Duba Gyula – Nyelvjárás (?!) – Szalay Zoltán prózájáról

1 – Első regényének címe felfigyeltető, meghökkentő. Mi lenne ez – tájtörténeti munka, etnikai dolgozat vagy nyelvészeti kutakodás? Talán provokatív stíluskísérlet, amolyan posztmodern (?) tüsténkedés, nyelvi szabadosság és játékosság lehetőségeire utaló? A fiatal, pályakezdő író hősiesen nekivág, hogy sosem-volt, sajátos művészi valóságot teremtsen? Erre voksolnék leginkább, ám a következő idézet a regényből másra (is) utal:

„Általában véve keveset beszélünk. A csallóközi emberek. Nem székely-módon, vagy mint az alföldiek, de valahogy hasonlóképp – félünk a szavaktól, úgy tekintünk rájuk állandóan, mint idegenekre, akikre rá vagyunk utalva, de akikkel nagyon vigyázni kell, akik erősebbek nálunk, akik urak, akik valamiféle magasabb rendű rendszert képviselnek. Néha azonban eltörlődik a határ, néha elfelejtjük, hogy félnünk kellene.” Ez bizony nem posztmodern fickóskodás, sem szabados játékosság. S még inkább nem az, ha sorra vesszük a fejezetcímeket. Élet-eszmény; Szalon(na)élet; Ellopott múlt; A félelem és más barátaim; A kétségbeesés tartománya – az elsőtől (Ködösítés) az utolsóig (Kiűzetés a pokolból), mint átkozott létra fokai a mélybe – vagy a magasba? – valamiféle kimondhatatlan és félelmetes tartományba vezetnek. Már a kezdeteknél friss művészeti elméletek ízét, modern irodalmiságot érzünk. De nem csak azt! Számunkra valami fontosabbat is: a sajátos regionális valóságba, konkrét hazai tájba gyökerező szemléletet és nyelverőt. S mintha valahol, nagy messzeségben, Salinger Zabhegyezőjének hőse is felsejlene. Buday Miki akár tíz évvel idősebb lehet Holden Caulfield-től, s nem amerikai kamasz, hanem csallóközi magyar fiatalember, mégis mintha valamilyen módon egymás árnyai lennének, irodalombeli rokon atyafiak. Mindketten idegenként bolyonganak életükben. Sajátos „nyelvjárást” beszélnek, környezetük nem érti őket s ők sem másokat, bár mindenről van véleményük. Nem kallódók, sem bukásra ítéltek, csak tanácstalanok. Önmagukat kereső, gyanútlan hívők. S hogy miben hisznek? Ez itt a kérdés; önmagukban nem. Bár igazak is a maguk módján. De hasonlóságuk csupán ennyi, semmi több. S a lényeget illetően ebből semmi nem következik, határozatlan támpont csupán, hogy közelebb kerüljünk Szalay művéhez.
A szerző 2007-ben a Madách-Posonium Irodalmi Díj Elsőkötetes díját kapta Ártatlanság című novelláskönyvéért. Laudátora, Tóth László azonban felhívta a figyelmet, hogy a Nyelvjárást korábban írta, vagy egy időben az Ártatlanság novelláival, bár később jelent meg, így a regényről Szalay Zoltán első munkájaként beszélek. Magán viseli a kezdő írások kiforratlanságának jegyeit, ám sajátosan érett mű mégis. Zökkenői éppen nyelvezetében, máskor gondolatisága gyengéiben, kiérleletlensége bájában mutatkoznak meg. A valóságformáló nyelverő meg az életközelség hitelessége, melyek jelenlétét állandóan érezzük, képes feledtetni a zökkenőket. Szalay elemi képességei frissen és eredetien élnek a szövegben, „életszagúan”, írói ösztöne megbízható, s ez nem kis dolog. Annál is inkább, mert történetei, az események rendje a valós és képzeletbeli, tehát a realitás és a fantázia szülte virtualitás határmezsgyéjén játszódik. Amikor irodalmiságról szólok, arra gondolok: a borgesi példa, a fantasztikus-mágikus látomásos késztetésére, csábító egzotikus szuggeszciójára. Az író tulajdonsága és érdeme, hogy a távoli sugallatok formajegyei hiteles csallóközi térben, hagyományos regionális miliőben történnek meg. A cselekményeket mozgató életerők mintegy bennünk vannak – tulajdonaink. Szalay regénye a dél-szlovákiai magyar falu és vidék szociologikus arculatát, mai valósága látomását formálja meg.
