alapozó tanulmányában, Ovidius leve-leinek fordításához írt előszavában (1680)14 a fordításnak három alesetét különbözeti meg, s ezek egyike az imitáció. Dryden metafrázisnak (Metaphrase) nevezi a szó szerinti, az eredeti szerzőt szóról szóra, sorról sorra követő fordítást. Ő is hangsúlyozza, hogy az ilyen szószerintiség szükségképpen kudarchoz vezet: olyasmi, mintha valaki megbilincselt lábbal járna kötéltáncot, miközben nagy óvatos-sággal talán elkerülheti a zuhanást, ám nem várhatjuk tőle, hogy kecsesen mozogjon15. Dryden hasonlata a magyar fordítástörténetben csekély módosítással a Nyugat korában, Kosztolányi Dezső elméleti írásaiban bukkan elő. Kosztolányi ugyan nem utal Drydenre mint előképére vagy forrására, ám a megfogalmazás kétségkívül hasonló: „műfordítani mégis annyi, mint gúzsba kötötten táncolni” – írja saját fordítása védelmében, egy kritikusához intézett írásában16. Dryden triászában a második módszer a parafrázis (Paraphrase), melynek során a fordító egy pillanat-ra sem téveszti szem elől a szerzőt, de szavait nem követi olyan szigorúan, mint a szöveg értelmét. A harmadik módszer a metafrázissal ellentétes eljárás, az imitáció (Imitation). Az imitáció során a fordító nem átall eltérni a szavaktól és a szöveg értelmétől, ezért ennek a módszernek az alkalmazása Dryden szerint a legnagyobb galádság, amit a halott szerzők emlékével és hírnevével el lehet követni. Dryden tehát a metafrázist is, az imitációt is elítéli, s a kettő közötti középutat javasolja.
Marinónak és Drydennek a barokk gondolkodást tükröző rendszere a szövegek közti kapcsolatok módozatait árnyalja, akárcsak az intertextualitás huszadik századi elmélete. Ez alapján a műfordítás a szövegek közti kapcsolatok különféle módozatait magába foglaló intertextualitás tágabb fogalomkörébe tartozik17, ám a genette-i kategóriák18 gyakorlati alkalmazása során is számos problémával találjuk szembe magunkat.
Mivel a keletkezés ideje és a szerzőség a régi (elsősorban középkori és reneszánsz) szövegek esetében nemegyszer pontosan meghatározhatatlan, a régi műfordítások esetében gyakran az sem egyértelmű, hogy mely szövegeket tartsunk forrásszövegeknek (miközben egy szövegnek természetesen több pretextusa is lehet), s melyeket célszövegeknek. Az 1470 körül keletkezett, középkori magyar Szent László-himnusszal (Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály…) kapcsolatban például felmerült, hogy nem a latin nyelvű Szent László-himnusz (Salve benigne rex Ladislae…)19 volt a magyar szöveg pretextusa, hanem fordítva: a magyar szöveg született meg korábban, s ezt fordították latinra20. Még meglepőbb teória Vekerdi Józsefé, aki szerint a két szöveg egyszerre két nyelven íródott.21 A teória igazolásához tulajdonképpen a szövegből vett érvek nem elegendők: a latin szövegbe iktatott hungarizmus például nem feltétlenül a fordítói eljárás függvénye, lehet a korabeli latin nyelv sajátossága is. Hasonló a helyzet a reneszánsz kori Szilágyi és Hajmási históriájával, melynek szlovák és magyar változata is ismert22, s datálásukban csupán egy év különbség van23: nem meglepő tehát, ha az irodalom-történészek mind a szlovák, mind a magyar szöveg elsőbbsége mellett tudnak felhozni érveket24. Természetesen az is elképzelhető, hogy mindkét szöveg közös forrása egy harmadik (pl. latin25 vagy délszáv26) változat, ám amíg ilyen szövegek nem kerülnek elő, ezek a teóriák nem igazolhatók.
