Gál Sándor / Feljegyzések elmenőben

2009)

V
Augusztus 2., vasárnap. Nem új, de nem is régi tapasztalat, hogy a feledékenység miatt ugyanazt az utat többször is be kell járnom. A kérdés az, hogy öregségem e többletkényszerének mi az oka-magyarázata?! Lehetséges, hogy a szellemi elfáradás folyamatosságának a része? Vagy a figyelem és a belső fegyelem hanyatlásának a következménye? Nem tudom. De az biztos, hogy roppantul kellemetlen ennek a folyamatnak a megléte – tudása! –, nemkülönben megélése.

(Általa és benne mintha elveszne a cselekvés biztonsága és az abban való hit.
Egyre inkább azt érzem, hogy véglegesen magamra maradtam mindazzal szemben, ami még az én időm része… Valamikor régen, jó harminc évvel ezelőtt írtam le, hogy az embernek meg kell élnie a saját halálát is. Úgy tűnik fel előttem, hogy elkövetkezett ennek az ideje…. Csak legyen elviseléséhez erő, méltóság és kitartó fegyelem!…
Augusztus 4., kedd. Csak röviden: közepes nap, zömmel kinti munka, meg egy kevés másolás. Több telefonálás az Esték és hajnalok újrakiadásának dolgában. És – s ez meglepett – meghívást kaptam az Anyanyelvi Konferencia sátoraljaújhelyi tanácskozására. De aligha lesz rá időm, hogy elmenjek! Miért is mennék? Hi-szen Komáromban bebizonyosodott, hogy nem az ügy a fontos, hanem a pénz! Ott és akkor K. A. be akart perelni – becsületsértés végett.  Azóta kiderült, hogy az Anyanyelvi Konferenciát a saját vállalkozásának – nagyon jól jövedelmező vállalkozásának tekintette. Most őt is meghívták ugyanerre a tanácskozásra. Hát – egyebek mellett – én ezért nem megyek oda.
Augusztus 5., szerda. Nagyon fáradt vagyok, és nagyon levert. Fájdalmaim vannak, s az étel se ízlik. Nem tudok mit kezdeni magammal, azzal a mozgó egészszel, aki – vagy ami? – még én volnék. Elhihetővé kezd válni előttem, hogy van egy pont, amelyen túl a halál a megváltást jelenti.
Nem jó ezt tudni, de nem tudni feltehetően rosszabb az előbbinél. Azt hiszem, hogy ebben a mostani küzdelemben iszonyúan egyedül maradtam – szemben mindennel, ami elkövetkezik az időben.
Augusztus 6., csütörtök. Odakint erős szél fúj, tépdesi a megmaradt orgonabokrok ágait. Távolabb a Kanyapta partján ugyanez a szél a jegenyenyárfákat szaggatja. Itt a verandán pedig a hallgatás, a befelé nézés pillanatai követik egymást. Tegnapi gondjaim-gondolataim annyit változtak, hogy a fájdalmak ma elkerültek. Meg az az öröm is erősített, hogy Görömbei Andrisék – Zakopanéba menet – meg-álltak egy félórányi időre. Így ezzel lett ez a nap kivételes, a többi sorjázó nap szürkeségében.
Mennem kéne Tokajba, az írótáborba, de minek? Mit csináljak ott magammal három napon át?! Csak azért elmenni, hogy ott legyek, mi értelme volna, hiszen jó-szerével az oda sereglőknek ma a harmadát ha ismerem. Ezenkívül ha valami bajom támad, ki tudna gondoskodni rólam, s hogyan jutnék haza? A dolog ebből következően egyértelmű: jobb, ha itthon maradok. És nem megyek októberben sem Sátoraljaújhelyre az Anyanyelvi Konferencia „ünnepi találkozójára”. Mert: mit ünnepelhetnék én együtt K. A.-val Komárom után?!
Hogy az Anyanyelvi Konferenciának juttatott állami támogatásokból milliókat zsebelt be, hát ki emlékszik ma már arra?
Egyébként odakint tovább suhog, s változatlan erővel augusztus szimfóniája…
Augusztus 7.,  péntek. Délelőtt Bobory Zoli hívott Székesfehérvárról. A „Fehérvár! Téged köszöntsön énekem!” címmel meghirdetett „versíró versenyen” Romkert című versem első díjat nyert, igaz, megosztva. Néhány évvel ezelőtt az 1983–2000 között írt Naplómért is ugyanígy megosztva kaptam első díjat. (A másik díjazott akkor Faludy György volt.)
