A búcsúzás könyve / Olasz Sándor: Magány és társaság között

Születésnapot, a hatvanadikat köszöntő kötetnek indul, Juhász Ferenc méltató szavaival, s hogy a búcsúzás könyve lesz, ennek bizonyossága tán a szerzőt járta át a legerősebben: a mintegy utó-szóként szereplő, külön fejezetet alkotó Jegyzet a boldogságról Olasz Sándor megrendítő számvetése. Élet- és létöszszegzés. Egy önmagán, saját kétségbeejtő helyzetén higgadtan, minden önsajnálat nélkül fölülemelkedő lélek megnyilatkozása – olyanformán, ahogy évekkel előbb, nemhogy a halál, de még a betegség sejtelmével sem sújtottan Simai Mihály verseit értelmezte. A létezés túloldala – a szegedi költőbarát „ontológiai”, „metafizikai”, „transzcendens” lírájáról ezen a címen töprengett. És ha az esszé végét komor játékba futtatta is, biztatván, hogy társa legföljebb csak ugrassa a Szent Mihály-lovat, az elemzések során föltette azt a kérdést, amely immár múlt időben, őrá magára is fájóan érvényes lett: „Mi ad erőt neki, hogy teljesen ne rendüljön meg?”

Mi adott erőt Olasz Sándornak, mibe kapaszkodott, miközben – utólag látszik igazán – évek hosszú során át az elmúlás kísértette, a „halálhoz mért élet” esélyein, rendező elvein tépelődött? A boldogságot megidéző jegyzete szerint is mindenekelőtt az irodalom nyújtott támaszt – itt főleg Kosztolányi költészete, aztán Esti Kornél-novellája és Juhász Ferenc verseskötete sugallja, hogy a létezés önmagában is öröm, hogy „még a legnehezebb körülmények között is jó lenni és a nem-lenni a rossz”. „Csak az láthatja meg igazán a világot, aki távozni készül” – idézi a költőnek a Szeptemberi áhítat után keletkezett egyik vallomását. Babits Mihály elmélkedései közül A jó halált citálja, Nagy Gáspár búcsúverseihez, a Sárfelirathoz teremtve alapot. „Mondd meg, mit jelent számodra a halál, és megmondom, ki vagy” – erre hivatkozva még szinte irigykedik is a fiatalon elhunyt kortárs költőre, mert a „rémült magánkaland” és a kétségbeesés helyett megadatott neki a hívő lélek bizonyossága, mégis drámainak tartja a „halálszéli sorshelyzetben” az elfogadás és az életakarat dialógusát. Másutt, épp a kötet címadó esszéjében a Németh László Társaság húsz évének munkáját számba véve az író kiváló monográfusának, a külön is emlékezetbe idézett Grezsa Ferencnek hasonló gondolatát emeli ki „a semmi, a halál ellenében is jussát védő és kikövetelő életakarat, agónia” szerepéről. Az irodalomtudósról mint a munka, a feladatok megszállottjáról beszél. Érzékelteti azt a kettős szorítást, melynek gyötrő erejét megtapasztalta maga is: a sok-sok teendő mellett a súlyos betegséggel való küzdelmet. Főképpen pedig azt az irodalomtörténészt méltatja, aki óvakodott a módszernek a mű fölé emelésétől, az ő szemében a mű „nem illusztráció, nem valamely elmélet visszaigazolása” volt.    
Hogy Olasz Sándor számára meny-nyire lényegbe vágó e tétel kimondása s hangoztatása, tanulmányainak s kritikáinak sokaságával lehetne bizonyítani. A kötetvégi jegyzetének kérdéseket és állításokat sorakoztató szavaival is, de különböző szerzőket jellemző, értékelő véleményeivel is. „Mit gondolunk az irodalomról? Hisszük-e, hogy az irodalmi mű az embert fejezi ki, az emberi állapotot a világgal szemben? – teszi fel amott, hogy így feleljen: – Azt a titokzatos folyamatot, melyben a világ átszűrődik rajtunk. Következésképpen a leírt szavak sem üresek, hiszen mögöttük asszociációk, élmények hullámzanak, egyszóval maga az élet.” Ezt az életességet emeli ki azokat méltatva, akik „az irodalom