A régiségben a szerzőség kérdése is sokkal problematikusabb. A középkori és reneszánsz művek a szerzői nevet sokszor egyáltalán nem vagy valamilyen kódolt formában tartalmazzák: az egyes versszakok első betűinek összeolvasásával megfejthető akrosztichonban, vagyis a versfőkben, esetleg a verses mű utolsó versszakában, a kolofonban. A szerző személyét illetően nemegyszer még az egész mű tartalmi összefoglalóját terjengős címükbe foglaló barokk művek is szófukarrá válnak, a név helyett pl. annyit árulva el, hogy írta vagy fordította „egy Poéta”.27 Az antik szerzők neve legitimációként, a szöveg hitelesítő elemeként is funkcionálhat, s a középkori, a reneszánsz és a barokk fordítások esetében gyakran a pretextus szerzőjének a nevét könnyebb meghatározni, mint a fordító-átdolgozó kilétét (pl. a Lévai Névtelen műve vagy az Eurialus és Lucretia széphistóriája esetében). Az antik költői művek fordításával kapcsolatban a magyar irodalomban csak a felvilágosodás korában merül fel először az a tudatos fordítói hozzáállás, mely a műfordítást nem csupán a költői életmű integráns részeként, hanem önmagában is fontos tevékenységként kezeli. Ez a magyar felvilágosodás nemzeti jellegével, a felvilágosodás és a nyelvművelés programjának szoros összefonódásával is kap-csolatban van28: a fordításnak ugyanis a felvilágosodás korában nyelv- és irodalomteremtő szerepet is tulajdonítottak29 (ezért szerepelt például Aranka György erdélyi magyar nyelvművelő társaságának céljai között is a fordítás).30
Bár a bibliafordításokkal és a zsoltárfordításokkal kapcsolatban korábban is ismert volt, az antik költészet fordításában csak a felvilágosodás korában alakult ki a szoros fordítás ideája, melyet elsősorban Batsányi János elmélete preferált. Batsányit tekinthetjük tehát a rekonstruktív fordításelmélet egyik megalapozójának; ugyanezt az elvet követte a Homérosz-fordító Kölcsey Ferenc is, aki 1815-ben azt nyilatkozta egy levelében, hogy ő szóról szóra fordít, mert ha nem így tenné, az nem költői for-dítás lenne, hanem parafrázis.31 A szoros fordítás természetesen a továbbiakban sem lett egyeduralkodó. A Batsányi–Kölcsey-elvvel Toldy Ferenc szállt szembe, 1843-ban a Kisfaludy Társaságban tartott két nagy hatású előadásában, melyekben a szoros fordítás és a „grammaticusi zsarnokló szempont” helyett „szabadabb művészit és nemzetit” követelt32. A Toldy nézetei nyomán kibontakozó, a versformákat és a reáliákat is domesztikáló, magyarosító irányzattal a Nyugat fordítói számoltak le.
Ezekkel a fordítástörténeti folyamatokkal párhuzamosak a hatástörténetiek. A hatástörténet ugyan a fordítások történetét is magába foglalja, ám sokkal tágabb fogalom annál – érdemes tehát a fordítástörténeti elemzéseket tágabb hatástörténeti horizontban is elhelyezni.

    JEGYZETEK

  1 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Nemzeti és világirodalom a huszonegyedik században = Uő, Megértés, fordítás, kánon, Pozsony, Kalligram, 2008, 106–111.
  2 DEVECSERI Gábor, Epistula ad Horatium sive de arte interpretandi liber. Levél Horatiushoz   avagy a fordítás művészete = Quintus HORATIUS Flaccus Összes versei, Budapest, Corvina, 1961, 606.
  3 Johann Wolfgang GOETHE, Uebersetzungen = Uő, West-östlicher Divan, Teil I. Herausgeben von Hendrik BIRUS, Frankfurt am Main, Deutscher Klassiker Verlag, 1994, 280–283.