Ebéd után pedig rosszul lettem, posztreszekcionális szindróma, dehidratáció, ájulás… A görcsök, fájdalmak nagyon legyöngítettek. Fáj a nyelvem is, nyilván beleharaptam ájulás közben. Ez korábban is megtörtént már.
Kicsit tartok az éjszakától.
Augusztus 8., szombat. A zene! A zene! Az! A csendje, s a magánya. A távolsága. A kristály-ölelése. Fény és sötétség. Önmaga felemelkedése. Pillanatban az egész. Megmérhetetlen kiteljesedés, sugár-foglalatban.
Halál-utáni bizonyosság.
Zene, zene. Itt.
Örökké!

Ebből verset kelleni írni, lehet, hogy megkísérlem, ha legalább olyan jó napok következnek, mint amilyen a mai volt.
Takarítás közben találtam egy régi újságoldalt, a miskolci Déli Hírlap címoldalát, meg a második oldalt is, ebből következően, amely az „első” miskolci látogatásom utáni kapcsolatfelvételére utal, illetve azt dokumentálja. A tudósítás címe: Napjaink-est Kassán. Emlékszem, 1974 áprilisában vendégül láttuk a Napjaink szerkesztőit, s a Miskolcon élő magyar írókat. ( A Thália Színházban rendezett esten Gulyás Mihály főszerkesztő, Zimonyi Zoltán, Péntek Imre, Kalász László és Bari Károly vett részt.) Stószra is kivittem a társaságot. Ezt a meghívást az Ünnepi Könyvhéten viszonoztuk. Ez a kapcsolatfelvétel aztán elvitt a Tokaji Írótáborba, a Napjainkhoz, majd a rendszerváltást követően az Új Holnapba. Egyébként a cikket Horpácsi Sándor írta, s írása végén még ezt is hozzátette: „Csak a szépre emlékezem.” Az aktuális slágerszöveg pedig arra utal, hogy Stószra menet Kováts Miklós tanár, utasaival – köztük volt Horpácsi is – az egyik kanyarban az árokba csúszott, s Horpácsi jól megütötte a térdét…
Lám, egy harmincöt évvel ezelőttről megmaradt újságoldal micsoda történeteket elevenít fel! Egyébként a Thália-beli Napjaink-estet Beke Sándor rendezte, s az általam összeállított alkotásokat a színház színészei adták elő. Szép volt az az április végi találkozó. Ma is elevenen emlékszem rá. Meg arra, hogy Péntek Imre másnap reggel miként ballagott fel hozzánk a tizenkettedik emeletre. Ízlett neki a feleségem főzte töltött káposzta, hát jött megkérdezni, nem maradt-e belőle egy-két gombóc. Maradt!
Augusztus 9., vasárnap. Délután a gólyák búcsúröpülését néztem, ahogy tölcsér alakban, lassú szárnyalással egyre feljebb emelkedtek az augusztusi kékségben. Vagy negyed órát köröztek a házak fölött, aztán irányt vettek délnek, és csakhamar eltűntek a távoli egek magasában. A kérdés szentimentálisnak tűnhet, de egyáltalán nem az: látok-e még gólyát életemben? Merthogy az imént látott gólyák búcsúröpülése akár ilyen kölcsönös, „kettős búcsúzásként” is értelmezhető. Legalább-is az én számomra.
Pedig szép ez a vasárnap.
Este Satyával eredményesen vadásztunk örvösökre. Pontosabban: Satya lövöldözött eredményesen, én meg néztem, és örültem a szép lövéseknek.
Augusztus 10., hétfő. Musil A tulajdonságok nélküli ember című regényében Stumm tette fel a következő kérdést: „Mert mit értesz például liberalizmuson?” S a választ is maga adja meg: „Hát én azt, hogy az embereket magukra hagyják” (III. kötet, 276. o.).
Ma, 2009-ben látható, milyen mélységben és mértékben igazolódott be a stummi–musili-válasz! Soha még nem voltak elhagyatottabbak és magányosabbak az emberek, mint a mai globális liberalizmusban. Mert a mai „liberalizmus” a humánum meggyalázása és teljes csődje.
Augusztus 12., szerda. A nap eseménye: befejeztem egy tegnap elkezdett verset, amelynek a végén a „mozdulatlanság csúcsai mögött a nap tükre porrá omolt”. Az az elképesztő, hogy azt a képet belülről láttam, s nem mint valamiféle víziót, hanem mint tapintható valóságot. Ahogy mondjuk egy sokágú diófát, vagy annak zöld lángolását napébredés idején… De lehetne elsötétülő dombhát is, vagy hullámzó víztükör a nádasok foglalatában.
Hát persze!