értelméről” hozzá hasonlóan gondolkodnak. Mint Görömbei András: vele kapcsolatban megdőltnek tudja azt az elméletet, amely a művek referencialitását tabunak tekintve azt próbálta elhitetni, hogy „a mű teremtett világából semmilyen ablak nem nyitható az úgynevezett valóságra”. Irodalomszemléletének tágassága és nyitottsága mellett Imre Lászlót, a „Felszabadult” irodalom? című kötet szerzőjét azért is dicséri, mert finom érzékkel kerüli a cezúrákban való gondolkodást, mert tudatában van annak s példák özönével figyelmeztet is rá, hogy az irodalomban csakúgy, mint a valóságban, „annak is van valamilyen folyamatossága, ami látszólag a legradikálisabb megszakítottság”. A mű nem csupán struktúra, ilyen-olyan poétikai eszközök tárháza; az olvasó önmagára és a világra akar ismerni benne – ismétli debreceni kollégájára utalva, de némileg más szavakkal ugyanezt emeli ki Vekerdi László, Füzi László köteteit ismertetve vagy Poszler György „válasz-útjai”-t rajzolva. Beszédes az utóbbi esszé címe: a Vállalt személyesség az (irodalom)elmélet megmerevedését kifogásolja, azokat a furcsaságokat, amikor „nem a történetből és kritikából lesz az elmélet, hanem fordítva”, amikor a „tiszta nyelviség” átgondolatlan dogmáját erőltetik. A Magány és társaság között szerzője saját maga is megvallhatta volna, amit tudóstársáról állít: az elmélet abszolutizálása helyett a műalkotás tisztelete jellemzi.
Tisztelet és szinte már mohónak mutatkozó érdeklődés irántuk. Átlépve az irodalmi szekértáborok határait, ugyan-úgy felkészülten érkezve és ugyanolyan otthonosan szemlélődve az egyik területen, mint a másikon. Hasonlók miatt érdemesítheti figyelemre Tőzsér Árpád esszéit, egyetértve azzal, hogy érdemes a kánonon kívül rekedt-rekesztett szerzőkkel is számolni. A saját műelemző gyakorlatában pedig magától értetődő, hogy „az anyanyelv édessége és végtelensége” vallóját, Sütő Andrást éppúgy vallatóra fogja, mint ahogy vizsgálja az Ottlik-recepció új hullámait, vagy hogy egyszer Jókai Anna életművét elemzi, másszor a többször hivatkozott nagyregény, a Hollóidő szerzőjének, Szilágyi Istvánnak az elbeszéléseit, harmadrészt pedig Csiki László és Závada Pál regényeit. Az Észak-Erdély visszacsatolását felelevenítő Závada-mű, az Idegen testünk alapos kritikája Olasz Sándor ítélő erejének, bátorságának példája:  a históriai igazságok elrajzolását teszi szóvá, az árnyalt, összetett látásmód hiányát. Szemléleti egyoldalúságát, mely úgy láttatja, mintha a második bécsi döntés után csak „debil örömben és patológiás érzelgősségben fuldoklott” volna az or-szág. Másféle egyoldalúságok nyugtalanítják a Szegedy-Maszák Mihály és Veres András jegyezte A magyar irodalom történetei regénypanorámáját szemlélve. Kérdezi: milyen szempontok diktálták, hogy elmarad a 20. század nagy regényeinek – Tündérkert, Iszony, Kő hull apadó kútba – elemzése. „A művek meghalnak és feltámadnak” – Németh László gondolata nyomán állítja: „az irodalom történetei”-ben talán túl sok mű hal meg, Tersánszky Józsi Jenőtől és Kodolányi Jánostól kezdve Mándy Ivánon, Sütő Andráson, Gion Nándoron át Grendel Lajosig és tovább. A lista szaporítható volna a figyelmesen körültekintő Olasz-esszé, a Regény a 20. században – a 20. század a regényben alapján is.
Ám a legmélyebb benyomás, amit a Magány és társaság között hátrahagy, nem az, hogy mi, hanem hogy ettől a könyvtől kezdve ki hiányzik az irodalmunk történeteiből, az irodalomtörténet írásából: Olasz Sándor.
(Tiszatáj Könyvek, Szeged,. 2010)

MÁRKUS BÉLA