  4 Uo. 281.
  5 Uo.
  6 DEVECSERI Gábor, Válasz Csengery János bírálatára, Egyetemes Philológiai Közlöny 62 (1938), 404.
  7 GOETHE, i. m. 283.
  8 A triászok közkedveltségéről a fordításelméletben, Dryden, Goethe és Jakobson rendszeréről lásd: George STEINER, After Babel. Aspects of Language and translation, New York and London, Oxford University Press, 1975, 253–261.
  9 Vö. A. N. GIRIVENKO, Russzkij poeticseszkij perevod v kulturnom kontexte epochi romantizma, Moskva, URAO, 2000, 209.
10 A paradigmaváltásokat a tudománytörténetben mutatta ki: Thomas S. KUHN, The Structure of Scientific Revolutions, Second edition, The University of Chicago Press, 1970.
11 Vö. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Megértés, fordítás, kánon, Pozsony, Kalligram, 2008, 23. és 112.
12 Paul Ricoeur szerint a fordítás az olvasás történetéhez tartozik, amely a szavak hatástörténetét vezérli. Vö. JENEY Éva, A metafora és az elbeszélés bölcselete. Paul Ricoeur irodalomelmélete, Philosophiae Doctores, Budapest, Akadémiai, 2002, 36–37.
13 Giambatista MARINO Levele Claudio Achillininek (1620) = BÁN Imre, A barokk, Budapest, Gondolat, 1963, 60–65.
14 John DRYDEN, From the preface to Ovid’s epistles = The translation studies reader, Second edition, ed. by Lawrence VENUTI, New York and London, Routledge, 2004, 38–42.
15 „’Tis much like dancing on Ropes with fetter’d Leggs: A man may shun a fall by using Caution, but the gracefulness of motion is not to be expected” = Uo. 39.
16 KOSZTOLÁNYI Dezső, A holló = Uő, Nyelv és lélek, Bratislava, Madách, 1990, 565.
17 Arról, hogy mennyiben lehet a műfordítás fogalmát az intertextualitás elméletének megalapozói, Julia Kristeva, Gérard Genette és Michale Riffaterre rendszerébe beilleszteni, s hogy melyek a műfordítások szövegközi vizsgálatának fő szempontjai, bővebben Józan Ildikó értekezik: JÓZAN Ildikó, Műfordítás és intertextualitás = A fordítás és intertextualitás alakzatai, Budapest, Anonymus, 1998, 133–145.
18 Vö. Gérard GENETTE, Transztextualitás, Helikon, 1996/1–2, 82–90.
19 A magyar és latin szöveget is közli: MADAS Edit (szerk.), Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor (1000–1530), Budapest, Tankönyvkiadó, 1992, 540–542.
20 A magyar szöveg elsőbbsége mellett kardoskodó Vargyas Lajos érveit cáfolta: GERÉZDI Rabán, A magyar világi líra kezdetei, Budapest, Akadémiai, 1962, 140–192.
21 A régi magyar vers, szerk. KOMLOVSZKI Tibor, Budapest, Akadémiai, 1979, 17.
22 A szlovák szöveg kiadása: ANONYM, Píseò o dvúch uherských pánoch a tureckého cisáre dcére (Siládi a Hadmáži) = Z klenotnice staršieho slovenského písomníctva 2. renesancia a humanizmus, zostavil Jozef MINÁRIK, Bratislava, Tatran, 1985, 251–261. A magyar szöveg kiadása: Szendrei Névtelen: Szilágyi Mihály és Hagymási László históriája = Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II. A 16. század magyar nyelvű világi irodalma, szerk. JANKOVICS József–KŐSZEGHY Péter–SZENTMÁRTONI SZABÓ Géza, Budapest, Balassi, 2000, 318–321.
