Örök táncra ítélve / Takács András A legkisebb fiú vándorlásai című könyvéről

Még ma is élénken emlékszem arra a jelenetre, amikor öt évvel ezelőtt a hetvenöt éves Takács Andrást – sokaknak csak: Takit, Bandi bácsit – barátai, ismerősei köszöntötték, és ebből az alkalomból eltáncolták egyik koreográfiáját is. Valaki a színpadon állók közül fel-szólította a mestert, hogy ő is álljon be a legények közé és táncoljon velük. A hozzá képest suhancoknak tűnő férfiak között egyáltalán nem veszett el, sőt, mintha készült volna erre a felkérésre, mert olyan szólót vágott ki, amelyet a közönség állva tapsolt végig. Jelképesnek is érezhetjük ezt a képet, elvégre Takács András már iskolás korától kezdve a néptánc bűvöletében élt, és hajlott kora sem gátolta meg őt, hogy akár maga mutassa meg a fiatalabbaknak azokat a tánclépéseket, amelyeket számtalan gyűjtőútja során néptánc-kutatóként lejegyzett és koreográfusként továbbadott. Most megjelent kötetében a szinte a népmeséket idéző „legkisebb fiú” önjellemzés egy kalandokban bővelkedő történetet ígér, és az olvasó végeredményben nem is csalódik. Nem hagyományos önéletrajzkötetről van szó, hiszen különböző folyóiratokban megjelent cikkekből, könyvekhez írt elő- és utószókból, rádióinterjúk lejegy-zett szövegeiből és üdvözlőbeszédekből állt össze, de „egybeszerkesztve” kibonta-kozik a most nyolcvanéves szerző Sajótibától Pozsonypüspökiig ívelő életútja.
Takács András annak a nemzedék-nek a meghatározó képviselője, amely a második világháború idején lépett a kamaszkorba, s amikor sorstársaival együtt megkezdhette volna középiskolai tanulmányait, jogfosztott, hontalan emberré vált, akinek minden leleményes-ségére szüksége volt, hogy értelmet adjon életének. Akár kalandregényben is megörökíthetők lennének azok a történetek, amelyek vele és társaival megestek az illegális határátlépések alkalmával, a csempészösvényeken osonva, a csehszlovák határőrökkel versenyt futva. Noha jeles szlovákiai magyar írók, költők és tollforgatók – például Dobos László, Mács József, Koncsol László, Ozsvald Árpád, Fónod Zoltán, Jakab István és mások – erről sok mindent elmondtak és megírtak már, Takács And-rás új színfoltokkal gazdagította ezt a palettát. A néptánccal ekkortájt, miskolci diákévei idején jegyezte el magát, hogy aztán 1950-ben – már visszatérve szülőföldjére – egyik elindítója legyen a szlovákiai magyar néptáncmozgalomnak. A kezdetekről több fejezet is szól, s persze vannak események, amelyek többször is felbukkannak a könyv lapjain. Takács András nagy szeretettel emlékezik azok-ra, akiktől tanult, akiktől gyűjtött, akikkel együtt fáradozott a néptánchagyományok feldolgozása és a néptánckultúra ápolása, terjesztése során. Felvillan Ág Tibor, Vass Lajos, Martin György, Rábai Miklós, Hemerka Olga, Janda Iván, Szíjjártó Jenő, Quittner János és mások alakja. Élete összefonódott a rövid életű NÉPES, az Ifjú Szívek, a Szőttes, a különböző vidéki néptáncegyüttesek tevékenységével, s munkájának eredményei tucatnyi koreográfiában, számos monográfiában és tanulmányban öltöttek testet az elmúlt hat évtizedben. Egyik elindítója volt a sok évtizedet megélt Zselizi Népművészeti Fesztiválnak, ott volt a gombaszögi kulturális ünnepélyek szervezői között, s az egyik legnehezebb időszakban – 1995–1996-ban, Ivan Hudec miniszterkedése alatt – vállalta az Ifjú Szívek vezetését, és amíg tehette, gátolta a hatalom igyekezetét, hogy jogtalanul kisajátítsa az együttes tulajdonát képező székházat.
Minderről érdekes beszámolókat olvashatunk a kötetben, amely persze nem egy hivatásos tollforgató, hanem az eseményekről gondos feljegyzéseket készítő krónikás munkája, ezért nem is kérhetjük számon rajta a cizellált stílust, a hibátlan formai megoldásokat. De mint forrásmű – nélkülözhetetlen lehet a korszak szlovákiai magyar történelmét és kultúráját kutató szakemberek számára. Takács András több cikkben is fog-lalkozik az első hivatásos szlovákiai magyar népművészeti együttes, a NÉPES megalakulásával és rövid létezésével. Sokáig úgy tudtuk, hogy a kommunista hatalom ravasz mesterkedésének eredményeként szűnt meg, de az együttes koreográfusaként tevékenykedő Takács szerint a Csemadok akkori vezetése is szívesen szabadult volna a számára koloncnak tűnő csoporttól. Számos részlet még így is homályos, de ezeket az események főszereplői már nem mondhatják el. Minden bizonnyal érdekes lett volna, ha a szerző kitér az 1968-as Prágai Tavaszra és a Csemadokban történt eseményekre is, annál inkább, mivel akkoriban a pozsonyi apparátus egyik vezető munkatársa volt, és később, a husáki normalizáció idején az intézmény megtűrt alkalmazottjaként szolgálta a szlovákiai magyar néptáncmozgalmat. Erről azonban ebben a kötetben nem olvashatunk.
A könyv végén színes és fekete-fehér felvételekből álló képmelléklet található, egyik-másik fotóról ismert arcok néznek ránk – köztük két költő is: Gyur-csó István és Ozsvald Árpád, akikkel Takács Andrást életre szóló barátság kötött össze. Ha majd valaki elszánja magát egy minden részletre kiterjedő szlovákiai magyar irodalomtörténet megírására, aligha kerülheti el ezeknek a kapcsolatoknak az értékelését és a kisebbségi irodalom alakulásában játszott szerepét.
(Madách-Posonium, Pozsony, 2010)

LACZA TIHAMÉR