A látomás, a Buday Miki tekintetével szemlélt vázlat korántsem hízelgő. Jó-szerével hátborzongató. A főhős művelt és intelligens, gyakorlatiasan gondolkodó és mindennapian etikus, lelkileg érzékeny ember. Nincs benne eszményi vonás – élő alak. Környezetét azonban szánalmasnak – borzalmasnak? – látja, esendőséggel és bűnnel fertőzöttnek, individualizmussal és önzéssel telítettnek. Szülei vele szembeni magatartása rettenetes, hangvételük, viszonyuk elképesztő és érthetetlen. Alig van barátja, egy-két hozzá hasonló fiatal, a többiek öntörvényűen kizárólagosak és abszurdak. Mintha valamiféle szükségszerű mindennapi brutalitást szolgálnának. S a történések mélyén, a dolgok hátterében gonosz hátsó szándék rejtőzik, értelmezhetetlen titok bolyong: az erőszak ismeretlen, kiszámíthatatlan természete. Talán ebből (is) következik, hogy bár az író nyelvezete leíró jellegű, megjelenítő szándéka azonban inkább sugalló és sejtető. Mintha nem annyira a történések kötnék le, hanem a mögöttük és bennük élő irányzatok érdekelnék, a kallódva vajúdó csallóközi faluvilág drámája. A létért való küzdelem erőszakos és bűnös voltára és az érvényesülési vágy, az akarat romboló természetére figyel. Mintha a normalitás hiánya természetes lenne. Ebben valósul meg a Nyelvjárás életes jellege és metaforisztikus sugallata. Álom és ébrenlét határvonalán. Például mintha a várótermi meg-erőszakolás ténye nem is valóságos lenne, mint inkább a végletes és végzetes lehetőségek látomása. Az Ellopott múlt című fejezet döbbenetes kifejlete és lidércnyomásos vége, bár semmi nem történik, ám állandóan a közelben kóvályog a végzet, óhatatlanul alvilági leszámolások titokzatos hátterét juttatja eszünkbe. De a „csodálatos” Réz Juli néni sem kitalált lidérc. Hanem az elkopó öregség, a kilátástalan vénség magányos pusztulásának felfoghatatlanul rikácsoló, félelmetesen értelmetlen jelenléte életünkben. Az öregasszony iszonyú halála, s hogy éppen Miki apja öli meg, kilátástalanságot sejtet. A történetben – és az életben – érezhető szorongást és titkokat, tehát a lét állandó veszélyeztetettségének kimondatlan és kimondhatatlan természetét. Diagnózisát sem ismerjük, orvosság nincs ellene, keveset tudunk róla, ennek ellenére? vagy éppen ezért? érdemes számon tartani. A szövegekben villanó fények figyelmeztetnek minderre, álomszerű lidérclángok, fellobbannak, s mielőtt a dolgok mibenlétére fényt áraszthatnának, ismét kialusznak és elenyésznek.