23 A keletkezési időt a széphistória kolofonja adja meg. A szlovák szöveg a kolofon alapján 1560-ban keletkezett: „Roku tisícího / a petistého / a šestdesátého” = Z klenotnice staršieho slovenského písomníctva 2., i. m. 261. A mű magyar szövegének három szövegváltozata van, s a datálás mindhárom változat esetében más: a Csoma-kódex szerint 1571-ben, a Vasady-kódex szerint 1561-ben keletkezett. Az 1958-ban előkerült Kárász-töredék alapján viszont 1560-ban íródott a mű. Vö. VARGA János, A „Szilágyi és Hajmási” históriás ének harmadik változatának töredéke, Irodalomtörténeti Közlemények 62 (1958), 526–529.
24 A szlovák szöveg elsőbbsége melletti fő érv a keltezés, hiszen a szlovák egy évvel korábbi keltezésű a magyarnál (bár a szlovákkal egy évből származó Kárász-töredék felbukkanása ezt az érvet elbizonytalanítja). A magyar szöveg elsőbbségét hungarizmusok és kisebb félreértések kimutatásával próbálta igazolni: CSANDA Sándor, Csehszlovák–magyar kulturális kapcsolatok, Bratislava, Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 1963, 76–80.
25 Heinrich Gusztáv vetette fel, hogy az éneknek latin eredetije lehetett (HEINRICH Gusztáv, A Szilágyi–Hajmási tárgyáról, Egyetemes Philológiai Közlöny 1892, 445–446.). Horváth János szerint a témát eredetileg feltehetőleg Mátyás korában, politikai céllal szedte versbe latinul egy humanista költő. Vö. HORVÁTH János, A reformáció jegyében. A Mohács utáni félszázad magyar irodalomtörténete, Budapest, Gondolat, 1957, 227–231.
26 A monda előzményeit délszláv környezetben keresi: KOROMPAY Bertalan, Szilágyi és Hajmási históriája a szlovéneknél és a magyar monda eredetkérdése, Irodalomtörténeti Közlemények 57 (1953), 218–226.
27 Pl. „Cuma várasában építtetett Dédalus temploma, melybe ment volt Aeneas király Trójából való kibujdosásában: és abban mutat őnéki az Apollo Sybillája különb-különb képeket, s azoknak históriájokat renddel megbeszéli. Melyet a históriáknak olvasásában gyönyörködőknek kedvekért magyar versekre fordított egy Poéta.”, 1724. A mű modern kiadása: GYÖNGYÖSI István, Csalárd Cupido, sajtó alá rendezte: JANKOVICS József és NYERGES Judit, Budapest, Balassi, 2003, 167–216.
28 A felvilágosodás kora Közép- és Kelet-Európa irodalmaiban szorosan kapcsolódik a nemzeti szellem újjászületéséhez. Magyarországon a felvilágosodás és a romantika korát „nemzeti ébredés” néven emlegetik. Vö. Roland MORTIER, A kelet–közép-európai és magyar felvilágosodás. A mátrafüredi konferencia és az európai felvilágosodás tanulmányozása = Uő, Az európai felvilágosodás fényei és árnyai, Budapest, Gondolat, 1983, 386–387.
29 Vö. FRIED István, Irodalomteremt(őd)és és/vagy (mű)fordítás. Fordítói kétségek és bizonyosságok a 18–19. század fordulóján a magyar irodalomban = A fordítás és intertextualitás alakzatai, i. m. 17–36.
30 Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság 1793 és 1806 között működött Marosvásárhelyen. A témáról lásd: THIMÁR Attila, Az irodalmi intézményrendszer kialakulása Magyarországon = SZEGEDY-MASZÁK Mihály (főszerkesztő), A magyar irodalom történetei I. A kezdetektől 1800-ig, Budapest, Gondolat, 2007, 643–655.
31 Vö. RITOÓK Zsigmond, A magyar Homérosz-fordítások. XVIII–XIX. század = Papírgaluska. Tanulmányok a görög és latin klasszikusok fordításáról, Budapest, Balassi, 2006, 38.
32 Vö. RITOÓK, i. m. 53.