Lehetne minden, s mégsem a  m i n d e n , hanem az, aminek leírtam – anynyi, és nem más!
Még a tegnaphoz: láttam egy gólyát a tarlón álldogálva, magányosan – halálra ítélten. Nem volt ereje a többiekkel együtt elrepülni.
Ma pedig a postára menet a kaptató után gond volt hazatalálnom – pörgött velem az egész utca. Most se jó az este, de igyekszem benne magamat elviselni, annak ellenére, hogy a fájdalmakat nem lehet megszokni – és ennyi elég is mára.
Augusztus 16., vasárnap. A berlini atlétikai világbajnokság magyar riporteri világcsúcsa: „teljes szélcsend fújt.” Azt hiszem, ez a sziporka az örök érvényű riporteri butaság megdönthetetlen teljesítménye. Megelőzi még az „egytagú sorfal” abszurditását is, amit az elmúlt foci-világbajnokság közvetítésekor hallottam.
Lehetséges, hogy mindkettő ugyanattól a nyelvi zsenitől származik? Lehetséges!
Ezzel szemben a délutánom nagyon keserves volt, tele fájdalmakkal, olyanokkal, amelyeket hónapokkal ezelőtt kínlódtam végig. Hozzá jön még a tarkó és a vállak reumás – vagy milyen? – fájdalma. Hát nem repesek a boldogságtól, mert most is érzem még – a lenyelt fájdalomcsillapítók ellenére – az egészet. Az éjszakára rá sem merek gondolni. Időnként komoly kétségeim vannak afelől, hogy tavaly szeptemberben a maradék gyomrommal együtt kioperálták a benne lévő rákot is… Persze az is lehetséges, hogy e műtét következménye valami új baj, amelynek egyelőre még nincs neve. Röviden: úgy tűnik, megint vesztésre állok az élet-halál játszmában…
Augusztus 17., hétfő. Nekiláttam másolni az idei naplójegyzeteket. A korábbiakkal együtt ma elértem a századik oldalig, ami már tisztes betűmennyiség, annak ellenére, hogy kihagytam közel négy évet. Ha élek, s ha lesz hozzá erőm, még a jövő esztendőt hozzákörmölöm, s akkor a leépülés stációit sikerül úgy-ahogy összefoglalnom. A kötet címe pedig ez lesz: Feljegyzések elmenőben (Napló 2001–2010 ).
Egyébként elég jó volt ez a hétfő. Kimeszeltem a pincét is, az új fehér szín mintha kitágította volna.
Augusztus 18., kedd. Délelőtt a napló másolása. Lassan végére jutok megint egy füzetnek, nem is tudom hirtelen, hogy hányadiknak 1963 óta. De ez nem is lényeges. Az viszont lényeges, hogy ezekben a füzetekben bármikor visszalapozhatom-kereshetem a megélt időmet.
Nagy Karcsitól kaptam levelet az USA-ból (Piscatoway). Olvasta  a Forrásban és a Hitelben megjelent verseimet, illetve az emlékező prózámat, s ahogy írja, igen tetszenek neki. Itt lesznek Budapesten karácsonyig, hív, hogy látogassam meg őket. Ha lesz rá erőm, nem hagyom ki a lehetőséget.
Koncsol Laci is hívott telefonon; megjött az Irodalmi Szemle, benne Tőzsér Árpi szép és tágas laudációjával Laci Tőkés-díjához. Gratuláltam Lacinak a megbecsüléshez. Megérdemelte.
Lassan elfogy a nyár. Délután vihar készülődött, de a mennydörgést elnyelték a csereháti dombok. Eső egy csepp se! Pedig kellene!
Augusztus 19., szerda. Mama ma lett kilencvenéves. A múlt héten küldtem neki egy üdvözlőlapot, ma pedig beszéltem vele egy keveset telefonon, de arra, hogy az üdvözletemet megkapta-e, nem emlékezett. Az ilyen emlékezetkiesés-kihagyás az ő korában – egy enyhe agyvérzés után – az élet hétköznapi velejárója. A legnagyobb csoda, hogy még megvan, s hogy ilyen sokáig magmaradt nekünk. Nyolc unokája és hat dédunokája viszi magával és magában örökségét, azt a szépséget, amit tőle kaptunk, amit tőle kaptak!
Az idő teljességét!
Augusztus 22., szombat. Szinte le sem merem írni: az utóbbi napok fájdalommentesek, és egyben „orvosságmentesek” is. Kicsit megvacogtat, ha arra gondolok, hogy ez az állapot stabilizálódhat. Tele vagyok kétséggel és bizakodással, és ez a kettősség adja, hogy óvatos legyek minden kedvező változással szemben. Mert: volt már ilyen, s egyszer csak minden visszafordult. Ám ezzel együtt mégis csak kedvező tény, hogy folyamatosan éhes vagyok, szőlőt, nektarint fogyasztok gond nélkül, meg tejet, és a tea sem okoz zavarokat.