2
A díjazott Ártatlanság novelláit tehát Szalay egy időben írhatta a Nyelvjárással. A szerző akkor alig húszéves; kezdettől figyelemre méltó munkák. Nyelvezetében és látásmódjában találjuk kifejező erejét. Stílusa egyszerű, pontos, lényegre törő. Nyelv-bűvészkedő becsvágy nem fűti. Nem csábítja a szavakkal való zsonglőrködés, a fogalmakkal és gondolatokkal való eredetieskedő játszadozás. Igyekszik nevükön nevezni a dolgokat. Úgy ír, ahogy érez, sugallva is az értelemre tör. Ismét a laudáló Tóth Lászlót idézem.: „..különösen a kötet legkompaktabb írásaiban, az Oroszlán-étvágyban egyfelől, másfelől a Tüske hőseiben, de az ártatlanság és a bűn szövevényes kölcsönviszonyait bogozgató példázatban, A megigazult vámosban is… hogy változatos témák és helyszínek, valóságtartalmak felsorakoztatásával, cselekmény és filozofikum, mese és életszerűség, reális és abszurd, tudati és tudatalatti könynyed egybejátszatásával fessen érvényes látomást a világról. Hangsúlyozom, a majd minden írás hátterében ott munkáló sötét, komor-titokzatos erők ellenére is a könynyedségen van itt a hangsúly, a novellaesemények és az elbeszélés természetes folyásán, a kedélyteli mesélésen…”
Ennek a megállapításnak érdemes mögéje nézni, megvizsgálni és részletesen kifejteni. Szalay Zoltán elméleti írásokkal is jelentkezett, bírálatokkal és recenziókkal, esztétikai felkészültségét tanúsítva. Ezekben komoly tájékozottságról tesz tanúságot. Nemcsak olvasottságát, irodalomtörténeti jártasságát érzékelteti, hanem – s főleg – a korszerű világirodalmi kezdeményezések iránti fogékonyságát bizonyítja. Alkatát ösztönös valóságérzékelés és alkotói ismeretek egysége jellemzi. Erről is érdemes bővebben szólni. A stílusról és a nyelvezetről egy idő óta sokat beszélünk, mint az irodalom korszerű megújulásának lehetőségéről. Esztétikai ismeretek és iskolák, önállósuló nyelverőről és dekonstrukcióról, újabban minimalizmusról. Híres, izgalmas elméletek, tanulságosak is. Mintha a racionalizmusra építő korszakot követően az ösztönösség és a transzcendenciák, a spirituális jelenségek titkait kutatnák. Szalay ezen a téren is dicséretesen tájékozott, az elméletek útvesztőjében nem bolyong tétován, erős valóságérzékkel szemléli és alkalmazza gondolatiságukat. A tapasztalat és ráció életességével közelíti meg a recenzált műveket. Formajegyeik vizsgálatával tartalmukat, üzenetüket és a léttel való kapcsolatukat keresi. Ily módon az elméletek igazságai mögül, mintegy a világról való látomások mélyéről az életesség – érzés és akarat, sors, véletlen és végzet megnyilvánulásainak sora – néz vissza ránk. Elméleti tájékozódás híján az író formavilága nem fejlődik, alkotómunkája a hagyományosság ingoványán jár. Ám az elméletek szolgálatának is van/lehet napi világa. Sekélyes kísérletek születnek belőle, nyílik a silány tartalmú játszadozás. Divatos köntösbe öltöztetett könnyű vagy deformált tények kavalkádja. Súlyos dolgokról, történeti drámákról folyó, szórakoztatóan könnyed csevegés. Furcsa, megmagyarázhatatlan dolog – érték – a mű súlya, kizárólagos elmélete nincs, gyakran csak sejteni, érezni lehet. Mintha éteri anyag lenne, mérhetetlen és megfoghatatlan, mégis nyilvánvalóan, ösztönösen tudható.
Korunkban az irodalom elbizonytalanodott és zavarban van, új lehetőségeit és igazságait keresi, létfeltételeit, elhivatottsága új értelmét kutatja. Amennyiben Szalay kritikai szemléletét érintettem, nézzük elemző munkájának jellegét. Kritikát írt Mizser Attila Szöktetés egy zsúfolt területre című könyvéről. Bírálja a mű – regény?! – zaklatott tagoltságát, intertextuális játékossága túlzásait, töredékes „részéletek a részregényben” voltát. „A gondolatok cinikus iróniájából is kiérezhetjük az elhagyatottság szélsőségességét, a továbblépés lehetetlenségét, s ahogy a regény megírhatatlan, úgy az élet is élhetetlen; a lehetetlenség és valószerűtlenség világába érkeztünk… ezért is nem történik semmi, csak a szöveg történik meg… a részregény egy csapda, szövegcsapda, amely hanyagnak és lustának adja ki magát, valójában azonban mindent megtesz, hogy elcsábítson és fogságba ejtsen bennünket, olvasóit.” Szalay prózáját is hasonló „életes virtualitás” jellemzi, a látomásosságból nem marad ki az érzékelés józansága, a szabadságot a sorszerűség tudata követi figyelemmel beavatkozásra készen.

3
Szalay A kormányzó könyvtára című kötetét 2010-ben adta ki a Kalligram Könyvkiadó. Tucatnyi novellát, hangulatképet és történetrajzot tartalmaz. Az írásokban közvetettség és rejtély, kimondatlan és kimondhatatlan sejtelem, titok bujkál. Némelyiket mitológiai témák és nevek fűtik, a valós, kézzelfogható anyag, a közvetlenül érzékelhető tény kevesebb bennük. A fülszöveg úgy fogalmaz, hogy Szalay prózája azt az irodalmi hagyományt követi, melyet leginkább Kafka, Orwell vagy éppen Krasznahorkai László nevével jellemezhetünk. Az eligazításul szolgáló állítás, egy megjegyzéssel megtoldva, helytálló: Szalay Zoltán sajátossága és erőssége éppen az lehet, amiben az említett íróktól különbözik. Metaforisztikus kifejezésmódja és írásai hangulata hasonlítható lehet, ám Szalay más gyökérzetű és eleve más célt követ. Amikor Salinger Zabhegyezőjét említettem, korántsem az amerikai íróra, hanem regénye hősére, Holden Caulfield-re gondoltam.
A novellák mintha a megismerhetetlennek vagy az értelmetlennek a termé-szetét és lényegét – az értelmét? – próbálnák megjeleníteni. Az írónak ebben nagy segítségére van a már említett mesélőkedve és ehhez hasonuló kifejezőkészsége, tárgyilagos, érzéki stílusa, sajátos nyelvereje. Amely pontossága mellett is köny-nyed, nem drámaian komolykodó. Gondolatisága szóáradás mögé rejtőzik, nem hivalkodó. Néha az alapötletben nyilvánul meg, máskor a múlt árnyvilágának hangulata sejlik a mese mélyén, van, hogy mitikus alak jelenik meg nála és öltözik mai, modern ruhába. A Nyelvjárás brutális mozgalmassága és szociológiai rémsége ritkábban és rövidebben, mintegy rejtőzve jelenik meg, bár itt-ott felvillan. Az esztéticizmus felé törekvő hajlam jele lenne talán a naturális szemlélet „halványodása”? Az önzés és erőszak pőreségének iszonyatos voltától való, ösztönös megriadás? Buday Mikit másféle nevek követik, iniciálék és rövidített névjelek, betűjegyek; élőket képviselnek vagy (lehetséges) árnyakat? A történetek valósága virtuális és sejtelmes, egzotikusan távolinak tűnő, ahogy az emlékezetben elmosódnak és bizonytalanná válnak a dolgok. Két novellában – A kormányzó könyvtára; Egy szétszóródott méhraj – kísért a „kormányzó” emléke, aki a teljes – totális? – hatalom megtestesítője volt. S meghalt bár, szelleme jelen van, a szövegben egykori emberei, kallódó hívei tengetik életüket és művelnek értelmetlen és érthetetlen dolgokat.  Borongóan kesernyés hangulatot terjesztve, meddőn emlékezve a kormányzó korában telt múlt időre. A Montenegró függetlensége és a Csontok ószövetségi miliőt idő-szerűsít. S mintegy apokrif szövegként közelít meg határozatlan létdolgokat. De a Nyelvjárás elmúlt térideje – jelene? – is hangot, pontosabban szöveget kap a kötetben, rejtettebben és árnyaltabban, mintegy visszafogottabban, mint a regényben. Leginkább az Angolna, az Elterelés és a Másnap mélyén című munkákban. Metaforikusan hazai tájakra, vidéki értelmiségünk nyomott hangulataira derül fény itt. A kötet egészét általában jellemzi a hangulat fogalma, azonban nem jó- vagy rosszkedvet, pillanatnyi érzést jelent, hanem a drámaiság tömör, sűrű jelenlétét, s a közelben settenkedő tragikumot. A szerző Borges Asztorion háza című írásából vette kötete mottóját: „Talán én alkottam a csillagokat és a napot és a mérhetetlen házat, de erre már nem emlékszem.” Mintha új irodalmi életérzés születne. A könyv két fejezetének címe: Kárhozatváltozatok; Vaktérkép. Műfaja: elbeszélések. Akárha vajúdást éreznék benne, vagy útkeresést? Tájékozódást, melyet kedvetlen, ösztönösen romantikus heroizmus jellemez? (Romantizmus? Ahogy negyven évvel ezelőtt az akkor kezdő Varga Imre írta: „autóstoppal az Ararátra”.) Marad tehát a bizalomteli várakozás. S az elmondottakból talán valamiféle jóhiszemű sugallat is következhetne.