Még a tegnapelőtthöz: Satyával bent voltam Kassán a főkonzulátus ünnepi fogadásán. Sok ismerőssel találkoztam, de alaposan elfárasztott az ünnep. Dolgoz-tam is valamit, hogy ne felejtsem el, milyen íze van az írásnak.
Végül – hosszú-hosszú napok után – ma esett egy kevéske eső az itteni Szaharára.
Augusztus 23., vasárnap. Jeles nap. Pontosan tizenegy hónappal ezelőtt szabadítottak meg a maradék gyomromtól és a ráktól. Ennyi idő eltelte után talán már azt is leírhatom, hogy legyőztem a rákot. Bár tudom: ezt jobb volna, ha feltételes módban fogalmaznám ide még most is.
Este kint voltam Monyok Lajossal vadászni a „Barackosban”. Az idézőjel azt jelenti, hogy az egykori, valódi Barackos csupán a nevében él, mert a környéken nincs már egy szál barackfa se. Maga a név azt bizonyítja, hogy a táj és a név folyamatosan őrzi egykori nyelvi mivoltát. A táj nevei évszázadokra visszamenően – makacs kitartással – az egykori tulajdonosok nyelvén beszélnek. Azt hiszem, a dűlőnevek a leghűségesebb bizonyítékai történelmi jelenlétünknek ebben a zivataros Kárpát-medencében.
S mennyi van belőlük!
Gazdagságuk és szépségük felsorolhatatlan.
Augusztus 26., szerda. Igyekszem – s tudatosan – távol tartani magamat a politika, a közélet mindennapi hülyeségeitől. Ennek ellenére mégis, így, vagy úgy, de utolérnek és megborzongatnak a hétköznapok eseményei. Évtizedeken át azt vártam – s velem együtt egész nemzedékek –, hogy megéljük sorsunk jobbra fordulását, s ha más nem, hát öregségünkre kevéske nyugalom és derű marad, s hogy nem dolgoztunk, hogy nem küszködtünk hiába. Most, ma, azonban már látható, hogy ebben az országban számunkra se nyugalom, se békés öregség nem adatik. De ezt még – a maradék időben – valahogy el is lehetne viselni. Gyermekeink, unokáink holnapja milyen lehet ebben a mai szlovák fasizmusban?! S ezt Európa tűri, távolról szemléli, és nem tud, mert nem is akar cselekedni. Magyarország pedig romokban hever, gazdasága, politikája szétporló csődtömeg, nemzetközi tekintélye – minden látszat ellenére – zéró értékű! Az utóbbi napok történései ezt teljes egyértelműséggel bizonyítják.
Mi marad hát nekünk egy ilyen néma szerda után?!
Augusztus 29., szombat. Most, hogy véglegesen lezártam A rák évadát, egy lehetséges új verseskötet – vagy legalább egy új versciklus – gondolata foglalkoztat. A Feljegyzések elmenőben című naplómban összefoglaltak, vagy inkább annak ellentételezéseként Az időtlenség gályáit kellene leírni, azt a gondolatsort, amely az embert odaláncolja egy tájhoz, egy közösséghez, s amely úgy van mozgásban, hogy létezése a gályarabokéhoz hasonlatos. Valami ilyenféle lehetne, ha sikerülne – ha lenne erő és idő – kibontani magamban ezt a sejtelmet. Majd még eljátszom a gondolattal.
Majd…
Augusztus 31., hétfő. Jó két hete, hogy hadiállapotba kerültünk: épül-készül a zuhanyozófülke. Örülnöm kéne ennek a változásnak, de mire befejezik, teljesen kikészülök. Hetvenen túl nem szabadna az embernek belefognia semmilyen építkezésbe. De ezt nem folytatom, mert azt remélem, hogy egy-két napon belül vége lesz az egésznek.
Az este kint voltam vadászni, most érkeztem haza. Elügyetlenkedtem egy tavalyi süldőt. Feltehetően a reflexeim már lelassultak, de az is lehetséges, hogy a szemüvegemen megcsillant a hold fénye, s ezt vette észre a malac. Ha magaslesen ülök – de itt a síkon nincsenek lesek –, akkor eredményes lehettem volna. A földön ülve, egy szinten a vaddal, nála az előny. (Szél, szag, mozdulat, fény stb.) Legközelebb majd vigyázok!

(Folytatjuk)